Az Út, 1956. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1956-01-01 / 1. szám

ÁRA 1 FŐ ORSZÁGOS REFORMÁTUS KETÍRÁS IX. évfolyam, 1. szám 1956. január 1­. Reménységgel, bizalommal írta: GYŐRY ELEMÉR Újév napján rendszerint az em­beri múlandóságról és a jövő kiszá­míthatatlanságáról szoktunk beszél­ni. Való igaz, hogy az emberi éle múlandó és a jövő kiszámíthatatlan de van ennél nagyobb igazság és fontosabb kérdés is, melyre jó­ gon­dolni az évforduló alkalmával. Az a kérdés ez, mi az oka annak, hogy én még itt maradtam. Kortársaim és barátaim közül már sokan elmentek a minden élőknek útján és én itt maradtam. Jó szívünkbe fogadni Jézus Krisztusnak ama megtérésre intő beszédét, melyet a galileabeliek­ felől mondott: »Gondoljátok-e, hogy ezek a galileabeliek bűnösebbek vol­tak valamennyi galileabelinél, mivel­hogy ezeket szenvedték? Nem, mon­dom nektek, sőt inkább, ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek.« Urunknak ez a figyelmeztetése komoly magunkb kiszállásra késztet. Isten megtartott bennünket és át­hozott az új esztendőre. Fel kell ten­nünk a kérdést: miért nem mentünk el a múló idővel? Talán jobbak vol­tunk azoknál, akik mellőlünk el­mentek? Egyáltalán nem. Isten azért tartogat itt­ bennünket, mert még nem végeztük el, amit nekünk kell elvégeznünk. Istennek még célja van velünk. Még jónak látja újabb és újabb alkalmakat adni szá­munkra, hogy dolgozzunk és imád­kozzunk azért, hogy az ő országa el­jöjjön és akarata teljesüljön a föl­dön úgy, mint a mennyekben. A másik­ gyakran felvetett új­esztendei kérdés ez: Vajon mit hoz ránk az új esztendő, mi lesz velünk? Leleplező dolog, hogy nem azt kér­dezzük: mi lesz a világgal, vagy mi lesz velem, ha nekem is meg kell jelennem számadásra az örök Bíró előtt, hanem azt szeretnénk tudni, hogy mi lesz most a ránk virradó új esztendőben? Vajon én, aki egész­ségesen indulok, megérkezem-e az esztendő utolsó napjára, és ha igen, hogyan érkezem meg? Derűs lélek­kel, m­osolyos orcával, vagy gondok és terhek alatt roskadozva, meg­szomorodott szívvel-e? Hálaadással állhatok-e meg az életút ezen új szakasza végén és elmondhatom-e: »Mindeddig megsegített minket az Úr«, vagy pedig szomorúan sóhaj­tozom Dáviddal: »Bárcsak én haltam volna meg helyetted.« Az ilyen és ezekhez hasonló új­évi töprengés onnan van, hogy az ember ösztönösen szubjektív, min­dent a maga nézőpontjából tekint és egyéni érdekei szerint ítél meg. A természeti ember magát mindennél fontosabbnak tartja, mintha ő lenne a világmindenség központja. Pedig nemcsak az egyes ember a fontos, hanem az Isten ügye, a Krisztus egyházának e világi küldetése, né­pünk életének jóléte és békéje. Az élet halad az egyénre való tekintet nélkül. A természet minden tavasz­­szal vadonat­új díszbe öltözik, az ember viszont évről évre öregszik. Népünk új élete fejlődik, halad to­vább, az egyén azonban lemaradhat a haladásban és ennek elsősorban ő maga látja kárát. Azt is jó tud­nunk, hogy a fejlődő életben senki­­sem nélkülözhetetlen, nélkülünk is megy tovább az élet, senki se pótol­hatatlan, még a vezető emberek ha­lála sem olyan esemény, mely pótol­hatatlan kiesést jelentene. Egyikünk sem Isten, hogy ne lehetne nélkü­lözni, pótolni, helyettesíteni a világ eseményeinek folyásában és fejlődé­sében. Ezt igen