Aviatika, 1932 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1932-01-01 / 1. szám

1932 január AVIATIKA Mussolini és az A Fasiszta Itália pár esztendő alatt első helyre küzdötte magát az aviatikában. Pilótáinak egyéni képességei, fegyel­mezettségük és ügyességük éppen olyan ismertek, mint gépeik tökéletessége és az egész hadiaviatika szervezetének nagyszerűsége. «Szárnyakat Itáliának!» ez Mussolini jelszava, és ez a jelszó parancs is lett, sőt több , valósággal fanatikus hit, akarat, amely csodákat teremtett. És jóformán a semmiből megszületett a diadalmas olasz repülés. Az a dinamikus erő pedig, amely megteremtette és ilyen magas fokra emelte az olasz repülést, nem egyéb, mint Mussolini akarata, aki olyan olasz légiflotta képét is vará­zsolta már népe lelki szemei elé, amely «a magasba röppenve elhomályosítja a napot!» Az új római sasok az ég urai akarnak lenni — és azok is lesznek.* De Mussolini nemcsak költői lelkű álmodozó és nem is teoretikus tudós: a gyakorlati politika embere ő, amikor a felhők közé emelkedő repülőgépek ezreiről van is szó! Évekig ő volt a légügyi miniszter és csak legutóbb bízta az aviatika minisztériumát kipróbált munkatársára, Italo Balbóra, aki hosszú éveken át mint államtitkár irányította az ő minisztersége alatt az olasz aviatika ügyeit. De Balbo sem a régi fogalmak szerint való miniszter, aki kényelmes bársonyszékben fogadja minisztériumának osztályvezetőit, hanem ízig-vérig repülő, sőt a repülés szerelmese, aki a nap javarészét a repülőtéren, sőt egyenest a repülőgépben tölti. Fiatal. Alig harmincötéves. Újságíró volt valamikor, akár­csak Mussolini. És keze biztos, amikor a tollat fogja, éppen úgy, mint amikor a kormánykereket markolja meg. Fárad­hatatlan energiájú szervező és vakmerő pilóta, amiről tanúságot tett nagy óceánrepülésével, amikor egész zárt katonai repülőosztagot vezetett át Rómából Dél-Amerikába. Erről az útjáról könyvet is írt, írta pedig a nagy óceáni átkelés és a délamerikai városok között való repülései köz­ben, egyes fejezeteit a repülőtereken, másokat egyenest a repülőgépben. És azonnal, fejezetenként küldte haza Itáliába, úgyhogy mire nem is egészen egy hónap múlva visszatért és partra szállt Genovában, kiadója már át is nyújthatta neki a kész, kinyomatott könyvet. . . Mussolini, mint minden téren, itt is jól választotta meg munkatársát.* Az aviatika fontosságát régóta — szinte kezdettől fogva — felismerte és értékelte Mussolini. Már tizenöt évvel ezelőtt azt írta egy olasz pilótának, Attilio Longoninak: «Irigyellek! És ez nem üres frázis!» Egyszerű újságíró volt akkor Mussolini. És akkortájt kezdte meg az első «fascio»-k szervezését. De már ekkor szerelmese volt a repülésnek. Első ízben 1915. augusztus havában repült Mussolini a Cascina Costa-i repülőtéren, egy antidiluviális Farman-gépen, amint ezt éppen Attilio Longoni meséli el legújabb könyvében («Fascismo e Avia­­zione», Edizione Azzurre, Milano). Erről az első légi por­tyázásáról már avval az érzéssel tért vissza, hogy «szeretnék örökké repülni!». Azonban mégis három esztendőnek kellett eltelnie, amíg újra a felhők közé emelkedhetett : 1918. július 1-én egy új «Sva»-gépen, melyet Stoppani őrmester vezetett. A repülés olyan lelki élményt és gyönyörűséget jelent számára, hogy a háború végeztével a «Popolo d’Italia» külön raid-ot rendez Lombardia fölött: a polgári tömegeket is hozzá akarja szoktatni a repüléshez. Ő maga is részt vesz ezen a raid-en és magával viszi a redakció felét. Akkor még nem is sejti, hogy alig két hónap múlva milyen fontos légiútra fog indulni! D’Annunzio légionáriusaival elfoglalja Fiumét, nehogy az akkori gyönge olasz kormány átadhassa a várost a jugoszlávoknak. A «feketeingesek» 1 «»n 11 1 i 1 n 11, meg­próbált eljutni Fiuméba, hogy d’Annunzióval tárgyaljon, de az olasz kormány lehetetlenné tette úgy a szárazon, mint a vizen, hogy Fiuméba juthasson. Mussolini tehát­­— a levegőn át akar eljutni Fiuméba. De a kormány minden repülőhangárt katonasággal őriztet, és Mussolini kísérlete, hogy Barbaris pilóta gépével Velencéből Fiuméba repül­hessen, meghiúsul. Ekkor egy fiatal, huszonegy esztendős katonai repülő jelentkezik Mussolininél. Francis Lombardi, aki a világháború alatt, tizenhét éves korában önként jelentkezett katonának és ekkor, mint főhadnagy, már híres repülő volt. Ő ajánlkozik, hogy elviszi a fascisták vezérét Fiuméba, az egyetlen lehető úton, a levegőn át. A Novi-i repülőtérről fognak indulni. Október 6-án éjjel autón ment ki Mussolini a repülőtérre Manlio Morgagni kíséretében. Velük volt Lombardi is, akinek sikerült pár percre eltávolítani a benzinraktár kapuja előtt szolgálatot teljesítő katonai őrt, sietve megtöltötték a «Sva»-gép tar­tályait benzinnel. Lombardi és Mussolini felszállt a gépbe, a motort elindították és Morgagni feltépte a hangár ajtaját. A gép kigurult a repülőtérre és pár pillanat alatt már a magasba is emelkedett. . . Mussolini nagyokat kacagott a sikerült cselen, amellyel kijátszották a repülőtér őrségét, és mindvégig jókedvű volt, az egész légi út alatt pedig, mihelyt az Adria fölé értek. Lombardi előbb kétezer, majd ötezer méter magasságba emelkedett gépével, mert attól tartott, hogy a nagy sietségben nem töltötték meg kellően a benzin­tartályokat és egyszerre csak kifogy a benzinjük, így leg­alább siklórepüléssel messzebbre juthatnak el. És jól sej­tette, mert amikor Fiuméban leszálltak, a gépben már csak három liter benzin volt. Visszafelé is repülőgépen tette meg az utat Fiuméból Mussolini, ugyancsak Lombardi gépén. De ekkor, Istria félszigete fölött átrepülve, hóra érte utól őket és kemény küzdelembe került az Ajello-i repülőtéren a leszállás, szem­ben a hangárokkal. Mussolini gyorsan kiugrott a gépből és máris újra megforgatta a légcsavart, a «Sva»-gép ismét nekilendült, a magasba emelkedett és visszaszállt Fiuméba, ahol Lombardi, a pilóta, belépett d’Annunzio légionistáinak sorába. Egy carabiniere rohant Mussolinihez : — Ki volt ez a repülő? — kérdezte izgatottan. — Az már ne érdekelje magát — felelte Mussolini. — Inkább azt kérdezte, hogy ki vagyok én, mert őt el nem fogja többé. Én pedig Mussolini vagyok. Ha nem is tudták elfogni Lombardit, de — eljárást indítottak ellene. Nitti kormányának bukásával azonban ez az eljárás is megszűnt Lombardi ellen, és természetes, hogy a Duce nem felejtette el ifjú pilótájának hősies ön­­feláldozását. Ezután — ha lehet — még jobban megszerezte Mussolini a repülést. A híres roma—tokiói «raid» eszméje ugyan d’Annunzio agyában született meg, de a Duce volt a leg­lelkesebb harcosa ennek az akkor nyaktörően vakmerő tervnek. És ő maga is részt óhajt venni a roma—tokiói repülésben. • «Bilisco főhadnagy — írja Mussolini Brezzi mérnöknek, aki a torinói «Sva»-gyár igazgatója — azt mondja, hogy mint újságíró résztvehetnék a raid-en. D’Annunziónak nem volna kifogása ellene, ha egy hatodik «Sva»-gép is indulna, mégpedig velem. Tehát csak arról van szó, hogy azt fel­szereljék. Szereljék fel tehát számomra. Természetes, hogy én a magam felelősségére és a magam veszélyére indulnék.» Kívánságát azonban nem akarják teljesítetti. De Musso­lini nem mond le tervéről. Sőt, meg akarja szerezni a pilóta­igazolványt is. Nap-nap után autón, de igen gyakran biciklin is, kiszáguld Arcore-ba, a repülőtérre, ahol Redaelli pilóta várja, a tanítómestere. És Mussolini nap-nap után olasz hadiaviatika

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék