Az Út, 1953. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)

1953-07-05 / 27. szám

FORINT VI. évfolyam, 27. szám ORSZÁGOS REFORMÁTUS HETIU^^ffi^ 1953 július 5—11 Tárgyalást, megegyezést, békét! SZÉP, a legszélesebb világköz­véleményt megnyugvással és újabb tevékenységre ösztönző reménység­gel betöltő eredményeket tett a né­pek közössége elé a Béke Világ­­tanács budapesti ülésszaka. Mint tudjuk, négy határozatot fogadtak el a tanácskozásokon, mégpedig teljes egyhangúsággal. Az első a megragadó erejű »Budapesti felhívás«, a második »Nyilat­kozat a tárgyalások érdeké­ben folytatandó világméretű kam­pány megindításáról«, a harma­dik »A Béke Világtanács felhívása a nemzetközi kulturális kapcsolatok kiszélesítésére«, a negyedik »A Béke Világtanács új tagjairól« szóló határozat. Mindenekelőtt nem lehet szó nél­kül napirendre térni a fölött a döntő esemény fölött, hogy a Béke Világ­­tanács budapesti határozatai is a részvevők teljes, egyhangú egyet­értésén alapulnak. Pedig a Világ­­tanács ülésszakára jött küldöttek együttese — mint ahogy a tenger egy cseppje az egész óceánt — kép­viselte kerek e világ mindenféle népét és emberét. Az arcszínek, a gondolatok és a beszédek tarkasá­gában mégsem veszett el az a kö­zös emberi érdek, amelynek a felis­merése, védelme és szolgálása a Béke Világtanács hivatása. Buda­pesten ismét sikerült kifejezni és a legközelebbi feladatok kitűzésével a legkülönbözőbb nemzetek és legkü­lönbözőbb emberek közös pro­­grammjává tenni ezt az alapvető emberi érdeket. Ez az érdek pedig nem más, mint az, hogy az emberi­ség következő lépése ne a nemzet­közi helyzet élesedése, a vérengzé­sek további kiterjedése, hanem a békét és az alkotó életet biztosító megegyezés felé tartson. A BUDAPESTI EREDMÉNY a következő hetek, hónapok eredmé­nyes munkájának a forrása lesz. Mégpedig úgy, hogy a határozatok tovább terjesztik azt a világossá­got, amely a népeket és embereket a bizonytalanság és a félelem tét­lenségéből a tárgyalások, a meg­egyezés, a béke ügyéért és a külön­böző társadalmi berendezkedések közti normális együttélésért vállalt öntudatos, felelős tettek felé vezeti. A felemelő budapesti felhí­vás rámutat, hogy ez a világosság már oszlatja a sötétséget. »Ma már minden ember látja, hogy lehetsé­ges a megegyezés.« Nincs ugyanis olyan ellentét a nemzetközi élet sodró történéseiben, amely elkerül­hetetlenné, szükségszerűvé tenné a harmadik világháborút. Az ennek tudatára ráébredt népeknek az a dolga, hogy: »Követeljék kormá­nyaiktól, hogy tárgyaljanak és egyezzenek meg.« A népeknek, bár­hol éljenek és bármely társadalmi rendszerhez tartozzanak is, jogos ez a követelésük, és minden bizony­nyal eredményes. Nem szabad tehát egyetlen öntudatos, jóakaratú em­bernek sem ellankadnia. Távol kell tartani magunktól az elbizakodott­ság, illetve a gyámoltalanság kettős-egy kísértését, s egyfelől re­ménységgel, másfelől e reménység­ből következő törhetetlen szo­lgálat­­készséggel kell vallanunk minden népekkel egyetemben: »A béke itt kapuink előtt. Rajtunk áll, hogy ik" ................ -r» a célratörő reménység­­bővebb kifejtése fog­laltatik a második határozatban a »Nyilatkozatában. A Nyilat­kozat hangoztatja: »... türelmes és szívós akcióval meg lehet nyerni a békét.