világosan és határo­zottan állítja elénk a szentírás. A keresztyén ember abban a bizonyosságban él, hogy Isten él és ő irányítja a világ folyását. Ezért reménykedve és bizalommal tekint a jövő felé. Nem tűnődik és nem ke­sereg a múlandóság láttán, nem töp­reng az előre nem látott események felett, hanem minden eshetőségre felkészülve Istenbe vetett bizalom­mal megy tovább a reá váró felada­tok végzésére. A mi evangéliumi hi­tünk szerint a bizalom rendkívül fontos, éspedig kettős értelemben. Bízunk Istenben, aki a megbízást adja és bízunk annak a jó ügynek a diadalában, melynek szolgálatába ál­lított. Isten igéje alapján hisszük és valljuk, hogy ez a bizalom egyedüli formája Isten felé fordulásunknak. Isten megbízására és a Krisztusban kijelentett szeretetére másképp nem válaszolhatunk, csak úgy, ha egész lényünk Isten felé és a jó ügy felé fordul. Ez a bizalom azt fejezi ki, hogy életünk és sorsunk Isten ke­zében van, akinek tudta és akarata nélkül egyetlen hajszál sem hullhat le fejünkről. Tudatában vagyunk annak , ahogyan egyik énekünk kifejezi: »Utas vagyok e világban«, de olyan utas, aki ezt énekli: »Atyám, hogy meg ne rettenjek és bátran menjek a minden testnek út­ján, adj szívet, mely téged féljen, neked éljen és társai javára«. Teo­lógus szemmel nem az a mi új­esztendei fő problémánk, hogy he­lyes volt-e az új év kezdetét a Calendae Ianuariae-re áttenni, nem helyesebb lenne-e ma is az új év kezdetét december 25-én ünnepelni, mint volt 1563-ig. Ránk nézve az a fontos, hogy az évfordulón világosan álljon előttünk embervoltunk való­sága, s a kishitűségből származó emberi aggodalmaskodással szemben lássuk meg Jézusban az állandósá­got, a bizonyosságot és az örökéletet. Az a lényeges, hogy teljes tudatában legyünk annak, hogy emberek va­gyunk, akik aggodalmaskodásukkal saját termetüket egy arasszal sem növelhetik meg. De ugyanakkor ko­moly öntudatot ébreszt bennünk az a felemelő, reménységgel,­­bizalom­mal, hittel megtöltő bizonyosság, hogy emberek vagyunk, akikre Isten rábízta a másik embert és a világot. Akkor fogjuk fel tehát helyesen embervoltunkat, ha minél emberibb életet élünk és minél embersége­sebb viszonyokat teremtünk, hogy minden ember emberhez méltó éle­tet élhessen. Ember voltunk és hiva­tásunk érzése, erőink fogyatékossá­gának és feladataink nagyságának tisztánlátása, Isten mindenre elégsé­ges kegyelmének átélése lelkünkben egységbe szövődik, úgy, hogy ezek­ből kialakul az a mindent összefogó megbizonyosodás, hogy »Isten mun­katársai vagyunk«. Ebben benne van az, hogy Isten minden teremtmé­nyei közül az embert választotta ki világtervének keresztülvitelére. A tervet maga Isten készítette el, an­nak megvalósítását az emberre bíz­ta. Ez arra kötelez minden embert, hogy azon a helyen, ahova Isten ál­lította, minden teljesítőképességének a javát és maximumát adja, hogy jó munkát végezzen mindazokban a kö­zösségekben, melyekben élete folyik, így fordítja Isten az ember figyel­mét a saját magánál fontosabb dol­gokra: az isten országára és népünk életére. Ezekkel való viszonyunkban a ránk váró feladatok tulaj­donképpen ismétlődő, helyesebben folytatandó feladatok, vagyis a fel­ismert jó úton való tovább haladás, a közösségi életforma kiszélesítése és erősítése. Az elmúlt próbaév ta­pasztalatai arról győztek meg, hogy a gyülekezetek a nagy ügyhöz méltó szeretettel és felelősséggel vették ki részüket a közalapnak az egész egy­ház küldetését, a kisgyülekezetek megmaradását, a szórványok népé­nek gondozását szolgáló munkájából. Az a reménységünk, hogy a gyüle­kezetek és a hívek felelőssége az új évben tovább növekszik és készség­gel teljesítik a közalappal — mond­hatjuk — az anyaszentegyházzal szemben magukra vállalt kötelezett­ségüket. Az egyén és a közösség élete éppoly szoros kapcsolatban van, mint ahogyan összefügg az egyéni és közösségi felelősség. Ha jó ez az összefüggés, jó gyümölcsöket terem. Kétségkívül nagy a feladat, de köny­­nyen elhordozhatóvá válik, ha mö­götte áll a gyülekezetek és a hívek imádsága. Ha növekszik az imád­kozók száma, vagyis több lesz egy­házunkban az imádság, növekedni fog az áldozatkészség is. Éppen így vagyunk a közösségi gazdálkodásnak a kérdésével is. Ép­pen az Út hasábjain láttak napvilá­got az utóbbi, kiváltképpen az el­múlt esztendőben, olyan cikkek, melyek kétségtelenné teszik, hogy egyházunk a magyar nép új életé­nek palántáit a maga részéről is megbecsüléssel és szeretettel gon­dozza, ápolja, érte buzgón imádko­zik és mindent megtesz, hogy ezek a palánták szépen fejlődjenek és bő­ségesen gyümölcsözzenek. Az Út-ban megjelent tanítások mindenkit meg­győzhettek arról, hogy’ egyházunk tiszte szerint az ige világosságában, a hitbeli engedelmesség útján járva és tagjai féltő szeretetétől vezérel­tetve igyekezett segíteni tagjait az eligazodásban. A bizonytalankodók­nak és tétlenül állóknak felmutatta az élet útját, a munkábaálltaknak erősítést és támaszt igyekezett adni az igében, hogy el ne csüggedjenek, hanem célegyenest menjenek előre. Ennek a segítő szolgálatnak lett az eredménye, hogy a közösségképesség egyházunk tagjaiban hatalmasan megnövekedett. Segített az a sok jó példa, melyek mindennél ékesebben bizonyítják, hogy a szövetkezeti gazdálkodás jobb az egyénnek is, az egész népnek is. Az emberek össze­hasonlítják földjük hozamát, a ma­guk tiszta jövedelmét, munkaidejü­ket és fáradozásukat a termelő­szövetkezeti tagokéval és rájönnek arra, hogy bizony az utóbbiaké na­gyobb, emberségesebb, könnyebb és mégis eredményesebb, jobb. A leg­több emberben a szemmel látható tények, a személyes meggyőződés se­gíti elő a döntést. Csak a múlt év­ben mily sokan léptek rá arra az út­ra, melyet a történelmi fejlődés jelölt ki magyar népünk számára. Amikor egyházunk ezt a döntést elősegíti, benne nagyobbá növekedik Jézus Krisztus személye és uralkodása. A közösségi gazdálkodás ügye része annak a szemünk lát­tára megvalósuló népgazdasági terv­nek, amelynek megvalósítását mi is minden erőnkkel elő akarjuk­ segí­teni. 1956 a második ötéves terv első éve. Nagy eredmények vannak mö­göttünk. Az elmúlt év sikerei új lendületet adtak, kedvező előfeltétele­ket teremtettek a második ötéves terv megindításához. Ez a népgazda­sági terv a foglalata mindannak a munkának, amelyet a jövő években közös erőfeszítéssel, a közösség érde­kében el kell végeznünk. Építésünk sikerét biztosítja dolgozó népünk egységes összefogása, a Szovjetunió és a népi demokratikus országok testvéri segítsége. Gazdasági felemel­kedésünk, az új társadalom felépí­tése egész népünk anyagi és szellemi színvonalának