Az Ujság, 1922. szeptember (20. évfolyam, 198-222. szám)

1922-09-27 / 219. szám

■ 7 " ’ ' ( ” 7 / , ÁTVET Budapest 1022. Mr® t© U&rm*Mar. XX. ívfolyam. 210. szánt. Szerdád szeptember*^, , Előzetési árak: Sf SZERKESZTŐSÉIT ■ ?í03yc£lévro............... 560 IC — 1 SSSÖlIÜlT 1^898 851589 BRB9 Budapest, Rákóczi-ut 54. u. Sor hóra ....... 200 „ —Telefon:JózseflS-36,JóisefMM# KBSBJSro az eliözetéri ór kit- TM"" JMf MM BBS hRk jBBBWfo --Szeresét számítják. illi *111 'BB HH 111 tjPEbu. ____ KIADÓHIVATAL: B«r» sz&m B«a*po.tea, rMé * «& &§ toj ’jW,cou Jff JP MM Budawwt, Rákóczi-rt 64. o. jjya jpr I 1, I 4"! If il Megjelenik ünnep utini napok fjjjtjí mii raL FIÓKKIADÓHIVATAL, kivételével minden nap. dHS' K‘- v - --- «■ JeeSaO Budapest, Erzsébet-körút 43, ROVÁS. Egy pillanatig nem kételkedtünk a hírben, hogy Bethlen István koncentrációs pártbajok miatt megszakítja pihenőjét. Jön és bizonyára rendet fog teremteni. Ha a pártban van baj, akkor a bajon feltétlenül segíteni kell. Ellenben az országban is volna temérdek baj, melyek körül rendet kell teremteni. Ha azt hallottuk volna, hogy az ország bajai miatt hagyja ott szabadságát, fölötte valószínűtlennek tartottuk volna. Úgy, ahogy a koncentrációs politikusok az ő koncentrációs törekvéseiket beállítják, teljesen igazuk van. Ha a liberálisok egységbe forrnak, egységbe valók a reakciósok is. Ez így van s a végső konzekvencia érdeke, hogy együtt legyenek az együvé valók s a kormány oldalán ne reakciósok és liberálisok üljenek együtt, hanem vagy reakciósok, vagy liberálisok. « A kormány el van szánva... stb., olvassuk megint a félhivatalos illetékesétől — természetesen nem tűri a fascista mozgalmat sem. Közben nyílt ülésen lehet vele fenyegetőzni a kormánypárti oldalról s a Ház elnöke és a kormány tagjai nem találnak benne kivetnivalót. Egyezzünk meg: a kormánynak tettek kellenek s míg ezeket nem kapja, türelmes. S ha megkapta, tehetetlen, és egyersek. A fuvarosok sztrájkolnak s megbénítják az egész közgazdasági folyamatot. Nem hat meg bennünket, hogy a munkaadók szívesen, megadnák a nagyobb bért, de az Árvizsgáló Bizottság nem enged nagyobb fuvartételeket.. Könnyű a fuvarosmunkaadónak, de nehéz lenne a fuvaroztatónak. S nem hat meg bennünket az Árvizsgáló Bizottság szigorúsága sem, mert akárhová legyünk, engedni fog, ahogy mást nem is tehet, csak szankcionálhat minden drágítást. S mozognak a vasmunkások és merjük biztosra venni, hogy mozogni fognak az összes munkások. S a sorvadó termelő munkára nehezednek a bérharcok terméketlenül eltelő napjai és hetei s ezeket az elmulasztott munkaidőket egy örökkévalóság sem hozhatja vissza. Minden, ami történik, természetszerű, mert előrelátható, szükségszerű, mert az ellenkezője lehetetlen. Lehetetlen, hogy száznegyven koronás liszt és nyolcszázkoronás zsír mellett a munkás ugyanannyi bérből tudna megélni, mint ötvenkoronás liszt és kétszázkoronás zsír mellett. Mi ellene lehetünk és vagyunk is az index-rendszernek, de hiába volnánk a munkabér változatlansága mellett, ha kétszer annyiba kerül az élet, mint egy hónap előtt s háromszor annyiba fog kerülni további néhány hét múlva. Hogy hová legyünk az egymást paralizáló igazságok mellett, sejtelmünk nincsen. Mert igaz, hogy a munkás nem élhet meg olcsóbban drágaság közepette és igaz, hogy ipar és kereskedelem