« Ugyanakkor azt is hangoz­tatja a Nyilatkozat: a népek »kettőz­zék meg erőfeszítéseiket, hogy meg­könnyítsék a tárgyalásokat a nem­zetközi megegyezések érdekében«. Mi az az észszerű feltétel, amely le­hetővé teszi a tárgyalásokat és a nemzetközi megegyezéseket? Ezt olvassuk: »Minden népnek joga van szabadon megválasztania saját életmódját s kötelessége tiszteletben tartani azt az életmódot, amelyet más népek szabadon választottak.« Így tér rá a Nyilatkozat a világ életének azokra a legégőbb sebeire, amelyeket tárgyalások útján meg kell oldani. Először a több mint három éve folyó koreai háborút említi. »A koreai fegyverszünetet, amely megelőzi a békét, haladék­talanul alá kell írni a már létrejött megállapodások alapján.« A buda­pesti ülésszak és az azóta­­történt koreai események, a dél-koreai ve­zetők mély felháborodást kiváltó szószegő cselekedetei, még lán­golóbbá teszik a budapesti felhívás mondatát: »Mindannyiunktól függ, hogy meghiúsítsuk azok mesterkedé­seit, akik akadályozzák, vagy kés­leltetik a megegyezést.« A Nyilat­kozat a több mint hárommillió halott temetőjévé vált koreai háború felé fordítja sürgető szavával az emberi tekinteteket: »Minden újabb késlekedés csak növeli a gyászt, a romokat, a szenvedéseket.« Ezután a Nyilatkozat a többi, folyamatban lévő háború beszünte­tését követeli és elismeri a szabad­ságukért, nemzeti függetlenségükért harcoló népek igazát: »Fegyverek bevetése bármely nemzeti felszaba­dító mozgalom ellen, a nemzetközi feszültség tényezője és háborús tűz­fészket teremthet.« A NÉMET NÉP jelenlegi ketté­szakítottsága és Japán helyzete az a két másik seb, amelyet feltár a Nyilatkozat. »Ha biztosítják szu­­verenitásuk tiszteletben tartását — olvassuk —, ha szembe szállnak az életük megszervezésébe való ide­gen beavatkozással, ha visszautasít­ják katonai támaszpontok enge­délyezését és idegen csapatok által történő bármiféle megszállást, a népek garantálhatják biztonságukat és a béke megőrzését.« Ezt diktálja a józan ész és a tiszta lelkiismeret. Ezután rátér a fegyverkezés csök­kentésének a kérdésére. Tárgyalá­sok útján elérhető a fegyverkezési hajsza megállítása, »hogy vala­mennyi ember jobb életszínvonala megteremtésére szenteljék azokat az erőforrásokat, amelyeket idáig a halál és a rombolás műveire fordí­tottak­. Az országok közötti egyenlőség alapján létesítendő gazdasági és kulturális kapcsolatokról, az Egye­sült Nemzetek Szervezete eredeti rendeltetéséhez való visszatérésé­ről, valamennyi országnak, különö­sen Kínának az Egyesült Nemzetek Szervezetében való teljes jogú rész­vételéről szól ezután a Nyilatkozat. Majd kifejezi a Béke Világtanács elhatározását, hogy »egyetemes jel­legű akcióba kezd a tárgyalás érde­kében. E kampány során a népek ki fogják fejezni különböző és szerve­zett formák között azt a követelésü­ket, hogy az államok közti összes viszályokat és nézeteltéréseket békés , úton rendezzék. Csak a népek állha­tatos akciója kényszerítheti ki a tárgyalást, a megegyezést és a bé­két«. A Nyilatkozat szíve-lelke, lük­tető reménysége az a biztos meg­győződés: »A tárgyalás meg fogja változtatni az események alapvető menetét.