Bányamunkás, 1972 (59. évfolyam, 2-12. szám)
1972-12-01 / 12. szám
Országos döntő 1974-ben Bányász Kulturális és Sport Hetek Néhány vállalatunk szakszervezeti bizottsága évek óta rendszeresen megrendezi a Bányász Kulturális Heteket. A tapasztalatok alapján egyre több vállalat , mint pl. a Mecseki Szénbányák, a Mecseki Ércbánya Vállalat tartotta meg az idén első ízben e rendezvényt. Ezentúl valamennyi bányászati iparágban és vállalatnál megszervezik a „Bányász Kupa” tömegsportversenyek döntőit. A rendezvények iránti érdeklődést és az igényeket figyelembe véve elnökségünk úgy határozott, hogy a jövőben valamennyi bányászati iparágban egységesen és egyidőben kell megrendezni a Bányász Kulturális és Sportheteket. Így például első ízben 1973-ban, a Bányásznaptól november 25-ig kell megszervezni a rendezvénysorozatot. A határozat alapján három fő feladat megoldását kell biztosítani. Legfontosabb tennivaló az üzemi nevelőmunka, a szocialista brigádmozgalomban résztvevők segítése. A szocialista brigádok elvárják, hogy szakszervezeti szerveink fokozottabb segítséget nyújtsanak a vállalások kialakításában, majd a vállalások feltételeinek biztosításában. A tanulás, a politikai képzés, a művelődés segítése érdekében meg kell szervezni a szocialista brigádok országos vetélkedőjét. Az országos vetélkedőt 1974-ben, felszabadulásunk évfordulójának tiszteletére kell megtartani. Az országos vetélkedőre való felkészülés egyik legfontosabb szakasza az üzemeken belüli, a szocialista brigádok közötti vetélkedők lebonyolítása. A vetélkedőnek elő kell segíteni a jelszó tartalommal való megtöltését. Arra kell törekedni, hogy a vetélkedő kérdései olyan fontos ismeretek megszerzésére irányuljanak, amelyek összefüggnek a dolgozók élet- és munkakörülményeivel és a dolgozók igényeivel. A különböző kulturális,, és, , művelődési igények kielégítése melletti segíteni kell az igények felkeltésében is. Napjainkban nagyon sok és fontos politikai, társadalmi, gazdasági kérdés foglalkoztatja a dolgozókat A vetélkedőkre való felkészülés ideje alatt arra kell törekedni, hogy ezekre a kérdésekre összefüggő magyarázatot kapjanak. Ezért szükséges, hogy megtaláljuk mindazokat, akik segíteni tudják a munkát. A szakszervezeti apparátus és a gazdasági vezetés szakemberei mellett vonják be a népművelőket, könyvtárosokat, a Bányász Kohász Egyesület helyi csoportjainak, a TIT-nek megfelelő szakembereit, és mindazokat, akik segítséget adhatnak ehhez a munkához. Az üzemi vetélkedők lebonyolításának határideje 1973. Bányásznapig. Ez azt jelenti, hogy már most hozzá kell fogni a megszervezéshez. Annál is inkább, mivel a felkészítési szakasz a legfontosabb ebben a munkában. A határozatból adódó további tennivaló a Bányásznaptól november 25-ig tartó programok összeállítása. Ebben elsődleges magának a Bányásznapnak méltó megünneplése. Az utóbbi években sok helyen igyekeznek színessé, vonzóbbá tenni a Bányásznapot. Az ünnepségeken a kitüntetések átadása után színvonalas kultúr- és sportműsorokkal, a törzsgárdatagság jutalmazásával igyekeznek még emlékeztesebbé tenni. Ezeken kívül itt lehetne megköszönni a munkát az ez évben nyugdíjba menőknek, valamint fogadni az újonnan belépő szakmunkásokat. Az említetteken kívül természetesen még számos lehetőség kínálkozhat a helyi adottságoknak megfelelően. A Bányásznaptól november 25-ig kell megrendezni a szocialista brigádok vetélkedőinek vállalati döntőjét, valamint egyéb vállalati szintű kultúr- és sporteseményeket. Lehetnek ezek fontos ismereteket adó rendezvények, műsoros estek, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójának tiszteletére indított szavalóversenyek, különböző szakmai vagy egyéb ankétok, kiállítások, valamint olyan politikai és társadalmi jellegű ünnepségek, amelyek erre az időszakra esnek. Nyilvánvaló, hogy e cikk keretében nem tudunk — és nem is akarunk — mindenre kiterjedő receptet adni. Sok mindent a helyi lehetőségek és sajátosságok eleve meghatároznak. Mindezek ellenére, a Bányász Kulturális és Sporthetek sok lehetőséget kínálnak. Széles teret adnak a kezdeményezésre. Tóvízi Sándor 80 óra alatt elvégezhető egy osztály Az iskolarendszerű felnőttoktatás új lehetősége Szocialista társadalmunk magasabb szinten való építése, társadalmunk dinamikus fejlődése, az élet valamennyi területén — így a bányászati iparágakban is — megköveteli az általános és szakmai műveltség fokozását. A korszerű bányászkodás, a gépesítés igényli a magasabb szakmai képzettséget. Ennek pedig alapvető feltétele az általános alapműveltség megszerzése. Sajnálatos tény, hogy iparágainkban dolgozók több mint 50 — a 30 éven aluliaknak 20 százaléka — nem rendelkezik a nyolc általános iskolával. Ezek az adatok elgondolkoztatók és valamenynyiünk kötelessége ezek csökkentésén munkálkodni. Ezt segíti a 6/1972. (IV. 21.) MüM. számú rendelet egy olyan oktatási forma bevezetésével, amely alkalmas arra, hogy a dolgozók gyorsabban és könnyebben pótolják általános alapműveltségüket. Lehetővé teszi a szakmai továbbképzés megalapozása érdekében, hogy a munkások eddiginél nagyobb hányada szerezze meg az általános iskolai végzettséget. Az új oktatási forma elősorban azok részére teszi lehetővé a hiányzó általános iskolai végzettség megszerzését, akik legalább az általános iskola 4. osztályát elvégezték. A tanfolyam tananyaga a dolgozók általános iskolája felső tagozatának (5—8. osztály) módosított tantervi anyaga. A módosítás egyrészt a tananyag csökkentését, másrészt a szakmai továbbképzés igényeihez való igazodást jelenti. A tanfolyamon három osztály van: 5—6. osztály (ez egy osztálynak tekintendő), 7. osztály és a 8. osztály. Az oktatás időtartama mindegyik osztályban 16 hét. Hetenként egy tanítási nap (5 tanítási óra) és egy konzultációs nap (5 konzultációs óra) van. A 16 hét alatt összesen 80 tanítási és 80 konzultációs óra van. A tanítási órák látogatása kötelező, a konzultációs órák látogatása fakultatív. A tanfolyam a fokozott tanári segítséget igénylők és az egyéni úton tanulók számára egyaránt.megfelelt Az általános iskolai oktatás és a szakmai továbbképzés összkapcsolása esetén a tanfolyam a továbbképzés rendjéhez igazodhat és az év bármely időszakában megkezdhető. Egy tanév (10 hónap) alatt két osztály is elvégezhető. Az új oktatási forma általános bevezetésére 1973. január 1-vel kerül sor. Iparágunkban az elmúlt évben kísérletképpen néhány helyen az új oktatási forma szerint történt a dolgozók felkészítése. Az eredmény biztató. A dolgozók jónak tartják, amit igazol, hogy lemorzsolódás nem volt. P. I. 1924 első felében jelentős bérharcok zajlottak le, a sztrájkok azonban csökkentek. A peyerista szakszervezeti vezetés eleinte nem fordult a sztrájkok ellen, még részt is vettek annak megszervezésében. A vezetést azonban igyekeztek megszerezni, a sztrájkot irányítani. Nem mindig utasították el a sztrájk- és bérmozgalmakat, hiszen azok esetleges sikere politikai sikert jelentett a