nem bírja el azt a bért, mely elegendő lenne. Hogy nem tudjuk mi lesz, arra nekünk jogunk van. Mert ezt a drágulási folyamatot nem csináltuk s mindent elkövettünk, hogy mások se csinálják. Ellenben a kormánynak tudnia kell mi lesz, mert tudatosan, nyíltan ő csinálta és csinálja. Amikor ő mint fuvaros most már négyszeresére emelte az eredeti vasúti tarifákat, amikor a munkásokat kihagyta az ellátatlanok sorából, amikor minden fogyasztás után többszörösen három percent forgalmi adót számít, amikor a maga árucikkeit egyre drágítja, akkor épp úgy tudja, mint mi, hogy ugyanannyi pénzből mindazt a többletet nem lehet megfizetni, hanem a nagyobb árhoz nagyobb bér kell. S amikor a munkaadókra sózza a munkás olcsóbb ellátását, egyrészt megdrágított minden ipari termelést, másrészt szinte utasította a munkásokat a sztrájkra. Amikor a kormány erre az útra lépett, tudniakell, hová vezet. Tudja is. Rettentő nélkülözésekkel teli télhez. De naivitás ennyivel beérnie. Mert azok a tömegek, akikre a jóslat vonatkozik, nem hajlandók egyszerűen belenyugodni, mint az egyiptomiak a megjósolt hét sovány esztendőbe. A kormány megállt a formulánál, énnekem több lesz a bevételem, a közönségnek nagy lesz a drágaság, az idő múlni, a tömegek nélkülözni fognak, de túléljük a telet s nyertünk ennyit, meg ennyit. Még ha ez lehetséges is, akkor sem szabad a szenvedésnek ennyi esztendeje után így politizálni. A szenvedés nemcsak szenvedés, hanem az életerő megtámadása és a nemzet emberállományának az apasztása. Kell, hogy tovább is fűzze a kormány a gondolatot: mi lesz ezeknek a maga Copyright 1922 Oy ti}*. TilacCure Tlewspapcr Syndicefe. VuDücation and Zranstetion 'Rig/Jts Keservet), Jncfuíing Scanbinaoian. Repróbuction in Wfjoíe or in Tart TVitíjout 'Sermission Vro!}iSitet>. A herceg megjósolt ellenállása nem sokáig váratott magára. Minthogy a nagyipar részben a kancellár háta mögé sereglett, sok fáradságba és küzdelembe került, míg szándékomat keresztül vihettem. Az államtanács összeült az én elnökletem alatt. A megnyitó ülésen váratlanul megjelent a kancellár is. Beszédet mondott, melyben az általam megindított egész vállalkozást gúnyosan bírálgatta és helytelenítette, majd megtagadta közreműködését. Azután távozott a teremből. A kancellár távozása után a gyülekezet ennek a sajátságos jelenetnek hatása alatt állott. Az a súly és kíméletlenség, amellyel a nagy kancellár, aki teljesen át volt hatva a saját felfogása helyességétől, a maga politikája mellett és az enyém ellen fellépett, reám is és az összes jelenvoltakra imponáló hatást tett. De azért az egész eset reám mélyen sértő volt. A gyűlés ezután folytatta munkálatait és gazdag anyaggal szolgált a Nagy Vilmos császár által életbe hívott szociális törvényalkotás továbbépítéséhez, mely ma Németország büszkesége és a dolgozó nép javára olyan gondoskodást jelent, aminő a világ egyetlen országában se található. Ezután elhatároztam, hogy általános szociális kongresszust hívok össze. Bismarck herceg ezt is ellenezte. Svájc is hasonló tervvel foglalkozott és Bernbe akart kongresszust összehívni. Roth svájci követ értesült az én szándékomról és a Bernbe szóló meghívónak abbahagyását és a Berlinbe való meghívás elfogadását hozta javaslatba, így is történt. Hála Roth úr lojalitásának, össze lehetett hívni a