emelkedésével jár együtt. Ezért hálaadással és jó re­ménységgel kapcsolódunk bele mind­nyájan. Amikor egyházunk örömmel üdvözli a most meginduló második ötéves tervet, jó cselekedetekre és engedelmes, segítő szolgálatokra kész elhatározással kérjük Isten áldását a népünk előtt álló új feladatok si­keres megvalósítására. Az új esztendő új és egészen ritka feladat elé állítja egyházunkat az­zal, hogy az Egyházak Világtanácsa központi bizottsága július 29— augusztus 6. napjain hazánkban fogja tartani ülését. Nyugodt lelki­ismerettel mondhatjuk, hogy ilyen nagyméretű és jelentőségű egyházi találkozó még nem volt Magyar­­országon. Mintegy harminc eszten­dővel ezelőtt szintén igen jelentős világgyű­lés volt hazánk fővárosában, tudniillik 1927-ben itt tanácskozott a Presbiteri Világszövetség kontinen­tális ága. Ez azonban jelentőségben és kihatásaiban mögötte marad a szóban levő központi bizottsági gyű­lésnek. Péter János tiszavidéki püspök, midőn a davosi gyűlésen egyházunk nevében meghívta a köz­ponti bizottságot Magyarországra, a meghívást ezekkel a szavakkal tol­­nácsolta: »Biztosan tudom, hogy a magyar gyülekezetek meggyőződése szerint a központi bizottság gyűlése dinamikus és hatalmas megnyilvá­nulása lesz a keresztyén egyházak egységének és új tanúságtétel a mi Írónk Jézus Krisztus evangéliumá­ul.« Reméljük, hogy így lesz és kí­­vánjuk, hogy emellett jelentsen ál­lást gyülekezeteinkre és egész egy­házunkra. Miért jön hozzánk a köz­ponti bizottság? Azért, mert meghív­­ók? Mások is meghívták, ugyancsak az 1956. évre. Vagy talán azért fo­gadták el a mi meghívásunkat, mert szép, nyugodt tanácskozási helyet sikerült biztosítani a Mátrában? Más országokban is tudtak volna hasonló szép vidéken gondoskodni a köz­ponti bizottság ülése számára meg­felelő helyről. Azért fogadták el a magyarországi protestáns egyházak hívását, mert a mi egyházunk a többi között megbizonyította az utób­bi évek alatt, hogy Isten országa ügyét jól szolgálja a jelenvaló világ­ban, és mert egyházunk munkája jó segítség volt az Egyházak Világtaná­csának az egység és a világbéke ügyének szolgálatában. Kétségkívül kitüntetés egyházunk számára a köz­ponti bizottság magyarországi ülé­sezése, mi azonban nem pusztán ki­tüntetést látunk benne, hanem mágr több és még jobb munkára való el­köteleztetést, hogy növekedjünk mindnyájan abban, aki a fej, a Jé­zus Krisztusban és haladjunk to­vább, reménységgel és bizalommal a szolgáló egyház útján. Készüljünk fel jól azokra a felada­tokra, melyeket Isten egyházunk és népünk szolgálatában reánk bízott. Hordozzuk ezeket a szolgálatokat imádságunkban. Ne hátráljunk meg azok nagyságától, mert ezeknél a feladatoknál sokkal nagyobb a mi Urunk. Minél nagyobb számunkra Krisztus, annál nagyobbak erőink és annál kisebbek a feladatokkal járó nehézségek. Induljunk hát remény­séggel, bizalommal, Velünk az Isten! Isten akaratának cselekvése Részletek Sebestyén János rákosszentm­ Kiály-sashalm­i lelkipásztor beiktatási igehirdetéséből A Máté evangéliuma 7. részének­­ 21—23. verseiből elsőként az a tanítás szól hozzánk, hogy Jézus Krisztusnak nem minden egyéni és gyülekezeti keresztyén élet tetszik. Ő maga mondja, hogy a második ad­ventkor sok keresztyén ember és gyülekezet fog arra hivatkozni, hogy az ő nevéről vallást