Bányamunkás, 1972 (59. évfolyam, 2-12. szám)

1972-12-01 / 12. szám

Országos döntő 1974-ben Bányász Kulturális és Sport Hetek Néhány vállalatunk szak­­szervezeti bizottsága évek óta rendszeresen megrendezi a Bányász Kulturális Heteket. A tapasztalatok alapján egyre több vállalat , mint pl. a Me­cseki Szénbányák, a Mecseki Ércbánya Vállalat tartotta meg az idén első ízben e rendez­vényt. Ezentúl valamennyi bá­nyászati iparágban és vállalat­nál megszervezik a „Bányász Kupa” tömegsportversenyek döntőit. A rendezvények iránti ér­deklődést és az igényeket figye­lembe véve elnökségünk úgy határozott, hogy a jövőben va­lamennyi bányászati iparágban egységesen és egyidőben kell megrendezni a Bányász Kultu­rális és Sportheteket. Így pél­dául első ízben 1973-ban, a Bányásznaptól november 25-ig kell megszervezni a rendez­vénysorozatot. A határozat alapján három fő feladat megoldását kell biz­tosítani. Legfontosabb tenniva­ló az üzemi nevelőmunka, a szocialista brigádmozgalomban résztvevők segítése. A szocialis­ta brigádok elvárják, hogy szakszervezeti szerveink foko­zottabb segítséget nyújtsanak a vállalások kialakításában, majd a vállalások feltételeinek biz­tosításában. A tanulás, a politikai képzés, a művelődés segítése érdekében meg kell szervezni a szocialis­ta brigádok országos vetélke­dőjét. Az országos vetélkedőt 1974-ben, felszabadulásunk év­fordulójának tiszteletére kell megtartani. A­z­ országos vetélkedőre való felkészülés egyik legfontosabb szakasza az üzemeken belüli, a szocialista brigádok közötti vetélkedők lebonyolítása. A ve­télkedőnek elő kell segíteni a jelszó tartalommal való meg­töltését. Arra kell törekedni, hogy a vetélkedő kérdései olyan fontos ismeretek megszerzésére irányuljanak, amelyek össze­függnek a dolgozók élet- és munkakörülményeivel és a dol­gozók igényeivel. A különböző kulturális,, és, , művelődési igé­nyek kielégítése melletti segí­teni kell az igények felkeltésé­ben is. Napjainkban nagyon sok és fontos politikai, társadalmi, gazdasági kérdés foglalkoztatja a dolgozókat A vetélkedőkre való felkészülés ideje alatt ar­ra kell törekedni, hogy ezek­re a kérdésekre összefüggő magyarázatot kapjanak. Ezért szükséges, hogy megtaláljuk mindazokat, akik segíteni tud­ják a munkát. A szakszerveze­ti apparátus és a gazdasági vezetés szakemberei mellett vonják be a népművelőket, könyvtárosokat, a Bányász Ko­hász Egyesület helyi csoportjai­nak, a TIT-nek megfelelő szak­embereit, és mindazokat, akik segítséget adhatnak ehhez a munkához. Az üzemi vetélkedők lebo­nyolításának határideje 1973. Bányásznapig. Ez azt jelenti, hogy már most hozzá kell fog­ni a megszervezéshez. Annál is inkább, mivel a felkészítési szakasz a legfontosabb ebben a munkában. A határozatból adódó további tennivaló a Bányásznaptól november 25-ig tartó progra­mok összeállítása. Ebben elsőd­leges magának a Bányásznap­nak méltó megünneplése. Az utóbbi években sok helyen igyekeznek színessé, vonzóbbá tenni a Bányásznapot. Az ün­nepségeken a kitüntetések át­adása után színvonalas kultúr- és sportműsorokkal, a törzs­­gárdatagság jutalmazásával igyekeznek még emlékezteseb­­bé tenni. Ezeken kívül itt le­hetne megköszönni a munkát az ez évben nyugdíjba me­nőknek, valamint fogadni az újonnan belépő szakmunkáso­kat. Az említetteken kívül ter­mészetesen még számos lehető­ség kínálkozhat a helyi adott­ságoknak megfelelően. A Bányásznaptól november 25-ig kell megrendezni