Az Út, 1948. szeptember-december (1. évfolyam, 9-25. szám)

1948-09-05 / 9. szám

2 iiflSQRDQPi mwm Valamikor, nem is olyan régen, még úgy látszott, hogy a magyar református egyház nagy tömegei éle­tében lényegtelen, hogy mi történik Kelet-Csanádban. S hogy egyáltalán történik-e ott valami. Csendes volt ez a táj. Néma. Nem sokat kérdez­gettük. Nem is nagyon lett volna fe­­lelnivalója. Távoli zuga az ország­nak. Názáretből támadhat-e valami jó? — vetették fel, ha szóba került. De nem sok szó esett róla. Kevert népű, kevert vallású táj ez. Református falu ritka, mint a fehér holló. A sokezres falvakban 2—300 református. Kevesen vannak s azokat se nagyon dédelgetik. Még az, hogy református elviselhető. De azok közt is elharapózott a szektáskodás. Éhes ember előbb eszik sokszor, aztán nézi meg az ennivalót. Itt meg na­gyon éhesek voltak a reformátusok. Mi meg hagytuk, hogy egyenek. Más tálából. Sok mindennek kellett történnie egyházunkkal s mi magunkkal is, hogy végül is eszünkbe jussanak. S most, mikor eszünkbe jutottak, vesz­­szük észre, hogy az Úristen nem ej­tette ki emlékezetéből a keletcsanádi reformátusokat sem. Csak várt, hogy átérezhessük magunk mulasztásait. Motoros pap. Úgy kezdette el az Úr a harcot, ahogy ő szokta: Igéjével! Az egyház­­kerület missziós lelkészt küldött Med­­gyesegyháza központra. No, hiszen, mit is kezdhet itt Török Ede tiszte­­letes atyánkfia, tanácstalanul, fiata­lon, gyakorlat nélkül. Még­hozzá ilyen szörnyű nagy területen. Csak­hogy nem egyedül érkezett ám ő. Volt akire rábízza saját magát is, meg minden gondját. Nem bibliai citátumokból memóriavizsgát tenni jött, hanem az élő Krisztus néki mondott örök Evangéliumát jött to­vább adni. Nem is hagyta el őt az Úr! Alig, hogy elröppent egy kurta esztendőcske s ma már a porfelhő­ről ismerik fel az atyafiak messzi­ről. Mert a motorkerékpár, amelyen alig győzi beszaladni a területét, jó hírvivő is. Előre jelzi, hogy itt lesz hamarosan a lelkész. Bizony szükség is van erre a masinára.. Máskép de­hogy is győzné a pásztorolás mel­lett azt a sok-sok tanyai iskolát, ahová 2—3 gyermek kedvéért is be­toppan pontos időben. Segédcsapatok. Isten másik arcvonala Makóról, Mezőhegyesről, Csanádpalotáról s a többi környező helyről indult ki, ahol Isten egyszerre csak feladta a nagy leckét a bethániás atyafiaknak, hogy ki lesz a felelős az itt elveszet­tekért? A tiszta és elegyítetlen Evan­géliumnak ezt a kétoldali pergőtűzét nem sokáig verhették vissza. Ahol Isten harcba kezd, ott az embernek meg kell adnia magát. Szaporodtak az evangelizáló órák s egy-egy őrén sűrűbbek lettek a sorok, könyörgé­sekké fonódtak a sóhajok s az asz­­szonyi szó felett áthangzott a férfi­ének. Itt is ott is kezdtek kiütközni az ébredés jelei. Hív a torony. Azután Isten két frontja összetalál­kozott és ezen a nyáron már gyüle­kezeti konferencia született ebből a találkozásból. Fehérfalu torony inte­get hivogatólag felénk, amint a pe­dált tapossuk. Ez itt torony iránt, ez Magyardombegyháza. A bekötő út végén várnak bennünket a falubéliek. Nagy nap ez nekik, mert ritka falu az ilyen. Van itt templom, van három imaház is, csak lelkész nincs egy se. A kúnágotai lelkész jár át 8 kilomé­terről időnként. Pedig otthon is tudna mit csinálni. Meg a szél s eső, fagy se nagyon törődik azzal, hogy most indul a tiszteletes úr. S ha ő nem jön, szolgál a lévita-tanító, vasárnap este pedig Bethánia-evangelizáció van. Szükség is van mindre. Asszony a kolomppal. Isten harcának a keletcsanádiakért névtelen jó vitéze volt az az asszony­testvér, aki az első lelkészi szolgálat idejét megtudta valahogy. Szeretett volna másokat is hívni. De nincs már idő minden portát végigjárni. Ki le­gyen kedves most neki? Kezébe akad a kolomp s már szalad is végig a házak között hangos kolompszó hivo­­gatásával: Emberek! Az Úr szolgája van itt! Talán akkor még ő maga sem tudta, hogy ezen a kolompszón át az Úr zörgetett személyesen a falu szívén. De abban ő is, s a hirtelen­­csődült többiek is egyetértettek bűn­bánattal, sok könnyel és hálaadással, hogy az Igében Jézus Krisztus kö­szöntött be a faluba. Nincs távolság! Mint akkor, most is zsúfolásig tele a templom. Az áhítat végén zsong­nak az imádságok. Rövidek, egysze­rűek, szívből jövők. Tele bűnbocsá­nat kéréssel a templom. Pedig nem is egy falu reformátusai ezek. Kún­­ágotáról, Mezőkovácsházáról már régebben megérkeztek. Megjöttek az elébb az almáskamarásiak is harminc­öten. Mit számít az, hogy tizenöt kilo­méterről indultak olyan időben, ami­kor többszörös munkavégzéssel lehet csak egy pillanatot is áldozni másra, mint a földre. Közben már a tizedik faluból érkezik a sok éhes, szomjas testvér. A „szórvány“-okban tán ott­hon sem maradt senki. Medgyesegy­­házáról teherautóval érkeznek. Nincs távolság a Krisztussal találkozni kí­vánók számára. De nincs távolság egymás között sem. Régi széthúzá­sok, versengések, féltékenykedések helyett itt egyek a bűnbánatban, ke­gyelemben, hitben, szeretetben. S kö­zöttük egy a Kereszt, Jézus Krisztus mindenre elégséges egyetlen áldozata! Ebéd főzés nélkül!? Ebédre szétkapkodnak bennünket a helybeliek. Ha panaszszót hall az ember, azért van csak, mert kevesebb vendég jut egyre-egyre, mint ahányat igényelnének. Fiatal kereskedőhöz kerülök, aki a „görög hit“-ből vett magának feleséget. Szíves készségük nem pusztán a vendégszereteté. Ezen túl a keresztyéni szeretet testvériségét érzi az ember: ami az övék, azt az enyémnek tekintik. Sáfárkodnak min­denükkel. Ott láttam kora reggeltől mindket­tőjüket. Nem hagy nyugodni a kér­dés, hogy milyen csoda módon tudta a pár perc alatt elővarázsolni az asszonyka a sok jó ennivalót. Meg­kérdem a nevet: Én szombaton főzök mindent vasárnap helyett, mint most is, hogy legyen elég időm az Ige hallgatására. Százados fák alatt A konferencia a másfél kilomé­terre lévő Biró-tanya árnyas évszá­zados fái alatt folytatódik. Megtelik a nagy teherautó s a többiek kerék­páron, gyalogosan nekiindulunk. Va­laki énekelni kezd. Még egy pillanat s a szél már százak énekét viszi szét a faluban. Egy-egy sarkon még nem is látjuk egymást, de éneküket már halljuk. Mieink ... Édes dallam: Zör­get Jézus, a szíved ajtaja zárva-e még? Bizony itt már nemcsak refor­mátusok konferenciáznak, összekeve­redett itt evangélikus, római, meg tán szektás is. Nem felekezeti harcra, hanem Krisztusban békességre. „Református“ Krisztus Apró termetű bácsika igyekszik a lelkésszel lépést tartani. El nem ma­radna mellőle. Egyszer csak neki­fohászkodik és megszólítja: — Tiszteletes Úr, csakugyan refor­mátus pap tetszik lenni? Megüti a fülünket ez a bizonyta­lankodó „csakugyan“, amellyel mint­ha saját magát szeretné valami­­miatt meggyőzni az atyafi. — Én igen, bátyám. Vagy tizenhat éve hordom a palástot. — Merthogy néhányan azt gondol­tuk, hogy babtista tetszik lenni, hi­tetlenkedik, bizonytalankodik elő a bácsi. — Mondom, református pap va­gyok. De miről gondolja bátyám, hogy nem vagyok „igazi“ református pap? — kérdi a lelkész. — Merthogy az Úr Jézusról tetszett mindvégig prédikálni. S mert, ha ezt hallgathatom ezután a református gyülekezetben, akkor ugy­e nekem is ott a helyem. Meg itt a konferencián, tetszik tudni... Érdemes, érdemes ... Elkomorul az arcunk egy pilla­natra, de azután hálaadásra derül. Igen, a bácsi szektásoktól hallotta először Jézus áldozatát ■ „igazán“ megtörténtnek vallani s most már boldog, mert nem „idegenbe“ kell járnia, hanem otthon lehet a gyüle­kezetben Krisztussal. Megérkezünk. A hatalmas fák árnya a tűnő napban végigsimogatja az alatta ülőket. Százan és százan hallgatnak áhitatos, mély csendben. Egyik előadás után a másik. Közben a kánonok dallama nyitogatja a szi­veket. Mire imára kerül a sor, itt is, ott is megerednek a könnyek. Súlyos bűnöket bánó könnyek ezek. Szere­­tetből a Kereszten hozott áldozatért hálás könnyek ezek. Kelet-Csanád nem elveszett terü­lete már az Istennek. S nem az a re­formátus egyház számára sem. A té­velygés útjáról sokan térnek az Igaz­ság Útjára. Krisztust megtaláltak bol­dog éneke száll innen bizonyságte­vésül: Érdemes elindulni... érdemes megérkezni. Tömöri László * ———ms.w.—iiinnnnmun mi n n­ibiiii wiii Miwiiiiii~iwiTirrmninniinnMirBMwrrwMMMnMM SZEPTEMBER Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre köl­­ tözök és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt. Lukács 15:13. Elmegyek szeretőim után, akik megadják kenyeremet, vizemet, gyapjúmat és lenemet, o A R A ,‘l T olajamat és italomat. Hoseás 2:4. A tékozló fiú megunta az atyai ház fegyelmét, úgy képzelte, hogyha kivonja megát onnét, akkor tágabb életlehetőségek tárulnak fel előtte. Többre viszi távol az atyai háztól, mint ott­hon. A nagy lehetőségek csalfa reménye vitte el őt hazulról. Távolodó útján mindig messzebb és messzebb került az atyai háztól. Ez az ember útja. Azt képzeli, hogy sokkal bőségesebb lesz a kenyere, öltözete és itala, hogyha elmegy szeretői után. Ezt az elszakadást mindig a szívbeli elszakadás előzi meg. Az ember szíve kihűl Istennel szemben. Nem látja, vagy ha látja, nem ismeri fel Istennek a szeretetét, amely körülveszi, sőt egye­nesen gátat lát benne, meg nem értést saját sorsával szemben, úgy látta, nem szeretheti őt az atyja, mert ha szeretné, akkor kívánságainak pártjára vezetné. Ezzel szemben hordoznia kellett a szülői fegyelmet. Fellázadt ellene. Annál is inkább, mert a távoli ígéretek szerelemre gyújtották a szívét. A test vágya, a világ öröme, az ördög csábja pirosló hajnalként lobogtak előtte és utána vetette magát. Az ember útja ez, aki gátnak látja az Isten törvényeit, le akarja szaggatni magáról a Magasságos bilincseit, hogy gátlás nélkül elégítse ki testi vágyait. Azt gon­dolja, hogy a hajnal pírja kelt fel előtte, amikor így a maga útjára indult, nem gondol reá, hogy a kárhozat tüzének rőt fénye teszi piroslóvá az eget. A tékozló fiúra, az Istentől elsza­kadt emberre ez az út vár, hogy amíg futkos szeretői után, el­­tékozolja vagyonát. Eltékozolt, kárbaveszett élet, festi szerelmed éra. A messze vidék csábja helyett tehát lásd még mennyei Atyád visszatartó szeretetének karjait. " I 1946 SZEPTEMBER 5-41. RÉGI ÉS ÚJ EGYHÁZAK A világ protestáns keresztyénségének helyzetképe — Az Út amszterdami külön tudósítójától — Az amszterdami nagygyűlés ér­demi tárgyalásain — mint már megírtuk — az egyes egyházak küldöttségei nem vesznek részt tel­jes számban, hanem­­csak a szava­zati joggal felruházott hivatalos ■megbízottak. A küldöttségek többi tagjai, az ú. n. látogatók számára külön összejöveteleket szerveztek, melyeknek legfontosabb programja megismertetni egymással a talál­kozón megjelent több mint száz egyházat. A látogatók összejövete­lein elhangzott érdekes beszámo­lókból ragadjuk ki az alábbi ada­tokat. Nem hagyják ott, mert nem ismerik az egyházat A nyugateurópai egyházakat Halfdan Hogsbro dán professzor mutatta be a sokszínű hallgatóság­nak. Ezek az egyházak teljes sza­badságban élnek, némelyiket az ál­lam messzemenően támogatja, mégis Nyugat-Európában rohamo­san halad előre az elvilágiasodás. Az egyháztagok többsége csak névlegesen keresztyén, a megszo­kás és az a hiedelem tartja őket benn, hogy az Egyház a kulturá­lis haladás motorja. Templomba azonban alig járnak s csak keresz­telő, esküvő és temetés alkalmával veszik igénybe az Egyház szolgá­latait. Már nem is értik, hogy tulaj­donképpen mi is az Egyház, különben otthagynák vagy egyenesen ellene fordulnának. Ezeknek az egyházaknak sürgősen fel kell számolniok eddigi életüket s meg kell találniok azt az új nyel­vezetet, amelyen a modern ember­rel meg lehet értetni „az evangé­lium kegyelmét, döntésre hívását és rettenetességét“. Vissza az igazi küldetéshez Hromadka prágai professzor a délkeleteurópai protestantizmus új helyzetét ismertette. Nagy ese­mény ,,a politikai energiákkal teli új rétegek felemelkedése, melyeket eddig kevéssé érintett és befolyá­solt az Egyház és missziója“. A változások közepette a keresztyén egyház ,,megszűnt külsőséges c­­ráda, történelmi hagyaték, kleriká­lis intézmény vagy vallásos klub lenni, hanem visszatért igaz hiva­tásához: a Krisztus által megvál­tott és neki engedelmeskedő embe­rek közössége akar lenni, hogy az ő nevében szolgálja embertársait — politikai, nemzeti, műveltségi különbség nélkül“. Soha ennyi keresztyén Északamerikában! Az Amerikai Egyesült Államok és Kanada több mint ötvenmillió­­nyi protestánsa közel 300 önálló egyházi szervezetre tagozódik — mondják S. McCrea Cavert és G. A. Sisco lelkészek —, de ez egyúttal az elevenségnek a jele is. Még manapság is keletkeznek új szekták, a vallás tehát komoly hatóerő. Sőt, soha az amerikai tör­ténelem folyamán nem tartozott az amerikai népnek ilyen nagy szá­zaléka valamely keresztyén egyház­hoz, mint ma, mikor a lakosság­nak több mint a fele keresztyén­nek vallja magát. A szabad egyház­i szabad állam klasszikus földjén ez nagy szó. Az északamerikai protestáns keresztyénség egyébként abban különbözik leginkább az európaitól, hogy idegenkedik az államegyházi szervezettől, sőt le­hetőleg kerül minden központosí­tást és az egyes gyülekezetek nagy önállóságnak örvendenek, emellett aránylag csekély az elméleti teoló­giai érdeklődés, hittételek felett nem civakodnak, hanem a súlyt az egyéni lelki elmélyülésre és a sze­­retetmunkára helyezik. Csoda Délamerikában G. Baez-Camargo mexikói és S. Rizzo brazíliai református lelké­szek érdekes dolgokat mondottak el az Európában alig ismert dél­amerikai protestánsokról. Mexikó­ban 250.000, Argentínában 200.000 protestáns van, ezek a szá­mok azonban nem európai mér­tékkel mérendők. A milliós európai egyházakhoz képest ezek óriási egyházak. Óriásiak, mert nem névleges keresztyének, hanem nagyobbára nemrégen megtért hí­vők a tagjaik s erőteljes missziót végeznek, noha a római katolikus többség „ezt a vallási kisebbséget ■úgy tekinti, mint a nemzeti egy­ség, a hazafiság és az állampolgári hűség elleni merényletet“. Számuk azonban egyre növekszik. Különö­sen életteljes a nagyobb szabad­sággal is rendelkező brazíliai pro­testáns egyház, mely a maga mil­lión felüli lélekszámával minden idők legnagyobb újlatin nemzeti­ségű protestáns egyháza. Tünemé­nyes számbeli és hitbeli gyarapo­dása miatt erre a közösségre vár — mondja Rizzo lelkész —, hogy elvezesse Latin-Amerika többi né­peit is az evangéliumhoz, melytől eddig el voltak zárva. Ez annál in­kább szükséges, mert a délameri­kai katolicizmus nagy tömegei el­lenére nem képes a nép lelki szomjúságát kielégíteni, már pap­jai csekély száma miatt sem, hi­szen 20.000 lélekre egyetlen pap esik csak. Az egyház a népért India és Kína keresztyénsége csepp a pogány tengerben, de számarányán jóval felül vesz részt népének politikai és kulturális éle­tében — mondják R. B. Manikam indiai és K. T. Wu kínai lelké­szek —, különösen az iskolázás­ban, a járványok és a babonák el­leni küzdelemben, a mezőgazda­­sági fejlődés elősegítésében és a jótékonyságban. A nyugati gyar­matosító hatalmakkal való azono­sítás egyes vidékeken még mindig kísért s ilyen helyen kérdéses a keresztyén vallásszabadság is. A háborús pusztítások súlyosan megpróbálják ezeket az amúgy is szegény egyházakat, Kínában pedig a most is folyó harcok miatt egyes területeken a misszió csak életve­szély vállalásával folytatható. A keletázsiai keresztyének azonban törhetetlenü­l bizakodnak. Indiá­ban azt remélik, hogy sikerül az egész népet ..Krisztus foglyává tenni és a keresztyén életelvekkel forradalmasítani“. Kínában pedig most kezdenek hozzá a hároméves evangelizációs terv megvalósításá­hoz. Minden vnxtimap Este 6 órakor tél 7 ór­akor 7-asac&-an 7 órakor fe A*»- d&H Evangélizáció

Next