Az Ujság, 1922. január (20. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-15 / 12. szám
[Vasárnap, 1922 január 1] AZ ÚJSÁG Hifiin fslijfitjil ifírgpláSQiat a DasmonEs-sztríff’ iggttu. A gyárosok elfogadhatatlannak tartják a munkások javaslatát. A sztrájk-ügybe® folytatott tárgyalások ma sem vezettek eredményre. Ezidőszerint még mindég a Ganz-gyárból elbocsájtott hat bizalmi férfi körül forog az alku. A munkások ugyanis mindenképpen ragaszodnak a bizalmi férfiak visszavételéhez, míg a gyárosok nem hajlandók ezt a feltételt teljesíteni. Avasmunkások szövetsége részletes javaslatban fejtette ki a megbékélés feltételeit. A békéltető tárgyalásokról Andrejka Károly főkapitányhelyettes így nyilatkozott Az Újságnak: , , Ma tizenegy órától kettőig tartott a munkaadók és munkások képviselőivel a közös tárgyalás. A gyárosok ragaszkodnak eredeti álláspontjukhoz, hogy előbb a munkások lássanak munkához és majd azután tárgyalnak a bérkövetelések rendezése dolgában. Hasonlóképpen nem hajlandók megváltoztatni a hat Ganz-gyári munkás elbocsájtására vonatkozó elhatározást sem. A munkásság álláspontja a mai napon megállapított feltételek szerint viszont az, hogy a Ganervaggongyár vezetősége az üzemet indítsa meg. Ez esetben garantálják, hogy minden munkás munkára fog jelentkezni. Kívánságuk az, hogy az elbocsátott hat bizalmi férfi vétessék vissza, és akkor vizsgáltassák meg, hogy közülük ki lövetett el olyan hibát, amely indokolná tenné az elbocsátást. — A Ganz-vilamossági gyár ügyére vonatkozólag javasolják, hogy az elbocsátott négy munkás vétessék vissza és egy vegyes bizottság állapítsa meg, hogy a túlórázásra szükség volt-e és a túlórázást nem lehetett volna-e újabb munkások beállításával elkerülni. A Hofherr és Schrants gyári szünetelésre vonatkozólag javasolják, hogy az esztergályosokra és gépmunkásokra nézve ugyancsak bizottság állapítsa meg, hogy a munkások béremelési kívánsága jogosultsággal bír-e. Ebben az esetben a szövetség garantálja, hogy az esztergályosok és gépmunkások felveszik a munkát. Miután eddig nem sikerült eredményt elérni, hétfőn tovább folytatjuk a tárgyalásokat. A munkások javaslata ügyében kérdést intéztünk Kende Tódorhoz, a Magyar Vasművek és Gépgyárak ügyvezető igazgatójához, aki a következőkben nyilatkozott: — A Vas- és Fémmunkások Szövetségének javaslata a Károlyi éra idejében kezdeményezett metódusra emlékeztet: Beavatkozás arra nem illetékes faktorok részéről a gyárvezetés ügyeibe, első lépés a munkatnások felé.• A gyárak nem tűrhetik, hogy bárki is beleszóljon a gyár vezetésébe, hogy intézkedéseiket bárki felülbírálja, illetőleg felülvizsgálja. A munkások követelései hatalmi követelések. A Gífuz-gyárban a bizalmiak a gyári rend és fegyelem ellen vétettek és megsértették a gyár által alkalmazott munkások munkaszabadságát. A Ganz-féle villamossági gyárban a munkások a fennálló gyári munkarend előírásait nem teljesítették. A Hofherr és Schrantz-gyárban bérkövetelésekkel állnak elő a munkások és ezek elintézését egy kívül álló szervre akarják bízni. A Hofherrgyár ugyanazon béreket űzeti, mint a többi gyárak, a bérkérdés felvetése tehát itt is csak ürügy, hogy a munkások követelése hatalmi eszközökkel érvényesíttessék. A gyárak és a köz érdekében a Vas- és Fémmunkások Szövetségének javaslata a gépgyárak részéről teljesen elfogadhatatlan. Szocialista részről e nyilatkozathoz a következő megjegyzéseket fűzik: — Ez a nyilatkozat nem egyéb, mint Kende Tódor úr rosszhiszemű magánvéleménye. Ez abból is kiderül, hogy a tárgyalások a munkáltatók és a munkások képviselői között most is folynak. Ha tehát a Vas- és Fémmunkások Szövetsége nem lenne illetékes faktor, akkor nem tárgyalhatna. — Rosszhiszemű magánvéleményről lévén szó, nem tartjuk érdemesnek, hogy vele bővebben foglalkozzunk. Moliére. — Születésének 300-ik évfordulójához. — Irta Neményi Imre. A győzve legyőzött, mert fizikailag és közgazdaságilag, popig sújtott, negyedfélszáz milliárd háborús adósságnak összezúzó súlya alatt kínosan vergődő Francziaország irodalmi ünnepre készül. Ez év január hó 15-én lesz 300 esztendeje annak, hogy Jean Pogelin párisi udvari kárpitosnak fiacskája született, akit Jean-Baptiste névre kereszteltek. Az udvari kárpitos elnevezés akkortájt nem volt, mint most, csak egyszeri rézim, amelyet könnyűszerrel lehetett megszerezni és a mely azonkívül, hogy tulajdonosának hiúságát kielégítette, semmiféle jelentőséggel nem bírt. Haudvari méltóságnak sem is nevezhető, de udvari tisztség mindenesetre volt. És ha Pogelin mesterben élt is aminden apát egyaránt hevítő azon érthető ambíczió, hogy kis fia majdan vkülyisk ember legyen az apjánál , semmi esetre sem gondolt arra, hogy a kis Jean-Baptiste valaha a »napkirályo kegysugarainak közvetlen melegségében sütkérezzék, — és még kevésbé, hogy neve 300 év múlva is, nemcsak saját nemzete által, hanem az egész kulturvilág tiszteletének és bámulatának érzelmei között fog megemlegettetni. Az elég kedvező viszonyok között élő apa álmainak netovábbja az volt, hogy ügyvédnek neveli fiát. Amikor tehát annak ideje elérkezett, beadta őt Páris legelőkelőbb középiskolájába, a későbben Nagy Lajosról elnevezett Collège de Clermont-ba, ahol a párisi főúri családok fiai voltak iskolatársai. Itteni tanulmányainak végeztével Orleánsba került, ahol egyházi és polgári jogot tanult, a minek végeztével hazament és miután néhány hónapig az apja üzletében is próbálkozott, néhány hónapig pedig jogászkodott is, végre 1643-ban végleg elhatározta, hogy a színi pályára lép. Köztudomásújolog, hogy a színészt abban az időbenkomédiásnak, aljas, megbecstelenítő foglalkozású embernek tartották, akitől még a monsieuii megszólítást is megtagadták, amivel pedig az udvarias francain tudvalevőleg nem igen szokott fukarkodni. Iliszeu későbben maga Mellére is azt írta, hogy »a mi hivatásunk utolsó menedéke azoknak, kik jobbat már nem tudnak tenni, vagy elég könnyelműek és menekülni akarnak minden dolog elől. Bevallom, hogyha újra kezdhetném, ezt a foglalkozást többé nem választhatnám”. Apja élete legnagyobb csapásának tekintette fia elhatározását, de minden ellenkezésével csak annyit tudott elérni, hogy fia megkímélte attól a szégyentől, hogy tisztes nevét a színlapon »kipellengérezze, miért is — a kor csaknem minden előkelő színészének példájára álnévvel lépett a színpadra: a Mailére nevet választotta. Moliére-t a színpad felé ellenállhatatlan benső hivatásérzet vonzotta, mely már gyermekkorában nyilatkozott meg benne, mikor szülei időközünként magukkal vitték a színházig. Orleánsban való tartózkodásának idején is sokkal inkább tanulmányozta a színházat, mint a jogot. A mikor pedig a csodaszép Madeleine Béjárt-na, kit később kedvesévé tett, megismerkedett, ez a körülmény véglegesen döntő hatással volt elhatározására. Belépett 1643-ban az Illustre Theatre színtársulatba, amely azonban háromévi vergődés után Páriában megbukott, és így a társulat 1646-ban elhagyta Párist és 12 éven keresztül Francziaországnak csaknem összes vidéki városaiban próbált szerencsét. Ezen idő alatt Maliéra volt szellemi és művészeti fölényénél fogva a társulat lelke: színész, színházigazgató és színműíró egy személyben. Mint vidéki színész írta 1647-ben Thebid czimű rosszul sikerült tragédiáját, mely után évekig pihentette tollát, míg aztán 1655-ben L’Eturdie, 1656-ban pedig Le Dépit Amoureux czímű vígjátékai következtek. 1658-ban társulatával visszatért Parisba, hol kezdetben a Petit-Bourbonban, de 1661-től kezdve már az előkelő Palais Royal színpadján, hova a Theatre Francois keletkezése vezethető vissza, tartotta társulata közkedveltségnek örvendő előadásait. XIV. Lajos megengedte, hogy a társulat a Troup de Monsieux czímet vehesse fel. A Monsieur, pedig a királynak egyetlen fivére volt. Új helyzetében Moliére bámulatosan sokoldalú, és terjedelmes tevékenységet fejtett ki. 1658-tól 1673-ig nem múlt el esztendő, hogy legalább egy, de egyes években két, sőt több színművet is nem gazdagította volna a franczia irodalmat. De mindjárt az 1659-ben írt és színre hozott első darabja, Les Precieuses Ridicules, mely a nyárspolgári nagyralátást és kapaszkodást maró szatírával vitte a színpadra, rendkívül sok ellenséget szerzett neki, kik ettől kezdve nem szűntek meg őt későbbi darabjainak előadásai után is, hol az erkölcsnek, hol meg a vallásnak szent nevében gyilkoló támadásaikkal üldözni. Moliére kegyetlenül visszavágott a Critique de L’École des Femmes- és az Impromptu de Versailles-ban, azután perig gondtalanul haladt tovább a maga utján, mert XIV. Lajos állandóan elárasztotta őt kegyének minden jeleivel és mivelhogy ellenségeinek támadásai, amint a mai terminológiával mondanák, kiváló reklám volt az ő színházának, anyagilag is mindjobban gyarapodott és igen kedvező vagyoni viszonyok között élt. És ez a férfiú, a kit az utolsó munkástól fel a napkirályig egész Francziaország ünnepelt és a kinek egyébként rendelkezésére állottak a boldogságnak minden előfeltételei, mégis a földkerekségnek a legboldogtalanabb embere volt. 1662-ben, 40 éves korában, vette nőül volt kedvesének húgát, állítólag leányát, a 19 éves Bejárt Arviande-ot, egy elragadó szépségű nőt, akinek — Moliére szerint — »a világon a legvonzóbb, legszerelmesebb szája van«; aki csábosan kecses, finom szellemű, elragadóan megnyerő és a kinek rokonszenves hangja a szív mélyéig hatott; de a ki e mellett oly könnyűvélü, pajzán, kaczér, ledér és hitszegő, hogy Moliére, ki addig oly sokat köszörülte nyelvét a csalt férjeken, most ennek a típusnak valóságos személyes megtestesítője lön. Szerencsétlenségében ugyan ő maga is másfelé keresett kárpótlást, de balvégzete ezen a téren is tovább üldözte, mert most már nem is két, de három malomkő között őrlődött boldogtalan életű. Ellenségei és Newyork nagymestere Bethlen gróf miniszterelnökhöz A magyar szabadkőművesség érdekében. Amerikából kaptuk a hírt, hogy R. H. Robinson, a Newyork állam szabadkőműves nagypáholyának nagymestere, múlt év november havában levelet intézett Bethlen István miniszterelnökhöz a magyarországi szabadkőművesség ügyében. A nagymester rámutat ebben a levelében arra, hogy minden országban, amely a művelődés magasabb fokára hágott, a szabadkőművesség a legmagasztosabb feladatokat teljesítette, s mindig előljárt a jótékonyságban s az emberek közötti szeretet és összetartozás terjesztésében. Rámutat arra, hogy a szabadkőművesség mindig fontos szerepet játszott az Egyesült Államok történetében, s az amerikai alkotmány alapelveit és függetlenségi nyilatkozatát szabadkőművesek állapították meg. Amerikában ma 200 millió szabadkőműves él és dolgozik, csak Newyork államban több mint 250.000.Ezeknek a nevében hívom fel önt — írja levelében — szerezze vissza nemzete számára annak az intézménynek védelmét és befolyását, a mely mindig csak az emberiség javára törekedett.