a szo­cialista brigádok vetélkedőinek vállalati döntőjét, valamint egyéb vállalati szintű kultúr- és sporteseményeket. Lehetnek ezek fontos ismereteket adó rendezvények, műsoros estek, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójának tiszteletére in­dított szavalóversenyek, külön­böző szakmai vagy egyéb anké­tok, kiállítások, valamint olyan politikai és társadalmi jellegű ünnepségek, amelyek erre az időszakra esnek. Nyilvánvaló, hogy e cikk ke­retében nem tudunk — és nem is akarunk — mindenre kiter­jedő receptet adni. Sok min­dent a helyi lehetőségek és sa­játosságok eleve meghatároz­nak. Mindezek ellenére, a Bá­nyász Kulturális és Sporthetek sok lehetőséget kínálnak. Szé­les teret adnak a kezdeménye­zésre. Tóvízi Sándor 80 óra alatt elvégezhető egy osztály Az iskolarendszerű felnőttoktatás új lehetősége Szocialista társadalmunk ma­gasabb szinten való építése, társadalmunk dinamikus fejlő­dése, az élet valamennyi terü­letén — így a bányászati ipar­ágakban is — megköveteli az általános és szakmai művelt­ség fokozását. A korszerű bá­nyászkodás, a gépesítés igény­li a magasabb szakmai képzett­séget. Ennek pedig alapvető feltétele az általános alapmű­veltség megszerzése. Sajnálatos tény, hogy iparágainkban dol­gozók több mint 50 — a 30 éven aluliaknak 20 százaléka — nem rendelkezik a nyolc álta­lános iskolával. Ezek az adatok elgondolkoztatók és valameny­­nyiünk kötelessége ezek csök­kentésén munkálkodni. Ezt segíti a 6/1972. (IV. 21.) MüM. számú rendelet egy olyan oktatási forma bevezeté­sével, amely alkalmas arra, hogy a dolgozók gyorsabban és könnyebben pótolják általános alapműveltségüket. Lehetővé teszi a szakmai továbbképzés megalapozása érdekében, hogy a munkások eddiginél nagyobb hányada szerezze meg az ál­talános iskolai végzettséget. Az új oktatási forma elősor­­ban azok részére teszi lehetővé a hiányzó általános iskolai végzettség megszerzését, akik legalább az általános iskola 4. osztályát elvégezték. A tanfolyam tananyaga a dolgozók általános iskolája fel­ső tagozatának (5—8. osztály) módosított tantervi anyaga. A módosítás egyrészt a tananyag csökkentését, másrészt a szak­mai továbbképzés igényeihez való igazodást jelenti. A tanfolyamon három osztály van: 5—6. osztály (ez egy osz­tálynak tekintendő), 7. osztály és a 8. osztály. Az oktatás időtartama mind­egyik osztályban 16 hét. He­tenként egy tanítási nap (5 ta­nítási óra) és egy konzultációs nap (5 konzultációs óra) van. A 16 hét alatt összesen 80 taní­tási és 80 konzultációs óra van. A tanítási órák látogatása kö­telező, a konzultációs órák lá­togatása fakultatív. A tanfolyam a fokozott ta­nári segítséget igénylők és az egyéni úton tanulók számára egyarán­t.megfelelt Az általános iskolai oktatás és a szakmai to­vábbképzés­­ összkapcsolása esetén a tanfolyam a tovább­képzés rendjéhez igazodhat és az év bármely időszakában megkezdhető. Egy tanév (10 hónap) alatt két osztály is el­végezhető. Az új oktatási forma általá­nos bevezetésére 1973. január 1-vel kerül sor. Iparágunkban az elmúlt évben kísérletképpen néhány helyen az új oktatási forma szerint történt a dol­gozók felkészítése. Az ered­mény biztató. A dolgozók jó­nak tartják, amit igazol, hogy lemorzsolódás nem volt. P. I. 1924 első felében jelentős bérhar­cok zajlottak le, a sztrájkok azon­ban csökkentek. A peyerista szak­­szervezeti vezetés eleinte nem for­dult a sztrájkok ellen, még részt is vettek annak