« A HARMADIK határozat felhívás a nemzetközi kulturális kapcsolatok kiszélesítésére. A cél az, hogy az egyes népek tovább adják munká­juk gyümölcseit, technikájuk ered­ményeit, a tudomány és a művé­szet vívmányait a többi népeknek s mindazt, ami ezt a továbbadást megakadályozza, közös erőfeszítés­sel el kell hárítani az útból. »Üdvöz­lünk minden olyan kezdeményezést — bárhonnan jöjjön is —, amely ebben az irányban halad, amely hozzájárul a béke és barátság e gondolatának valóraváltásához« —, mondja a felhívás, majd befejezésül megállapítja: »A mai helyzet kor­látlan kilátásokat nyit az emberi kapcsolatok ilyen irányban történő gazdagítására. Legyünk rajta, hogy a népek közötti eszmecsere siettesse a kormányok között oly szükséges tárgyalásokat.« A negyedik határozat új tagokkal egészíti ki a Béke Világtanács sorait. Eddig mintegy hetven nem­zetből mintegy háromszáz tagja volt a világbékemozgalom irányító testületének, most ismét egy lépést tett előre a Béke Világtanács, a felé a kezdettől fogva képviselt célki­tűzése felé, hogy a világbékemoz­galom minél szélesebb körű legyen, hogy mindenki tevékeny részvevő­jévé váljék ennek a mozgalomnak, aki bármilyen meggyőződés alapján, bármilyen okból, nem a háborút, hanem a békét akarja. A Béke Világtanács részben olyan nemze­tek fiai közül, amelyek részéről már eddig is volta­k tagjai, részben eddig még nem képviselt nemzetek fiai közül sok taggal egészítette ki önmagát. Az új tagok személyén keresztül újabb csoportok és irány­zatok zárkóztak fel a világbéke­mozgalom végeláthatatlan táborá­hoz. Mi MAGYAROK, olyan ország­ban élünk, amelynek kormányától nem kell követelnünk a békéért való fáradozásokat, mert minden támo­gatást megad a béke őszinte mun­kálóinak. Egyszersmind méltán igényt tarthat arra, hogy aki a békét őszintén szolgálni akarja, tá­mogassa békepolitikáját. A mi or­szágunk, népünk élete a tervszerű, békés munka. A Béke Világtanács budapesti munkájának eredményei­hez nem kis mértékben hozzájárult a magyar nép békeakarata, a bé­kéért való áldozatos erőfeszítése. Tovább kell folytatnunk, az eddigi­nél még hűségesebben, az élet min­den területén a lelkes és okos mun­kát. Amikor a budapesti felhívás megállapítja, hogy »rajtunk áll, hogy elérjük« a békét, akkor ez a mi viszonyaink között, a mi hazánk­ban bennünket újabb békecseleke­detekre buzdít: hazafiságból és em­­berszeretetből naponta táplálkozó szorgalmas életre. Mi, magyar reformátusok, szí­vünk szerint elfogadjuk, magunké­vá tesszük a budapesti határozato­kat, úgy gondoljuk, hogy hívő ke­resztyén ember és általában minden vallásos ember jó lelkiismerettel el­fogadhatja, magáévá teheti a világ minden részén. Kettős feladat áll előttünk. Elő­ször: mint magyar hazánk és ma­gyar református egyházunk tagjai­nak, szolgálóinak, egyházunkban és egyházon kívül, minősített módon, mint keresztyéneknek úgy kell for­golódnunk, hogy magatartásunk, szavaink és tetteink ne a háború rendetlenségének, hanem a béke éltető belső rendjének az erősítését szolgálják. Másodszor: mindent el kell követnünk, hogy a világszerte velünk együtt imádkozó és szolgáló keresztyén atyafiság, a­mi szerény és határozott bizonyságtételünk nyomán is, velünk együtt, még eredményesebben vegyen részt az »új reménység születésének« ör­vendő emberiség jó törekvéseiben, a nemzetközi helyzet további enyhí­tése Istennek tetsző munkájában. Isten áldása legyen elkötelezé­­­sünkön. Egyházunk vezetőinek körlevele Az egyetemes koravent elnöksége: Bereczky Albert dunamelléki püspök, lelkészi elnök és Kiss Roland du­namelléki egyházkerületi főgondnok, világ­­elnök, továbbá Győry Elemér dunántúli püspök és Péter János tiszavidéki püs­pök közös