Alexander Bernát: Nagy emberek (Budapest, 1938)
Jókai Mór
javára írják, hogy költő. Amikor azonban 1899-ben, tizenhárom évvel felesége halála után újra meg mer házasodni, széles körben vége a népszerűségének. Pedig úgy látszik, hogy ennek a házasságnak még öt, mélabúsan boldog esztendőt köszönhetett. A közvélemény azonban az volt, hogy Jókai nem a maga ura többé, mindenestül a felesége tulajdona. De az sem ejtett sebet rajta. Továbbra is magának élt, még csendesebben, mint eddig. Emberi és költői lénye a legszeretetreméltóbb volt. Ez a bohém király nem akart más lenni, csak író és költő, azonban az élet királya is volt, amely becézte, de el nem rontotta. Sugárzó fényben ragyog előttünk mint fajtájának pompás típusa, lelkéhez örökre hozzáforrva. Aere perennius Vajjon azok közül való-e Jókai, akik soha nem avulnak el egészen? Vagy megfizeti ő is adóját az időnek? Hányan mondják már ma is: „Hja, ifjúkoromban rajongtam Jókaiért, visszafojtott lélekzettel olvastam a Magyar nábobot, zokogtam és tele szívvel kacagtam rajta, megindított és fölemelt az olvasása, de ma már...“ Ma már a La gargonne-t kell olvasni, ez időszerű, s a legújabb detektívregényeket, ha hozzájutunk a detektívfilmtől. De végtére az ifjúság egy része ma is Jókait olvassa s nem látja kárát, a felnőttek pedig... ki tudja, olvasnak-e még holnap? Deák Ferenc szenvedélyes olvasója volt Walter Scottnak, aki pedig már akkor is kissé elavult. Mindent összevéve: inkább Deák Ferenc legyen az egyetlen olvasóm, mint száz senki. Egyébként Jókai még ma is a legolvasottabb magyar író, megmondhatják a könyvkereskedők és kiadók, a kiadói még azt a fényűzést is megengedhetik maguknak, hogy csak Jókait adják el s másra ügyet sem vetnek. Az új ötven kötetes Jókai a legkitűnőbb üzlet lesz, az új nemzedék olvasni, falni fogja: végre egy sereg könyv, ami nem szobadísz.