Alexander Bernát: Nagy emberek (Budapest, 1938)

Jókai Mór

JÓKAI M­Ó­R A nagyok Megindult szívvel fogunk tollat, hogy nagy Jó­kainkra emlékezzünk. Huszonegy éve halott már, de mintha testi szemünkkel látnák szelíd, mosoly­gós arcát, csodás szemét, aranyos alakját, csendes mozdulatait, még kellemes hangja is fülünkbe cseng. Az istenek és emberek kedvence volt, meny­­nyei ajándék nemzete számára, amellyel összeforrt, amelyért tanúságot tett, amely önmagát ismerte föl benne és szerette. Semmi sem ért fel e nagy ember­nek népéhez való viszonyával. A népnek köszön­hette lelke kincseit, de amit kapott, százszorosan visszaadta neki örök tulajdonul. Feltárul előttünk a népek fejlődésének nagy törvénye. Semmi sem látszik múlóbbnak, a vélet­lentől függőbbnek, mint az, hogy az ember szóra­kozásképen, kiváncsisága kielégítésére, tanulás és fejlődés céljából elolvas egy könyvet. Aztán ismét másikat. Az egyiket csendes elmélyedéssel, a mási­kat idegesen sietve, s egy idő múlva eltemeti őket emlékezete. Száz hang hat az olvasóra, benyomá­sok beláthatatlan hullámzása, emberek beláthatat­lan sora. Hol itt a törvény, a rend, az eredmény? De ha eltelt bizonyos idő, akkor felismerjük, hogy a nemzet a nagyjaiban él, a nagyok pedig a nem­zetben, hogy a nemzet formálja nagyjait, s e na­gyoknak nagysága a nemzetet, hogy a nemzet elő­rehaladt, fejlődött, hogy a néma nemzetnek meg­jött a szava, tudja, hogy mit akar s mit kell akar­nia. A nemzet tagjai között ősi eredetüktől fogva sok a közös vonás és nagyjainak életműve által ezek száma még nő. A közös vonások teszik a nemzetet.

Next