körlevelet intéztek a gyülekezetek lelkipásztoraihoz, amelyben a többi között a következőket írják. Református gyülekezeteinkben az aratás és cséplés idején az igehirde­tés mindig hálaadással szokott meg­emlékezni az áldás beéréséről s a gyülekezet imádságában meg szokta köszönni azokat az áldásokat, ame­lyeket Isten földi életünk fenntartá­sára ad. Földművelő népünk mindig reménységben várja az aratás ide­jét. Az elmúlt év súlyos aszálya el­lenére hálával állapítjuk meg, hogy a gondos munka és az előrelátó be­osztás lehetővé tette, hogy ebben az évben is biztosítva legyen minden­napi kenyerünk. Most több gabo­nára számíthatunk, mint az előző évben. Most tehát tartozunk még inkább megbecsülni minden szemet, amelyet Isten ajándékaként is a ve­­rejtékes munka jutalmaként betaka­ríthatunk. Azzal a felhívással fordulunk egy­házkerületünk lelkipásztoraihoz: le­gyen Isten színe előtt szívügyünk az aratásban, cséplésben és behordás­­ban fáradozó népünk munkájának támogatása a jó és helyénvaló ige­hirdetéssel a gyülekezeti istentiszte­leteken. Egyházunk földi sorsa egy a magyar nép sorsával. Gyülekeze­teink élete szorosan egybefűződik annak a községnek vagy városnak életével, amelyben egyházunk tag­jai mindennapi életüket élik. Ami­kor ez a mi népünk egybesereglik most az Úr házába, olyan igehirde­téssel szolgáljunk, amely segíti mun­kájukat, bátorítja jóreménységben végzett fáradozásukat és különös­képpen erősíti őket a háládatosság­­ban és a szolgálatban. Nagy gondot fordítsunk arra, hogy az igehirdetés által is nevelődjék népünk az egy­más javáért felelősséget hordozó közösségi szellemben. Amikor ez a mi népünk egybesereglik most az Úr házába, úgy imádkozzunk együtt a gyülekezetekben, hogy megköszön­jük az áldást és arra kérjük Istent, hogy áldássá váljék a munka terhe is, mert általa lesz több a kenyér, jobb és bővebb az élet, szebb és bol­dogabb a jövendő. így lehet szívből énekelnünk a gyülekezetben aratási dicséretünket: «­Vigak e föld lako­sai... Víg a magvető, hogy néki or­cájának verítéki nem hiába hulla­nak.« A mi Urunk belefoglalta a Mi­atyánkba »a mi mindennapi kenye­rünket«. Az úrasztalán az ő nagy áldozatának jele az úrvacsorás ke­nyér, így tekintsünk most aratás, cséplés és a köz javára történő be­szolgáltatás fontos alkalmaival a ke­nyérre. Legyen nekünk is szent ha­zánk egész lakosságának jövő évi kenyere s ne mulasszunk el semi­­lyen alkalmat, hogy átéreztessük gyülekezeteink tagjaival, hogy nem­csak magukért, de mindnyájunkért, nemcsak a pillanatnyi jelenért, de a jövőért, nemcsak a mostig megőr­zött békés életünkért, de a békesség megőrzéséért is fáradoznak a mi földművelésben foglalatosod­ó atyánkfiai. RÁKÓCZI EMLÉKKIÁLLÍTÁS a Nemzeti Múzeumban A budapesti Nemzeti Múzeumban most nyílt meg a Rákóczi-szabad­­ságharc 250. évfordulója alkalmá­ból megrendezett országos Rákóczi­­kiállítás. Semmivel sem lehet egy korsza­kot jobban érzékeltetni, mint saját emlékeivel. A múlt a kézzelfogható dolgokkal elevenedik meg. Szemünk megtelik hiteles bizonyítékokkal. Ez a kiállítás pedig nemcsak gazdag anyagot mutat be, hanem feltárja Rákóczi szabadságharca mellé az előzményeket is és szól­ a szatmári béke utáni korszakról is. Thököly Imre felkelését, a Wesselényi-féle összeesküvést, a Rákócziak és Zrí­nyiek szerepét nemzetünk történeté­ben épúgy megmutatja, mint a Ká­rolyiak és Pálffyak