Az Ujság, 1913. október/1 (11. évfolyam, 233-245. szám)

1913-10-01 / 233. szám

szinte hasznavehetetlennek bizonyult polgári bűnvádi perrendtartáson. Minthogy a közös hadseregben gyakorolt büntető­bíráskodás is egységes és így a közös haderő bűnvádi perrendtartása Magyarországra és Ausztriára kihatólag egységes alapelveken épült föl, annak érdemi rendelkezései a ter­mészetszerűleg mind a két államban külön­­külön beiktatott törvényekben azonosak, azon az egyedül helyes kiindulási alapon, melynél fogva a katonai bíráskodás csakis az illető állam büntető bíráskodásának egyik kiága­­zítása , a törvénykezési nyelv megállapítása te­kintetében azt az utat választották, hogy az Ausztriában gyakorlandó katonai bíráskodás hivatalos nyelvére vonatkozólag az osztrák tör­vényhozás, a Magyarországban gyakorlandó ugyanazon bíráskodás nyelvét illetően pedig a magyar törvényhozás a belföldi közjogi hely­zetnek megfelelően rendelkezzen. A katonai bí­rósági szervezetnél fogva ez a megoldási mu­­dat csakis a legfelsőbb katonai törvényszéknél okozhatott némi nehézségeket annak okából, mert csak egy legfelsőbb törvényszék szerez­tetvén, ennek hatósági köre az alsóbb fokon Magyarországban és Ausztriában működő hadi bíróságokra egyaránt kiterjed. És valójában ezen a ponton történt meg, ha nem is a tör­vényben, de annak magyar részről való hiva­talos értelmezése alkalmával az a kisiklás a magyar államnyelv rovására, mely nemcsak hogy megtagadása a kilenczes bizottsági javas­latnak, hanem egy bizonyos vonatkozásban a hadsereg szolgálati nyelvét, t. i. a németet magának a magyar törvényhozásnak elhatározá­sából magyar államnyelv jellegével ruházza föl. Az 1912 : XXXII. törvényc­ikk 80. §-ának 1., 2. és 7. pontjai a 3—5. pontokkal némileg áttörtén szabályként felállítják, hogy a közös hadseregnek Magyarországon felállított alsó katonai bíróságainál — a katonai perrendtar­tás középfokú bíróságot nem ismer — a ki­hallgatás és a tárgyalás nyelve az állam nyelve (1., 2. pont), a legfelsőbb katonai törvény­széknél pedig az állam nyelvének alkalmazása tekintetében az alsó bíróságokra vonatkozó nyelvhasználati elvek irányt adók (7. pont). Ugyanazon törvényszakasz 10. pontja szó sze­­r­int így rendelkezik: »a közös hadseregnek Horvát-Szlavónországokban felállított dandár- és hadosztály-bíróságainál és a haditengerészet­nek ott felállított matrózkari és tengernagyi bíróságainál — ezek t. i. az alsó katonai bíró­ságok — az 1—6. pontokban az állam nyelvé­ről foglalt elveket a horvát országos nyelvre kell megfelelően alkalmazni«. Látnivaló, hogy a törvénynek a slorvát-Szlavonországokban működő alsó katonai bíró­ságok törvénykezési nyelve tekintetében tett rendelkezése teljesen megfelel az 1868 : XXX. törvényczikk azon álláspontjának, melynél fogva amaz országok önkormányzata az igaz­ságügyre — ideértve a tengeri jog kiszolgál­tatásán kívül a törvénykezést is — szintén kiterjed és ezen országok egész területén a törvénykezés nyelve is a horvát. Az 1912 : XXXII. törvényc­ikk 80. §-ának Horvát- Szlavónországokat illető 10. pontja azonban kifejezetten és különlegesen csak az alsó ka­tonai bíróságok törvénykezési nyelve tekin­tetében rendelkezik és nem utal a 7. pontra, a­melynek értelmében a legfelsőbb katonai tör­vényszéknél az állam nyelvének alkalmazásában az alsó bíróságokra vonatkozó nyelvhasználati elvek irányt adók. A helyett a 11. pont szerint »a­mennyiben ez a törvény másképpen nem rendelkezik, a közös haderő bíróságai ... a közös haderő szolgálati nyelvét használják«. Annyi bizonyos, hogy maga a törvény kifejezetten nem rendelkezik abban a kérdés­ben, hogy melyik a legfelsőbb katonai tör­vényszéknek