Az Ujság, 1924. június (22. évfolyam, 106-128. szám)

1924-06-01 / 106. szám

Vasárnap, 1924 június 6. AZ ÚJSÁG Apák , fiúk, írja Balla Mihály, Rákosi Jenő, miikor a beszélgetéseknek ebben a sorozatában elmondotta emlékezéseit a szülői házról, csodálkozott, hogy nem anyjáról, hanem apjáról kérdezem ki. Mert a tehetségét az ember — mondotta — az anyjától, nem pedig az apjától örökli. Nem egy kiváló emberünkkel beszélgetve, hallom újra, megújra ugyanezt a véleményt Tauffer tanárnak, a magyar gynaekológia mesterének és Mihalovich Ödönnek, a modern zenedrámai stílus magyar úttörőjének is az volt ma a bevezető gondolata, mielőtt a múltakba fordult, hogy szellemi fejlődésében nem az apai, hanem az anyai befolyás volt az irányadó. Lehet, hogy úgy van, mint Rákosi Jenő magyarázta, vagy hogy legalább úgy van az esetek nagy számában. Goethe is azt írja, hogy anyjának köszöni vidám természetét és mesemondó kedvét, de elismeri, hogy komoly életfelfogását atyjától örökölte. Úgy kell lennie, mint erősen hiszem, hogy az apa deréksége tudatos nevelői szándék nélkül vagy mondjuk, észre nem vétetve is, szünetlenül ható emléket plántálhat fiainak lelkébe. Úgy van az alighanem mindig. Ebben a mai közleményben felújítja még a múlt század egy kiváló történelmi alakjának és írójának, Szécsen Antal grófnak emlékét fia, Szécsen Miklós gróf, Ausztria-Magyarország utolsó párisi nagykövete és megpillantjuk családjának körében, mint gyermekeinek nevelőjét Kanig Gyulát, a legkiválóbb magyar gondolkodók egyikét. Szécsen Antal grófról így szólt fia, Szécsen Miklós gróf, a volt nagykövet: — Mikor atyámról, Szécsen Antal grófról beszélek , önkénytelenül eszembe jut első találkozásom Deák Ferenccel. Az 1867-iki koronázás alkalmából Pestre hozott atyám. Én akkor kilencéves voltam, a régi Cziráky-házban laktam, melynek első emeletét már akkor a Nemzeti Kaszinó foglalta el. Egy nap a lépcsőn találkoztam atyámmal, ki éppen Deák társaságában jött a kaszinóból. Magához hívott és bemutatott az öreg urnak. Ez utóbbi barátságosan kezet adott és azt mondta: „Azt kívánom neki, hogy legyen olyan derék ember és jó hazafi, mint az atyjaElsőosztályú gimnazista voltam akkor, de ,,a haza bölcsének*' ezek a szavai mély benyomást tettek reám és feltettem magamban, hogy tőlem lelhetőleg meg fogom azokat valósítani.. . Kétségtelen, hogy atyám példája és az az intim együttélés, mely családunkban szokásos volt, nagy befolyással voltak reám. Olvasmányaim kiválasztásában ő vezetett, ő ébresztette bennem az érdeklődést a külföldi irodalom iránt, saját irodalmi munkálatait megbeszélte velem és „Tanulmányaidnak legnagyobb részét nekem mondotta tollba, de azért politikai véleményeimet sohasem próbálta befolyásolni. — E rövid beszélgetés keretében nem akarok foglalkozni atyám politikai tevékenységével, de azt hiszem, minél jobban fogjuk ismerni az 1848-tól 1867-ig terjedő időszak részletes történetét, annál inkább fog elterjedni az a meggyőződés, hogy a sokat ócsárolt ókonzervatívok tiszta és önzetlen hazafiassággal szolgálták az ország érdekeit. — Kiváló és általánosan elismert tehetségei dacára atyám nem vitt politikai vezénylőszerepet. Ezt nagyrészt annak tulajdonítom, hogy teljesen hiányzott belőle a személyes ambíció; sohasem keresett állást ,vagy kitüntetést, nem akart személyesen érvényesülni, csak az elveit, a meggyőződéseit akarta érvényesíteni;sohasem volt hajlandó arra, hogy — esetleges kompromisszumok útján — párthíveket gyűjtsön maga körül. Tisztelte a mások véleményét, de nem engedett semmit saját meggyőződéséből. Felfelé és lefelé egyenlőképpen független volt és maradt. Két elv vezérelte egész életén át: a törvényes uralkodó és a katolikus vallás iránt való törhetetlen hűség és a forró hazaszeretet. Tauffer Vilmos egyetemi tanár így mondotta el emlékezéseit: — Anyai ágon ősi székely famíliából származom! Emlékeim közé tartozik, hogy nagyanyámat latinul hallottam beszélni nagyapámmal. A régi székely tradíciók közé tartozott, hogy nagyapám az asztalton ült és jobbján a felesége. Klasszikus műveltségű ember volt (igazi régi magyar táblabiró, meg nem alkuvó, kemény ítéletű) s kisdiák koromban vasárnaponként maga examinált a klasszikusokból. — Apám kereskedő