korát, az új buj­dosók életét, Rákóczinak dalban és muzsikaszóban élő emlékezetét a magyar nép között s a vezérlő fe­jedelem száműzetését. így alakul ki a néző előtt egy teljes korszak képe. S valóban, a Rákóczi-szabadság­­harc nemcsak egy évtizednyi ese­mény­sorozat volt népünk múltjá­ban, hanem a magyar gazdasági, társadalmi és művelődéstörténet egy kerek, teljes szakasza. A kuruc felkelés megmozgatta az egész or­szágot s abban nemcsak kard és fokos forgott jól, hanem a szépiro­dalom és a tudomány, a festészet és a zene, a pénzügy és az iparművé­szet is fejlődésnek indult s mind szabadon, emberi méltósággal s őszintén. II. Rákóczi Ferenc nemcsak had­vezér volt, hanem diplomata is egy­ben s nagy szervező, aki értette a módját, hogyan kell az ország min­den városát s abban minden iparost a felkelő nép támogatására meg­szervezni. A kiállítás egyik érdekes­sége, hogy a kuruc felkelés gazda­sági hátterét is megvilágítja. Térké­pek és ábrák magyarázzák a kuruc seregek katonai összetételét. Az évekig tartó hadjáratokban Rákóczi szabályos seregekkel támadott, tüzérséggel, műszaki katonasággal, pontos haditervek szerint. Nem is képzelhető másként, hogy megverte s megverhette korának legjobb hadseregét, az osztrák ármádiát. Másutt levelek, képek, nyomtatvá­nyok, könyvek, metszetek azt ma­gyarázzák, hogy az ország nem­magyar lakossága egységesen Rá­kóczi zászlaja alá sorakozott s hí­ven kitartott a fejedelem mellett, akárcsak a magyar nép, Rákóczi egyet jelentett a szabadsággal. ■ A kiállítás érdekfeszítő anyagot tár fal a kuruc-korszak és a ma­gyar protestantizmus összefüggései­ről. Rákóczi szabadságharca küz­delem volt a vallás szabadságáért. Rákóczi törhetetlen hívei nem vé­letlenül ép a reformátusok és evan­gélikusok közül kerültek ki. A fe­jedelem, mint tudjuk, katolikus volt, (nagyanyja, Báthory Zsófia ka­talizálta a református Rákóczi­­családot), de közvetlen környezeté­ben, bizalmas emberei, táborno­kai, titkárai közt protestánsok vol­tak túlsúlyban. Rákóczi tervet dol­gozott ki a protestánsok uniójára Magyarországon. Az unió tervezeté­nek kéziratát itt láthatjuk most egy üvegszekrényben. Elolvashatjuk Újhelyi István ungvári prédikátor bizalmas levelét a fejedelemhez, amelyben figyelmezteti, válogassa meg embereit, mert Bécs orgyil­kosokat bérelt fel ellene. Más he­lyen a rózsahegyi zsinat törvény­cikkeit láthatjuk kiállítva. S miről beszélnek Mányoki Ádám olaj­portrék, köztük a nevezetes Rákóczi­­arckép? A szokolyai lelkipásztorról, akinek a fia lett a 18. század leg­nagyobb magyar festőművésze. Meg­állunk egy könyv előtt: Debreceni Ember Pál református lelkész írta, egyháztörténeti kézikönyv. Rákóczi ráért a harcok közepette arra is, hogy szabaddá tegye a tudományt a protestáns művelői számára. A kuruc-korszak az egész Duna­­medence szabadságmozgalmainak korszaka. Itt a kiállításon nemcsak magyar múzeumok kincseit lát­hatjuk, a szomszéd Románia és Csehszlovákia is küldtek néhány be­cses Rákóczi-emléket erre a kiállí­tásra. Külön rész foglalkozik Rá­kóczi jelenlétével a magyar mű­zenében, ott a Rákóczi-induló első hangjegye. Ott vannak a vásári ponyva­füzetek, ez egyszer egy va­lódi nemzeti hős életéről. Ezeket vitte haza a vásárfia mellé a nép. S ott van Thaly Kálmán, aki a feje­delmet Törökországból hazahozta. Minden együtt van a kiállításon, s októberig nyitva lesz. SZ.

Next