Alexander Bernát: Nagy emberek (Budapest, 1938)
Jókai Mór
JÓKAI MÓR A nagyok Megindult szívvel fogunk tollat, hogy nagy Jókainkra emlékezzünk. Huszonegy éve halott már, de mintha testi szemünkkel látnák szelíd, mosolygós arcát, csodás szemét, aranyos alakját, csendes mozdulatait, még kellemes hangja is fülünkbe cseng. Az istenek és emberek kedvence volt, menynyei ajándék nemzete számára, amellyel összeforrt, amelyért tanúságot tett, amely önmagát ismerte föl benne és szerette. Semmi sem ért fel e nagy embernek népéhez való viszonyával. A népnek köszönhette lelke kincseit, de amit kapott, százszorosan visszaadta neki örök tulajdonul. Feltárul előttünk a népek fejlődésének nagy törvénye. Semmi sem látszik múlóbbnak, a véletlentől függőbbnek, mint az, hogy az ember szórakozásképen, kiváncsisága kielégítésére, tanulás és fejlődés céljából elolvas egy könyvet. Aztán ismét másikat. Az egyiket csendes elmélyedéssel, a másikat idegesen sietve, s egy idő múlva eltemeti őket emlékezete. Száz hang hat az olvasóra, benyomások beláthatatlan hullámzása, emberek beláthatatlan sora. Hol itt a törvény, a rend, az eredmény? De ha eltelt bizonyos idő, akkor felismerjük, hogy a nemzet a nagyjaiban él, a nagyok pedig a nemzetben, hogy a nemzet formálja nagyjait, s e nagyoknak nagysága a nemzetet, hogy a nemzet előrehaladt, fejlődött, hogy a néma nemzetnek megjött a szava, tudja, hogy mit akar s mit kell akarnia. A nemzet tagjai között ősi eredetüktől fogva sok a közös vonás és nagyjainak életműve által ezek száma még nő. A közös vonások teszik a nemzetet.