Az Ujság, 1924. szeptember (22. évfolyam, 182-204. szám)

1924-09-07 / 186. szám

SG A­Z­ U­JSÁO !Vasárnap, JOS4 szeptember . - Százéves jubileumát üli meg a szenvedő nép városa Országos ünnepen ülik meg Nyíregyháza cen­­tennáriumát. Ezer év szenvedésének története. Hetek alatt varázslatosan széppé alakították át Nyíregyházát. Városi létének századik évfordulóját ünnepli meg a­­ jövő vasárnap Nyíregyházának tirpák népe. A magyar­­ városok sorában a százéves jubileum is ritka jelenség, mert hiszen az ezer év történetében szinte állandó a tö-­­­rak, tatár, osztrák és német hadak felvonulása és csatá-­­­rozása. Fejlődésnek lendült városokat romboltak le, gya- t­rapodásnak indult családokat gyilkoltak le, s tettek föl­­­­dönfutóvá. Minden jóakarat, fejlődni akarás elpusztult az évszázadonként megismétlődő gyötrelmes háborúk­­ alatt. Mindig elölről kellett kezdeni a városi életre való­­ berendezkedést, s ennek is határt szabtak a középkor­i alkotmányos intézményei, a jobbágyrendszer és a hübé­­c­siség. Alföldi városok közül csak kevésnek van olyan­­ érdekes és szép múltja, mint a centennáriumát ünneplő­­ Nyíregyházának. Története visszanyúlik a honfoglalásig, városának neve Szent István intézkedésének köszönhető, de városi léte csak száz esztendős. 1821 szeptember hó 13-án váltották meg magukat a nyíregyházai tirpákok az örök váltság béklyói alól, akkor kezdhette meg a vá­­­­ros a ma meglevő sok kultúrintézményének és a vár­­­­osi jelleget megadó széles utcák, rengeteg kis apró di­­i­szes kerteknek és tereknek építését. A jubiláló városnak története különösen érdekes, visszatükröződik belőle mindaz, ami a magyar nemzet ezeréves történetét teszi, félbemaradt tragikus nagy aka­rások, örök küzdelmek a nyugat kultúrájának megvédel­­­mezéséért a romboló kelettel szemben, harc a vallássza­badságért, szenvedések és gyötrődések belső meggyőző­­­­dések őrizetéért, küzdelmek az ország szabadságáért és­­ eltiportatások azok részéről, akik a szép és boldogságot ígérő országnak hatalmáért versenyeztek. A sok küzde­lem és gyötrelem, a szenvedés népévé változtatta át Nyíregyháza ma élő lakosságát. Ezer esztendő története ... ■" A honfoglalók útja felfedezte a Nyírségnek erdőben gazdag, bőséges vizűi jól termő földjét. Harcos magyarok népes családai telepedtek meg ezen a vidéken és amikor Szent István népének a keresztény vallásra való terité­kével megvetette birodalmának jövendőjét és elrendelte, hogy minden tíz község eklézsiát tartozik felállítani és fentartani, a Nyírség hét községe megalapította az Eclesia de Nyr-t Innen a név is Nyíregyháza, amelynek létezésé­ről már a XV-ik századból származó írások is vannak. A századok folyamán Nyíregyházának mindenkor volt szerepe az országot megmozgató nagy mozgalmakban. A tatárvész idején a vad hordák Nyíregyházát is­­ m­eggyötörték, szerencsére azonban török hódoltság nem érte, ellenben Bethlen Gábor, Bocskay István és Rákóczi Ferenc hadakozásai és annak visszahatásai átviharzottak a város flett, elpusztították lakosságát, úgy hogy ~1756-ban mindössze 50 család lakta. Szenvedünk. Ámde bármilyen jólétet ígért Nyíregyházának dúsan termő földje, bármennyire szívén viselte földesuruk ús jobbágyai sorsát, hosszú évtizedeken keresztül csak szen­vedés és gyötrelem volt a