tett, az ő nevé­ben prófétáit és sok hatalmas dolgot cselekedett az ő nevére való hivat­kozással. És mégis, Jézus Krisztus­­kijelenti majd az ilyen keresztyén emberről és gyülekezetről, hogy soha nem ismerte őket, semmi köze hoz­zájuk, távozzanak el előle. Jézus Krisztus megítél minden olyan keresztyénséget, amelynek szóban elmondott hitvallásából nem következik Isten akaratának cselek­vése: az Isten akaratát nem cselekvő keresztyén ember és gyülekezet nem fog bemenni a mennyek országába, nem lesz polgára Isten királyi ura­ságának, bármilyen jól mondja is, hogy: »Uram, Uram!« Isten félreérthetetlenül kijelentette­­ előttünk akaratát, amely a Tíz­­parancsolatban és a Hegyi beszéd­ben, illetőleg a szeretet nagy paran­csolatában foglalhatók össze. Istent közvetlenül is szerethetjük az imádkozásnak, áhítatnak, gyüle­kezeti istentiszteletnek alkalmain. De Isten iránti szeretetünk valódisá­gát az méri, hogy közvetve, azaz az embereken keresztül is szeretjük-e őt? A jó hitvallástétel, a szívből jövő imádság, az áhítat emelkedett han­gulata, a gyülekezeti istentisztelet gyakorlása csak akkor ér valamit Is­ten szemében, ha mindennek meg­vannak a jó következményei éle­tünkben. Amikor az embereket sze­retjük, éppúgy Isten akaratát telje­sítjük, mint amikor Istent szeret­jük. S­zeretetünk megmutatásának, Is­­­­ten akarata megcselekvésének széles mezejéről három lehetőségre figyeljünk különösképpen. Az első a közalap. Amikor a köz­alapot szeretjük, nem egy szót, nem csupán egy intézményt s annak fele­­lős munkásait, hanem azokat a test­ véreinket szeretjük, akiknek egyhá­zunk közalapi szolgálata megszépíti, meggazdagítja, sok esetben lehetővé teszi földi életét. Egész életünk­ rö­vid arra, hogy­ kimerítsük a segítés­nek azokat az alkalmait, amelyeket Isten egyházunknak ebben a nagy szolgálatában elénk állít. A második lehetőség népünk nagy terveinek segítésében adódik szá­munkra. Ha szívünkben és ajkun­kon igaz az, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk, ennek meg kell mutat­koznia mindennapi életünk jó mun­kájában is. A keresztyén ember és egyház szívből örül annak, hogy­ or­szágunk nem hiába tesz hatalmas erőfeszítéseket népünk szép és gazdag jövendőjének biztosítására. Mi szeretjük mindazt az építőmun­kát, amely mindnyájunk közös ja­vát segíti elő és Isten akaratának megcselekvésébe beleértjük azt is, hogy ehhez a munkához imádsá­gainkkal és hétköznapi életünkben való helytállással hozzájáruljunk. A harmadik lehetőség szerete­tünk megmutatására, az Úr akara­tának megcselekvésére a ma élő em­beriségnek az a hatalmas ügye, ame­lyet a béke ügyének nevezünk. A bibliát ismerő ember előtt ott áll az a nagyszerű látomás, hogy Isten az emberiség történetében maga mun­kálja és fogja elhozni azt a korsza­kot, amelyre nézve Ézsaiás próféta azt mondja, hogy a népek »fegyve­reikből kapákat és dárdáikból met­szőkéseket csinálnak és nép népre kardot nem emel«. Amikor mi azt mondjuk, hogy a béke hívei va­gyunk, ezt hitünkből fakadó meg­győződéssel mondjuk, mert tudjuk, hogy ezzel Isten akaratát cselekesz­­szü­­k. A Jézus Krisztusból karácsonykor belénk áradó szeretettel mond­juk,­­hogy »Uram, Uram!