szakszervezetnek, azonban a hatóságok, vagy a tőkések erősebb ráhatására mindig a sztrájk leszerelésének útját választották. A bányavállalatok részéről ismételten történtek törekvések a 12 órai munkaidő bevezetésére, főként ott, ahol úgy vélték, hogy a munkásság nem képes ellentállni. Az 1925 december végén megtartott IV. országos közgyűlésen a munkaidő kérdése ezért nem ok nélkül képezte vita tárgyát. Az itt hozott határozat követelte, hogy a munkások munkaidejét nyolc órában állapítsák meg, melyben a föld alatt dolgozó munkások be- és kiszállási ideje is benne legyen. A sztrájkok száma az 1925-öt követő években csökkent. Ennek oka elsősorban az volt, hogy az ipar termelése a szanálási válság után lassan emelkedett, a szénbányászatban krízis következett be. A bányák csökkentették a munkanapok számát, az egyre nagyobb mérvű munkanélküliség gátolta a sztrájkharcokat, a bányamunkásoknak a munkáért kellett harcolniuk, hogy legalább nyomorúságos megélhetést tudjanak biztosítani önmaguk és családjuk számára. A szakszervezeti vezetők is igyekeztek a sztrájkmozgalmakat leszerelni. Ez a körülmény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szervezett munkások csalódva hátat fordítottak a szakszervezetnek. A kommunistáknak és a baloldali szocialistáknak köszönhető, hogy a szakszervezetek létszámának csökkentése nem vált még nagyobb méretűvé. A bányamunkások mind erőteljesebb követelésére a Bányamunkás Szövetség 1924 április végén tárgyalásokat kezdett a bányavállalatok képviselőivel a bérkérdések rendezése céljából. A május 4-én országszerte megtartott értekezleteken a szakszervezet vezetői kénytelenek voltak közölni a bányászokkal, hogy tárgyalásaik nem vezettek eredményre. Ilyen előzmény után szüntette be Magyarország bányamunkásainak nagy tömege a munkát. Ez a harc a bányamunkások egyik legnagyobb szabású küzdelme volt, mert a bányamunkások most nem egy bányatársulattal, hanem csaknem valamennyi bányavállalattal álltak szemben, nemcsak egy kerület munkásai sztrájkoltak, hanem egyes kisebb bányatelepek kivételével sztrájkolt az egész bányamunkásság. A sztrájk meggyőzően bizonyította a bányamunkások harcos egységét. A bányamunkásoknak sikerült meghiúsítani a munkaidő meghosszabítására irányuló kísérletet. A sztrájk után azonban nem nyugodtak meg a kedélyek. A munkások egyáltalán nem voltak elégedettek az elért eredménnyel. Ugyanakkor már látszottak olyan tünetek melyek azt bizonyították, hogy a bányavállalatok minden eszközt megragadnak a munkaidő meghosszabbítására. A munkaadók a tárgyalásoknál a munkaidőre vonatkozólag kijelentették, hogy annak felemelését „most” nem kívánják. De kétségtelen, hogy bármit is ígértek volna — írta a „Bányamunkás” — arról a tervről, hogy a munkaidőt meghosszabbítsák nem fognak lemondani. Tatabányán 1925. február 3-án a bányaigazgatóság életbe léptette a szolgálati rendszabálynak azt a pontját, hogy a műszakváltás a munkahelyen történik. Ez a bányászok szerzett jogainak és a munkaidő meghosszabítására irányuló támadás volt. Amikor a bányászok értesültek a rendelkezésről a bizalmiak útján megtárgyalták az igazgatóság váratlan munkaidő meghoszszabbító rendelkezését és úgy döntöttek, hogy a medence összes bányáiban leállítják a munkát. Mint később kiderült Csóka Vendel olyan kijelentést tett a társulat vezérigazgatója előtt, hogy: „a társulat kívánságát jogosnak ismeri el, mert békeidőben is a munkások egymást a munkahelyen váltották fel.” A tatabányai munkások