Az Út, 1951. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1951-07-01 / 27. szám

1951. július 1­7-ig. FALUSI KRÓNIKA A KÉKCSÍKOS KÖNYVECSKE A múlt vasárnapra meghívót kaptam a községi tanács rendes havi ülésére. Nézem az írást, kere­sem a meghívás indokát. Nem va­gyok tanácstag. Milyen jogcímen vegyek én részt tanácskozásain? Az első tárgysorozati pontban mindjárt meg is találom meghívá­som okát: az új termés beszolgál­tatásáról folyik a tanácskozás. Eb­be nekem is bele kell kapcsolód­nom, mint a béke egyik munkásá­nak. ÖRÖM VOLT ennek a testületnek a tanácskozá­sát végighallgatni, ott látni azokat, akik eddig a hatalomból, az élet irányításából teljesen ki voltak re­kesztve. A tanácselnök helyettese határcsősz volt azelőtt, ma pedig fenn ül a dobogón, a zöld asztal mellett s határozottan, ropogós sza­vakkal olvassa a tanács havi je­lentését, melyben beszámol a köz­ség életének minden fontosabb mozzanatáról. Mellettem egy olyan­­ember ül, akire azelőtt csak a községháza hivatali helyiségeinek lepókhálózása és kisöprése volt bíz­va. Ma: a közélet tisztaságának éber és lelkiismeretes őre. TANULSÁGOS VOLT az alapos vita, kritika és önkritika, amelyben felszínre jött minden jó és minden elromlott, vagy elmu­lasztott dolog. Tűz parázslott a szavak mögött: vigyázni a nép va­gyonára, becsületére, békéjére és jövőjére. Ez­ a legfontosabb. Min­denki azért van és mindenkit ebből a szempontból értékelnek, vagy ítélnek el. S ebben nincs személy­válogatás. Bizony mondom, jó len­ne egy kicsit felülni a karzatra­­ilyen tanácskozások alkalmával a mi egyházi testületeink tagjainak is és tanulni, ismét csak tanulni. Mert van mit? Az ülés végén szétosztottak kö­zöttünk egy-egy csinos kiállítású, kék­csíkos táblájú füzetet, amely az új beszolgáltatási rendeletet foglalja magában, megfelelő ma­gyarázatokkal és egyetemes nem­zetgazdasági szempontokkal megvi­lágítva. Hazavittem magammal. Az ilyen dolgokat mindig meg szok­tam tanulni, hogy helytálló felvilá­gosítást adhassak a hozzám fordu­lóknak. Egy példányt ott is tartok a lelkészi hivatal asztalán, hogy bármikor kéznél legyen. Mert az a helyes és egészséges, ha a lelké­szi hivatalban nemcsak az üdvös­­ség útjára kapnak igaz tanácsot az egyháztagok, az igét ismerő lel­kipásztortól, hanem a földi haza dolgai között való eligazítást is. A lelkipásztornak e világ dolgait is jól kell ismernie. MIKOR HAZAÉRTEM, még nem volt kész az ebéd. Fel­használtam az időt, áttanulmányoz­tam a kis könyvecskét. Közben szá­­mítgattam, összeadtam, szoroztam. Képek hosszú sora vonul fel előt­tem most épülő életünkből. Meg­lepők és varázslatosak. Az első kép: féléve­t voltam utoljára otthon szü­lővárosomban. A múlt héten, ami­kor újra ott jártam, valósággal megdöbbentő volt látnom a vasút­állomás mellett azt az új gyárépü­letet, amelynek félévvel ezelőtt még a fundamentum­ árkai sem vol­tak kicövekelve, ma pedig már tel­jesen készen áll. Még a cement ke­rítése is készen van, amely leg­alább ötven hold területet ölel kö­rül. Micsoda iram ez, micsoda be­fektetés!