« és ezzel a szeretettel cselekedjük is meg a ■mi mennyei Atyánk akaratát és­ így azok között leszünk, akik bemennek majd a mennyeknek országába. Nyugatnémet katolikusok a keresztyénség és a nyugati kultúra viszonyáról A nyugati országok katolikus kö­reit mind jobban foglalkoztatja és aggasztja a nyugati kultúra és a ke­resztyénség sokat emlegetett és el­­szakíthatatlannak tartott kapcsola­ta. A katolikus sajtó nagy teret szen­tel e kérdés tárgyalásának, így pl. a nyugatnémet »Allgemeine Frankfur­ter Zeitung« egészoldalas cikkben foglalkozik vele. Felveti a problé­mát, hogy vajon a keresztyénség egyet jelent-e a »nyugati kultúra alatt értett kapitalista társadalmi és gazdasági rendszerrel?« A lap szerint katolikus egyházi körökben, sőt leg­magasabb helyen is olyan felfogás kezd kialakulni, mely a keresztyén­séget nem azonosítja semmiféle tár­sadalmi rendszerrel, »tagadja a ke­­resztyénségnek egy meghatározott kultúrformához való kötöttségét« és abból a feltevésből indul ki, hogy ha mindaz, amit »Nyugatnak« neveznek, rövidesen eltűnnek, akkor »Kelet új közösségi kultúrájában ki­hirdet­nie kell az egyháznak az egyetemes üdvüzenetet.« Óvakodni kell tehát attól, hogy »a keleti világot a nyu­gati individualizmus szemüvegén át szemlélje az egyház.« A keresztyénség életerejét és vi­lágnézetek feletti voltát a lap sze­rint éppen az jellemzi, hogy minden­kor felvette a világból azokat az ele­meket, amelyek a kor követelményei szerint a keresztyén hit és élet kül­ső keretét megadták. Pál apostol is tudott az ókori világ szellemi javai­val gazdálkodni és az evangélium szolgálatában nagyszerűen felhasz­nálta ezeket. Korunkban­­a kérdés az, vajon csak egyetlen keresztyén kultúra van-e? Ha erre a kérdésre nemmel felelünk — fejti ki a lap —, akkor legnagyobb vétek lenne a ke­resztyénséget egyfajta kultúrával azonosutani és annak védelmezőjévé tenni, mert­­ ezzel a keresztyénség nevében éppen a minden népekhez és kultúrákhoz szóló sajátosan ke­resztyén üzenetet, azaz a keresztyén­ség egyetemességét veszélyeztet­nénk.« A keresztyénségnek és a materia­lizmusnak a szembeállítása is szán­dékolt ellentétkeresés, mivel nem azonos minőségeket nem lehet össze­hasonlítani, hisz a materializmus tu­dományos világnézet, a keresztyénség pedig élő hit. A lap idézi a kérdés kapcsán XII. Pius pápának legutóbb tett nyilatko­zatát. A pápa a következőket mond­ta: »A katolikus egyház nem azonos a nyugati kultúrával, mert kész min­den kultúrával szövetséget kötni.« A tények is azt bizonyítják, hogy ha az egyház nem engedi magát politikai célokra felhasználni, szabadon élhet és fejlődhet. A kialakuló új korszak nem a »Nyugati kultúra« korszaka, és a keresztyénség n­em lehet védel­mezője a réginek. És hogy mennyire nem is az, mutatja, hogy kínai, in­diai, afrikai püspökök viselik már a római mitrát. Kínában a 3 millió katolikus szabadon gyakorolhatja hi­tét. Lengyelországban a hazájukhoz hű fhívők teljes vallásszabadságot él­veznek. »Az utazók, akik Lengyel­­országot felkeresték, egybehangzóan arról adnak hírt, hogy ez ország népe sosem volt ilyen buzgó katolikus, mint éppen ma. S a lengyel példát folytatni lehetne. Mindezek a tények megcáfolhatatlanok és bizonyítják, hogy a szocialista világban is meg­találhatja helyét az egyház és sem­miképpen nincs a sokat emlegetett nyugati kultúrához kötve« — vonja le a tanulságot a nyugatnémet római katolikus lap.

Next