Auto-Traktor - Magyar Auto Touring, 1935 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1935-11-01 / 11-12. szám

Más kárán tanulj! A napilapok balesetrovata az utóbbi időben feltűnő gyak­ran számol be »fékhiba« következtében beállott, sokszor halálos, végű autóbalesetekről. Ezek között különösen súlyosak voltak a dömsödi és a cseszneki, több halálos és életveszélyes sérülé­sekkel járt szerencsétlenségek. A tudósítások természetesen a szerencsétlenség oka felett is igyekszenek az olvasó közönséget tájékoztatni, noha so­k esetben csak a hatósági szakközegek általi kivizsgálás alapján derül ki a szerencsétlenség oka, így köny­­nyen megtörténik, hogy az első riport hevében helyt nem álló beállításban tárul az olvasó elé a szerencsétlenség, sőt a baleseti egyik-másik szereplője ferde megvilágításban tűnik fel. Hogy legelső sorban a gépkocsi vezetője áll az érdeklődés központjá­ban, az természetes, hiszen rendszerint tényleg őt terheli a leg­nagyobb felelősség, de számos esetben mindent látszat és laikus vélemény ellenére a szakközegek általi kivizsgálás alapján a vezető teljes ártatlansága bebizonyosodik. Ami viszont az előbb említett két súlyos tehergépkocsiszerencsétlenséget illeti, úgy az egyöntetű tudósítások alapján nem lehet semmi kétség, hogy e két esetben kit terhel a teljes felelősség, azaz kinek a vétkes mulasztása idézte elő a szárnyú katasztrófát. Ki a hibás, kinek a gondatlansága okozta a két szörnyű szerencsétlenséget ? Kizáró­lag és teljes mértékben a gépkocsivezetőt, aki elmulasztotta alkalmazni a lejtős utakon feltétlenül alkalmazandó fékezési módot, mely a legmeredekebb úton is teljes biztonságot nyújt­, illetve a kocsi feletti uralmat mindenképen biztosítja: a motorral való fékezés! 19 MAGYAR AUTO TOURING A csendrendelet és az automobil , írta: Halmi Bódog bpesti központi kir. járásbíró. Az utolsó évtizedek alkalmi törvényhozása minden területen az élet tempóját követi. Igen sok esetben nem jogi dogmák érvényének és értékének megrendülése, hanem az életviszonyok parancsoló kényszere diktálja, a kodifikátornak a törvényt vagy rendeletreformot, mert az élet változásai annak a jogtételnek érvényét, amelyen a törvény vagy rendelet épült, bizonyos idő­szakokban hatálytalanítani kényszerítik. Például az esküdtszék intézménye a bűnvádi perrendtartás egy szerves része, azonban az esküdtszék működését az életviszonyok és a magyar társa­dalmi közéleti és világnézeti problémák és ellentétek még telje­sen ki nem egyenlítettsége a legfőbb közérdek szempontjából jelenleg nem teszik kívánatossá. A gépjárművekre, motorokra, vaspályákra és az automo­bilra vonatkozólag megrend­ehetetlennek vélt dogmaként élt a jogrendszerben az 1874. évi XVIII. t.-c. életbeléptetése óta a veszélyes üzem megkülönböztetés és ennek folyományaként a tárgyi felelősségnek kíméletlen alkalmazása. Ezt a gépkocsi el­terjedését szerintünk a leghátrányosabban befolyásoló és a leg­határozottabban gyalogjáró lelkiségtől átjárt ultrakonzervatív bírói gyakorlatot hosszú sajtó agitáció eredményeképen, amely­ben én magam is legalább kétszáz jogi és autószaklapokban írt cikk erejéig vettem részt, részben megdöntötte a 70. számú kúriai jogegységi döntvényt, amely igenis a felelősség megálla­pításánál megköveteli annak vizsgálatát, hogy a sértett a baleset megelőzése tekintetében a köteles gondosságot gyakorolta-e, mert ha a bizonyítás eredménye azt mutatná, hogy a balesetet­ nemcsak az autó vezetőjének, hanem a sértettnek magatartása is okozta, úgy a kármegosztás elvénél fogva a bíró mérlegelé­sétől függ az, hogy az autó üzemben tartója mily mérvben, vagy egyáltalában tartozik a bekövetkezett balesetért és kárért felelősséggel. A 70. számú jogegységi döntvénye kétségkívül osztatlan, lelkesedést keltett a motor rajongói és a gépkocsi érdekeltségek körében és annak hatása kétségkívül abban is megnyilatkozik, hogy mivel az a még ma mindenütt előforduló autókárokért való felelősség egész döntő súlya nem nehezedik feltétlenül a gépkocsitulajdonosra, hanem