Az Aero, 1922 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1922-05-15 / 9. szám

9. sz. 7 A­K­R­O­ zék, de még egy jótékony vakondtúrás sem. Persze gondolatban foglalkozva, vele és róla álmodtam. Álmom kellemetlen volt, mert a gépfegyverem fel­mondotta a szolgálatot. Erről a veszedelemről sokat hallottam, még a «Floschban» (ahogy köznyelven a Fliegeroffizierssehulet hívták), aztán olvastam a meg­jegyzéseket a század naplójában: « Luftkampf­ug­ nach im Schüsse gestockt» és hallottam a hozzá­fűzött kommentárokat, gondoltam már akkor, hogy ez csak valami rossz lehet. De aztán álmodtam kellemes értelemben is, ami­kor t.- i. én maradtam fenn győztesen, sőt — Uram bocsáss ! — álmomban egyszer még egy vaskorona­­rend is kisértett. Az én «első» esetem vasárnap történt. Ezt azért jegyzem meg, mert a véletlen különös játéka foly­tán, amióta a háború tartott, minden veszedelem vasárnap környékezett. Tehát vasárnap reggel volt. Átláthatatlan köd szorult a hegyek közé. Nincs «Flugwetter», mond­ják a tapasztalt bajtársak. A «­Yetterdoktor»-unk megnyugtatott, hogy majd délfelé felszáll a köd, csak türelem. Úgy is lett. Tizenegy órakor már csak egy-két foszlány kapaszkodott a hegyek fenyő­­erdőibe. Mire delet harangoztak, már kint voltunk a repülőtéren. Nálunk ez egy meglehetős kicsiny területű, bedeszkázott padlóból állott, olyan süppe­­dékes talajból. Inkább «Flugtisch» nevet lehetne neki adni s startolni, leszállni rajta valóságos mű­vészet. Sok «kraxni» emlékét őrzi ez a hely! Ennek a veszedelmes alkalmatosságnak egyik vé­gén, szembefordulva a széllel, már ott állott az én madaram. 27.38 volt a száma. Talán jó volna meg­próbálkoznom egy ilyen számú sorsjeggyel. A gép körül ott sürgölődött az «Apparatmannschaft», élü­kön az"« Apparat-sofferrel» s végezték az utolsó ola­jozásokat. Ezalatt pilótám meg én toilettet csinál­tunk. Báránybőrös botos bőrnadrág, swetter, bőr­kabát, selyemsapka s. rá a «Fliegerhaube», sál a nyakra, hátul két bogra kötve, prémes keztyű ; ebből áll a repülő nyári öltözéke. Az eszkimóké se különb, vetekedik azokkal. Már mozog kint a motor, pró­bálják. A gépbeszállás, elhelyezkedés és útrakészü­­lődés mind olyan misztériumok, amelyekről most nem mesélhetek. A levegőben vagyunk már. Emelkedünk a 2000 m felé. Előre tehát az ellenséges vonalak irányában. Ma «Fern Aufklärung»­-ra megyünk, állomásokat, utakat felderíteni. Pilótám kipróbálja a gépfegy­verét. Nálam csak karabély van. Két géppuskával nem «mászik» elég jól a gép. Látva a pilóta gon­dosságát, én is próbálgatom a fegyverem. Próbálok célba venni egy-egy képzeletbeli ellenséget, amely­nek képét rajzból jól ismerem. S eleven képzeletem elém varázsolja a kicsi, de félelmes madarat, a Nieuportot. Érzelmeim vegyesek s úgynevezett meg­hatottság fog el. De nem sok időm van morfon­dírozni, mert egyéb dolgok kötik le figyelmemet. Jönnek aló­­ról a kedves üdvözletek. Hófehér, piros­fehér, meg fekete rózsák a levegőben. Körénk gyü­lekeznek. Mintha mindeniknek látnám a szárát is, egy tőből erednek, a «Flak» (Flieger Abwehr Kanone) torkából. Szép üdvözlő rózsakoszorú ! Pilótám ügye­sen kertelve kerüli ki a veszedelmes «virágokat». Elmaradoznak mögöttünk , szétcibálja őket a szél, már nem is rózsák. Nézem a térképet, igyekszem összehasonlítani az alattam levő tereppel: város terül el alattunk. Tu­dom is melyik. Emlékszem, figyelmeztettek rá, arról nevezetes, hogy ott táborozik a 30. orosz repülő­osztag. Van Nieuportjuk is! Harapós kutyák, akik a tanyát védik. Megkapom a repülőteret, látom a hangárokat, ott semmi mozgás. De jó lesz nyitott szemmel körültekinteni. Kettőzött figyelemmel és tágranyílt pupillákkal figyelem az eltünedező város környékét, a láthatárt, fennt és alant. Semmi ! De úgy érzem, hogy ma meglesz az első találkozás és ebben megnyugszom, amint megnyugszunk a meg­változhatatlanban. Háromezer méternyi magasban lebegünk. Hideg van. Munkába kerül, míg megdermedt ujjaimat kissé felmelegítem ; pilótám is mutogatja, hogy neki sincs melege. Igyekszik kezeit a kipuffogó cs­ő elé tartani, ott enyhébb a hőmérséklet. Alól az utakon semmi különös. Itt-ott egy-egy szekér halad, nagy port verve fel. Alól úgy mond­ják, hogy égig szálló port kavar a szél, mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Ismét és ismét körüljártatom szemeimet a lát­határon s egyszer csak feltűnik a messzeségben egy kis gyanús fekete pont. Oda összpontosítom teljes figyelmemet. Érzem, hogy kitágult pupilláim hogyan igyekeznek közelebb hozni az észrevett valamit. Közeledik, nem felhőfoszlány ! Megérintem a pi­lótám vállát, hátranéz, mutatom neki. Igen, inti fejével, nem a mienk, pár pillanatnyi figyelmes szemlélés után mutatja ujjával : kettő, egyik jobb­ról, másik balról. Kicsik még, mint valami ma­darak. De már biztos, hogy megnőnek s felénk jön­nek. Jöjjenek csak ! Tehát jól sejtettem. Nézem a pilótám arcát, amint hátrafordulva figyel. Szemét, a lélek­ tükrét eltakarja az üveg, de eleget fejez ki összeszorított ajka is. I­aos elszántság íí le róla s midőn észreveszi, hogy figyelem, öklével hátrafelé­fenyeget. Jöjjetek csak, kutyák ! Utolsó próba a gépfegyverekkel ! Pompásan kattog. Én is előveszem a karabélyomat. Benne van mind az «öt», de nagy vastag ujjú keztyűmmel nem tudom elsütni. Egy rántás s­­enn van már az alkalmatlan jószág. Meg­ 15 M Sz

Next