kongresszust Berlinbe. Az itt nyert anyagot törvényekké dolgozták át és használták fel, mindenesetre csupán Németországban. Később beszéltem Bismarckkal arról a szándékáról, hogy a szocialistákat forradalmi tevékenység esetén ágyukkal és szuronyokkal veri le, s iparkodtam őt arról meggyőzni, hogy mennyire lehetetlen, alig hogy Nagy Vilmos császár áldásos uralkodás után a szemét lehunyta, tőlem azt várni, hogy uralkodásom első éveit saját alattvalóim vérével szennyezzem be. Bismarck nem engedett és kijelentette, majd ő felel érte, csak bízzam rá az egész dolgot. Én azt feleltem, hogy ezt lelkiismeretemmel és Isten előtt való felelősségemmel nem tudnám összeegyeztetni, annál kevésbé, mert biztosan tudom, hogy a munkásság rossz helyzetben van, amelyen okvetlenül javítani kell. Az ellentét a császár és a kancellár véleményei közt a szociális kérdésben, azaz a munkásnép jólétének az állam részvételével való fokozása volt a köztünk történt szakítás valódi oka, s ez tette hosszú évekre ellenségemmé Bismarckot és vele együtt a hozzá hűséges német nép nagy részét, főképp a tisztviselővilágot. Ez az ellentét a kancellár közt és köztem az ő véleményéből keletkezett, mely szerint a szociális kérdést éles rendszabályokkal és szükség esetén a csapatok segítségével kell megoldani, nem pedig az általános emberszeretet elveivel vagy emberiség-ábrándozásokkal, amint azt felőlem gondolnia kellett. Bismarck emellett —és ezt a mondottak után hangsúlyozni szeretném — nem volt munkásellenes. Ellenkezőleg! Sokkal nagyobb államférfiú volt, semhogy félreismerte volna a munkáskérdés fontosságát az államban. De ő az egész ügyet állami célszerűségi szempontok alapján ítélte meg. Hogy e műnél a munkások is közreműködjenek, arról alig volt szó. Izgatásokat és zavargásokat keményen kell elnyomni, szükség esetén fegyverre erővel. Gondoskodás az egyik, vasököl a másik oldalon, ez volt a Bismarck-féle szociális politika. De én a német munkás lelkét akartam meghódítani és keményen küzdöttem ezért a célért. Telve voltam tiszta kötelességérzettel és a felelősség tudatával egész népemmel, tehát a dolgozó osztállyal szemben is. Ami jog szerint és a méltányosság alapján kijár nekik, azt kapják is meg, mégpedig ha a munkaadó akarata és képessége nem győzi, amennyire lehető és szükséges, az uralkodótól és kormányától. Mihelyt felismertem, az utánnyomás még kivonatosan is ti fost (3. közlemény) hogy felsegítésre van szükség, amelyre az ipar részben nem tudja magát rászánni, igazságérzetből a munkásság pártjára állottam. Eléggé tanultam a történelmet, hogy ne essem áldozatul az általános népboldogítás ábrándjának. Hogy egy ember nem képes »boldoggá« tenni egy népet, világos volt előttem. Végre is csak az a nép boldog, amely megelégedett, vagy legalább az akar lenni. Olyan akarat ez, mely mindenképpen a lehetőségnek bizonyos mértékű felismerését, tehát tárgyilagosságot feltételez. Sajnos, ez nagyon gyakran hiányzik. Pontosan tudtam, hogy a szocialista vezérek mértéktelen kívánságai mellett a jogosulatlan követelődzések minduntalan újra fellobbannak. De éppen, hogy a jogosulatlan kívánalmakkal tiszta lelkiismerettel és meggyőzően szembeszállhassunk, nem volt szabad ajogosultaktól az elismerést és istápolást megtagadni. A munkások, jólétét szeme előtt tartó politika az ismeretes