Az Ujság, 1922. január (20. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-15 / 12. szám

[Vasárnap, 1922 január 1] AZ ÚJSÁG Hifiin fslijfitjil i­fírgpláSQiat a Dasmon­Es-sztríff’­ iggttu. A gyárosok elfogadhatatlannak tartják a munkások javaslatát. A sztrájk-ügybe® folytatott tárgyalások ma sem vezettek ered­m­é­nyre. Ezidőszerint még mindég a Ganz-gyárból elbocsájtott hat bizalmi férfi körül forog az alku. A m­unkások ugyanis mindenkép­pen ragaszodnak a bizalmi férfiak visszavételé­hez, míg a gyárosok nem hajlandók ezt a feltételt teljesíteni. A­­vasmunkások szövetsége részletes javaslatban fejtette ki a megbékélés feltételeit. A békéltető tárgyalásokról Andrejka Károly főkapitányhelyettes így nyilatkozott Az Újság­nak: , , Ma tizenegy órától kettőig tartott a mun­kaadók és munkások képviselőivel a közös tár­gyalás. A gyárosok ragaszkodnak eredeti állás­pontjukhoz, hogy előbb a munkások lássanak munkához és majd azután tárgyalnak a bérköve­telések rendezése dolgában. Hasonlóképpen nem hajlandók megváltoztatni a hat Ganz-gyári mun­kás elbocsájtására vonatkozó elhatározást sem.­­ A munkásság álláspontja a mai napon megállapított feltételek szerint viszont az, hogy a Ganervaggongyár vezetősége az üzemet indítsa meg. Ez esetben garantálják, hogy minden mun­kás munkára fog jelentkezni. Kívánságuk az, hogy az elbocsátott hat bizalmi férfi vétessék vissza, és akkor vizsgáltassák meg, hogy közülük ki löve­tett el olyan hibát, a­mely indokolná tenné az el­bocsátást. — A Ganz-vilamossági gyár ügyére vonatkozó­lag javasolják, hogy az elbocsátott négy munkás vétessék vissza és egy vegyes bizottság állapítsa meg, hogy a túlórázásra szükség volt-e és a túl­órázást nem lehetett volna-e újabb munkások be­­állításával elkerülni.­­ A Hofherr és Schrants gyári szünetelésre vonatkozólag javasolják, hogy az esztergályo­sokra és gépmunkásokra nézve ugyancsak bizott­ság állapítsa meg, hogy a munkások béremelési kívánsága jogosultsággal bír-e. Ebben az esetben a szövetség garantálja, hogy az esztergályosok és gépmunkások felveszik a munkát.­­ Miután eddig nem sikerült eredményt el­érni, hétfőn tovább folytatjuk a tárgyalásokat. A munkások javaslata ügyében kérdést intéztünk Kende Tódorhoz, a Magyar Vasművek és Gépgyárak ügyvezető igazgatójához, a­ki a következőkben nyilat­kozott:­­ — A Vas- és Fémmunkások Szövetségének ja­vaslata a Károlyi éra idejében kezdeményezett metódusra emlékeztet: Beavatkozás arra nem il­letékes faktorok részéről a gyárvezetés ügyeibe, első lépés a munkatná­sok felé.­­• A gyárak nem tűrhetik, hogy bárki is bele­­­szóljon a gyár vezetésébe, hogy intézkedéseiket bárki felülbírálja, illetőleg felülvizsgálja. A mun­kások követelései hatalmi követelések.­­ A Gífuz-gyárban a bizalmiak a gyári rend és fegyelem ellen vétettek és megsértették a gyár által alkalmazott munkások munkaszabadságát. A Ganz-féle villamossági gyárban a munkások a fennálló gyári munkarend előírásait nem teljesí­tették. A Hofherr és Schrantz-gyárban bérkövete­lésekkel állnak elő a munkások és ezek elintézését egy kívül álló szervre akarják bízni. A Hofherr­­gyár ugyanazon béreket űzeti, mint a többi gyá­rak, a bérkérdés felvetése tehát itt is csak ürügy, hogy a munkások követelése hatalmi eszközökkel érvényesíttessék.