sztrájkja tíz hétig tartott. Peyer Károly szorgalmazására a teljesen lerongyolódott és kiéheztett bányászokat csak ekkor lehetett rábírni egy áthidaló megállapodás megkötésére. A sztrájk során a bányamunkásság előtt különösen ellenszenvessé vált a munkásérdekeket eláruló Csóka Vendel szereplése, de mélységesen megrendült a bizalom a bányatőkésekkel megalkuvó Peyer Károllyal szemben is. A bányaigazgatósággal együttműködő munkásárulókkal szemben az osztályharcos bányászok közül többen kapcsolódtak be a Magyarországi Szocialista Munkáspárt szervezetébe. 1925 április elején óriási izgalom volt észlelhető a salgótarjáni kerületben. A „Népszava” április 11-ei számában tudósítást közölt az ottani helyzetről, és már akkor említette, hogy a munkások között el van terjedve a hír, hogy: „Egyszer felkerekedünk mindahányan vagyunk és elindulunk, es mi és meg sem állunk Budapestig. Odamegyünk valamennyien salgótarjáni bányászok a kormányhoz. Fölvonulunk gyalogszerrel és fölmegyünk és ott szemtől szembe megkérdezzük az uraktól, hogy mi a szándékuk velünk, hogy éhen akarnak-e pusztítani, vagy mi...” És valóban április 27-én nyolcezer bányász határozta el, hogy éhségfelvonulást fog tartani Budapestre. Az „Új Március” így írt: Nyolcezer éhes, rongyos, elszánt salgótarjáni bányamunkás masírozott Budapest ellen .. Nem koldus-rongyaikat akarták megmutatni Budapest utcáin, nem szánalmat akartak kelteni, de mint a polgári lapok tudósítói is megírták, „azt akarták megkérdezni az illetékesektől, hogy mehet-e ez így tovább? Az első hírre minden kéznél levő csendőr megmozdult. Szuronyszegezve kerítették be a salgótarjáni „ellenséget” De megmozdult minden kéznél levő szakszervezeti és szociáldemokrata pártbeli alkalmazott is, hogy „eltérítsék az elszánt bányászokat vállalkozásuktól”. A csendőrség útját állította a felvonulásnak és a csendőrséget vezető főhadnagy közölte a tömeggel, hogy felsőbb parancs értelmében meg kell akadályozni a felvonulást. Csóka Vendelnek sikerült elérnie, hogy a munkásság 12 tagú küldöttséget választott és csak azok mentek Budapestre. A küldöttséget Peyer vezette két miniszterhez is akik lényegében semmitmondó ígéretekkel bocsátották őket el. Az 1928-i bányász munkásmozgalom legnagyobb megmozdulása a november 22-én megindult pilisvörösvári sztrájk és éhségfelvonulás volt. December 11-én írta a „Bányamunkás” — telefonértesítés érkezett a szakszervezet titkárságához, hogy Pilisvörösvár és Pilisszentiván bányásznépe, mintegy kétezer ember, asszonyokkal, gyermekekkel megindult Budapest felé, hogy a parlament előtt kérjék a kormány támogatását igazságos küzdelmükben. A szakszervezet vezetősége 1929. január 6-ára a pilisvörösvári bányászok mozgalmának megbeszélésére országos értekezletet hívott öszsze. Az értekezlet előtt a Szakszervezeti Tanács arról értesítette a szakszervezet vezetőségét, hogy a népjóléti államtitkár azt a javaslatot tette, hogy a pilisvörösi sztrájkban a döntő szó kimondását a munkások és a munkáltatók paritásos döntőbírósága elé terjesszék. Ezt a javaslatot nagy felzúdulással fogadta az értekezlet Ilyen felkiáltások hangzottak el: „Nem bízunk már senkiben!” „Megint be akarnak csapni bennünket!” A felszólalók többsége ellenezte a javaslat elfogadását és Rothenstein Mór, valamint Esztergályos János minden ékesszólására szükség volt, míg a javaslatot az értekezlettel elfogadtatták. Mint később kiderült a pilisvörösvári bányászokat becsapták. A bányavállalat ígéreteit nem teljesítette. Az igazgatóság arra is kötelességet vállalt, hogy a sztrájkból kifolyólag senkit nem bocsátanak el, több mint száz bányamunkást tettek ki formálisan az utcára, mert még lakásaikból is kilakoltatták. 