Az Aero, 1922 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1922-05-15 / 9. szám
88 AERO csípi a hideg a kezemet. Iziben el is feledem a válságos pillanatokban. «Azok» pedig folyton nagyobbodnak, őrült gyorsasággal közelednek, velünk egy magasságban, egyik jobbról, a másik balról, még mindig. . . Tehát két tűz közé akarnak venni. Jó hecc lesz ! A pilótám szinte belefekszik a kormányba, nagyobb sebességet csikarva ki a drága motorból. Egyik ellenség hirtelen magasabbra kapaszkodik, alul látszik rajta a köralakú trikolor. Szóval ez felülről akaródzik. Minden mozdulatukat figyelni kell. A baloldali nagyon szemtelen, mozgékonyabb, mint a társa, ez a harapósabb, a másik csak «kezdő». Az előbbi már igazgatja magát a lövésre. Lefelé billenti a gép fejét, s már kattog is gépfegyvere. A motor zúgásán át is jól hallatszik. Egészen megfordulok az ülésben, vállamhoz emelve a fegyvert, rásütöm mind az öt patront.’Különös, milyen hidegvérrel dolgozom, gondolok erre és csodálkozom rajta ! Semmi izgatottságot vagy bizonytalanságot nem érzek. Pár pillanat műves pilótám jobbra rántja a gépet — majd hogy ki nem perdülök ülőhelyemből — s már szembe van «vele», megszólal a mi fegyverünk. Egy sorozatot lead. Ismét előreveti magát a gép. Most megint én következem. Majd balra írjuk a kört, oldalba kapva a veszedelmesebbik ellenséget, a másik még csak statisztál. Az első észrevéve, hogy helyzete kedvezőtlen, ördögi gyorsasággal hányja magát jobbra-balra. Megint egy fordulás, gépfegyverünk szabatosan kattog, a hatás meglepő, a kis madár felkapja a fejét, majd le s szinte tengelye körül spirálisokat írva, bukik lefelé. Nincs időnk sorsát figyelni, mert ott a másik. Alulról került s onnan igyekszik halálos sebet ejteni. Én se vagyok rest s lefelé irányzott fegyverrel veszem célba. A pilótám siklóban lekapja a mi gépünket is. Az ellenség szintén lezuhan, így bukdácsolunk és írjuk a köröket. Leírhatatlan gyorsasággal változnak a helyzetek. A boszorkányok tánca Valpurgis éjszakáján ehhez képest szelíd mentette. Közben" megjelennek a már ismert fehér, meg fekete rózsák. Az ördög virágai ... Egész koszorú körülöttünk. Festő ecsetjére való téma, mert szavakkal leírni nem lehet. Az ide-oda való hánykódással, amint az ellenséges ágyúk tűzköréből igyekeztünk kikerülni, elvesztettük szem elől a kis madarakat, közben elértük vonalainkat, alól látszanak már a cikcakos lövészárkok a földi mezőkön. Hiába keresem az ellenséget, eltűnt beleolvadt a végtelen levegőtengerbe. Messze tőlünk még nyílott egy-két «fehér rózsa». Felkapta a szél s foszlányokká rongyolva semmisítette meg. Madarunk nyugodtan szállott a mieink felett. Az izgalmas pillanatok után leírhatatlan kellemes érzés jóbarátok, testvérek felett lenni, egészen elfelejteti velünk, hogy repülőgépen vagyunk s mintha valami himbálódzó karosszékben ülve néznénk az erdőkkel koszorúzott hegyeket, kanyargó vizeket, az egész bájos panorámát, úgy élvezzük a gyönyörű életet. Nézem a pilótám arcát, az imént makacsul összeszorított szája mosolyra húzódik össze , önkéntelenül én is elmosolyodom, mint aki jól érzi magát : mennyi mindent jelent ez az összemosolygás ! Két idegen, egymástól társadalmilag távol álló ember lelki egyesülése a hatalmas Teremtő előtt. Testvérek vagyunk, egyik olyan, mint a másik, mert körülöttünk nincs semmi, ami az ellenkezőjét mutatná. Ráteszem kezemet a vállára : jól van fiú, intek neki, megérti, mosolyog. A madár repül szinte magától, akár el is lehetne ereszteni a kormányt. Száll a fészke, a hangár felé. Ott is vagyunk már. Simán bandukolunk. Utolsót pöfög a motor, még párat suhint a légcsavar s aztán megáll. Már ott vannak a gépkezelő legények s gondjukba veszik a fáradt madarat. Sokáig, szokatlanul sokáig voltunk távol. A mieink lemondottak rólunk, sőt, amint egyik pilóta humorral megjegyezte, már osztozkodtak is bajtársaik holmiján, «emlékbe» megtartani szándékozván egyes apróságokat. Nekik úgy se kell már a nagy kádernél. Ennek a kis csetepaténak emlékét megőrzöm utolsó percemig, odaraktározom a többi «első» közé. 22. o. 2. Emlékezzünk. Az aviatika olyan gyorsan fejlődött, hogy múltja alig van, tradíciója pedig ma még egyáltalán nincsen. A történeti fejlődés folyamán kialakult szokásoknak, a hősök és nagy tettek emlékének hiányát talán a «legyőzött» államok aviatikája érzi meg leginkább, pedig ez az egyetlen, amit a jövő nemzedéknek a katonai aviatikából átmenthetünk. A repülők tradíciójának kialakítását és megrögzítését tűzte ki céljául a volt hadügyminisztérium 37. osztálya, amikor a hősi halált halt repülők fényképeit és életrajzi adatait gyűjteni kezdte. A 37. osztály feloszlatása után a Magyar Aero-Szövetség folytatta ezt a kegyeleti munkát , hősi halottaink hozzátartozói és ismerősei azonban olyan kevés érdeklődéssel fogadták a kétségtelenül nemes gondolatot, hogy a gyűjtemény még a mai napig is nagyon hiányos. Ez alkalommal két repülőhősről emlékezünk meg, akik az aviatikáért és az aviatikánál hazájukért odaadták a legdrágábbat, amit ember adhat : fiatal virágzó életüket. Erdélyben született és Erdélyben, szűkebb szülő- 9. sz