­­ A gyárak és a köz érdekében a Vas- és Fémmunkások Szövetségének javaslata a gépgyá­rak részéről teljesen elfogadhatatlan. Szoc­ialista részről e nyilatkozathoz a következő megjegyzéseket fűzik: — Ez a nyilatkozat nem egyéb, mint Kende Tódor úr rosszhiszemű magánvéleménye. Ez abból is kiderül, hogy a tárgyalások a munkáltatók és a munkások képviselői között most is folynak. Ha tehát a Vas- és Fémmunkások Szövetsége nem lenne illetékes faktor, akkor nem tárgyalhatna. — Rosszhiszemű magánvéleményről lévén szó, nem tartjuk érdemesnek, hogy vele bővebben fog­lalkozzunk. Moliére. — Születésének 300-ik évfordulójához. — Irta Neményi Imre. A győzve legyőzött, mert fizikailag és közgaz­daságilag, popig sújtott, negyedfélszáz milliárd há­borús adósságnak összezúzó súlya alatt kínosan vergődő Francziaország irodalmi ünnepre készül. Ez év január hó 15-én lesz 300 esztendeje annak, hogy Jean Pogelin párisi udvari kárpitos­nak fiacskája született, a­kit Jean-Baptiste névre kereszteltek. Az udvari kárpitos elnevezés akkor­tájt nem volt, mint most, csak egyszeri r­ézim, a­melyet könnyűszerrel lehetett megszerezni és a m­ely azonkívül, hogy tulajdonosának hiúságát ki­elégítette, semmiféle jelentőséggel nem bírt. Ha­­udvari méltóságnak s­em is nevezhető, de udvari tisztség mindenesetre volt. És ha Pogelin mester­ben élt is a­­minden apát egyaránt hevítő azon érthető ambíczió, hogy kis fia majdan vkülyisk ember legyen az apjáná­l , semmi esetre sem gon­dolt arra, hogy a kis Jean-Baptiste valaha a »nap­­királyo kegysugarainak közvetlen melegségében sütkérezzék, — és még kevésbé, hogy neve 300 év múlva is, nemcsak saját nemzete által, hanem az egész kulturvilág tiszteletének és bámulatának érzelmei között fog megemlegettetni. Az elég ked­vező viszonyok között élő apa álmainak neto­vábbja az volt, hogy ügyvédnek neveli fiát. A­mi­kor tehát annak ideje elér­kezett, beadta őt Páris legelőkelőbb középiskolájába, a későbben Nagy Lajosról elnevezett Collège de Clermont-ba, a­hol a párisi főúri családok fiai voltak iskolatársai. Itteni tanulmányainak végeztével Orleánsba ke­rült, a­hol egyházi és polgári jogot tanult, a mi­nek végeztével hazament és miután néhány hó­napig az apja üzletében is próbálkozott, néhány hónapig pedig jogászkodott is, végre 1643-ban vég­leg elhatározta, hogy a színi pályára lép. Köztudomású­­jolog, hogy a színészt abban az időben­­komédiásnak, aljas, megbecstelenítő fog­lalkozású embernek tartották­, a­kitől még a mon­­sieuii megszólítást is megtagadták, a­mivel pedig az udvarias francain tudvalevőleg nem igen szo­kott fukarkodni. Iliszeu későbben maga Mellére is azt írta, hogy »a mi hivatásunk utolsó menedéke azoknak, kik jobbat már nem tudnak tenni, vagy elég könnyelműek és menekülni akarnak minden dolog elől. Bevallom, hogyha újra kezdhetném, ezt a foglalkozást többé nem választhatnám”. Apja élete legnagyobb csapásának tekintette fia elhatározását, de minden ellenkezésével csak annyit tudott elérni, hogy fia megkímélte attól a szégyentől, hogy tisztes nevét a színlapon »kipel­­lengérezze­, miért is — a kor csaknem minden előkelő színészének példájára álnévvel lépett a színpadra: a Mailére nevet választotta. Moliére-t a színpad felé ellenállhatatlan benső hivatásérzet vonzotta, mely már gyermekkorában­ nyilatkozott meg benne, mikor szülei időközünk­ént magukkal vitték a színházig. Orleánsban való tartózkodásá­nak idején is sokkal inkább tanulmányozta a szín­házat, mint a jogot. A mikor pedig a csodaszép Madeleine Béjárt-na, kit később kedvesévé tett, megismerkedett, ez a körülmény véglegesen­ döntő hatással volt elhatározására. Belépett 1643-ban az Illustre Theatre színtársulatba, a­mely azonban há­romévi vergődés után Páriában megbukott, és így a társulat 1646-ban elhagyta Párist és 12 éven ke­resztül Francziaországnak csaknem összes vidéki városaiban próbált szerencsét. Ezen idő alatt Ma­liéra volt szellemi és művészeti fölényénél fogva a társulat lelke: színész, színházigazgató­ és szín­műíró egy személyben. Mint vidéki színész írta 1647-ben Thebid czimű rosszul sikerült tragédiá­ját, mely után évekig pihentette tollát, míg aztán 1655-ben L’Eturdie, 1656-ban pedig Le Dépit Amou­­reux czímű vígjátékai következtek. 