jámbor, dolgos, szorgalmas tót anyanyelvű, lutheránus vallású telepesek élete. Vallásuk miatt rengeteg üldöztetésben volt részük. Ennek a vidék­nek a lakossága amúgy is a reformáció magyar aposto­lainak munkássága révén kiszakadt a katholikus egyház kötelékéből, ezért az egri érsekség különös aggodalom­mal nézte, hogy Károlyi Ferenc gróf letelepülésre fel­hívó pátenslevele következtében jelentős számú lutherá­nus család telepszik le és mindinkább háttérbe szorítja az érsekség területén a katolicizmust. Nem jó szemmel nézték tehát a letelepülésüket, megakadályozták őket te­lepük felvirágoztatásában, mindenüket elvették, templom­­­mukat lebontották, papjukat elüldözték. Olyan gyötrel­­­­mes és szenvedésekkel teli volt a lutheránus hitű­ nép élete, hogy nem egyszer felkerekedtek, hogy visszaköl­tözzenek eredeti lakóhelyükre, ahol kevesebb bántalom­­ban volt hitük miatt részük. Szenvedéseikre jellemzőbb, hogy a jámbor nép fiait, amikor megkérdezték hogy-­­ létük felől mindig csak azt fdelgették: — Trpaci! — szenvedünk.­ Erről eredt azután a nyíregyházai nép elnevezése. Sok bajukban és szenvedésükben csak egy támogató­juk és pátronusok volt, földesurk Károlyi Ferenc gróf. Kétségbeesetten látta, hogy az üldöztetések megakadá­lyozzák a nép békés fejlődését, s ezért jelentést tett és segítséget kért az egri érsekséggel szemben a budai hely­tartó tanácstól, sőt alázatos instanciával még Mária Te­­­­rézia elébe is járult, sőt a római szentszéket is beavat­kozásra kérte. Ámde ezek az instanciázások nem vezete t­tek sok eredményre. Károlyi Ferenc meghalt és birtokban utóda, Antal gróf, háborút járt, keményszívű katona em­ber volt, akit könnyek és sirámok nem hatottak meg és különben sem sokat törődött birtokával, nyíregyházai jobbágyai sorsával. A szenvedéseknek és zaklatásoknak csak akkor lett végük, amikor elkövetkezett II. József uralma és kiadatásra került a vallásszabadságot Ma­gyarországon is biztosító császári pátens. Az első szabad magyar város, A vallásszabadságot biztosító pátens kiadatása után jobbra fordult a sorsuk és 1803-ban már Gerliczky Mihály­­ főbíró fölveti lakótársai előtt azt a gondolatot, hogy váltsák meg magukat a hűbériség alól. Akkor a Nyíregy­házán megtelepedett tirpák népnek két földesura volt. A város egyik fele a Károlyi grófok, a másik fele a fiú­­utód nélkül elhalt gróf Pethő Rozália után, Desewffy Sámuel báró birtokába ment át. A tirpákok előbb a Dese(«//(/-csal­áddal egyeztek meg és 3.020 zenes forint lefizetése után Nyíregyháza felerésze minden jogosít­ványával, erdejével és épületével a fölszabadult területen lakó nép tulajdonába ment át. Ugyanakkor tárgyaláso­kat kezdtek a Károlyi-család urával is az örök váltság felől s végre 1821 szeptember 13-án Fintán aláírták azt a szerződést, amelynek értelmében 700.000 váltó forint ellenében a város másik fele is felszabadult. A váltságösszeget kivetették a lakosságra, egy-egy ház, egy-egy nyilas szőlő, egy-egy szállásbéli föld után 00 váltó forint illetékkel terhelték meg a lakosságot. Mindenki szívesen vállalta ezt a terhet, mert ezzel szem­ben súlyosabb terhektől szabadultak meg. Nyíregyháza ezzel a lépéssel az első volt a magyar városok sorában, amely nagy anyagi áldozatoknak az árán megváltotta magát a földesurak jogai alól. A nem­zet