törvénykezési nyelve akkor, ha Horvát-Szlavónországokban működő alsó katonai bíróságoktól felterjesztett bűnügyekben jár el. A legkevésbé mesterkélt törvénymagyará­zat arra vezetne, hogy minekutána általános szabályként f­elállí­tt­at­ott (7. pont), hogy a leg­felsőbb katonai törvényszéknél az alsó bíró­ságokra megállapított nyelvhasználati szabá­lyok hatályosulnak, Horvát-Szlavónországok­­ban pedig az alsó katonai bíróságok törvény­kezési nyelve a horvát , következésképpen az ezen országokból felérkező ügyekben a legfelsőbb katonai törvényszék is horvát nyelven tartozik tárgyalni. Ezt az értelmezést látszik megerősí­teni a törvényjavaslathoz készült indokolás is, a­mikor hangsúlyozza, hogy »a legfelsőbb ka­tonai törvényszék, bárhol legyen is a székhelye, a­minek megállapítása tudvalevőleg ő felsége részére fentartatott — mindazokban az ügyek­ben, melyek hozzája Magyarországon állomá­sozó katonai alsó bíróságoktól érkeznek, az állam nyelvét az alsó bíróságokra vonatkozó rendelkezések értelmében lesz köteles alkal­mazni«. Már itt kiemelem, hogy az indokolás is a legfelsőbb törvényszéknél érvényesülőleg az állam nyelvét domborítja ki. És habár —­­éppen úgy, mint a törvény 80 §-ának 7. pontja is —­ nem szól kifejezetten magyar nyelvről, ennek magyarázatát éppen az a körülmény szolgáltathatja, mert a 10. pont szerint Horvát- Szlavonországokat illetően az állam nyelvéről az alsó bíróságok tekintetében felállított elveket a horvát országos nyelvre kell megfelelően alkalmazni. De semmiképpen sem érthette az indokolás az állam nyelve alatt alkalomadtán a német nyelvet. Csakhogy a most megkísérlett tör­vénymagyarázatot lerontja az Indoko­lásnak a törvény 80. §. 10. pontját illető része. Mely szerint ebben a pontban a legfelsőbb törvényszék hivatalos nyel­vére vonatkozó 7. pont azért nincs idézve, mert »az a követelmény, hogy a legfel­sőbb katonai törvényszék . . . Horvát- Szlavonországokra nézve a horvát or­szágos nyelvet használja, túlmenne a társországok autonómiájának körén és gyakorlati szempontból is alig leküzd­hető nehézségekkel járna«. Hogy azon­ban melyik lesz h­orvát-szlavonországi ügyekben a legfelsőbb katonai törvény­szék törvénykezési nyelve , erről ugyanaz az Indokolás hallgat. Legkevésbé koc­­­káztatja meg a nyílt színvallást abban az értelemben, hogy : a hadsereg szol­gálati nyelve, azaz a német. A­mit meg sem is tehetett az a kormányindokolás, mely abból indulva ki, hogy »a magyar nyelvet Magyar­­országon a közös haderő büntető bírás­kodásának terén is megilleti az állam­nyelvi minőségnek megfelelő fontos sze­rep«, megállapítja, hogy a törvény »Ma­gyarországon a közös haderő büntető bíráskodásában a magyar nyelvet emeli általános érvényre«. A­miből különösen figyelemmel az indokolásnak a legfel­sőbb katonai törvényszék hivatalos nyel­vére vonatkozó, korábban kiemelt álta­lános kijelentésére és minekutána a hor­vát autonómia kerületeit meghaladónak mondja, hogy a horvát nyelv a legfelsőbb törvényszéknél is hatályosulj­on, — csakis a törvénymagyarázatnak azon második módjára lehet következtetni, hogy a magyar birodalom egész területén működő, összes alsó katonai bíróságoktól érkező ügyekben a legfelsőbb katonai törvényszék törvénykezési nyelve a magyar­ is. Fogadni mernék, hogy a katona az én fele­ségemhez jár. —• Ne fogadj. Mert hátha megnyered a fogadásodat. — Látom, hogy csakugyan okos ember vagy. Tehát adj tanácsot. Hogyan szerezzek én bizonyosságot a felől, várjon megcsal-e a feleségem, vagy nem csal meg. De természete­sen a bizonyosságot minden életveszély ki­kerülésével szeretném megszerezni. — Hm. Teljes bizonyosság kellene neked. Tanú is és oltalom. Ezt meg