“? A második­ községünk­ben éjjel nappal zúgnak, zakatol­nak a nagy teherautók, amelyek állandóan hordják az építési anya­gokat a vasútról ki a «telepre». A harmadik: Mátrába mentem Bu­dapestről autóbusszal. Ahány na­gyobb helyen keresztül futottunk, mindenütt épülő falak, üvegezés alatt álló ablakok virítottak reánk. "A hegy aljában tíz percre megáll­tunk a városban, hogy motorunk kifújja magát a nehéz út előtt Éppen közérdekű híreket mondott a helyi hangszóró. Embereket ke­resnek, akik szeretik az életet, a munkát. Dolgos férfiakat és nőket, akik beállnak segédkezni abba a gi­gászi építőmunkába, amelynek eredményeképpen négy év múlva új fundamentumú, új falú, új tetejű és új szívű országunk lesz. Ezek a képek állanak előttem, mint a tiszta filmkockák, amíg számolgatom, hogy kinek-kinek hány tojást és egyebet kell beszol­gáltatni. Érzem világosan, hogy a beszolgáltatás olyan vetés, amely­ből az új ország aratása nő. Min­denki szeme előtt kél ez a vetés a földből, ha nyitott szemmel és nyi­tott szívvel viszi a haza javára, gazdagítására a maga beszolgálta­tását. Közben feleségem, — amint mondja, — már háromszor is be­szólt hozzám, hogy menjek, mert elhal a leves, de úgy megfogtak ezek a dolgok, hogy a szelíd asszo­­nyi hang csak a fülemig ért el. Megjelent előttem a Lugosi bá­csival való beszélgetésem, amelyet a napokban folytattunk. Lugosi bácsi lakatos. Sok szép, és erős konyhai tűzhely édesapja. Elmond­ta, hogy egymás után kell vissza­utasítania a tűzhely rendeléseket, mert mindenki előkelő, csempézett tűzhelyet akar. Nem számít, meny­nyibe kerül — mondják. Nem győz annyit csinálni, amennyi rendelése van. PEDIG MOST VIZSGÁZUNK Tudjuk-e a magunk fölös, észsze­rűtlen igényeit megszorítani, csak­hogy minnél többet juttassunk né­pünk számára? Tudunk-e egy ki­csit lemondani a feleslegesről az­ért, hogy csodálatos építkezések útján, már holnap, magunk is, gyermekeink is jóízű életet élhes­sünk." Tudjuk-e most mindenünket — ha kell az életünket — odail­­dozni a békéért, hogy benne és ál­­ tala mindenünket megmenthessük és megtartpassuk. A beszolgáltatásról szóló kis könyvecske akkor nem talál refor­mátus népünk között zárt Sziveket, ha egyik kézben ezt, a másikban az ötéves terv távlatait feltáró köny­vet tartja. Akkor tisztán látja: ami­kor ő a beszolgáltatás gabonáját a raktárban kiönti, garatba önti azt, amiből a boldog szocialista jövő folyik ki a másik oldalon. Nekem e két könyvecske mellett biblia is van az asztalomon, amely­ben a világ Ura, az én Atyám, ilye­nekre figyelmeztet engem: « enge­delmeskedj­etek a felsőbb hatal­masságoknak», «ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele...» Ezeknek s a biblia többi rende­léseinek is nemcsak a templomban, de az életben is engedelmesked­nünk kell, mégpedig belső örömmel és békességgel.­­Ezzel tudjuk iga­zán bizonyítani: Isten gyermekei vagyunk. i Pap Géza tétbemnapak dolga VÉDŐESZKÖZÖKKEL­ (védőöltö­zet, védőszemüveg stb.) kell ellátni a dolgozókat azokon a munkahelyeken, ahol az egészséget a munkával össze­függő veszély, vagy ártalom fenye­geti és ezt védőberendezésekkel kikü­szöbölni s­em lehet. (VI. 19.) a mélyépítőiparban egész­ 6tt,védő és balesetelhárító munkavé­delmi óvórendszabályokat adott ki az egészségügyi miniszter. (VI. 19.) JUTALMAZZÁK az alkotmány ün­nepének