fejlődése és a városok kialakulása szempontjából óriási jelentősége volt ennek a lépésnek, mert a fejlő­dést addig lehetetlenné tették a lakosságnak a földes­­urral szemben viselt terhei. Nyíregyháza népének a fel­­szabadulás előtt a hű­bérúrnak évenként hétezer rénes forintot kellett fizetnie, a termésből egykilencedet be­szolgáltatni, igás- és kézi robotot végezni, vendéglőt, mészárszéket, kocsmát építeni és fentartani, boltot alapí­tani a kereskedők számára. Ezek különösen súlyos ter­hek voltak, s lehetetlenné tették, hogy a maguk telepé­nek fejlesztésére gondolhassanak. Száz év ünneplése." A megváltást a lutheránus templomban megtartott népgyűlésen mondották ki Benkő István akkori főbíró vezetése alatt. Most száz esztendővel a megváltó nép­­gyűlés után ugyancsak ebben a templomban díszközgyű­lésre ül össze a város és ezzel egy hétig tartó jubiláris ünnepség sorozatát kezdi meg. A díszközgyűlésen elha­tározzák majd, hogy megőrzik a történelmi emlékeket és a népjólét emelésére az egész városra kiterjesztik a vízvezetéket és a csatornákat. De megmutatják az ünnepségek sorozatában a száz esztendő munkásságának minden eredményét. Nyolcvan­két iskolát emeltek a száz esztendő alatt. A város körül elterjedő birtokokon mintaszerű gazdálkodást vezettek be és a most rendezendő kiállítás során ezeknek termését és eredményét mutatják be. A híres nyíregyházai lóte­nyésztésnek szemléltetésére lóversenyt rendeznek. Az ünnepségek sorában egész sereg­testület és in­tézmény tartja a maga külön jubileumát. A tüzolóegye­­sü­let 40 éves múltjáról számol be, amely ugyancsak gazdag, mert 1906-ban a milánói világkiállításon az olasz, francia és angol tűzoltók közül a nyíregyháziak vitték el az első díjat. Ugyancsak 40. esztendei jubileumát üli meg a nyíregyházai ipartestület, amelyen bemutatják en­nek a különösen nagyra fejlődött, foglalkozási ágakat tö­mörítő testületnek mindenféle munkásságát. Ülést tart a harminckét év előtt alapított Bessenyei György irodalmi társaság, amelynek kulturaüűködése óriási jelentőségű. Az egyesület élén most az a Vietorisz József áll, aki legutóbb a magyar tudományos akadémiának a Nádasdy­­díját nyerte meg, azt a díjat, amellyel Arany Jánost ko­­szorúzták meg Toldijáért. A jubileumi ünnepségnek országos méretet ad, hogy azon való részvételüket a kormány tagjai, a szellemi élet kiválóságai, a magyar városok fejei jelentették be. De ennél is többet jelent, hogy maga a város a mai körül­ményeket meghazudtolva, megbecsülést és példavevést je­lentő módon nemcsak múló ünnepélyességekkel örökíti meg, hanem olyan beruházásokkal, amelyeknek nyomai az elkövetkezendő újabb században is tapasztalhatók lesznek. Hetek alatt megszépítették a várost. Nincs politika , van munka. Most ünnepre készülve, a város falai közé sorakoz­tatják az egész ország minden számottevő fiát és szem­léltető módon megmutatják, hogy a magyar akarás, mun­kásság és szorgalom csodát tud művelni, ha céltudatos férfiak vezetik, komoly munkát végeznek és az alkotni akarást fölébe helyezik hiúságos szenvedélyeknek, poli­tikai csatározásoknak, egymást marcangoló hatalmi já­tékának, Nyíregyházának vezetője, Bencs Kálmán pol­gármester, aki édesapját követi a polgármesteri széken és családi hagyományként fejleszti és növeszti nagyra