lehet csinálni. — Hogyan ? — Van erre egy igen-igen régi, de jó és szinte csalhatatlan reczipe. Minden régi bohó­zatban benne van. Mindenki ismeri és mégis felül neki mindenki. — Ez az, a­mi nekem kell. — Azonfelül olcsó is. Veszélytelen és egy­szerű. Te most szépen hazamégy és azt mon­dod a feleségednek, hogy egy-két napra el kell utaznod. Hivatalos ügyben, vagy meg­bízásból, vagy ha akarod, vadászatra, vagy egy barátod temetésére, vagy egy másik ba­rátod esküvőjére násznagynak. Hogy mit ha­zudj a feleségednek, azt gondold ki magad. A viszonyaidhoz képest. S azután szépen cso­magolsz. Elbúcsúzol az asszonytól. Ha akarja, el is kísérhet a vasútra. Meg is váltod a je­gyedet. El is utazol. Csakhogy a legközelebbi állomáson kiszállsz és lóhalálában vágtatsz haza. Ha akarod, tanút is viszel magaddal, a­mikor megleped a feleségedet. A barátom folyton bólogatott a fejével. Tetszett neki a terv. — Tehát fizess és menjünk. — Hová . — A feleségemhez. Be fogom neki jelen­teni, hogy elutazom. Még pedig veled. A te birtokodra, vadászni. — De nekem nincs is birtokom. — Az nem baj. Olyan kövér vagy és barna arcza, hogy bátran lehetne birtokod. Siessünk. — De esik az eső. — Nem baj. Nekem sincs esernyőm. — És az újságjaimat se olvastam el. — Majd elolvasod estére. Gyerünk. Mit volt mit tenni ? Fizettem és elmen­tünk. Legalább megtudtam a barátom nevét. A lakása ajtajára ki volt írva : Maros Gábor. Most már emlékeztem, hogy csakugyan ismerem. Legény korában ugyanabba a korcs­mába járt, a­hová én még most is eljárok főtt marhahúst enni. Akkor ő is mindig főtt marha­húst evett, paradicsomos káposztával. Ez volt a barátságunk alapja. Meg az, hogy mind a ketten folyton szidtuk és kutyahúsnak nevez­tük a mindennapi ebédünket, de azért másnap megint eljöttünk megenni. Vagy negyedéve Maros Gábor elmaradt a vendéglőből. Akkor mindjárt sejtettem, hogy vagy meghalt, vagy megházasodott sze­gény. Maros Gábor felesége csakugyan csinos kis asszonyka volt. Fitos orrú, nevető orczájú, piros képű. Irigyelni kezdtem a huszárt. — Nézd ezt a rossz embert — mondta Maros Gábor az asszonyának — és szidd jól össze. Mert elvisz engem. Becsületszóra meg kellett ígérnem, hogy lemegyek vele a birto­kára négy-öt napra vadászni. — Messze van a birtoka? — kérdezte a szép asszony. — Meglehetősen — feleltem komolyan. Csakugyan meglehetősen messze van. — És mit fognak vadászni ? — A mi akad. Nyulat, foglyot. Szereti asszonyom a fogolypecsenyét ? — Imádom. S éppen azért nem is szidom önt össze, hanem inkább megdicsérem, hogy elviszi az uramat. A férj felém kacsintott a szemével. »No látod, — mondta a tekintete — örül, hogy el­viszel. Biztos a huszár.« Most már nógatni kezdtem a férjet, hogy fogjon a csomagoláshoz. — Csak egy kis kézitáskát hozzál magad­dal. Fegyver nem kell, azt kapsz. Csizmát se húzzál, az is lesz. Csak a legszükségesebb dol­gokat hozd magaddal, és egy tarisznyát a foglyok számára. Sőt az se kell. Majd adok én neked tarisznyát. Az asszony hozta a kézitáskát és elkezdett csomagolni. Inget, gallérokat, mosdóeszközt, hálóinget, hálókabátot. — A nyelvkaparót ne feledd el, édesem, — biztatta a barátom — tudod, hogy nyelv­kaparó nélkül nem tudok utazni. Az asszony hozta a nyelvkaparót. — Van-e borbély a pusztádon ? — kér­dezte meg Maros Gábor. — Bizony borbély nem lakik a tiszakürti pusztán. De van egy béresem, a­ki elég jól tud borotválni. — Akkor a borotváló eszközöket is hoz­zad, Annuskám. Már inkább magam nyúzom a bőrömet, semhogy a béresedre bízzam. Az asszony hozta a borotváló készletet is. — Lesz-e vendégség? Vigyek-e valami jobb ruhát is ? . .............." - AZ ÚJSÁG Szerda, 1913. október 1. - v

Next