Az Út, 1950. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1950-07-23 / 30. szám

2 elfogadjuk, hogy igazságosan vannak megítélve, akkor biztosak lehetünk afelől, hogy az útünk holnap és holnapután jó lesz. Konkrét dolog az, hogy a hűséges Isten, aki az eddigi utakon velünk volt, az ezutáni utunkon is velünk lesz. A páratlan feladat Ne felejtsétek el, hogy ma van egy új feladat, ami a világtörténelemben páratlan, ami előtt az egyház a világtörténelemben még alig volt. Gondoltak-e arra, milyen megtisztelő dolog, hím mikor " IStv"avilágra bízta rá, hogya világ felszámolását a maguk eszközeivel és módján végrehajtsák, akkor ad Isten egy A püspök nagy érdeklődéssel és figyelemmel kísért előadása alatt csaknem minden lelkész kezében olyan szorgalmasan járt a ceruza, mintha ismét az akadémiai előadásokon ülne és jegyzetei alapján, kellene vizsgáznia. Érezte mindenki, hogy az előadásban kapott eligazítás és megvilágosítás egyházunk további szolgálatát, a közös hitben és engedelmességben való járást munkálja. Az egész délelőtt tartott hozzászólások azt mutatják, hogy egyre többei és többen ismerték fel saját díjuknak azt a keskeny utat, amit Bereczky Albert elébük adott. A kétilyen evangéliumi keresztyénséget, amely a világ legnagyobb forradalmának tüzes katlanában élhet Ha mi ezt meg tudnánk ragadni hittel, mint csodálatos lehetőséget, ha mi azt tudnánk látni, hogy a mi egyházunk jövendője éppen abban van biztosítva, hogy Isten belehelyezte egy nagyméretű csodálatos átalakulásnak tüzes kohójába és ott kell neki élni, mint egyháznak, akkor öröm és hálaadás támadna bennünk. Az Úr gondot visel az övéire, nekünk egy a dolgunk, hogypróbáljuk most már megtanulni az egyéni hitnek és az egyéni keresztyénzetnek a vonalán a közös „együtt-hitet“ és a közös „együtt-engedelmességet".dések és ellentmondások is a tanulni akarás jegyében hangzottak el. „Sokat vár az egyháztól Isten az engedelmességben és szolgálatban — mondotta Endrédi János szanki lelkipásztor.— Az az óriási méretű forradalom, átalakulás, amelyben benne vagyunk, világosan mutatja, hogy itt van az egyháznak feladott nagy lecke. Most látszik csak igazán, hogy mit mulasztottunk el száz év alatt. Nem vettük komolyan a szociális problémákat. Minden nap meg kell keresnünk Isten eligazítását.“ „Az utolsó hetekben odajutottam, hogy ezt az utat a hit vonaláról úgy kell nekem vállalnom, ahogy elénk adták azok, akik ezt az utat előbb is látták. Az a dolgom, hogy a keresztyén magatartást példázzam az emberek előtt és az evangélium konkrét hirdetésével segítsem népünket a múlttól elszakadni és az új utat vállalni. Meg kell látnunk, hogy az egész megítélt múlt bennünk van és amíg ezt magunkban le nem építjük, addig álnok módon állunk a mai konkrét helyzetben. Éveken keresztül mentem én is ezzel az álnoksággal szívemben, igazán szeretnék ebből meggyógyulni mindenestől. Le kell építenem azt a reakciót, ami bennem van és követnem azt az új parancsot, amit most ad az Isten“ — tett bizonyságot Józan László konventi lelkész. „Nagyon hálásnak kellene lennünk azért, hogy népi demokráciában élünk. A régi államformában nem élt az egyház. Hálásak lehetünk, hogy felébredtek a lelkipásztorok is.“ (Lengyel László tiszakerecsenyi lelkipásztor.) „Az előadás hatására hadd álljak én is azok közé, akik Krisztus békességének és igazságának hirdetésével a bűnbánat útját járják. Ti, akik már járjátok ezt az utat, fogadjatok be engem is.