7 Dr. Gergely Ernő Fejezetek szakszervezetünk történetéből XI. A bányamunkások mozgalmai és harcai az 1924-es években KINEK ZENÉLÜNK? Napjainkban sokszor halljuk ezt a kérdést, zenekaraink karnagyaitól, sokszor kultúrházak igazgatóitól, szb k kultúrfelelőseitől, az utóbbiaktól olyképpen, hogy „kinek zenéltek”? A különböző művészetek tudatformáló hatásáról, a művészeteken belül a zenének az érzelmeken keresztül való hatásáról már időszámításunk kezdete előtt is vitáztak. Amikor Beethoven a Pastorale szimfóniájáról beszélgetett tisztelőivel és azok felismerték a szimfóniában a patak csobogását, a záporeső zuhogását stb., s dicsérték csodálatos természetfestését. Beethoven válasza az volt, hogy nem pusztán a természeti tájakat, hanem a tájak által keltett érzelmeket akarta kifejezni. A zene, éppen a legaffektívabb művészet, mely legközvetlenebbül apellál az érzelmekre, mozgósítja az érzelmeket, és éppen ez teszi lehetővé, hogy bizonyos, az emberben társadalmilag keletkező lényeges érzelmekben adott és jelentkező társadalmi szituációknak a megjelenítése hangokban. Magyarul tehát a zene, mint a többi művészetek egyaránt a valóság ábrázolására törekszik, kissé bonyolultabban a valóság érzelmi hatását tükrözi és tükrözése az érzelmeken keresztül hat a tudatra. Ha tehát valaki úgy teszi fel a kérdést, hogy kinek, mikor, milyen zenét szólaltassunk meg, akkor válaszunk az, hogy a körülményekhez alkalmazkodva olyan zenét, amivel népünk zenei hagyományait ápolva, zenei ízlést formálunk, dolgozóinkban a hazaszeretet, az internacionalizmus érzését erősítjük, más népek zeneművészetének értékes, maradandó alkotásait propagáljuk és a zene sajátos eszközeivel népünk életét szebbé, boldogabbá tegyük. Bányászzenekaraink műsorpolitikája általában megfelel az említett követelményeknek. A szonettzenétől, a munkásmozgalmi népdalokon túl a zeneirodalom különböző alkotásait szólaltatják meg zenekaraink. Ezzel pártunk művelődéspolitikai irányelvei értelmében aktívan hozzájárulnak dolgozóink érzelmi neveléséhez. Mégis mi az oka, hogy a kérdés „kinek zenélünk” több alkalommal, több helyen felvetődik. A Népművelési Intézet munkatársai által kidolgozott és elfogadott minősítési rendszer gyakorlati megvalósulása során zenekaraink különböző minősítő fokozatokat nyertek el, így pl. 1971—72-ben a bányász fúvószenekarok 40 százaléka aranylant fokozatot és diplomát, 25 százaléka ezüst fokozatot és ezüst diplomát, 10 százaléka bronzlant fokozatot diplomával és diploma nélkül, 15 százaléka még nem került minősítésre. Az Országos Minősítő Bizottságban, hazánk legjobb fúvószenekari szakemberei vesznek részt és bírálják a zenekarok szakmai felkészültségét. A minősítés alapelvei meghatározzák, hogy különböző fokozatokban milyen jellegű műveket szólaltassanak meg a zenekarok. Aranylant fokozat eléréséhez pl. két új fúvószenekari alkotást kell műsorra tűzni és azt művészileg megszólaltatni, de hasonlóak a követelmények a többi fokozatban is. A követelmények magas szintje arra késztette a zenekarok karnagyait, hogy elmélyültebb tanulmányokat folytassanak, több figyelmet fordítsanak a zenekar hangzási viszonyai feialakítására, és az alapvető zenei törvények megvalósítására. Kutassanak, keressenek, kezdeményezzék az új