a gondos bírómérle­­gelés veszi bírálat alá a baleset összes körülményeit, vagyis úgy a sértettnek, mint a gépkocsi­vezetőnek a magatartását, ennél­fogva az autótulajdonos kockázata kevesebb lesz és az aut­ó­­vásárlási kedv és készség a mostoha gazdasági viszonyok elle­nére is fejlődni fog. A belügyminiszter úr a csendrendelet kodifikálásával, ismét veszedelmes helyzet­be hozta szerintünk az automobilizmus ügyét. Ugyanis a csendrendelet, hogy a városi polgár agyonzaklatott idegeit óvja, eltiltja a kellemetlen hangot adó autójelzéseket, a kürt és dudaszólamokat, augusztus­ 1. óta még csak az éjjeli forgalomban, november 1 -től kezdve pedig a főútvonalakon a nappali közlekedésben is. Megértjük és méltányoljuk a belügy­miniszter úr humanizmusát, azonban szerény véleményünk sze­rint ennek a rendeletnek kibocsátása előtt meg kellett volna hallgatni a polgári és büntető bíróságok véleményét, illetve megkérdezni­­ az igazságü­gyminisztérium törvényszerkesztő bi­zottságát, hogy, a csend­rendelet autó jelzést tiltó intézkedései mikép hozhatók összhangba a 70. számú jogegységi döntvény dacára még ma is érvényes jogot alkotó 1874. évi XVIII. t.-c. szabályaival. Ugyanis ma az automobil által bekövetkezett karambolok folytán támasztott perekben úgy a büntetőhatóság­nál, amikor az autóvezetők ellen gondatlanságból okozott súlyos testi sértés­, vagy tragikus, kimenetelű karamboloknál gondat­lanságból okozott emberölés vétsége miatt vagy a polgári bíró­ságoknál, amikor a gépkocsi üzembentartója, illetve tulajdonosa az autókarambolok előidézte vagyoni kár miatt kerül a polgári bíró elé, az, az első kérdése, úgy a büntető mint a polgári bírónak vagy pedig kihágás esetén a rendőrbírónak, hogy az autóvezető a megkívánt autójelzést, a kellemetlenül hangzó kürtöt, dudát, vagy szirénát, érthető módon és pedig jó hango­san megadta-e, mert ennek elmulasztása, minden büntető­jogi és polgári felelősséget a tárgyi felelősségnek ma is érvényes jogelve alapján ráhárítja az autóvezetőre és az autó üzemben­tartójára. Megértjük a belügyminiszteri intenció nemességét?, azonban leghatározottabb meggyőződésünk, hogy ehhez a csend­­rendelethez, amely az autójelzést eltiltja, még nem fegyelmeződ­­hetett hozzá a budapesti közönség, és különösen pedig a buda­pesti közönség, és különösen pedig a budapesti utcajárók jelen­tékeny százalékát adó vidékiek és falusiak, mert hiszen az utolsó esztendők gazdasági leromlása nem hogy fejlesztette volna az automobilizmust, hanem nálunk épen ellenkezőleg visszafejlesztette, a gazdasági csődö­k ugyanis az automobil állományt jelentékenyen csökkentették. Tehát kisebb lett az automobilforgalom, mint az előző években és úgy a gyalogjá­rók nem fonódtak még hozzá oly mértékben, ehhez a géphez, hogy a kürt jelzés feleslegessé vált volna. Nem hisszük, hogy a rendkívül bonyolult utcaközlekedési rendelet annyira beivódott volna az utcán haladó tömegek gondolkozásába, hogy a gép­kocsi jelzés nélkül suhanhat végig a pesti utcákon. Meggyőző­désünk, hogy a csendrendeletnek gépkocsijelzést tiltó intézkedé­sei az autókatasztrófák számát jelentékenyen szaporítani fogják, már­pedig szerény meggyőződésünk szerint a legfőbb huma­nizmus mégis csak az ember testi épségének fokozottabb vé­delme és ez mégis elsőbbrendű fontosságú, mint az egyáltalán nem a bel canto melódiákat zengő autókürt, duda és sziréna­ hangja, amely ha nem is kellemes­, de az által, hogy a gyalog­járó ennek nyomán reszkető idegekkel kitér, mégis kevesebb gyötrelmet jelent, mintha némán suhanó autó a tétova járású és a filmiroda híradójában szerintünk ízléstelenül kikarrikiro­­zott gyalogjáró állampolgár testét roncsolja össze, emberélete­ket olt ki és családokat dönt a, családfontó elhunytával végső ínségbe. Szerény meggy­őződésünk szerint, a csend­rendeletnek autó­jelzést tiltó rendelkezései még hosszú esztendők gépkocsihoz való fegyelmező pedagógiája után lennének csak nálunk végre­­hajtandók az idegrontásnál sokkal súlyosabb cazusok kockázata­ nélkül.

Next