Az Út, 1950. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1950-01-01 / 1. szám

m. CVF. 1. SZÁM REFORMÁTUS HETILAP az CSATLAKOZÁSÁVAL • 1950. JAN. 1­7. Enyedy Andor, Győry Elemér püspökök újévi nyilatkozata Beszámolunk Péter János tiszántúli püspök lelkipásztori beiktatásáról Református kollégiumaink munkaversenye Szilveszteri gondolatok Bottyán János történelmi riportja: Heltai Gáspár Tarka oldal Békessége, újesztendős! Ezt a köszöntést hallani fogjuk az esztendő fordulásakor országszerte, ismerőstől, baráttól, családtagtól. Az itthoni szűkebb körből levelekben, üzenetekben eljuttatjuk családunk tagjaihoz , barátokhoz, jó ismerősök­höz a mi jókívánságunkat: békessé­géé új esztendőt. Amikor ezt a kí­vánságot az 1950-ik esztendőre meg­tesszük, érezzük, hogy most többről van szó, mint egyszerű szokásos kö­szöntésről. Valóban a békesség kívá­násáról. A háborús veszély ugyanis nem múlt el a háborúval együtt. A háborút mozgató erők ma is működ­nek, erről bárki tudomást szerezhet, ha a napilapok híradásait olvassa. Atomerő, pestis, tífusz, fekély, kole­rabaktériumok szerepelnek az új fegyverek között. Egy új háború borzalmai a technika haladásával együtt nőnek. Ezzel a háborús uszí­tással és készülődéssel szemben ne­künk a békét úgy kell kívánunk, hogy az a háborút kívánók kívánsá­gánál erősebb legyen. Úgy, hogy a békét kívánó „egyszerű emberek“ száma ezzel növekedjék, hogy a békeszeretők akarata győzelmesebb legyen, mint a háborút készítőké. Egy ilyen erős, nagy békevágy és békeakarat hosszú időre megszüntet­heti a háborús veszélyt, mert nem lehet háborút kezdeni akkor, ha a népek békét akarnak. Amikor mi, keresztyének a békét ilyen erősen kívánjuk, akkor boldogan tesszük ezt, Isten parancsát teljesítjük. Az új év első hetében világszerte közö­sen imádkoznak az evangéliumi ke­resztyének magánosan és közösség­ben ugyanazokról a tárgyakról. Ezen az imahéten egy egész nap a békéért könyörög az imádkozó tá­bor világszerte. Ha könyörgésünk és békeakaratunk igazán békeaka­rat, akkor ez azt is jelenti, hogy szembenézünk a kérdéssel, teljes őszinteséggel megvizsgáljuk azokat az erőket, amelyek a békét veszé­lyeztetik mi magunkban is, és küz­dünk ellenük. A keresztyén egyház a békét úgy kívánja, hogy egyszerre imádkozik és küzd Mint ahogy a teljes keresztyén élet, az imádkozva végzett küzdelem. Ilyen békéért imádkozó és küzdő boldog újesz­tendőt kívánunk minden olvasónk­nak és magyar népünknek. Nagybudapest Fővárosunk fejlődésében döntő ese­mény volt Pest és Buda, a Duna két partján egymással szemben épült város egyesítése. Két különálló város, különálló lelkisége egymástól elütő és néha szembenálló törekvései tettek ekkor eggyé s ez az egység olyan len­dületet adott fejlődésének, hogy annak nyomai utcák tervezésében, hidak építésében, közlekedés fejlesztésében, intézmények létesítésében, gondolko­dás és a szellem fejlődésében meglát­szik Budapest arcán. 1950. új nagy állomást jelent a főváros fejlődésé­ben. A peremvárosokat csatolja egy kormány rendelkezés a fővároshoz. A főváros gondosan bekapcsolja őket és lakosaikat a maga testébe, be­osztja kerületeibe és gondoskodik gyors közlekedésükről s ellátja őket azzal, amivel a város a maga lakóit szokta. Gondoljuk, hogy a főváros­nak ez az újabb fejlődése meg kell hogy gondolkoztassa Nagybudapest területére eső három egyházmegyén­ket, amelyek közül kettőt teljes egé­szében, egyet pedig részben érint ez a rendeződés. Felvetődik az a kérdés, vájjon az új helyzetben nem kellene-e másképpen megvonni az egyház­megyék határait. Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a főváros közép­pontja egy egyházmegyéhez tartozik, az újonnan csatolt részek, mint egy gyűrű egy újabb egyházmegyéhez tar­toznak, ugyanabban a városban. Egy­­egy városrész pedig harmadik egyház­megyéhez tartozik. Ha más megoldás nem volna alkalmas, jó volna Duna­­jobbparti és balparti egyházmegyére, osztani fővárosunkat. El tudunk kép­zelni más szervesen összefüggő ré­szek szerinti elosztást is, de úgy érez­zük, 1950. január 1-től a jelenlegi egyházmegyei határok időszerűtlenek. Több munkával December 21-én országszerte több munkával emlékeztek meg az ország dolgozói Sztálin marsall hetvenedik születésnapjáról. A százalékokban ki­fejezett túlteljesítések minden elisme­rést megérdemelnek. Illő megemléke­zés volt ez a mód a világ legnagyobb munkáspártja főtitkárának s a szo­cialista forradalom, valamint a haiti teljesítmények és békés építések egy­aránt nagy vezetőjének, Sztálinnak. Erről a napról, ennek megünneplésé­ről nem emlékezhetünk meg anélkül, hogy be ne számolnánk arról, hogy ezen a napon a négy református kol­légium ifjúsága is ünnepelt. Ünneplé­sük egyrészt a fiatalság lelkesedésé­nek, tanulásvágyának és fejlődés­­vágyának kifejezése volt, másrészt ők is, mint a felnőttek, szorgalmat, több munkát, több eredményt, szorgalma­sabb tanulást tűztek ki célul s aján­lották fel ünneplésül. Építő munkára alkalmas, érett ifjúság ünneplése volt ez mind a négy kollégiumban. Elszámolás és fölszámolás írta: Fekete Sándor Még néhány óra és ránk de­rül az Úr 1950-ik esztendeje. Ezt a rövid időt minden tuda­tosan élő ember hasznos magá­­baszállásra fordítja: mit kell abbahagynia, mit kell folytat­nia és mit kell elkezdenie az új évben? Ezt tegyük mi is! De előbb jó ha elszégyeljük magunkat, hogy — keresztyén létünkre — ezt a felszámolást és nekiszá­­nást mindmostig halogattuk. Holott Jézus urunk tanítványai mindezeket, magukra és egyhá­zukra nézvést, az evangélium ítéletének és ígéretének fényé­ben napról-napra tisztázzák. Mit kell abbahagynunk? Er­re könnyű a válasz: mindent, amit Isten evangéliuma, vala­mint az evangélium magyaráz­ta tények az egyház és az egy­háztagok életében megítéltek. Még kezdő konfirmandusok is tudják, hogy Isten a bűnt ítéli meg, de azt már haladottabb keresztyének sem akarják sok­szor eszükbe venni, ami ebből következik. Vagyis azt, hogy minden gondolat, életforma, szó és tett, amit Isten megítél: bűn. Még akkor is, ha mi nem tartjuk annak. Sőt akkor iga­zán. Mert Isten éppen azzal ta­nít ránk vastagodott bűneink megismerésére és megutálásá­­ra, hogy szavaival és tetteivel folyamatosan ítéletet zúdít rá­juk. Persze — és ez köztudott do­log — megítélt bűneink sem hagyják magukat, továbbra is érvényesülni akarnak. Sőt mi­nél keményebben ítéltetnek, an­nál hevesebben követelik régi jogaikat. A régi rossz szinte „hősiesen“ verekszik létéért és gondolatokban, magatartások­ban és személyekben (néha ál­cázva, néha pedig nyíltan), ki­mutatja fogafehérét. A halálra ítélt múlt nehezen adja be a derekát. Szemléletesen elibénk tárul az ő és az új ádáz küzdelme a Római levél 7-ik részében. Meg­tanulhatjuk belőle, hogy a zeg­zugos sötét múlt nem önként, hanem csak teljes veresége, gyökeres felszámolása után ad­ja át a terepet az istenszerinti jövőnek. Mint ahogy a barna éjszaka sem szépszerivel futa­­modik meg, hanem a győzel­mes Nap fénye kergeti el. Az egyház földi története te­hát ez: élet-halál harc régi ál­lapotával. Az egyház földi tör­ténete tehát ez, amit Isten meg­ítélt azt megutálni, amit meg­ígért azt örömmel megragadni. Mert „Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene.“ Hogy mi bennünk a régi rossz, azt mindenki látja, aki látni akarja. Ha hajlandók va­gyunk nyitott szemmel meg­vizsgálni egyéni életünket és egyházi valóságunkat, hamar rájövünk, hogy régi magunk­ból mennyi mindent átmenekí­­tettünk az 1949-ik esztendőre. Ha nem vigyázunk, ha ellanka­dunk a szent harcban, ha to­vább konzerváljuk bűneinket, 1950-ben is megítélt múltúnk halálszaga árad belőlünk. Már­pedig ennek nem lehet jó vége. „Aki halottal egy zsák­ba varrja magát, azt eltemetik“ — szokták mondani. Ha ra­gaszkodunk a bennünk lévő halotthoz, ha nem ürítjük ki „zsákunkat“, saját sírunkat ássuk meg. Épp ezért ne várjuk az egy­ház megújulását sültgalamb módjára, hanem hagyjuk abba, amit Isten már régen abba akar hagyatni velünk. Har­coljuk meg a hitnek szép har­cát legkedvesebb szokásaink el­len is! Aki ezek után azzal vádolna, hogy mi most már egész egy­házi múltúnkat elátkoztuk, té­ved. L­ apunk eddig is ápolta, ezután is ápolja igaz egyházi hagyományainkat. Valljuk, hogy aki gonoszul beletapos evangéliumi hitű­eleink sírjá­ba, magát az egyházat tagadja meg. De három dolgot kell tisztán látnunk Az első az, hogy „nem mi ta­láltuk fel a puskaport“. A ke­­resztyénség nem a mi nemze­dékünk „szabadalma“. Az Isten evanigéliuma nemzedékről nem­zedékre zengett és hatott. Előt­tünk is éltek hívő keresztyé­nek, előttünk is volt egyház. Ha elég alázatosak vagyunk, akor hozzátehetjük: sokkal in­kább, mint most. S ha ezt így látjuk, nem lesz kétséges előt­tünk, hogy a keresztyénséget — ebből a szempontból — csak folytatni lehet. Éppen ezért kí­méletlen harcot kell folytat­nunk minden szektáskodó, idétlen, hányaveti „hívőséggel“, amely a lelki ébredés jelszavát fújva, fittyet hány az egyház folytonosságára. Mert reformá­tus egyháztagnak lenni csak a református egyházban, a refor­mátus egyház gyülekezeteiben lehet. Mi a „nagy reformátorok nyomában“ akarunk járni, az egyház megújulását kérjük és szolgáljuk s nem engedjük meg, hogy botcsinálta „aposto­lok“ új egyházat alapítsanak A magyar református egyház már meg van alapítva. A másik dolog: jaj annak az egyháznak, amelynek csak múltja és alapítása van. Mert hogy is állunk egyházunk múltjával? Ha ráfordítunk ma­gyar református egyházunk történelmének legszebb lap­jaira, megtanulhatjuk, hogy a nagy korok nagy nemzedékei milyen forradalmi bátorsággal szakadtak el a sekélyes közel­múlttól és tértek vissza az előre mutató bibliai múlthoz. Vissza­térésük éppen ezért mindig ha­ladás volt. Mi sem építhetünk a megítélt tegnap omladékaira. Ezeket el kell takarítanunk és a bib­liai fundamentumra, a teljes kijelentésre kell felépíte­nünk a jövő egyházát. És itt az a fő, hogy építsünk és ne múl­túnkat tömjénezzük. Vérfül a harmadik: bár igaz, hogy ennél az­­ építésnél bátran felhasználhatjuk egyházi múl­túnk kincsestárát, de az is igaz, hogy nem mindenestől. Ne bíz­zunk hagyomány­istenítő, vagy hagyományellenes ítéletünkben, hanem egész egyháztörténel­münket állítsuk az evangélium mértéke alá. A mi nemzedé­künk még a szokás hatalma alatt él, még annyira rabjai vagyunk az elavult közgondol­kodásnak, hogy ha óvatlanok leszünk, egyházunk a megítélt múlt hídfőállása lesz. Egyhá­zunk múltjában csak az evan­gélium fénye tud igaz tájéko­zódást adni, csak az evangé­lium világítja meg, mik egy­házunk folytatnivaló örökségei. Harmadik kérdésünkre, hogy mit kell újonnan kezdenünk, ezek után már önként adódik a válasz. El kell kezdenünk komolyan venni az evangéliumot. Lássuk be, e­ddig ügyeink, mozgalmaink és „látásaink“ voltak. Ezeket szolgáltuk. Pe­dig ránk — mindezek előtt —­ evangéliumot bízott Isten. Ez pedig örömüzenet. Meg kell tanulnunk örülni, örülni Istennek, örülni az em­bereknek, örülni az egyház sza­bad szolgálatának. Meg kell tanulnunk örvendezve imád­kozni és dolgozni. Ha volt eddig közöttünk va­laki, aki mélabús közömbös­séggel szemlélődött, ha volt, aki semleges részvétlenséggel bá­multa az életet, kergesse szí­vébe a vért az evangélium imádságra és munkára ser­kentő üzenete. De még ez sem elég. Az egy­ház a földnek java, a világ éle­tének ízesítője. Mi azért élünk, hogy e világon megsokasodjék az öröm, hogy törtfényű sze­mek felragyogjanak és felfe­dezzék: milyen jó élni. Ezzel az örömmel kezdjük el az 1950-ik évet és ezzel az örömmel tápláljunk másokat is. Ára 1 forint

Next