szülővárosát. Munkásságában segítségére van Kardos Jó­zsef kulturtanácsnok is és Szohor Pál főjegyző. Nagy­szerű munkakészségű férfiak, akik a polgármesterrel egyetemben a centennárium ünnepségét rendezik és elő­készítik. Ezen az ünnepségen az is bebizonyul, hogy milyen varázslatosan átalakító hatása van a magyar földnek. Nyíregyházán a tót tirpákokból magyarok lettek. Csak magyar szó hallatszik az egész városban és bár közel 50.000 lakosa van Nyíregyházának, amely vallásfelekezet szerint úgy oszlik meg, hogy 37 százalék a lutheránus, 26 százalék a római katolikus, 14 százalék a református, 11 százalék a görög katolikus és 12 százalék az izraelita, más szó, mint magyar nem halatszik és már az 1920-iki népszámlálás alkalmával is csak 90 olyan ember akadt, aki tót anyanyelvűnek jelentette magát. Százéves munkásság után Nyíregyházán nem a be­fejezett fejlődés magaslatán mutatkozik be, hanem ér­demesen végzett, minden ágra kiterjedt eredményt mu­­tatóan fejlődőképesen és nagyratörően a magyar jö­vendő biztató ígéreteként fogadja az ország minden ré­széből érkezőket. Nagyur­i­ü vezetői céltudatosan dol­goznak, hogy most az o­rszág tragikus megcsonkulása folytán a határvárossá alakult Nyíregyháza tovább fej­lődhessék és a magyar kulturális életnek nagyjöven­­dőjű­ központja lehessen. Nádor Jenő- Kevesebb, de jobb hangverseny lesz az idén. Felkeresnek már a külföldi művészek is. A Mutatványos bódé vigalmi adója 10, hangversenyé 20 százalék. Négy — hatmillió egy hangverseny rendezési költsége. A hangversenyterm­ek ajtói még be vannak lakatolva,­­ a pódiumok némák, a széksorok üresen tátonganak, de a hangversenyrendező irodákban már élénk az élet.­­ A vállalkozók szorgalmasan készülnek az eljövendő sze­zonra. A külföldi művészekkel már nagyrészt leszerződ­tek, a hazaiak pedig egymásnak adják az irodák kilin­cseit, hogy megbeszéljék hangversenyeik időpontját és feltételeit. Sorra jártuk a hangversenyrendező-irodákat, hogy megkérdezzük tőlük, mik a terveik és mik a reménysé­geik az 1924—25-ös hangversenyesztendőben. A vélemény, mely a nyilatkozatokból kikristályosodik az, hogy a hang­­versenyéletben is közeledünk a béke felé. Nálunk, Buda­pesten kettőt jelent ez. Először hogy jobbak lesznek a hangversenyek, másodszor pedig, hogy kevesebb lesz. A külföld nem idegenkedik már annyira tőlünk, mint évek óta és az internacionális művészek lassan kezdik belátni, hogy nem Bécs a világ vége és hogy újra érdemes nekik körútjaikon Budapestet is érinteni. Ma körülbelül teljesen kiegyensúlyozódott már a helyzet. A világjáró művész Hágában, vagy Amsterdam­ban sem kap többet néhány órai zongorázásért, vagy hegedülésért, mint Budapesten. Ezért tehát érdemes ne­kik meglátogatni bennünket. A közbiztonságunkról sin­csenek már oly rossz hírek forgalomban külföldön, mint ezelőtt. És ezek a hírek nagyon sok művészt tartottak távol országunktól. A világhíres művészek azonban még nem felejtették el, hogy alig találtak fővárost, hol oly szeretetteljes és megértő fogadtatásban részesültek volna, mint nálunk. Közönségünkről tudták, hogy az rendkívül kényes ízlésű, de métányolni tudja, ha igazi műélvezet­ben részesítik. Mindez nem merült még teljesen feledésbe és így az idén már olyan nagyságok neveivel találkozunk majd hangversenyeink