munkásvédő törvénnyel kétségen kívül súlyos terhet rakott Németország öszes ipariéira a világpiacon való versengésben, főképp oly iparral szemben, mint a belga, amely olcsó berekkel akadálytalanul kipréselhette az utolsó cseppig Belgium embertartalékait, anélkül, hogy lelkiismereti furdalást érezne és részvét nélkül a kimerített, védetlen nép sülyedő erkölcsei iránt ilyen viszonyokat Németország számára lehetetlenekké tettem szociális törvényalkotásommal, amelyet a háború alatt Belgiumban is bevezettem Bissing lovag vezérőrnagy által a belga munkásság javára. Aza ez a törvényalkotás egyelőre, hogy egy sportkifejezést használjak, a német ipar számára handicap volta világverseny-küzdelemben és sok nagyiparost lehangolt, ami az ő szempontjukból érthető is volt. Az uralkodónak azonban mindig az összjólétet kell szem előtt tartania és ezért rendületlenül tovább haladtam utamon. Azok a munkások másrészt, akik vakon követték a szocialista vezéreket, nem adóztak köszönettel a számukra alkotott védelemért és az én munkámért. Bennünket elválaszt a Hohenzollernek jelmondata: »Suum cuique«. Ez azt teszi: »Mindenkinek a magáét« s nem azt, amit a szocialisták akarnak: »Mindenkinek ugyanazt!" Az a gondolat is foglalkoztatott, vájjon lehetne-e legalább Európa szárazföldi iparának a külföldi forgalom bizonyos kontingentálása által a versenyharc egy részét megtakarítani, ezáltal a termelés számára megkönnyebbülést szerezni és így a dolgozó osztálynak egészségesebb életmódot lehetővé tenni. Nagyon jellemző, hogy külföldi munkások a németországi szociális törvényhozás tanulmányozása közben milyen benyomást nyertek. Néhány évvel a háború előtt Angliában a munkásmozgalmak nyomása alatt arra a meggyőződésre jutottak, hogy ajánlatos volna a munkásokról jobban gondoskodni. Bizottságok jöttek Németországba, munkásküldöttségek is. Német megbízottak, sőt szocialisták vezetése alatt meglátogatták az ipari területeket, gyárakat, jótékonytelepeket, a biztosítók gyógytelepeit stb. és nagyon meglepődtek azon, amit láttak. A bucsúlakomán, melyet számukra rendeztek, a munkásküldöttség angol vezetője Bebelhez fordult ezzel a búcsúszóval: »Azok után, amiket láttunk, ami Németországban a munkásvilág érdekében történik, kérdezem öntől: önök még itt is szocialisták?!* Egy bizalmi emberük előtt megjegyezték az angolok: Ha sikerülne nekik a parlamentjükben hosszú harcok után annak a tizedrészét keresztülvinni,, ami Németországban már évek óta a munkások érdekében történik, akkor nagyon meg volnának elégedve. Én az angol küldöttségek eme látogatásait érdeklődéssel kisértem és csodálkoztam azon menynyire nem ismerik a német viszonyokat. De még inkább csodálkoztam azangol kormánynak az angol nagykövetség útján ugyanebben a tárgyban hozzánk jutatott kérdésein, amelyek valósággal eszményeii és embereje az évelőtti ." írta: II. Vilmos császár és császárné emlékének, kinek biztatására ezek a feljegyzések keletkeztek teremtette állapotoknak a folytatása és mi lesz a rettentő tél befejezése? Az Átvizsgáló Bizottság, az uzsorabíróság fogásával bizonyára már maga "sem óhajt manipulálni". Még csak segítséget sem várunk tőle, éppen csak a véres kíváncsiságot elégítse ki. Mondja meg az országnak, hogyan képzeli ennek a drágaság lavinának a leérését a sík földre. Mi lesz mindennek a vége?.