Az Út, 1951. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1951-07-01 / 27. szám
1951. július 17-ig. FALUSI KRÓNIKA A KÉKCSÍKOS KÖNYVECSKE A múlt vasárnapra meghívót kaptam a községi tanács rendes havi ülésére. Nézem az írást, keresem a meghívás indokát. Nem vagyok tanácstag. Milyen jogcímen vegyek én részt tanácskozásain? Az első tárgysorozati pontban mindjárt meg is találom meghívásom okát: az új termés beszolgáltatásáról folyik a tanácskozás. Ebbe nekem is bele kell kapcsolódnom, mint a béke egyik munkásának. ÖRÖM VOLT ennek a testületnek a tanácskozását végighallgatni, ott látni azokat, akik eddig a hatalomból, az élet irányításából teljesen ki voltak rekesztve. A tanácselnök helyettese határcsősz volt azelőtt, ma pedig fenn ül a dobogón, a zöld asztal mellett s határozottan, ropogós szavakkal olvassa a tanács havi jelentését, melyben beszámol a község életének minden fontosabb mozzanatáról. Mellettem egy olyanember ül, akire azelőtt csak a községháza hivatali helyiségeinek lepókhálózása és kisöprése volt bízva. Ma: a közélet tisztaságának éber és lelkiismeretes őre. TANULSÁGOS VOLT az alapos vita, kritika és önkritika, amelyben felszínre jött minden jó és minden elromlott, vagy elmulasztott dolog. Tűz parázslott a szavak mögött: vigyázni a nép vagyonára, becsületére, békéjére és jövőjére. Ez a legfontosabb. Mindenki azért van és mindenkit ebből a szempontból értékelnek, vagy ítélnek el. S ebben nincs személyválogatás. Bizony mondom, jó lenne egy kicsit felülni a karzatrailyen tanácskozások alkalmával a mi egyházi testületeink tagjainak is és tanulni, ismét csak tanulni. Mert van mit? Az ülés végén szétosztottak közöttünk egy-egy csinos kiállítású, kékcsíkos táblájú füzetet, amely az új beszolgáltatási rendeletet foglalja magában, megfelelő magyarázatokkal és egyetemes nemzetgazdasági szempontokkal megvilágítva. Hazavittem magammal. Az ilyen dolgokat mindig meg szoktam tanulni, hogy helytálló felvilágosítást adhassak a hozzám fordulóknak. Egy példányt ott is tartok a lelkészi hivatal asztalán, hogy bármikor kéznél legyen. Mert az a helyes és egészséges, ha a lelkészi hivatalban nemcsak az üdvösség útjára kapnak igaz tanácsot az egyháztagok, az igét ismerő lelkipásztortól, hanem a földi haza dolgai között való eligazítást is. A lelkipásztornak e világ dolgait is jól kell ismernie. MIKOR HAZAÉRTEM, még nem volt kész az ebéd. Felhasználtam az időt, áttanulmányoztam a kis könyvecskét. Közben számítgattam, összeadtam, szoroztam. Képek hosszú sora vonul fel előttem most épülő életünkből. Meglepők és varázslatosak. Az első kép: félévet voltam utoljára otthon szülővárosomban. A múlt héten, amikor újra ott jártam, valósággal megdöbbentő volt látnom a vasútállomás mellett azt az új gyárépületet, amelynek félévvel ezelőtt még a fundamentum árkai sem voltak kicövekelve, ma pedig már teljesen készen áll. Még a cement kerítése is készen van, amely legalább ötven hold területet ölel körül. Micsoda iram ez, micsoda befektetés!“? A második községünkben éjjel nappal zúgnak, zakatolnak a nagy teherautók, amelyek állandóan hordják az építési anyagokat a vasútról ki a «telepre». A harmadik: Mátrába mentem Budapestről autóbusszal. Ahány nagyobb helyen keresztül futottunk, mindenütt épülő falak, üvegezés alatt álló ablakok virítottak reánk. "A hegy aljában tíz percre megálltunk a városban, hogy motorunk kifújja magát a nehéz út előtt Éppen közérdekű híreket mondott a helyi hangszóró. Embereket keresnek, akik szeretik az életet, a munkát. Dolgos férfiakat és nőket, akik beállnak segédkezni abba a gigászi építőmunkába, amelynek eredményeképpen négy év múlva új fundamentumú, új falú, új tetejű és új szívű országunk lesz. Ezek a képek állanak előttem, mint a tiszta filmkockák, amíg számolgatom, hogy kinek-kinek hány tojást és egyebet kell beszolgáltatni. Érzem világosan, hogy a beszolgáltatás olyan vetés, amelyből az új ország aratása