Az Út, 1950. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1950-01-01 / 1. szám
m. CVF. 1. SZÁM REFORMÁTUS HETILAP az CSATLAKOZÁSÁVAL • 1950. JAN. 17. Enyedy Andor, Győry Elemér püspökök újévi nyilatkozata Beszámolunk Péter János tiszántúli püspök lelkipásztori beiktatásáról Református kollégiumaink munkaversenye Szilveszteri gondolatok Bottyán János történelmi riportja: Heltai Gáspár Tarka oldal Békessége, újesztendős! Ezt a köszöntést hallani fogjuk az esztendő fordulásakor országszerte, ismerőstől, baráttól, családtagtól. Az itthoni szűkebb körből levelekben, üzenetekben eljuttatjuk családunk tagjaihoz , barátokhoz, jó ismerősökhöz a mi jókívánságunkat: békességéé új esztendőt. Amikor ezt a kívánságot az 1950-ik esztendőre megtesszük, érezzük, hogy most többről van szó, mint egyszerű szokásos köszöntésről. Valóban a békesség kívánásáról. A háborús veszély ugyanis nem múlt el a háborúval együtt. A háborút mozgató erők ma is működnek, erről bárki tudomást szerezhet, ha a napilapok híradásait olvassa. Atomerő, pestis, tífusz, fekély, kolerabaktériumok szerepelnek az új fegyverek között. Egy új háború borzalmai a technika haladásával együtt nőnek. Ezzel a háborús uszítással és készülődéssel szemben nekünk a békét úgy kell kívánunk, hogy az a háborút kívánók kívánságánál erősebb legyen. Úgy, hogy a békét kívánó „egyszerű emberek“ száma ezzel növekedjék, hogy a békeszeretők akarata győzelmesebb legyen, mint a háborút készítőké. Egy ilyen erős, nagy békevágy és békeakarat hosszú időre megszüntetheti a háborús veszélyt, mert nem lehet háborút kezdeni akkor, ha a népek békét akarnak. Amikor mi, keresztyének a békét ilyen erősen kívánjuk, akkor boldogan tesszük ezt, Isten parancsát teljesítjük. Az új év első hetében világszerte közösen imádkoznak az evangéliumi keresztyének magánosan és közösségben ugyanazokról a tárgyakról. Ezen az imahéten egy egész nap a békéért könyörög az imádkozó tábor világszerte. Ha könyörgésünk és békeakaratunk igazán békeakarat, akkor ez azt is jelenti, hogy szembenézünk a kérdéssel, teljes őszinteséggel megvizsgáljuk azokat az erőket, amelyek a békét veszélyeztetik mi magunkban is, és küzdünk ellenük. A keresztyén egyház a békét úgy kívánja, hogy egyszerre imádkozik és küzd Mint ahogy a teljes keresztyén élet, az imádkozva végzett küzdelem. Ilyen békéért imádkozó és küzdő boldog újesztendőt kívánunk minden olvasónknak és magyar népünknek. Nagybudapest Fővárosunk fejlődésében döntő esemény volt Pest és Buda, a Duna két partján egymással szemben épült város egyesítése. Két különálló város, különálló lelkisége egymástól elütő és néha szembenálló törekvései tettek ekkor eggyé s ez az egység olyan lendületet adott fejlődésének, hogy annak nyomai utcák tervezésében, hidak építésében, közlekedés fejlesztésében, intézmények létesítésében, gondolkodás és a szellem fejlődésében meglátszik Budapest arcán. 1950. új nagy állomást jelent a főváros fejlődésében. A peremvárosokat csatolja egy kormány rendelkezés a fővároshoz. A főváros gondosan bekapcsolja őket és lakosaikat a maga testébe, beosztja kerületeibe és gondoskodik gyors közlekedésükről s ellátja őket azzal, amivel a város a maga lakóit szokta. Gondoljuk, hogy a fővárosnak ez az újabb fejlődése meg kell hogy gondolkoztassa Nagybudapest területére eső három egyházmegyénket, amelyek közül kettőt teljes egészében, egyet pedig részben érint ez a rendeződés. Felvetődik az a kérdés, vájjon az új helyzetben nem kellene-e másképpen megvonni az egyházmegyék határait. Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a főváros középpontja egy egyházmegyéhez tartozik, az újonnan csatolt részek, mint egy gyűrű egy újabb egyházmegyéhez tartoznak, ugyanabban a városban. Egyegy városrész pedig harmadik egyházmegyéhez tartozik. Ha más megoldás nem volna alkalmas, jó volna Dunajobbparti és balparti egyházmegyére, osztani fővárosunkat. El tudunk képzelni más szervesen összefüggő részek szerinti elosztást is, de úgy érezzük, 1950. január 1-től a jelenlegi egyházmegyei határok időszerűtlenek. Több munkával December 21-én országszerte több munkával emlékeztek meg az ország dolgozói Sztálin marsall hetvenedik születésnapjáról. A százalékokban kifejezett túlteljesítések minden elismerést megérdemelnek. Illő megemlékezés volt ez a mód a világ legnagyobb munkáspártja főtitkárának s a szocialista forradalom, valamint a haiti teljesítmények és békés építések egyaránt nagy vezetőjének, Sztálinnak. Erről a napról, ennek megünnepléséről nem emlékezhetünk meg anélkül, hogy be ne számolnánk arról, hogy ezen a napon a négy református kollégium ifjúsága is ünnepelt. Ünneplésük egyrészt a fiatalság lelkesedésének, tanulásvágyának és fejlődésvágyának kifejezése volt, másrészt ők is, mint a felnőttek, szorgalmat, több munkát, több eredményt, szorgalmasabb tanulást tűztek ki célul s ajánlották fel ünneplésül. Építő munkára alkalmas, érett ifjúság ünneplése volt ez mind a négy kollégiumban. Elszámolás és fölszámolás írta: Fekete Sándor Még néhány óra és ránk derül az Úr 1950-ik esztendeje. Ezt a rövid időt minden tudatosan élő ember hasznos magábaszállásra fordítja: mit kell abbahagynia, mit kell folytatnia és mit kell elkezdenie az új évben? Ezt tegyük mi is! De előbb jó ha elszégyeljük magunkat, hogy — keresztyén létünkre — ezt a felszámolást és nekiszánást mindmostig halogattuk. Holott Jézus urunk tanítványai mindezeket, magukra és egyházukra nézvést, az evangélium ítéletének és ígéretének fényében napról-napra tisztázzák. Mit kell abbahagynunk? Erre könnyű a válasz: mindent, amit Isten evangéliuma, valamint az evangélium magyarázta tények az egyház és az egyháztagok életében megítéltek. Még kezdő konfirmandusok is tudják, hogy Isten a bűnt ítéli meg, de azt már haladottabb keresztyének sem akarják sokszor eszükbe venni, ami ebből következik. Vagyis azt, hogy minden gondolat, életforma, szó és tett, amit Isten megítél: bűn. Még akkor is, ha mi nem tartjuk annak. Sőt akkor igazán. Mert Isten éppen azzal tanít ránk vastagodott bűneink megismerésére és megutálására, hogy szavaival és tetteivel folyamatosan ítéletet zúdít rájuk. Persze — és ez köztudott dolog — megítélt bűneink sem hagyják magukat, továbbra is érvényesülni akarnak. Sőt minél keményebben ítéltetnek, annál hevesebben követelik régi jogaikat. A régi rossz szinte „hősiesen“ verekszik létéért és gondolatokban, magatartásokban és személyekben (néha álcázva, néha pedig nyíltan), kimutatja fogafehérét. A halálra ítélt múlt nehezen adja be a derekát. Szemléletesen elibénk tárul az ő és az új ádáz küzdelme a Római levél 7-ik részében. Megtanulhatjuk belőle, hogy a zegzugos sötét múlt nem önként, hanem csak teljes veresége, gyökeres felszámolása után adja át a terepet az istenszerinti jövőnek. Mint ahogy a barna éjszaka sem szépszerivel futamodik meg, hanem a győzelmes Nap fénye kergeti el. Az egyház földi története tehát ez: élet-halál harc régi állapotával. Az egyház földi története tehát ez, amit Isten megítélt azt megutálni, amit megígért azt örömmel megragadni. Mert „Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene.“ Hogy mi bennünk a régi rossz, azt mindenki látja, aki látni akarja. Ha hajlandók vagyunk nyitott szemmel megvizsgálni egyéni életünket és egyházi valóságunkat, hamar rájövünk, hogy régi magunkból mennyi mindent átmenekítettünk az 1949-ik esztendőre. Ha nem vigyázunk, ha ellankadunk a szent harcban, ha tovább konzerváljuk bűneinket, 1950-ben is megítélt múltúnk halálszaga árad belőlünk. Márpedig ennek nem lehet jó vége. „Aki halottal egy zsákba varrja magát, azt eltemetik“ — szokták mondani. Ha ragaszkodunk a bennünk lévő halotthoz, ha nem ürítjük ki „zsákunkat“, saját sírunkat ássuk meg. Épp ezért ne várjuk az egyház megújulását sültgalamb módjára, hanem hagyjuk abba, amit Isten már régen abba akar hagyatni velünk. Harcoljuk meg a hitnek szép harcát legkedvesebb szokásaink ellen is! Aki ezek után azzal vádolna, hogy mi most már egész egyházi múltúnkat elátkoztuk, téved. L apunk eddig is ápolta, ezután is ápolja igaz egyházi hagyományainkat. Valljuk, hogy aki gonoszul beletapos evangéliumi hitűeleink sírjába, magát az egyházat tagadja meg. De három dolgot kell tisztán látnunk Az első az, hogy „nem mi találtuk fel a puskaport“. A keresztyénség nem a mi nemzedékünk „szabadalma“. Az Isten evanigéliuma nemzedékről nemzedékre zengett és hatott. Előttünk is éltek hívő keresztyének, előttünk is volt egyház. Ha elég alázatosak vagyunk, akor hozzátehetjük: sokkal inkább, mint most. S ha ezt így látjuk, nem lesz kétséges előttünk, hogy a keresztyénséget — ebből a szempontból — csak folytatni lehet. Éppen ezért kíméletlen harcot kell folytatnunk minden szektáskodó, idétlen, hányaveti „hívőséggel“, amely a lelki ébredés jelszavát fújva, fittyet hány az egyház folytonosságára. Mert református egyháztagnak lenni csak a református egyházban, a református egyház gyülekezeteiben lehet. Mi a „nagy reformátorok nyomában“ akarunk járni, az egyház megújulását kérjük és szolgáljuk s nem engedjük meg, hogy botcsinálta „apostolok“ új egyházat alapítsanak A magyar református egyház már meg van alapítva. A másik dolog: jaj annak az egyháznak, amelynek csak múltja és alapítása van. Mert hogy is állunk egyházunk múltjával? Ha ráfordítunk magyar református egyházunk történelmének legszebb lapjaira, megtanulhatjuk, hogy a nagy korok nagy nemzedékei milyen forradalmi bátorsággal szakadtak el a sekélyes közelmúlttól és tértek vissza az előre mutató bibliai múlthoz. Visszatérésük éppen ezért mindig haladás volt. Mi sem építhetünk a megítélt tegnap omladékaira. Ezeket el kell takarítanunk és a bibliai fundamentumra, a teljes kijelentésre kell felépítenünk a jövő egyházát. És itt az a fő, hogy építsünk és ne múltúnkat tömjénezzük. Vérfül a harmadik: bár igaz, hogy ennél az építésnél bátran felhasználhatjuk egyházi múltúnk kincsestárát, de az is igaz, hogy nem mindenestől. Ne bízzunk hagyományistenítő, vagy hagyományellenes ítéletünkben, hanem egész egyháztörténelmünket állítsuk az evangélium mértéke alá. A mi nemzedékünk még a szokás hatalma alatt él, még annyira rabjai vagyunk az elavult közgondolkodásnak, hogy ha óvatlanok leszünk, egyházunk a megítélt múlt hídfőállása lesz. Egyházunk múltjában csak az evangélium fénye tud igaz tájékozódást adni, csak az evangélium világítja meg, mik egyházunk folytatnivaló örökségei. Harmadik kérdésünkre, hogy mit kell újonnan kezdenünk, ezek után már önként adódik a válasz. El kell kezdenünk komolyan venni az evangéliumot. Lássuk be, eddig ügyeink, mozgalmaink és „látásaink“ voltak. Ezeket szolgáltuk. Pedig ránk — mindezek előtt — evangéliumot bízott Isten. Ez pedig örömüzenet. Meg kell tanulnunk örülni, örülni Istennek, örülni az embereknek, örülni az egyház szabad szolgálatának. Meg kell tanulnunk örvendezve imádkozni és dolgozni. Ha volt eddig közöttünk valaki, aki mélabús közömbösséggel szemlélődött, ha volt, aki semleges részvétlenséggel bámulta az életet, kergesse szívébe a vért az evangélium imádságra és munkára serkentő üzenete. De még ez sem elég. Az egyház a földnek java, a világ életének ízesítője. Mi azért élünk, hogy e világon megsokasodjék az öröm, hogy törtfényű szemek felragyogjanak és felfedezzék: milyen jó élni. Ezzel az örömmel kezdjük el az 1950-ik évet és ezzel az örömmel tápláljunk másokat is. Ára 1 forint