“ (Szentjóbi Szabó Zoltán monori lelkipásztor.) Délután Döbrössy Lajos: Az ébredés perspektívái címmel arról beszélt, hogy ébredésünknek van távlata, mert nem emberi ügy, hanem Isten munkája. A második napon Az előadás visszhangja Péter János: Az örök ige mai nyelven című lenyűgöző előadása jelentett maradandó élményt a jelenlevőknek. A püspök megnyilatkozása komoly eligazítás volt a hitben járó igehirdetők egyedül lehetséges szolgálatára nézve. Bevezetőjében felhívta a figyelmet, hogy meg kell szabadulnunk a formalizmus kísértéseitől, mert a megbeszélendő tárgy nem formai, hanem tartalmi kérdés. Az örök ige, ahol igazán megnyilatkozik, ott mindig időszerű, tehát csak időszerű beszédben van jelen az örök ige. Ezért a legigeszerűbb beszéd voltaképen csak egyszer mondható el, annyira meghatározott személyekhez, azanyira meghatározott helyzetben, annyira a meghatározott személy meghatározott helyzetéhez szóló beszéd az örök ige megnyilatkozása. Az örök ige a meghalt és feltámadott Jézus Krisztus megjelenése, beszéde a gyülekezetben. „Nem az teszi időszerűvé Jézus Krisztusnak ezt a megnyilatkozását, hogy ismerem a gyülekezet helyzetét, nem is az, hogy tudok a gyülekezet, vagy a kor nyelvén beszélni, mert igaz, hogy aszerint, amint a korszakok változnak és a korszakok változása következtében gondolkozásunk, idegműködésünk, egész belső habitusunk átalakul, aszerint más és más különböző időszakokban a Jézus Krisztus megjelenése a kereszt igehirdetésében. De időszerűvé mégsem az teszi Jézus Krisztus megnyilatkozását, hogy tudok egy szót, egy gondolatot érteni a gyülekezetével, hanem Jézus Krisztus beszéde önmagát teszi aktuálissá a bizonyságtevő beszédemen keresztül.“ „Az igehirdető legelőször akkor kerül próba elé atekintetben, hogy a Hirdetett igét valóban élőnek és hatónak tartja-e, amikor készül az igehirdetésre.“ Kettős diagnózis Hogyan jelentkezik az örök ige a mi igehirdetésünkben, gyülekezeteink nyelvén, magatartásunkban? „Itt mindjárt állapítsunk meg egy fájdalmas tényt. Nehéz a kérdésre válaszolni, mert nehéz megmondani, hogy mi is a mi mai nyelvünk és magatartásunk azért, mert nincs egységes mai nyelvünk és nincsen egységes mai magatartásunk.“ Minden jóindulat és közös hit ellenére nemcsak fogalmazásbeli, hanem sokféle látásbeli és magatartásbeli különbségben élünk. Ennek kettős diagnózisa van: az egyik külső, a másik belső. Hogy helyzetünket eléggé ismerjük, alázatosan tudomásul kell vennünk mind a kettőt. Az egyik érvényes diagnózis, hogy amint a testünk, idegzetünk, gondolkozási formánk alá van vetve a természeti világ sokféle törvényének, úgy egész existenciánkkal, gondolkozásunk minőségével, belső magatartásunkkal alá vagyunk vetve a forradalom törvényeinek. Mindaz tehát, ami magatartásunkban, családi helyzetünkben, gondolkozásmódunkban a polgári osztály tulajdonságait vet le magára, az most egyedeire bomlik fel. A diagnózis másik fele, hogy Isten irgalmas ítélete alatt élünk, de rém mint egyház, hanem mint az egyháznak mostani nemzedéke és ez a nemzedék, mint osztály. „Ilyen időkben nem olyan magától értetődő, hogy lelkipásztorok összejönnek, imádkoznak és az Úr meghallgatja őket. Nem magától értetődő, hogy a gyülekezet, amelyik valóban az ige és Szentlélek után sóvárog, ezt az éhséget és szomjúságot ki tudja elégíteni. Nem magától értetődő, hogy valaki tudjon valami olyan jót kezdeményezni, amiből valóban lesz is valami jó. Az ilyen időszakokban nem magától értetődő az, hogy közösségre tudnak találni egymással igét, Szendéiket kérő, váró és szolgálni akaró lelkek.“ Ezért azzal kell legelőször az igéhez fordulnunk, hogy az ige maga teremtse meg közöttünk azt a közös nyelvet és magatartást, amelyben tudjuk együtt érteni, együtt hirdetni és együtt szolgálni az időszerűvé lett örök igét. Nemcsak általános keresztyén életünk területén, hanem speciálisan az igehirdetői, lelkipásztori szolgálatunkban végezzünk minden szót és minden munkát a megváltás állandó és tudatos feltétele alatt, mert különben átokká válunk az egyház számára is, a magunk számára is és nem véletlen az, hogy Isten elsősorban mindig a pásztorokhoz nyúl és valamiképpen mindig a pásztorokról derül az ki, hogy nem a megváltás feltétele alatt végezték szolgálatukat. Mindaz, ami ma velünk történik, mint igehirdetővel, mint gyülekezeti lelkipásztorral, alkalom arra, hogy az örök igét keressük, mert ezeken keresztül akar Jézus Krisztus keresztje aktuálissá lenni életünkben. A „Hogyan mondjuk?