volt. Gyermekkorom legrégibb emlékei közé tartozik ez a mondása: Wissen ist Macht. S minthogy hitt is benne, az ő szerény polgári viszonyai közt kész volt minden áldozatra, mikor taníttatásunkról volt szó. Nagyra becsülte a tudomány embereit, és az volt a vágya, hogy a fia olyan orvos legyen, mint a háziorvosunk. Életének utolsó éveiben megérte, hogy láthatta érvényesülésemet Mikor pedig fiatalon tanár lettem, öröme határtalan volt . Általában a kispolgári család hagyományai szerint neveltek bennünket, gyermekeket. Vasárnap délelőtt a nyári lakás nagy fái alatt a Stunden der Andacht olvasása volt napirenden a családban. A gyermekeknek a zenére való taníttatása a szigorú kötelezettségek közé tartozott. Szüleim házánál a kötelességteljesítés volt a legfőbb törvény. Nem kényszerítettek, hanem azzal a szeretetteljes szigorral bántak velem, melyért még ma is, a legnagyobb hálával emlékezem szüleimre. Anyám is, végtelen gyöngéd szeretete mellett, megkövetelte a szigorú engedelmességet. A tekintetével irányította viselkedésemet. Ugyanebből a miliőből került ki testvérbátyám, Jauffer Emil is, kinek a jogászvilágban ma is hangzatos neve van, mert egyike volt a magyar büntetőjogok megteremtőinek a megújhodás korszakában, a hatvanas-hetvenes években. — Ami engem illet, volt egy szokásom, mely atyámnak különösen tetszett: szerettem felolvasni otthon az iskolai dolgozataimat. Szónoki előadásom nem is tévesztette el hatását atyámra, ki azt szokta mondani olyankor, hogy predesztinálva vagyok a professzorságra. — Mindig érdeklődéssel és figyelemmel kísértem az emberek fejlődésében azt, hogy mennyiben természetadta a hajlamuk vagy mennyiben a véletlen tette őket azzá, aminek ismeri őket a világ. Ezek közé a véletlenek közé tartozik az, hogy kisdiák koromban Herman Ottóhoz csatlakoztam s az ő vezetésével mélyedtem el a természettudományokban. Mikor hetvenedik születésnapját ünnepelte, elküldettem neki az én régiségtől megfakult természetrajzi jegyzeteimet. Eszébe juttattam ezzel, hogy még mindig nem felejthetem el, hogy ő volt, ki gyermekkoromban megszerettette velem a természettudományt. Mert valóban az ő hatása volt az egyetlen külső befolyás, mely érvényesült, mikor pályát választottam. Mihalovich Ödön így emlékezett az atyai házról: Temetőben májusban. A temetőben üldögélek mosolygó, májusi napon. Ezernyi lila orgonafürt az illatos, dús gallyakon. Az ég szelíden néz a földre, Zöld sírokon a nap ragyog. Fejem, felett egy kis madárka párjának csicsereg, csacsog. Bokrok között szerelmes pár jön, Keresik az egymás kezét, míg olvassák az egyik fejfán valakinek fakó nevét. Énrám hiába ragyog május. Én már nem látok egyebet, csak a sírokban omló, foszló valaha volt embereket. ■ Egyik virágos sír alá még oda is képzelem magam S látom, amint a férgek másznak s ellepik hideg ajakam. De a szerelmes pár vidáman, mosolyogva, suhan tova, ■ ők bizonyára azt hiszik, hogy nem fognak meghalni soha. S ők nem tudják még elképzelni, hogy njakuk hideg lehet. Temetőben is májust lát csak, aki fiatal és szeret s aki csak csókol és nevet... Vértessy Gyula. Melinda boldog napjai. írta Ács Klára. — A puttonyom! — így mondta cinikusan. Melinda, aki púpos volt, huszonegy esztendős és soha, de soha még vágyó, forró férfitekintet nem érte. Pedig álmodozott róla ő is, hajnali ébredéskor, mikor a szobájába az új nap első fénysávjai bederengtek és pókhálószürke alkonykor, lámpagyújtás előtt, de csakis ilyenkor, nappali világoskor, vagy meggyújtott fényeknél soha, hogy jó volna, ha egyszer jönne izzónézésű, selymes kézfogású valaki és csillagot keresne az ő két szemében. Csak ilyenkor lehetett, mert máskor mindig tükör nélkül is látta és dermesztő fájdalommal érezte a púpját, még akkor is, ha nem látta szülei fájdalmas tekintetét, ha nem hallotta titkos, soha meg nem szűnő sóhajukat , érte; akkor is, ha a sok kegyetlen az utcán nem nézett rá szánakozva, megdöbbenve, vagy gyorsan leröppenő tekintettel, ahelyett, hogy, mint ő kívánta, tudomást sem vettek volna róla. Mennyire szívtelenek is voltak hozzá ezek és pláne a férfiak, akik mellette suttogtak másoknak: »szép kis lány!” és előtte fordulgattak szőke, barna, alacsony, magas, mindenféle más nők után, akkor is, ha kopottasak voltak és akkor is, ha elvirágzottak már. Csak az ő huszonegy tavaszát — borzongás tél volt neki mindig — nem vette észre senki. Pedig hát csúnya sem volt éppen, a szeme meg pláne mindjárt szép lett volna, hacsak egyszer is fölcsillog. . De nem volt mért. A szép ruhája is gúnyolta. A hamupipőke lába is nevetségesnek látszott. Kékibolyák szagoskodtak a szobájában, de ő nem lehelt ravaszt belőlük. Májusban is novembert érzett. Muzsikát ha hallott, a fülét befogta. . De hajnali derengéskor a párnái között és sötétlő délutánokon kályhánál melegedve, akkor igen ... ábrándozott. Nem jött herceg, senki más sem, hiába volt tizenhét esztendős, mikor mások tenyerükön érzik az eget. Hiába lett tizennyolc, mikor bimbónyilást ünnepelnek. ő húszéves korában már csüggedt volt és most? Most lélektelenül járt s csak egyet tudott: vannak, akik ázoknak születnek. Aznap is ez marta a lelkét, mikor didergő decemberben szélesre tárta szobája ablakát és szivta hoszszan, mélyen a tél jeges lehet. Leborult szemhéjjal gondolta: ... Ha ez jót tenne nekem, hogy utána örökös tavaszban — a nagy tudattalanságban — pihenjek! Éjszaka borzongott utána. Hajnalban forróság gyötörte. Aprókat köhögött. Tagjában szúrásokat érzett. Egészen bágyadt volt, agyában alig derengett gondolat. Mégis keserű kis vonás ült meg az ajkán. ... csak ennyi: influenza. Aszpirineket szedett. Utána, félálomban képzelgett, hogy az ajtó pattogva bexiyilt és jött valaki, izzónézésü, selymes kézfogású. Két kezében csupa halványlila, édesen szagos orgona . Szlavóniában születtem, nyolcvankét évvel ezelőtt. Már gyermekkoromban ébredezett bennem a zenei bajlam, melyet leginkább anyámtól örököltem. Apámnak nem volt különösebb zenei tehetsége, nem is volt mellette soha, hogy zenész legyen belőlem. A katonai pályára szánt, ami ellen anyám tiltakozozott s a terv nem is valósult meg soha. — Gyermekkorom ott folyt le, ahol születtem: atyámnak nagy birtokán, Fericsancon. Különös, de magyar világ volt az akkor ott lenn Szlavóniában. Nagy latifundiumok terültek el egymás mellett. A középosztály egyáltalában hiányzott azon a tájon. Csak urak voltak és parasztok. A középosztályt leg— Melinda! Felriadt anyja hívására, ki az orvossal jött be. Idegen orvossal. Mosolygott a szeme és lágy volt a szava. — Milyen szép neve van, Melinda! Ugye, maga tündérhercegnőnek született? Ráhunyta pilláit a sötét szemére. Most fent van-e vagy álmodik? Igazán mondja ezt neki valaki, fiatal férfi, aki rászegett tekintettel nézi? — Lássuk hát,mi a baj! Hol érez fájdalmat, kis Melinda hercegnő? Bársonytenyérrel nyúlt a keze után. A vékony, lázas ujjakat lefogta — Üljön fel, kedveském! — Ne, ne , jó Istenkém! — sikoltozott a lelke. Da két lázpiros ajka szorosan csukott maradt és nyomorék felső teste, melyet kínosan féltve takargatott, már előre emelkedett, amint a mosolygó szemekben követelődzést látott. Az állig felgyúrt, téglaszínű selyempaplan puhán hullt le róla. Feje alá markolt izzadt, fehérfodros párnája már magában sápadozott. Még igyekezett nekitámaszkodni, hogy takarja, rejtegesse a legrettenetesebbet, de két gyönge válla már egyensúlyt vesztett, előrehanyatlott és leskelődő szemszögleteibe már kiült a rémület, amint a mosolygó szemekmegdöbbent csodálkozását látta. Óh, mindennél jobban fájt! Ezerszeresen sajgóbb volt, mint tagjaiban a szaggatás, mint fülének zúgása. De a leggyötrőbb testi fájdalmat sem lehetett volna összehasonlítani vele. Őrjöngő kétségbeesés volt ez, mint akinek minden lépését ledönthetetlen gát akadályozza. M így ni, most pedig feküdjék vissza. Takaródzék állig, nem lesz semmi baj, csak pár napig ágyban kell maradnia és pihenni, kis leány! Már mosloygó szemekkel nézte és megint meleg férfitekintettel, rásimuló pillantással, hogy a téglaszínű selyempaplan pihegve emelkedni látszott az alája rejtett lánykeblek felett. A fodros párnák vele remegtek. Tágult a szoba, szélesedett, kékegesnek látszott. — Aztán siessen meggyógyulni ám, mert a korcsolyapálya tükörsima és fehérrózsásak a fák. Hűvös bársonytenyerébe fogta a lázmeleg ujjakat és bucsuzáskor még mosolygott sugaras tekintettel. Mielőtt ajtót nyitott, visszaszökött pillantása a téglaszínű paplanra 3