tiszteletére kezdeményezett munkaverseny-felajánlásokat. (VI. 23.) A HASZNOS HÁZIÁLLATOK HULLÁINAK és egyéb hulladékanya­goknak (vágóhídi hulladék stb) össze­gyűjtését és feldolgozását július 20-tól az Állatifehérje Takarmányokat Előál­lító vállalat működési területén, annak feldolgozó telepei végzik. A vállalat működési területén kívül a hullák ártalmatlanná tétele továbbra is a köz­ségek és városok feladata. (VI. 21.) „A leggazdagabb pap” It még nincsen egészen száz éve se­mannak, hogy az egyik déldunán­túli faluban ott élt a leggazdagabb re­formátus pap. Ez a Krőzus külsőleg nem látszott valami dúsnak. A parókiája például nádfedeles volt, akárcsak a kis walész­­falu többi házacskái. Viszont a vilá­gért se engedett volna rá más tetőt húzni, mégha történetesen lett volna is rá költsége az eklézsiának. A tisz­teletes úr ugyanis igen kedvelte a szalonnát és a sonkát, már pedig az — állítólag — sehol nem áll el olyan jól és sehol nem érik olyan jóízűvé, mint a nádtető alatt felaggatva. Azután, nyári hétköznapokon nem tisztította a csizmáját. Miért? Azért, mert mezítláb járt. Ha húsra éhezett, kivetette a hálót (nem kellett messze menni, ott folyt a Dráva a templom mellett), s halakat fogott bőséggel. Ha nagynéha egy­­egy gúnya kellett, megdörrent a tisz­teletes úr puskája a drávai ősberek­­ben s kattantak a fogók. Rókabőrt és vidrabőrt küldött a piacra, s jön belőle ruha. Az eklézsia megadta a párbért. Elég kenyér lett belőle esztendőn átúl. Mi kell egyéb? Hát így élt a tiszteletes úr. És nem is tudta, nem is sejtette, hogy­­ a leggazdagabb pap Magyarországon. Nem is gyanította, míg aztán egy szak­értő meg nem mondta neki. A szakértőt úgy hívták, hogy Al­brecht főherceg. Szakértő volt annak a megállapításában, hogy ki a gazdag ember, mert magának annyi birtoka volt a monarchia országaiban, hogy a birtokok felsorolása megtöltene egy irkát. Volt neki birtoka a dunántúli fa­lucska szomszédságában is. Maga se tudta tán, hogy hány ezer hold?! A mogorva Habsburg lement egy­szer nagy kíséretével, s egyúttal megszemlélte a leggazdagabb pap faluját is, amely mellett az ő birtoka számára is (és elsősorban az ő birtoka számára) az előző évben készült el egy nagy töltés. Kiment a főherceg fogadására a­­falu elejére a­­ község apraja-nagyja. Kiment a tiszteletes úr is, már hogyne ment volna, mikor őt kérte meg az elöljáróság, hogy a falu nevé­ben köszöntse a vendéget. Hát köszöntötte. A főherceg beszélgetni kezdett vele. Vagy három kérdőmondat után elhall­gatott s kérdőn nézett a tiszteletesre. A tiszteletes úr is, miután megfelelt a kérdőmondatokra tőmondatokban, szintén elhallgatott. Bár látta, hogy a nagyúr szemében ott van­ a sürge­tés: beszélj! beszélj!” Hogy azonban nem szólt semmit a tiszteletes, a főherceg újra rápazarolt vagy két kérdőmondatot az egyszerű papra. Az felelt. Tőmondatokban. Újra csend lett. S újra sürgetett a főherceg szeme a pap felé: „beszélj! beszélj már!” De az néma maradt. A főherceg kérdezett. A pap felelt. A kíséret tűkön állt. S akkor a főherceg kétségbeesve kiáltotta a pap felé: — Ember siessünk! Végezzen már! Az öreg tiszteletes nyílt szemében kinyílt az álmélk­odás: — Mit végezzek? A Habsburg ingerülten kiáltott: ■— Mit? Hát kérjen már valamit! Akkor a tiszteletes úron volt a sor, hogy elálmélkodjon. Tiszta csodálkozás­sal mondta: — Hát mit kérjek? Nincs mit kérnem! Akkor látták, hogy picit megtán­­torodik a nagyúr. Meglepetésében. S akkor egészen közellépett a szürke falusi paphoz s olyan álmélkodással nézte, mint valami csudálatos ritkasá­got. S azt mondta neki mély álmélko­dással: — Maga a leggazdagabb pap, akivel találkoztam életemben. Pedig elhiheti, hogy volt dolgom kardinálisok!«!, ér­sekekkel, püspökökkel, dús főpapokkal éppen elégszer. De én tőlem még mindegyik pap kért valamit. Szólt, s mint valami csuda ritkasá­got álmélkodással nézte a tiszteletes urat. — bő. —. 3 JÓZSEF ATTILA ARATÁS ELŐTT A bús bíborkirályfi, naplemente Búcsúcsókjától ég a dús kalász. Néhány vidám tücsök már dudorász S úgy ing a földön csendes este enyhe, Mint vén öreg huszáron lóg a mente, Kit nem ölel a nyárestéli láz. De itt a búza s rozs méhébe száz Apróság vár a fényre, napra, csendbe. És várnak egyre mind a virradatra, Mikor az égből napsugár pereg. A duzzadt tábla jó, acélos fajta S hajnalba jönnek barna emberek, A válluk széles, nagy kasza van rajta. ... Szellő fuvall, a tábla megremeg. Tanulnak a cigányok leendő tanítói Értékes és már régen időszerű munka kezdődött meg két XX-ik kerületi iskolában, a Hunyadi-téri­ben és a Török Flóris­ utcaiban. Negyvennégy cigány férfit és nőt készítenek fel arra, hogy a cigá­nyok tanítója, nevelője legyen. Tár­sadalmi életünk fejlődése, a minden emberről való gondoskodás törek­vése indította meg ezt a szép mun­kát. Két hónapon át tanul az új cigány értelmiségnek ez a negyven­négy tagja, hogy felemeljék társai­kat abból az alacsony sorból, amelybe — más néprétegekkel együtt — a múlt nemtörődömsége és önzése taszította a magyarországi cigányokat. Hartha István igazgató, a tanfolyam irányítója, a követke­zőket mondja erről: — A jelenleg mintegy százhúsz­ezer főnyi magyarországi cigányság­­ból a városokban és falvakban a muzsikálásból mintegy huszonöt­­ezren élnek. A falvakban nyolcvan­hét—nyolcvannyolcezer cigány él letelepedve. A vándorcigányok szá­ma még ma is hét-nyolcezerre te­hető. A felszabadulás óta a kor­mányzat tervbe vette a cigányok embersorba való juttatását. A ci­gányság kóbor élete azért alakult ki, mert a múltban el volt zárva előlük a társadalomba való bele­­tagolódás útja. A cigányiskolák célja az analfabétizmus megszünte­tése. Már eddig is voltak különböző tanfolyamok, amelyeken iskolaköte­les cigánygyerekeket és felnőtt írás­­tudatlanokat tanítottak írni-olvasni. Ezek a tanfolyamok nagyrészt terv­szerűtlenek voltak.­­ Az úgynevezett cigánykérdés csak másodsorban egészségügyi és kulturális probléma. Elsősorban gazdasági és társadalompolitikai alapjait kell megvizsgálni. A tanul­ság ugyanis az, hogy a fővárosban letelepedett és munkához jutott ci­gányság közösségi vonásai a felsza­badulás óta egyre erősebbek lettek. Mindinkább elvesztik a múltban rá­juk rakódott rossz tulajdonságokat s a társadalom hasznos, dolgozó tagjai tesznek a cigányok. Ezt most tervszerűen és a siker reményéb­en előre lendíti az új cigányértelmiség képzése. A tapasztalat az, hogy