“ kérdésre ne próbáljunk bölcs tanácsokat adni. Hasznosabb visszatekintenünk és megvizsgálnunk elmúlt esztendei igehirdetői szolgálatunkban az éltető időszerűség jeleit. Ezeknek meglátásából és hibájából tudjuk megállapítani azt, hogy miben volt fogyatékos az örök igének való szolgálatunk. Rendezte-e például igehirdetésünk gyülekezetünknek a viszonyát a jövőhöz? Fel tudta-e igehirdetésünk szabadítani a gyülekezeteket az öncsalások és áltatások igézete alól? Segítette-e igehirdetésünk a gyülekezetét a miliőváltozásban való elhelyezkedésben? Nincsen olyan betegség és nincsen olyan gyógyulás, amelyik existenciálisabban érintené az emberek egyéni és családi sorsát, mint ami végbemegy most körülöttünk. Tudtunk-e elég segítséget és eligazítást nyújtani, hogy felszabadítsuk gyülekezeteink tagjait terhes megkötözöttségek és fáradalmak alól? Kerestük-e elegendő mértékben Isten igéjének a magyarázatát azokra a tényekre, amelyek bennünk és rajtunk végbemennek? További kérdés: ha a felsőbbség és az emberi rendelkezések engedelmes tiszteletben tartását az igéből elfogadtuk, tudott-e ez nálunk elég konkrét, elég differenciált és elég motivált lenni? Az ige e téren sem akar bennünket kényszerrel bírni tiszteletre és engedelmességre, mint ahogyan nem engedelmes az igének az a házastárs, aki csak azért tiszteli, csak azért szereti élettársát, mert az igében erre betű szerint parancsolatok vannak, hanem akkor engedelmes az igének, ha felfedezi élettársában azokat a vonásokat, életének azokat az értékeit, amelyek miatt önként, engedelmesen jó szívvel szeretni tudja, és hűséges tud hozzá lenni. Ha az egyházinak a parancs az igéből úgy szól, hogy az emberi rendelkezéseket, felsőbbségeket tartsa tiszteletben és legyen engedelmes, akkor — ha az igét eléggé jól érti — az igének való engedelmességhez hozzátartozik ennek a tiszteletnek és engedelmességnek a helyes motiválása is. Állandó önvizsgálat Hogy az egyháznak ez a nemzedéke az egyház ügyének, az evangéliumnak valóban képviselője tudjon lenni, ahhoz egész belső magatartását teológiailag át kell vizsgálnia az igében. Állandóan vizsgálnunk kell magunkat és állandóan rendeznünk kell újra és újra magunkat ahhoz a feladathoz, melyet az ige mireánk bízott. Realizálnunk kell azt, hogy miközben Isten megint bennünket, a közben valami olyan újat készít, amelynek a lényegét bizonyosan igazolni fogja a jövő, mert eddig még mindig a forradalmaknak volt igazuk, és nem azoknak, akik a forradalmakkal tegnapi gondolatuk nevében vitába szálltak. " Jézus Krisztusnak örök beszédét, a kereszt időszerű üzenetét mindnyájunknak olyan alázatosan kell kérnünk és várnunk, hogy ez az időszerű és örök beszéd felszámoljon bennünk minden téves gondolatot, minden téves magatartást és megteremtse közöttünk a helyes közös nyelvet és közös magatartást, amivel ő bennünket szolgálatában akar látni. A többi előadások Szikszai Béni: A lelkipásztor személyes felelősségéről beszélt. A harmadik napon az egyház — gyülekezet — közösség kérdését tárgyalta a konferencia. Fekete Péter és Imre Ernő bibliailag és teológiailag tisztázták a fogalmakat, Farkas József pedig Közösségi szolgálatunk új feladatai címmel a hívők életének új útjára mutatott rá. — Arra kell törekednünk, hogy a világnak egységes egyházélménye legyen. Isten országa nem beszédben áll, hanem erőben. A mi hívő nemzedékünk életéből hiányzik az erő, nincsenek jelek. Isten országának a jelei csak akkor jönnek, ha először átéltük „a“ jelet, vagyis a Krisztus keresztjét, ha a halálba adjuk magunkat, ha tudunk