nő. Mindenki szeme előtt kél ez a vetés a földből, ha nyitott szemmel és nyitott szívvel viszi a haza javára, gazdagítására a maga beszolgáltatását. Közben feleségem, — amint mondja, — már háromszor is beszólt hozzám, hogy menjek, mert elhal a leves, de úgy megfogtak ezek a dolgok, hogy a szelíd asszonyi hang csak a fülemig ért el. Megjelent előttem a Lugosi bácsival való beszélgetésem, amelyet a napokban folytattunk. Lugosi bácsi lakatos. Sok szép, és erős konyhai tűzhely édesapja. Elmondta, hogy egymás után kell visszautasítania a tűzhely rendeléseket, mert mindenki előkelő, csempézett tűzhelyet akar. Nem számít, menynyibe kerül — mondják. Nem győz annyit csinálni, amennyi rendelése van. PEDIG MOST VIZSGÁZUNK Tudjuk-e a magunk fölös, észszerűtlen igényeit megszorítani, csakhogy minnél többet juttassunk népünk számára? Tudunk-e egy kicsit lemondani a feleslegesről azért, hogy csodálatos építkezések útján, már holnap, magunk is, gyermekeink is jóízű életet élhessünk." Tudjuk-e most mindenünket — ha kell az életünket — odaildozni a békéért, hogy benne és ál tala mindenünket megmenthessük és megtartpassuk. A beszolgáltatásról szóló kis könyvecske akkor nem talál református népünk között zárt Sziveket, ha egyik kézben ezt, a másikban az ötéves terv távlatait feltáró könyvet tartja. Akkor tisztán látja: amikor ő a beszolgáltatás gabonáját a raktárban kiönti, garatba önti azt, amiből a boldog szocialista jövő folyik ki a másik oldalon. Nekem e két könyvecske mellett biblia is van az asztalomon, amelyben a világ Ura, az én Atyám, ilyenekre figyelmeztet engem: « engedelmeskedjetek a felsőbb hatalmasságoknak», «ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele...» Ezeknek s a biblia többi rendeléseinek is nemcsak a templomban, de az életben is engedelmeskednünk kell, mégpedig belső örömmel és békességgel.Ezzel tudjuk igazán bizonyítani: Isten gyermekei vagyunk. i Pap Géza tétbemnapak dolga VÉDŐESZKÖZÖKKEL (védőöltözet, védőszemüveg stb.) kell ellátni a dolgozókat azokon a munkahelyeken, ahol az egészséget a munkával összefüggő veszély, vagy ártalom fenyegeti és ezt védőberendezésekkel kiküszöbölni sem lehet. (VI. 19.) a mélyépítőiparban egész 6tt,védő és balesetelhárító munkavédelmi óvórendszabályokat adott ki az egészségügyi miniszter. (VI. 19.) JUTALMAZZÁK az alkotmány ünnepének tiszteletére kezdeményezett munkaverseny-felajánlásokat. (VI. 23.) A HASZNOS HÁZIÁLLATOK HULLÁINAK és egyéb hulladékanyagoknak (vágóhídi hulladék stb) összegyűjtését és feldolgozását július 20-tól az Állatifehérje Takarmányokat Előállító vállalat működési területén, annak feldolgozó telepei végzik. A vállalat működési területén kívül a hullák ártalmatlanná tétele továbbra is a községek és városok feladata. (VI. 21.) „A leggazdagabb pap” It még nincsen egészen száz éve semannak, hogy az egyik déldunántúli faluban ott élt a leggazdagabb református pap. Ez a Krőzus külsőleg nem látszott valami dúsnak. A parókiája például nádfedeles volt, akárcsak a kis walészfalu többi házacskái. Viszont a világért se engedett volna rá más tetőt húzni, mégha történetesen lett volna is rá költsége az eklézsiának. A tiszteletes úr ugyanis igen kedvelte a szalonnát és a sonkát, már pedig az — állítólag — sehol nem áll el olyan jól és sehol nem érik olyan jóízűvé, mint a nádtető alatt felaggatva. Azután, nyári hétköznapokon nem tisztította a csizmáját. Miért? Azért, mert mezítláb járt. Ha húsra éhezett, kivetette a hálót (nem kellett messze menni, ott folyt a Dráva a templom mellett), s halakat fogott bőséggel. Ha nagynéha egyegy gúnya kellett, megdörrent a tiszteletes úr puskája a drávai ősberekben s kattantak a fogók. Rókabőrt és vidrabőrt küldött a piacra, s jön belőle ruha. Az eklézsia megadta a párbért. Elég kenyér lett belőle esztendőn átúl. Mi kell egyéb? Hát így élt a tiszteletes úr. És nem is tudta, nem is sejtette, hogy a leggazdagabb pap Magyarországon. Nem is