azok a cigány értelmiségiek, akikből tanítók, orvosok vagy művészek let­tek, mind becsülettel helyt állnak és jól betöltik hivatásukat. CSENDESEBBEN, MELYEBBEN Irt., ECSEDY ALADÁR Két oltár épült a Karmel-hegyen. (I. Kir. 18.) Az egyik oltár körül négyszázötven hamis próféta za­­jongott, ugrált, kiabált s várta el­képzelt istene áldását: az égből­­kiszálló tüzet. Félnap telt el így, de hiába. Déltől kezdve azután csak a hamis próféták fokozták vallási rajongásukat, méginkább hangoskodtak, késekkel, biretvál­­la­l vagdalták magukat. Még a vé­rük is kicsordult, így ment ez az esti áldozat idejéig, de minden igyekezetük hasztalannak bizo­nyult: a hamis próféták hamis vá­­radalma csődöt mondott. A másik oltár előtt csak­ egyet­len egy ember volt, Illés, az Is­ten igaz prófétája. Illés bezzeg nem zajongott, nem ugrált, nem kiabált. Az esti áldozat idején csendes, becsületes imádsággal szó­lította meg ez az igazi próféta az igaz Istent s meg is lett az eredmé­nye. Az Úr elfogadta tiszta áldoza­tát és őszinte imádságát: az égi tűz alászállott. Időszerű ennek az ószövetségi történetnek a tanítása most, a nyári egyházi konferenciák és összejöve­telek idején. Távol áll tőlem, hogy elhamarkodott ítéletet mondjak az elmúlt nyarak valódi és vélt lelki áldásairól. Egyet azonban teljes meggyőződéssel. Isten színe előtt állítok. Azt, hogy jó lenne ezidén elcsendesednünk, Illéshez hason­lóan elmélyültebb magatartást ta­núsítanunk az Úr oltára előtt. Túl­ságosan nagy hangon voltunk s ez magában rejtette azt a kísértést, hogy sokszor elnyomtuk Isten ta­nító, felvilágosító, útbaigazító evan­géliumának a szavát. Mert senki se tagadhatja: ha Jézus tanítvá­nyai felettébb lelkendeznek s ára­­doznak,­­ könnyen elterelődik fi­gyelmük Mesterükről s ráterelődik önmagukra. Gondoljunk csak a tanítványok virágvasárnapi hozsan­­názására. Szájukon és szívükben Jézus neve volt s mégis magára hagyták a meg nem értett, meg­­szomorodott Jézust. Jézus mást gondolt és mást akart, jobbat gon­dolt és jobbat akart. A rajongó ta­nítványok azonban úgy el voltak telve maguk teremtette vallási esz­méikkel, hogy nem voltak képesek igazodni Jézus jó és tökéletes aka­ratához. Úgy gondolom, most az elcsen­­desedés, Jézussal való mélyebb és igazabb közösség ideje érkezett el. Becsületesebb, őszintébb lélekkel kell ezen a nyáron keresnünk is­, tennék a Jézus evangéliumában mér évek óta kijelentett eligazító szándékát, határozott akaratát. Nem tétlen csendességről, nem tehetetlen és lélektelen hallgatásról van tehát szó, hanem ellenkezőleg, engedelmességre kész, odaadó fi­gyelemről. Úgy csendesedjünk el, hogy ennek nyomán még hango­sabban és még tisztábban szóljon az egyházunkat teremtő, éltető, ve­zető és szolgálatra késztető ige. Minden nyári konferenciánk, min­den ott elhangzott előadás legyen alkalmas arra, hogy felismerjük Isten jó és tökéletes akaratát, hogy az eddiginél sokkal mélyebben és gyümölcsözőbben vállaljuk azt a szolgálatot, amelyre Isten elkül­dött mindannyiunkat. Adja Isten, hogy az idei nyári konferenciák nyomén megerősödjünk küldetés­­ünkben s szolgálatunk eredménye­­képpen teremhessük a békesség és a szeretet hasznos gyümölcseit.

Next