alulmaradni. Esténként ifj. Szabó Imre evaigélizációja és Szikszai Béni áhítata nyomán adott indításokat Isten Szent Lelke a hitben való járásra. A bibliakörökben személyes beszélgetésre is nyílt alkalom; a mostani időben annyira aktuális Péter első levelét tanulmányozta a lelkipásztorsereg. Az utolsó napon, a tanácskozás befejezéseképpen az I. Péter 5. alapján bocsátotta el Bereczky Albert püspök, a konferencia vezetője a résztvevőket: Legeltessétek az Istennek nyáját! Az utolsó előadás alatt a hit hangja felerősödött a szívekben és elnémította az itt-ott még meglévő ellenkezést. A konferencia tanulságai Egyházunk további útját csak hittel lehet járni. Isten úgy akarja magáévá tenni az ő népét, hogy a hívők ne tudjanak egy lépést sem tenni e nélküle. Aki hit és engedelmesség nélkül merészel járni „Isten útján“, menthetetlenül elbukik. Ezért égető kérdéssé vált a hitetlen lelkipásztorok megtérése. Hívő lelkipásztoraink egyre jobban felismerik, hogy a megtérés nem korlátozódhat az örök élet területére, mert az evangéliumnak a földi életre is megvan az üzenete. Nem lehet kitérni a szociális forradalom által feltett kérdésre adott válasz elől azzal, hogy az egyház csak az üdvösség kérdésével foglalkozhat. Az örök életben ez az élet is benne van: az itt és most élő egyháznak a mostani élet problémáira is feleletet kell adni. Nem kétséges, hogy ez a válasz igentmondás a szocializmus igazságára. ,A magyar keresztyénség békét akar“ Az angol protestánsok tekintélyes folyóirata, a „Central European Observer“ július 8-i száma vezető helyen közli Péter János püspök cikkét a magyar keresztyénség béketörekvéseiről. Kifejti benne, hogy az egyházat a Jézus Krisztusban megtalált békesség kötelezi a társadalmi és nemzetközi béketörekvések szolgálatára. Ez a szolgálat nem légüres térben és nem óvatos, minden irányban hajlítható teológiai formulákban, hanem cselekedetekben és valóságban lehet csak eredményes. Az egyház nem húzódhat vissza valami hamis tárgyilagosságba, hanem a különböző törekvések között megkülönböztetni tartozik azt, ami valóban a békességet szolgálja, attól, ami a béke szólamait csak önző anyagi érdekek leplezésére használja fel. Ámos sem volt objektív, amikor az elnyomó gazdagokkal szemben odaállt a kizsákmányolt szegények oldalára és Jakab sem volt „tárgyilagos“, amikor „a gazdagok földjeit learató munkások jajkiállásait“ tette magáévá. Megállapítja a püspök, hogy a magyar keresztyénség döntésre jutott: a társadalmi igazságosságon alapuló béke lehet csak állandó és tartós. Ezért az egyháznak csak úgy lehet eredményesen küzdenie a békéért, ha ugyanakkor felveszi a küzdelmet a társadalmi igazságtalanságok, a kizsákmányoló kapitalizmus rendszere ellen. Néhány nappal ezelőtt a „Churchman“ című tekintélyes amerikai protestáns folyóirat közölte Péter János hasonló szellemben írt cikkét; a „Religion and People“ című, angol lap pedig — mint „az Út“ már megírta — Bereczky Albert püspök tanulmányát fordította angolra és terjeszti hatalmas példányszámban. Svájci, németországi, francia és tengerentúli egyházi lapok is sűrűn közlik a magyar protestantizmus megnyilatkozásait az időszerű kérdésekben. Ezzel a mi felelősségünk csak még jobban megnövekszik. Meg vagyunk győződve, hogy Isten a magyar keresztyénségre komoly üzenetet bízott és ezt mi tartozunk az egész világkeresztyénség felé tisztán, érthetően és egyenesen továbbadni. A nyugati egyházak között is vannak mér olyanok, amelyek egyenesen várják és igénylik tőlünk ezt a szolgálatot. Hisszük, hogy Jézus Krisztus az ő egyetemes keresztyén anyaszentegyházának megtartását azon az igén keresztül is végzi, amelyet most a magyar keresztyénekre bízott. Ezért szívből örvendünk, amikor egyházi vezetőink megnyilatkozásait a külföldi protestáns lapokban olvashatjuk. Bizonysága ez annak, hogy sok hűtlenségünk és engedetlenségünk ellenére sem zavarta még össze nyelvünket az Úr Isten. Még megérthetjük egymás beszédét. Még taníthat minket Isten egymáson keresztül is. Bárcsak a békességnek azok az igéi, amelyek a mi igehirdetőink ajkáról a stockholmi felhívással kapcsolatban most fokozott erővel hangzanak Nyugat felé, meghallgatásra találnának és nyugati protestáns testvéreink fel tudnák bennük ismerni Isten óvó, féltő, bíztató felhívását a közös küzdelemre a világ békéjéért. 