* Tudomásukra jutott, hogy a magyar szabadkőművességet feloszlatták, templomaikat lerombolták, vagyonukat elvették s tagjait üldözik. Felhívja a miniszterelnök figyelmét, vajon Magyarország nélkülözheti-e annak az intézménynek áldását, amely a világon mindenütt annyi jót tett. S várjon Magyarországnak nem éppen most, mai szomorú helyzetében van-e a legnagyobb szüksége a világ barátságára és támogatására? A szabadkőművesség nem kér a maga számára semmit, csak szolgálatára akar lenni azoknak, akik szükséget szenvednek. Felhívja a miniszterelnököt, hogy vegye fontolóra amiket elmondott, s tegyen legjobb belátása szerint. A szocialisták néhány napig a várakozás álláspontjára helyezkednek. A pártvezetőség egyik tagjának nyilatkozata. Az Újság múlt heti számában nyilatkozott a szocziáldemokrata párt egyik vezető tagja és szóvátette, hogy a kormány nem állja mindvégig azokat a megállapodásokat, melyeket a szocziál- demokrata párt vezetőségével kötött. Ma már úgy áll az ügy, hogy a jövő hét folyamán az egész megállapodás nagyon kétséges stádiumba juthat. A szociáldemokrata párt vezetősége megvárja a miniszterelnök megérkezését és attól teszi függővé elhatározását, hogy sikerül-e teljes egészében keresztülvinni a megállapodást. Erre vonatkozólag kérdést intéztünk a pártvezetőség egyik tagjához, aki munkatársunknak a következőket mondotta: — A nagy munkás tömeg elkeseredve látja, hogy a kormány a tett ígéreteket igen kis részben váltotta be. .Mi megerősíthetjük, hogy az elkeseredés jogos, mert mi is sokkal többet vártunk a végrehajtás terén úgy a mennyiség, mint a gyorsaság szempontjából is. Érthetetlen ez az eljárás, mert a novemberi amnesztiát, amely a másik részre szólt és korlátlan volt, napok alatt hajtották végre, sőt tudunk esetet, hogy egyik-másik súlyosan elítélt érdekében közvetlen intézkedés is történt. A kormány nagyon helytelenül cselekszik, amidőn a végrehajtást késlelteti. Ez a már-már enyhülni látszó néphangulatot annyira elkeseríti, hogy ezért felelősséget vállalni nem lehet. Ez az ügy különben nem a szociáldemokrata párt és a kormány magánügye. Elsősorban az országnak van ma arra szüksége, hogy rossz hírneve valamennyire helyreálljon és így a külföld bizalmatlansága enyhüljön. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha komoly és egész munkát végeznek. Holmi taktikázással a külföld szemét kitörölni nem lehet. A külföld munkássajtója a kormány hivatalos jelentései ellenére is tartózkodó és vizsgálódó álláspontot foglal el és minden idevonatkozó közleménynek az az alaptónusa, hogy majd a reális tényekből fogják megállapítani, van-e valóban Magyarországon komoly változás avagy sem. — Ez a helyzet. Már most a kormánynak volna kötelessége, hogy a megbeszéléshez képest tett ígéreteket a lehető leggyorsabban, napok alatt gyökeresen végrehajtsa. Mi egyelőre a várakozás álláspontján vagyunk, még néhány napig várunk, az adatokat gyűjtjük, és ezek alapján jelentést fogunk tenni az illetékes fórumnak. Ez lesz majd hivatott arra, hogy a további lépéseket megszabja. A vasmunkások sztrájkjáról informátorunk ezeket mondta: — A munkások kizárása, amelyet politikai sztrájknak akarnak minősíteni — nélkülöz minden politikai jelleget. Kiinduló pontja egyrészt tisztára gazdasági, másrészt pedig az a hatalmi túltengés, melyet a nehézipar érdekképviseletei a kormány és a hatóságok munkáselnyomó politikájára támaszkodva, alkalmazásba vettek, s a mellről nem akaródzik nekik lemordai’’.