zeneművek megjelenését. A zenekarok tagjait mindez olyan módon érintette, hogy többet kellett hangszereiken gyakorolni, nagyobb felelősséggel viszonyulni a kollektív zenéléshez. Az országos minősítés lényegében pozitív hatással volt az általános fúvószenekari mozgalom fejlődésére, zenekaraink hangzása, műsorpolitikája sokat javult. A pozitív eredmények mellett, bizonyos negatív jelenségekkel is találkoztunk. Zenekari karnagyaink egy része óriási lendülettel kezdett dolgozni. Munkáik gyümölcse az általános zenekari tevékenységben meg is mutatkozott, azonban műsorpolitikai gyakorlatukban bizonyos fokú egyoldalúság alakult ki. Megfeledkeztek arról, hogy a bányász fúvószenekarok funkciója speciális. Az új zenei alkotások gyakorlása közben elhanyagolták a hagyományok ápolását. Egyre ritkábban tűztek műsoraikra munkásmozgalmi, régi magyar és közismert, szívesen hallgatott műsorszámokat, csak az újjal foglalkoztak, szinte az egyik fesztiváltól a másikig csak a fesztiválra való felkészüléssel törődtek. Részben az egyoldalúság szülte a kérdést a zenekarok tagjainál, vezetőknél, „kinek zenélünk”, „kinek zenéltek”. A zenekari karnagyok egy másik csoportja, a zenekari tagság idősebb korosztálya idegenkedett az új anyagok műsorra tűzésétől. Az ismeretlen dallam- és harmóniavilág ellenállásra késztette őket. Tanulni, megismerni az újat, tanulmányozni, keresni az új hangzási viszonyokat úgy mondták „nem a mi világunk”. Komoly viták, meggyőzések eredményeként azonban, nehezen, de elfogadták még Bartókot is. Zenekari karnagyaink, zenekari tagságunk többsége helyes álláspontot alakított ki műsorpolitikai gyakorlatában. Bányászzenekaraink többségénél az új zeneművek mellett felhangzanak a Tanácsköztársaság forradalmi dalai, régi magyar táncok, dalok új hangszerelésban szólalnak meg, indulók, polkák, keringők tarkítják, teszik színessé műsorainkat Hibás nézet az, hogy fesztiválokon csak modern, új zenei alkotások szólalhatnak meg. A hagyományok modern feldolgozása komoly zenei előkészítést igényel és értéke felbecsülhetetlen. A szocialista, internacionalista művészetpolitika nem veti el a régit, a hagyományost, hanem annak ápolását igényli, sőt alapnak tekinti. Karnagyaink óriási felelőssége, hogy az arányokat helyesen alkalmazzák, foglalkozzanak az újjal, keressék a korszerű, modern feldolgozásokat és ápolják nemzeti, nemzetközi kincseinket. Műsorpolitikai gyakorlatukban ne feledkezzenek meg a széles tömegek igényeiről. Nem igaz az, hogy aki ma fél az újtól az zeneietlen fülű, retrográd, maradi. A zenei nevelés alapfeltétele a hagyományoktól való indulás és a fokozatos, elmélyült, részletes zenei nevelés új irányzata. Dolgozóink többsége igényli a pattogó, ritmikus indulókat, a forradalmi lelkesítő dalokat, a dallamos régi táncokat stb. a régi mellett szívesen hallgatja az újat is. A látványos, fegyelmezett fúvószenei tevékenység a zenetlen fülű ember számára is érdekes, színes látványosság, pozitív élmény és, ha mindez zeneileg is hatni tud, úgy kettős értelemben nevelő hatású. Hazánk zenei életében a fúvószenének jelentős szerepe van."Minden e területen tevékenykedő muzsikusnak alapvető kötelessége, hogy teljes mértékben részt vegyen a művelődéspolitikai irányelvek megvalósításában, harcoljonküzdjön dolgozóink zenei neveléséért. Marosvölgyi Károly Közgyűlés Dorogon A Dorogi Atlétikai Klub a napokban tartotta meg éves küldöttközgyűlését. Az elnökség beszámolóját Kovács Antal, a klub elnöke mondotta el.