1950 JÚLIUS 23—29. Vető Lajos evangélikus püspök jelentéséből Nem opportunizmusból született meg a magyar protestantizmusban a jelszó, hogy nekünk bibliai alapon álló keresztyéneknek a lehető legélesebben el kell határolnunk magunkat a klerikalizmustól s annak minden csökevényétől, mely különösen a két háború között, sajnos, evangélikus egyházunkra is rányomta a bélyegét. A 19. század forradalmi hőskorának magyar nagyjai Petőfi és Kossuth nem véletlenül születtek és nevelkedtek evangélikus hitben. Bűnbánattal kellene belátnunk, hogy velük a két háború közötti antidemokratikus reakciós időkben egyházunk alig tudott mit kezdeni, s inkább szégyenkezett miattuk, mintsem, hogy az olykor-olykor fellángoló üres dicsekedésen túl tanulni próbált volna tőlük. (Evangélikus Élet.) Cseh evangélikus lelkészek üzeneteiből Ivan Köleszár falusi lelkész mondja: Gyülekezetem hét községben él és mindenféle társadalmi réteg képviselve van benne. Kulákjaink féltek a falu szocialista fejlődésétől, de a kisebb gazdák összefogtak és megvalósult náluk is a JHD. (Termelő Szövetkezeti Csoport.) A nagygazdák haragudtak rám, mert kommunista vagyok, de ma már mind a két réteg jár az istentiszteletre. A kulákok még kíváncsiságból, hogy milyen az a szocialista prédikáció, a szegények azonban lelkesedéssel jönnek a templomba és buzdítást visznek haza. Az adót mindannyian megfizetik, az adakozás növekszik, gyülekezetünk gazdasági élete biztos, a templomlátogatók száma az 1948-as kommunista fordulat óta nőtt, a vallásosság őszintébb lett. Mindezt azzal magyarázom, hogy az 1948-as fordulat tiszta népi demokráciát valósított meg, melyben mindenki őszintén követheti meggyőződését. Kokanovicén (Trertésén mellett) nyoma sincs a nemzetiségi, vallási sovinizmusnak ezóta. Templomjavításunkra a gyülekezet tagjai 500.000 koronát adtak össze, a járási tanács pedig egy katolikus kommunista javaslatára juttatott nekünk 130.000 koronát. Gyülekezetem tagjai nevében üdvözlöm a magyar evangélikus testvéreket és vallom velük együtt, hogy van létek és eszme, mely számunkra közös s mely jó jövő felé vezet minket. (Evangélikus Élet.) A mindennapi kenyér A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk mai Ezekkel a szavakat tér rá Jézus az Úri imában a földi dolgokra. A földi dolgok között kétségtelenül legfontosabb a mindennapi kenyér. Természetesen nem szabad félreértenünk, hogy a kenyér mindazt jelenti, ami testi életünk fenntartásához elengedhetetlenül kell, így nyilvánvaló, hogy földi életünk számára is csak a lényeges dolgokért szabad könyörögnünk, egyben azokkal be is kell érnünk. Megdöbbentő dolog megfigyelni, hogy az ember mennyire nem hajlandó beérni a mindennapi kenyérrel. Nemcsak úgy, hogy igényei napról-napra nőnek, hanem úgy is, hogy minél többje van, annál többet akar. Biztosítani kívánja maga számára a kenyeret, legalább egy évre, de ha lehet, még többre is. Jézus ezzel szemben arra figyelmeztet, hogy ha megvan mindennapra a kenyerünk, elégedjünk meg vele. (Református Híradó.) Ha már egyszer áthatott bennünke az igaz hit, össze kell gyűjtenünk minden olyan támasztékot, amely hit megerősítésére szolgál. Isten igéjében ugyanis csak az tett helyes előmenetelt, ki nem szűnt meg csodálkozni azon, ami naponkénti olvasó, vagy hallás útján a hitben való folytonos előmenetelre szolgál. (Kálvin)