gyanította, míg aztán egy szakértő meg nem mondta neki. A szakértőt úgy hívták, hogy Albrecht főherceg. Szakértő volt annak a megállapításában, hogy ki a gazdag ember, mert magának annyi birtoka volt a monarchia országaiban, hogy a birtokok felsorolása megtöltene egy irkát. Volt neki birtoka a dunántúli falucska szomszédságában is. Maga se tudta tán, hogy hány ezer hold?! A mogorva Habsburg lement egyszer nagy kíséretével, s egyúttal megszemlélte a leggazdagabb pap faluját is, amely mellett az ő birtoka számára is (és elsősorban az ő birtoka számára) az előző évben készült el egy nagy töltés. Kiment a főherceg fogadására afalu elejére a község apraja-nagyja. Kiment a tiszteletes úr is, már hogyne ment volna, mikor őt kérte meg az elöljáróság, hogy a falu nevében köszöntse a vendéget. Hát köszöntötte. A főherceg beszélgetni kezdett vele. Vagy három kérdőmondat után elhallgatott s kérdőn nézett a tiszteletesre. A tiszteletes úr is, miután megfelelt a kérdőmondatokra tőmondatokban, szintén elhallgatott. Bár látta, hogy a nagyúr szemében ott van a sürgetés: beszélj! beszélj!” Hogy azonban nem szólt semmit a tiszteletes, a főherceg újra rápazarolt vagy két kérdőmondatot az egyszerű papra. Az felelt. Tőmondatokban. Újra csend lett. S újra sürgetett a főherceg szeme a pap felé: „beszélj! beszélj már!” De az néma maradt. A főherceg kérdezett. A pap felelt. A kíséret tűkön állt. S akkor a főherceg kétségbeesve kiáltotta a pap felé: — Ember siessünk! Végezzen már! Az öreg tiszteletes nyílt szemében kinyílt az álmélkodás: — Mit végezzek? A Habsburg ingerülten kiáltott: ■— Mit? Hát kérjen már valamit! Akkor a tiszteletes úron volt a sor, hogy elálmélkodjon. Tiszta csodálkozással mondta: — Hát mit kérjek? Nincs mit kérnem! Akkor látták, hogy picit megtántorodik a nagyúr. Meglepetésében. S akkor egészen közellépett a szürke falusi paphoz s olyan álmélkodással nézte, mint valami csudálatos ritkaságot. S azt mondta neki mély álmélkodással: — Maga a leggazdagabb pap, akivel találkoztam életemben. Pedig elhiheti, hogy volt dolgom kardinálisok!«!, érsekekkel, püspökökkel, dús főpapokkal éppen elégszer. De én tőlem még mindegyik pap kért valamit. Szólt, s mint valami csuda ritkaságot álmélkodással nézte a tiszteletes urat. — bő. —. 3 JÓZSEF ATTILA ARATÁS ELŐTT A bús bíborkirályfi, naplemente Búcsúcsókjától ég a dús kalász. Néhány vidám tücsök már dudorász S úgy ing a földön csendes este enyhe, Mint vén öreg huszáron lóg a mente, Kit nem ölel a nyárestéli láz. De itt a búza s rozs méhébe száz Apróság vár a fényre, napra, csendbe. És várnak egyre mind a virradatra, Mikor az égből napsugár pereg. A duzzadt tábla jó, acélos fajta S hajnalba jönnek barna emberek, A válluk széles, nagy kasza van rajta. ... Szellő fuvall, a tábla megremeg. Tanulnak a cigányok leendő tanítói Értékes és már régen időszerű munka kezdődött meg két XX-ik kerületi iskolában, a Hunyadi-tériben és a Török Flóris utcaiban. Negyvennégy cigány férfit és nőt készítenek fel arra, hogy a cigányok tanítója, nevelője legyen. Társadalmi életünk fejlődése, a minden emberről való gondoskodás törekvése indította meg ezt a szép munkát. Két hónapon át tanul az új cigány értelmiségnek ez a negyvennégy tagja, hogy felemeljék társaikat abból az alacsony sorból, amelybe — más néprétegekkel együtt — a múlt nemtörődömsége és önzése taszította a magyarországi cigányokat. Hartha István igazgató, a tanfolyam irányítója, a következőket mondja erről: — A jelenleg mintegy százhúszezer főnyi magyarországi cigányságból a városokban és falvakban a muzsikálásból mintegy huszonötezren élnek. A falvakban nyolcvanhét—nyolcvannyolcezer cigány él letelepedve. A vándorcigányok száma még ma is hét-nyolcezerre tehető. A felszabadulás óta a kormányzat tervbe vette a cigányok embersorba való juttatását. A cigányság kóbor élete azért alakult ki, mert a múltban el volt zárva előlük a társadalomba való beletagolódás