Az Aero, 1922 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1922-05-15 / 9. szám

88 AE­R­O csípi a hideg a kezemet. Iziben el is feledem a vál­ságos pillanatokban. «Azok» pedig folyton nagyobbodnak, őrült gyor­sasággal közelednek, velünk egy magasságban, egyik jobbról, a másik balról, még mindig. . . Tehát két tűz közé akarnak venni. Jó hecc lesz ! A pilótám szinte belefekszik a kormányba, nagyobb sebességet csikarva ki a­ drága motorból. Egyik ellenség hir­telen magasabbra kapaszkodik, alul látszik rajta a köralakú trikolor. Szóval ez felülről akaródzik. Min­den mozdulatukat figyelni kell. A baloldali nagyon szemtelen, mozgékonyabb, mint a társa, ez a hara­­pósabb, a másik csak «kezdő». Az előbbi már igaz­gatja magát a lövésre. Lefelé billenti a gép fejét, s már kattog is gépfegyvere. A motor zúgásán át is jól hallatszik. Egészen megfordulok az ülésben, vállamhoz emelve a fegyvert, rásütöm mind az öt patront.’Különös, milyen hidegvérrel dolgozom, gon­dolok erre és csodálkozom rajta ! Semmi izgatott­ságot vagy bizonytalanságot nem érzek. Pár pillanat műve­s pilótám jobbra rántja a gé­pet — majd hogy ki nem perdülök ülőhelyemből — s már szembe van «vele», megszólal a mi fegy­verünk. Egy sorozatot lead. Ismét előreveti magát a gép. Most m­egint én következem. Majd balra írjuk a kört, oldalba kapva a veszedelmesebbik ellen­séget, a másik még csak statisztál. Az első észre­véve, hogy helyzete kedvezőtlen, ördögi gyorsaság­gal hányja magát jobbra-balra. Megint egy fordu­lás, gépfegyverünk szabatosan kattog, a hatás meg­lepő, a kis madár felkapja a fejét, majd le s szinte tengelye körül spirálisokat írva, bukik lefelé. Nincs időnk sorsát figyelni, mert ott a másik. Alulról került s onnan igyekszik halálos sebet ejteni. Én se vagyok rest s lefelé irányzott fegyverrel veszem célba. A pilótám siklóban lekapja a mi gépünket is. Az ellenség szintén lezuhan, így bukdácsolunk és írjuk a köröket. Leírhatatlan gyorsasággal vál­toznak a helyzetek. A boszorkányok tánca Valpurgis éjszakáján ehhez képest szelíd mentette. Közben"­ megjelennek a már ismert fehér, meg fekete rózsák. Az ördög virágai ... Egész koszorú körülöttünk. Festő ecsetjére való téma, mert sza­vakkal leírni nem lehet. Az ide-oda való hánykódással, amint az ellensé­ges ágyúk tűzköréből igyekeztünk kikerülni, elvesz­tettük szem elől a kis madarakat, közben elértük vonalainkat, alól látszanak már a cikcakos lövész­árkok a földi mezőkön. Hiába keresem az ellensé­get, eltűnt beleolvadt a végtelen levegőtengerbe. Messze tőlünk még nyílott egy-két «fehér rózsa». Felkapta a szél s foszlányokká rongyolva semmisí­tette meg. Madarunk nyugodtan szállott a mieink felett. Az izgalmas pillanatok után leírhatatlan kel­lemes érzés jóbarátok, testvérek felett lenni, egészen elfelejteti velünk, hogy repülőgépen vagyunk s mintha valami himbálódzó karosszékben ülve néznénk az erdőkkel koszorúzott hegyeket, kanyargó vizeket, az egész bájos panorámát, úgy élvezzük a gyönyörű életet. Nézem a pilótám arcát, az imént makacsul össze­szorított szája mosolyra húzódik össze , önkéntele­nül én is elmosolyodom, mint aki jól érzi magát : mennyi mindent jelent ez az összemosolygás ! Két idegen, egymástól társadalmilag távol álló ember lelki egye­sülése a hatalmas Teremtő előtt. Testvérek vagyunk, egyik olyan, mint a másik, mert körülöt­tünk nincs semmi, ami az ellenkezőjét mutatná. Ráteszem kezemet a vállára : jól van fiú, intek neki, megérti, mosolyog. A madár repül szinte magától, akár el is lehetne ereszteni a kormányt. Száll a fészke, a hangár felé. Ott is vagyunk már. Simán bandukolunk. Utol­sót pöfög a motor, még párat suhint a légcsavar s aztán megáll. Már ott vannak a gépkezelő legények s gondjukba veszik a fáradt madarat. Sokáig, szokatlanul sokáig voltunk távol. A mieink lemondottak rólunk, sőt, amint egyik pilóta humor­ral megjegyezte, már osztozkodtak is bajtársaik hol­miján, «emlékbe» megtartani szándékozván egyes apróságokat. Nekik úgy se kell már a nagy kádernél. Ennek a kis csetepaténak emlékét megőrzöm utolsó percemig, odaraktározom a többi «első» közé. 22. o. 2. Emlékezzünk. Az aviatika olyan gyorsan fejlődött, hogy múltja alig van, tradíciója pedig ma még egyáltalán nin­csen. A történeti fejlődés folyamán kialakult szoká­soknak, a hősök és nagy tettek emlékének hiányát talán a «legyőzött» államok aviatikája érzi meg leg­inkább, pedig ez az egyetlen, amit a jövő nemze­déknek a katonai aviatikából átmenthetünk. A repülők tradíciójának kialakítását és megrög­zítését tűzte ki céljául a volt hadügyminisztérium 37. osztálya, amikor a hősi halált halt repülők fény­képeit és életrajzi adatait gyűjteni kezdte. A 37. osztály feloszlatása után a Magyar Aero-Szövetség folytatta ezt a kegyeleti munkát , hősi halottaink hozzátartozói és ismerősei azonban olyan kevés ér­deklődéssel fogadták a kétségtelenül nemes gondo­latot, hogy a gyűjtemény még a mai napig is na­gyon hiányos. Ez alkalommal két repülőhősről emlékezünk meg, akik az aviatikáért és az aviatikánál hazájukért oda­adták a legdrágábbat, amit ember adhat : fiatal vi­rágzó életüket. Erdélyben született és Erdélyben, szűkebb szülő- 9. sz

Next