megszervezésében. A vezetést azonban igyekeztek meg­szerezni, a sztrájkot irányítani. Nem mindig utasították el a sztrájk- és bérmozgalmakat, hiszen azok esetle­ges sikere politikai sikert jelentett a szakszervezetnek, azonban a ható­ságok, vagy a tőkések erősebb rá­hatására mindig a sztrájk leszerelé­sének útját választották. A bányavállalatok részéről ismé­telten történtek törekvések a 12 órai munkaidő bevezetésére, fő­ként ott, ahol úgy vélték, hogy a munkásság nem képes ellentállni. Az 1925 de­cember végén megtartott IV. orszá­gos közgyűlésen a munkaidő kérdé­se ezért nem ok nélkül képezte vita tárgyát. Az itt hozott határozat kö­vetelte, hogy a munkások munka­idejét nyolc órában állapítsák meg, melyben a föld alatt dolgozó mun­kások be- és kiszállási ideje is ben­ne legyen. A sztrájkok száma az 1925-öt követő években csökkent. Ennek oka elsősorban az volt, hogy az ipar termelése a szanálási válság után lassan emelkedett, a szénbá­nyászatban krízis következett be. A bányák csökkentették a munkana­pok számát, az egyre nagyobb mér­vű munkanélküliség gátolta a sztrájkharcokat, a bányamunkások­nak a munkáért kellett harcolniuk, hogy legalább nyomorúságos megél­hetést tudjanak biztosítani önma­guk és családjuk számára. A szak­­szervezeti vezetők is igyekeztek a sztrájkmozgalmakat leszerelni. Ez a körülmény nagyban hozzájárult ah­hoz, hogy a szervezett munkások csalódva hátat fordítottak a szak­szervezetnek. A kommunistáknak és a baloldali szocialistáknak köszön­hető, hogy a szakszervezetek létszá­mának csökkentése nem vált még nagyobb méretűvé. A bányamunkások mind erőtelje­sebb követelésére a Bányamunkás Szövetség 1924 április végén tárgya­lásokat kezdett a bányavállalatok képviselőivel a bérkérdések rende­zése céljából. A május 4-én ország­szerte megtartott értekezleteken a szakszervezet vezetői kénytelenek voltak közölni a bányászokkal, hogy tárgyalásaik nem vezettek ered­ményre. Ilyen előzmény után szün­tette be Magyarország bányamunká­sainak nagy tömege a munkát. Ez a harc a bányamunkások egyik legna­gyobb szabású küzdelme volt, mert a bányamunkások most nem egy bá­nyatársulattal, hanem csaknem va­lamennyi bányavállalattal álltak szemben, nemcsak egy kerület mun­kásai sztrájkoltak, hanem egyes ki­sebb bányatelepek kivételével sztrájkolt az egész bányamunkás­ság. A sztrájk meggyőzően bizonyí­totta a bányamunkások harcos egy­ségét. A bányamunkásoknak sike­rült meghiúsítani a munkaidő meg­­hosszabítá­sára irányuló kísérletet. A sztrájk után azonban nem nyu­godtak meg a kedélyek. A munká­sok egyáltalán nem voltak elégedet­tek az elért eredménnyel. Ugyanak­kor már látszottak olyan tünetek melyek azt bizonyították, hogy a bá­nyavállalatok minden eszközt meg­ragadnak a munkaidő meghosszab­bítására. A munkaadók a tárgyalá­soknál a munkaidőre vonatkozólag kijelentették, hogy annak felemelé­sét „most” nem kívánják. De két­ségtelen, hogy bármit is ígértek vol­na — írta a „Bányamunkás” — ar­ról a tervről, hogy a munkaidőt meghosszabbítsák nem fognak le­mondani. Tatabányán 1925. február 3-án a bányaigazgatóság életbe léptette a szolgálati rendszabálynak azt a pontját, hogy a műszakváltás a munkahelyen történik. Ez a bányá­szok szerzett jogainak és a munka­idő meghosszabítására irányuló tá­madás volt. Amikor a bányászok ér­tesültek a rendelkezésről a bizalmi­ak útján megtárgyalták az igazga­tóság váratlan munkaidő meghosz­­szabbító rendelkezését és