útja. A cigányiskolák célja az analfabétizmus megszüntetése. Már eddig is voltak különböző tanfolyamok, amelyeken iskolaköteles cigánygyerekeket és felnőtt írástudatlanokat tanítottak írni-olvasni. Ezek a tanfolyamok nagyrészt tervszerűtlenek voltak. Az úgynevezett cigánykérdés csak másodsorban egészségügyi és kulturális probléma. Elsősorban gazdasági és társadalompolitikai alapjait kell megvizsgálni. A tanulság ugyanis az, hogy a fővárosban letelepedett és munkához jutott cigányság közösségi vonásai a felszabadulás óta egyre erősebbek lettek. Mindinkább elvesztik a múltban rájuk rakódott rossz tulajdonságokat s a társadalom hasznos, dolgozó tagjai tesznek a cigányok. Ezt most tervszerűen és a siker reményében előre lendíti az új cigányértelmiség képzése. A tapasztalat az, hogy azok a cigány értelmiségiek, akikből tanítók, orvosok vagy művészek lettek, mind becsülettel helyt állnak és jól betöltik hivatásukat. CSENDESEBBEN, MELYEBBEN Irt., ECSEDY ALADÁR Két oltár épült a Karmel-hegyen. (I. Kir. 18.) Az egyik oltár körül négyszázötven hamis próféta zajongott, ugrált, kiabált s várta elképzelt istene áldását: az égbőlkiszálló tüzet. Félnap telt el így, de hiába. Déltől kezdve azután csak a hamis próféták fokozták vallási rajongásukat, méginkább hangoskodtak, késekkel, biretvállal vagdalták magukat. Még a vérük is kicsordult, így ment ez az esti áldozat idejéig, de minden igyekezetük hasztalannak bizonyult: a hamis próféták hamis váradalma csődöt mondott. A másik oltár előtt csak egyetlen egy ember volt, Illés, az Isten igaz prófétája. Illés bezzeg nem zajongott, nem ugrált, nem kiabált. Az esti áldozat idején csendes, becsületes imádsággal szólította meg ez az igazi próféta az igaz Istent s meg is lett az eredménye. Az Úr elfogadta tiszta áldozatát és őszinte imádságát: az égi tűz alászállott. Időszerű ennek az ószövetségi történetnek a tanítása most, a nyári egyházi konferenciák és összejövetelek idején. Távol áll tőlem, hogy elhamarkodott ítéletet mondjak az elmúlt nyarak valódi és vélt lelki áldásairól. Egyet azonban teljes meggyőződéssel. Isten színe előtt állítok. Azt, hogy jó lenne ezidén elcsendesednünk, Illéshez hasonlóan elmélyültebb magatartást tanúsítanunk az Úr oltára előtt. Túlságosan nagy hangon voltunk s ez magában rejtette azt a kísértést, hogy sokszor elnyomtuk Isten tanító, felvilágosító, útbaigazító evangéliumának a szavát. Mert senki se tagadhatja: ha Jézus tanítványai felettébb lelkendeznek s áradoznak, könnyen elterelődik figyelmük Mesterükről s ráterelődik önmagukra. Gondoljunk csak a tanítványok virágvasárnapi hozsannázására. Szájukon és szívükben Jézus neve volt s mégis magára hagyták a meg nem értett, megszomorodott Jézust. Jézus mást gondolt és mást akart, jobbat gondolt és jobbat akart. A rajongó tanítványok azonban úgy el voltak telve maguk teremtette vallási eszméikkel, hogy nem voltak képesek igazodni Jézus jó és tökéletes akaratához. Úgy gondolom, most az elcsendesedés, Jézussal való mélyebb és igazabb közösség ideje érkezett el. Becsületesebb, őszintébb lélekkel kell ezen a nyáron keresnünk is, tennék a Jézus evangéliumában mér évek óta kijelentett eligazító szándékát, határozott akaratát. Nem tétlen csendességről, nem tehetetlen és lélektelen hallgatásról van tehát szó, hanem ellenkezőleg, engedelmességre kész, odaadó figyelemről. Úgy csendesedjünk el, hogy ennek nyomán még hangosabban és még tisztábban szóljon az egyházunkat teremtő, éltető, vezető és szolgálatra késztető ige. Minden nyári konferenciánk, minden ott elhangzott előadás legyen alkalmas arra, hogy felismerjük Isten jó és tökéletes akaratát, hogy az eddiginél sokkal mélyebben és gyümölcsözőbben vállaljuk azt a szolgálatot, amelyre Isten elküldött mindannyiunkat. Adja Isten, hogy az idei nyári konferenciák nyomén megerősödjünk küldetésünkben s szolgálatunk eredményeképpen teremhessük a békesség és a szeretet hasznos gyümölcseit.