programu­mjain, kiknek művészetét már szinte évtized óta nélkülözi közönségünk. Ha a külföldi művészek száma így m­eg is szaporodik majd az idén, a hazaiaké minden valószínűség szerint csökkeni fog. Aligha lesz a helyzet az idén olyan, mint az elmúlt esztendőkben, mikor némely napra négy, sőt hat hangverseny is jutott. Az oka ennek nem az, mintha előadóművészeink száma megcsökkent volna, hanem a hangversenyrendezés rendkívüli költségei. Csak a már ténylegesen elismert és jómódú művészeink lesznek ab­ban a helyzetben, hogy hangversenyeiket megtarthassák. Ahhoz, hogy az idén valaki hangversenyt rendezhessen mintegy négy-hatmillió koronára lesz szüksége, mit nagy­részt előlegezni kell egy teljesen bizonytalan bevétel re­­ményében. És erre nem minden művészünk lesz képes, de különösen nem a fiatalabbak és így ismeretlenebbek. A legkülönösebb pedig, hogy ezeknek a millióknak legnagyobb része az állam, illetőleg a főváros kasszájába folyik be. A termek bére még nincsen véglegesen megálla­pítva. De valószínű, hogy az Akadémia, mely az államé és a Fővárosi Vigadó, mely a fővárosé, legalább százötven­száznyolcvan aranykoronát fog kérni teremberül. Igen nagy kiadásokat okoznak a rendőri engedélyek is, melyek ha mindent összeadunk, megközelítik a nyolcszázezer ko­ronát. Még a hangversenyek hirdetéseiből is a fővárosnak van haszna. Hiszen a hirdető vállalat az ő kezelésé­ben van. A legviszásabb és legérthetetlenebb azonban a hang­versenyek vigalmi adójának a kérdése. A színház legyen az akár drámai, akár operettszínház, jegyeinek ára után 10 százalékot fizet, ugyanennyit adózik vigalom címén a nép szórakoztatására kétségkívül igen szükséges, de mégis csak mérsékelt kulturális munkát teljesítő városli­geti mutatványos. Ezek után azt hihetné az ember, hogy a hangversenyek, melyeknek kétségkívül művelő és lélek - nemesítő hatásuk­ is van, legalább oly kedvező elbánás­ban részesülnek, mint a legkönnyebb fajsúlyú muzsikát terjesztő operettszínházak, vagy mutatványos bódék. De nem így áll a helyzet. A hangversenyjegyek árai után a legkisebb adótétel, amit le kel róni, 10 százalékos. És ez a tízszázalék a jegy ára szerint egészen 20 százalékig emelkedik. Azokon a hangversenyeken, melyeken külföldi művész lép fel és hol­­gy a drága fellépti díj következtében a jegyek sem lehetnek túlságosan olcsók, már a legjutányosabb jegy eladása után is 20%-os adót kell leróni. Hogy kulturális szempontból ez mennyire káros és mily súlyosan érinti éppen a legműveltebb, de anyagiakkal legkevésbé ellátott népréteget, a lateiner középosztályt, azt részletesebben kifejteni szópocsékolás lenne. A vigalmi adón kívül még háromszázalékos forgalmi adó bevétele is van az államnak a hangversenyekből. Ezek után nem csoda, ha hazai fiatal művészeink nem tekinthetnek túlságosan vérmes reményekkel az idei hang­­versenyszezon elé. Ez is az oka lesz a békeviszony felé való közeledésnek, azaz a hangversenyek csökkenésének. A vállalkozók ugyanis megrendezik majd azokat a hangver­senyeket, melyekből a szereplő elismert neve után biztos haszonra és jövedelemre számíthatnak. Azonkívül elvál­lalják majd az olyan esték megrendezését, hol a hangver­­senyző maga viseli a vállalkozás teljes anyagi kockázatát. Ilyen pedig nem lesz túlságosan sok. í­gy.j "

Next