úgy döntöt­tek, hogy a medence összes bányái­ban leállítják a munkát. Mint ké­sőbb kiderült Csóka Vendel olyan kijelentést tett a társulat vezérigaz­gatója előtt, hogy: „a társulat kí­vánságát jogosnak ismeri el, mert békeidőben is a munkások egymást a munkahelyen váltották fel.” A ta­tabányai munkások sztrájkja tíz hé­tig tartott. Peyer Károly szorgalma­zására a teljesen lerongyolódott és kiéheztett bányászokat csak ekkor lehetett rábírni egy áthidaló megál­lapodás megkötésére. A sztrájk során a bányamunkás­ság előtt különösen ellenszenvessé vált a munkásérdekeket eláruló Csóka Vendel szereplése, de mély­ségesen megrendült a bizalom a bá­nyatőkésekkel megalkuvó Peyer Ká­rollyal szemben is. A bányaigazga­tósággal együttműködő munkásáru­lókkal szemben az osztályharcos bá­nyászok közül többen kapcsolódtak be a Magyarországi Szocialista Mun­káspárt szervezetébe. 1925 április elején óriási izgalom volt észlelhető a salgótarjáni kerü­letben. A „Népszava” április 11-ei számában tudósítást közölt az ot­tani helyzetről, és már akkor emlí­tette, hogy a munkások között el van terjedve a hír, hogy: „Egyszer felkerekedünk mindahányan va­gyunk és elindulunk, es mi és meg sem állunk Budapestig. Odame­gyünk valamennyien salgótarjáni bányászok a kormányhoz. Fölvonu­­lunk gyalogszerrel és fölmegyünk és ott szemtől szembe megkérdezzük az uraktól, hogy mi a szándékuk ve­lünk, hogy éhen akarnak-e pusztí­tani, vagy mi...” És valóban április 27-én nyolcezer bányász határozta el, hogy éhségfelvonulást fog tartani Budapestre. Az „Új Március” így írt: Nyolcezer éhes, rongyos, elszánt salgótarjáni bányamunkás masírozott Budapest ellen .. Nem koldus-ron­gyaikat akarták megmutatni Buda­pest utcáin, nem szánalmat akartak kelteni, de mint a polgári lapok tu­dósítói is megírták, „azt akarták megkérdezni az illetékesektől, hogy mehet-e ez így tovább? Az első hírre minden kéznél levő csendőr megmozdult. Szuronysze­gezve kerítették be a salgótarjáni „ellenséget” De megmozdult min­den kéznél levő szakszervezeti és szociáldemokrata pártbeli alkalma­zott is, hogy „eltérítsék az elszánt bányászokat vállalkozásuktól”. A csendőrség útját állította a fel­vonulásnak és a csendőrséget vezető főhadnagy közölte a tömeggel, hogy felsőbb parancs értelmében meg kell akadályozni a felvonulást. Csó­ka Vendelnek sikerült elérnie, hogy a munkásság 12 tagú küldöttséget választott és csak azok mentek Bu­dapestre. A küldöttséget Peyer ve­zette két miniszterhez is akik lé­nyegében semmitmondó ígéretekkel bocsátották őket el. Az 1928-i bányász munkásmozga­lom legnagyobb megmozdulása a november 22-én megindult pilisvö­­rösvári sztrájk és éhségfelvonulás volt. December 11-én írta a „Bánya­munkás” — telefonértesítés érkezett a szakszervezet titkárságához, hogy Pilisvörösvár és Pilisszentiván bá­nyásznépe, mintegy kétezer ember, asszonyokkal, gyermekekkel megin­dult Budapest felé, hogy a parla­ment előtt kérjék a kormány támo­gatását igazságos küzdelmükben. A szakszervezet vezetősége 1929. január 6-ára a pilisvörösvári bá­nyászok mozgalmának megbeszélé­sére országos értekezletet hívott ösz­­sze. Az értekezlet előtt a Szakszer­vezeti Tanács arról értesítette a szakszervezet vezetőségét, hogy a népjóléti államtitkár azt a javasla­tot tette, hogy a pilisvörösi sztrájk­ban a döntő szó kimondását a mun­kások és a munkáltatók paritásos döntőbírósága elé terjesszék. Ezt a javaslatot nagy felzúdulással