1658-ban­ társulatával visszatért Parisba, hol kezdetben a Petit-Bourbonban, de 1661-től kezdve már az előkelő Palais­ Royal színpadján, hova a Theatre Francois keletkezése vezethető vissza, tar­totta társulata közkedveltségnek örvendő előadá­sait. XIV. Lajos megengedte, hogy a társulat a Troup de Monsieux czímet vehesse fel. A Monsieur, pedig a királynak egyetlen fivére volt. Új helyzetében Moliére bámulatosan sokoldalú, és­ terjedelmes tevékenységet fejtett ki. 1658-tól 1673-ig nem múlt el esztendő, hogy legalább egy, de egyes években két, sőt több színművet is nem gazdagította volna a franczia irodalmat. De mind­­járt az 1659-ben írt és színre hozott első darabja, Les Precieuses Ridicules, mely a nyárspolgári nagyralátást és kapaszkodást maró szatírával vitte a színpadra, rendkívül sok ellenséget szer­zett neki, kik ettől kezdve nem szűntek meg őt későbbi darabjainak előadásai után is, hol az er­kölcsnek, hol meg a vallásnak szent nevében gyil­koló támadásaikkal üldözni. Moliére kegyetlenül visszavágott a Critique de L’École des Femmes- és az Impromptu de Versailles-ban, azután per­ig gondtalanul haladt tovább a maga utján, mert XIV. Lajos állandóan elárasztotta őt kegyének minden jeleivel és mivelhogy ellenségeinek táma­dásai, a­mint a mai terminológiával mondanák, kiváló reklám volt az ő színházának, anyagilag is mindjobban gyarapodott és igen kedvező vagyoni viszonyok között­ élt. És ez a férfiú, a kit az utolsó munkástól fel a napkirályig egész Francziaország ünnepelt és a kinek egyébként rendelkezésére állottak a boldog­ságnak minden előfeltételei, mégis a földkerekség­nek a legboldogtalanabb embere volt. 1662-ben, 40 éves korában, vette nőül volt kedvesének húgát, állítólag leányát, a 19 éves Bejárt Arviande-ot, egy elragadó szépségű nőt, a­­kinek — Moliére szerint —­ »a világon a legvonzóbb, legszerelmesebb szája van«; a­ki csábosan kecses, finom szellemű, elra­gadóan megnyerő és a kinek rokonszenves hangja a szív mélyéig hatott; de a ki e mellett oly könnyű­vél­ü, pajzán, kaczér, ledér és hitszegő, hogy Moliére, ki addig oly sokat köszörülte nyel­vét a csalt férjeken, most ennek a típusnak való­ságos személyes megtestesítője lön. Szerencsétlen­ségében ugyan ő maga is másfelé keresett kárpót­lást, de balvégzete ezen a téren is tovább üldözte, mert most már nem is két, de három malomkő között őrlődött boldogtalan életű. Ellenségei és Newyork nagymestere Bethlen gróf miniszterelnökhöz A magyar szabadkőművesség érdekében. Amerikából kaptuk a hírt, hogy R. H. Ro­binson, a Newyork állam szabadkőműves nagy­­páholyának nagymestere, múlt év november ha­vában levelet intézett Bethlen István miniszter­elnökhöz a magyarországi szabadkőművesség ügyében. A nagymester rámutat ebben a leve­lében arra, hogy minden országban, a­mely a mű­velődés magasabb fokára hágott, a szabadkőmű­vesség a legmagasztosabb feladatokat teljesí­tette, s mindig előljárt a jótékonyságban s az em­berek közötti szeretet és összetartozás terjeszté­sében. Rámutat arra, hogy a szabadkőművesség mindig fontos szerepet játszott az Egyesült­ Álla­mok történetében, s az amerikai alkotmány­ alap­­elveit és függetlenségi nyilatkozatát szabadkő­művesek állapították meg. Amerikában ma 200 millió szabadkőműves él és dolgozik, csak New­york államban több mint 250.000.­­Ezeknek a nevében hívom fel önt — írja levelében — szerezze vissza nemzete számára an­nak az intézménynek védelmét és befolyását, a mely mindig csak az emberiség javára töreke­dett.* Tudomásukra jutott, hogy a magyar szabad­kőművességet feloszlatták, templomaikat lerom­bolták, vagyonukat elvették s tagjait üldözik. Felhívja a miniszterelnök figyelmét, va­­­jon Ma­gyarország nélkülözheti-e annak az intézmény­­nek áldását, a­mely a világon mindenütt annyi jót tett. S várjon Magyarországnak nem éppen most, mai szomorú helyzetében van-e a leg­nagyobb szüksége a világ barátságára és támoga­tására? A szabadkőművesség nem kér a maga szá­mára semmit, csak szolgálatára akar lenni azok­nak, a­kik szükséget szenvednek. Felhívja a mi­niszterelnököt, hogy vegye fontolóra a­miket el­mondott, s tegyen legjobb belátása szerint.­ ­ A szoc­ialisták néhány napig a vára­kozás álláspontjára helyezkednek. A pártvezetőség egyik tagjának nyilatkozata. Az Újság múlt heti számában nyilatkozott a szocziáldemokrata párt egyik vezető tagja és szóvátette, hogy a kormány nem állja mindvégig azokat a megállapodásokat, melyeket a szocziál-­ demokrata párt vezetőségével kötött. Ma már úgy áll az ügy, hogy a jövő hét folyamán az egész megállapodás nagyon kétséges stádiumba juthat. A szoc­iáldemokrata párt vezetősége megvárja a miniszterelnök megérkezését és attól teszi füg­gővé elhatározását, hogy sikerül-e teljes egészében keresztülvinni a megállapodást. Erre vonatkozó­lag kérdést intéztünk a pártvezetőség egyik tag­jához, a­ki munkatársunknak a következőket mondotta: — A nagy munkás tömeg elkeseredve látja, hogy a kormány a tett ígéreteket igen kis részben váltotta be. .Mi megerősíthetjük, hogy az elkesere­dés jogos, mert mi is sokkal többet vártunk a végrehajtás terén úgy a mennyiség, mint a gyor­saság szempontjából is. Érthetetlen ez az eljárás, mert a novemberi amnesztiát, a­mely a másik részre szólt és korlátlan volt, napok alatt hajtot­ták végre, sőt tudunk esetet, hogy egyik-másik súlyosan elítélt érdekében közvetlen intézkedés is történt.­­ A kormány nagyon helytelenül cselekszik, a­midőn a végrehajtást késlelteti. Ez a már-már enyhülni látszó néphangulatot annyira elkeseríti, hogy ezért felelősséget vállalni nem lehet. Ez az ügy különben nem a szoc­iáldemokrata párt és a kormány magánügye. Elsősorban az országnak van ma arra szüksége, hogy rossz hírneve vala­mennyire helyreálljon és így a külföld bizalmat­lansága enyhüljön. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha komoly és egész munkát végeznek. Holmi tak­tikázással a külföld szemét kitörölni nem lehet. A külföld munkássajtója a kormány hivatalos jelentései ellenére is tartózkodó és vizsgálódó ál­láspontot foglal el és minden idevonatkozó köz­leménynek az az alaptónusa, hogy majd a reális tényekből fogják megállapítani, van-e valóban Magyarországon­ komoly változás avagy sem. — Ez a helyzet. Már most a kormánynak­ volna kötelessége, hogy a megbeszéléshez képest tett ígéreteket a lehető leggyorsabban, napok alatt gyökeresen végrehajtsa. Mi egyelőre a vá­rakozás álláspontján vagyunk, még néhány napig várunk, az adatokat gyűjtjük, és ezek­ alapján je­lentést fogunk tenni az illetékes fórumnak. Ez lesz majd hivatott arra, hogy a további lépéseket megszabja. A vasmunkások sztrájkjáról informátorunk­ ezeket mondta: — A munkások kizárása, a­melyet politikai sztrájknak akarnak minősíteni — nélkülöz min­den politikai jelleget. Kiinduló pontja egyrészt tisztára gazdasági, másrészt pedig az a hatalmi túltengés, melyet a nehézipar érdekképviseletei a kormány és a hatóságok munkáselnyomó poli­tikájára támaszkodva, alkalmazásba vettek, s a mellről nem akaródzik nekik lemor­dai’’.

Next