fogad­ta az értekezlet Ilyen felkiáltások hangzottak el: „Nem bízunk már senkiben!” „Megint be akarnak csapni bennünket!” A felszólalók többsége ellenezte a javaslat elfoga­dását és Rothenstein Mór, valamint Esztergályos János minden ékes­szólására szükség volt, míg a javas­latot az értekezlettel elfogadtatták. Mint később kiderült a pilisvörös­vári bányászokat becsapták. A bá­nyavállalat ígéreteit nem teljesítet­te. Az igazgatóság arra is kötelessé­get vállalt, hogy a sztrájkból kifo­lyólag senkit nem bocsátanak el, több mint száz bányamunkást tettek ki formálisan az utcára, mert még lakásaikból is kilakoltatták. 7 Dr. Gergely Ernő Fejezetek szakszervezetünk történetéből XI. A bányamunkások mozgalmai és harcai az 1924-es években KINEK ZENÉLÜNK? Napjainkban sokszor halljuk ezt a kérdést, zenekaraink karnagyaitól, sokszor kultúrhá­­zak igazgatóitól, szb­ k kultúr­­felelőseitől, az utóbbiaktól oly­képpen, hogy „kinek zenéltek”? A különböző művészetek tu­datformáló hatásáról, a művé­szeteken belül a zenének az ér­zelmeken keresztül való hatá­sáról már időszámításunk kez­dete előtt is vitáztak. Amikor Beethoven a Pasto­rale szimfóniájáról beszélge­tett tisztelőivel és azok felis­merték a szimfóniában a pa­tak csobogását, a záporeső zu­­hogását stb., s dicsérték cso­dálatos természetfestését. Bee­thoven válasza az volt, hogy nem pusztán a természeti tája­kat, hanem a tájak által kel­tett érzelmeket akarta kifejez­ni. A zene, éppen a legaffek­­tívabb művészet, mely legköz­vetlenebbül apellál az érzel­mekre, mozgósítja az érzelme­ket, és éppen ez teszi lehetővé, hogy bizonyos, az emberben társadalmilag keletkező lénye­ges érzelmekben adott és je­lentkező társadalmi szituációk­nak a megjelenítése hangok­ban. Magyarul tehát a zene, mint a többi művészetek egyaránt a valóság ábrázolására törekszik, kissé bonyolultabban a valóság érzelmi hatását tükrözi és tük­rözése az érzelmeken keresztül hat a tudatra. Ha tehát valaki úgy teszi fel a kérdést, hogy kinek, mikor, milyen zenét szólaltassunk meg, akkor válaszunk az, hogy a körülményekhez alkalmaz­kodva olyan zenét, amivel né­pünk zenei hagyományait ápol­va, zenei ízlést formálunk, dolgozóinkban a hazaszeretet, az internacionalizmus érzését erősítjük, más népek zenemű­vészetének értékes, maradandó alkotásait propagáljuk és a ze­ne sajátos eszközeivel népünk életét szebbé, boldogabbá te­gyük. Bányászzenekaraink műsor­politikája általában megfelel az említett követelményeknek. A szonettzenétől, a munkás­­mozgalmi népdalokon túl a ze­neirodalom különböző alkotá­sait szólaltatják meg zeneka­raink. Ezzel pártunk művelő­déspolitikai irányelvei értelmé­ben aktívan hozzájárulnak dolgozóink érzelmi nevelésé­hez. Mégis mi az oka, hogy a kér­dés „kinek zenélünk” több al­kalommal, több helyen felve­tődik. A Népművelési Intézet mun­katársai által kidolgozott és el­fogadott minősítési rendszer gyakorlati megvalósulása során zenekaraink különböző minő­sítő fokozatokat nyertek el, így pl. 1971—72-ben a bányász fúvószenekarok 40 százaléka aranylant fokozatot és diplo­mát, 25 százaléka ezüst foko­zatot és ezüst diplomát, 10 szá­zaléka bronzlant fokozatot diplomával és diploma nélkül, 15 százaléka még nem került minősítésre. Az Országos Minősítő Bizott­ságban, hazánk legjobb fúvós­­zenekari szakemberei vesznek részt és bírálják a zenekarok szakmai felkészültségét. A mi­nősítés alapelvei meghatároz­zák, hogy különböző fokoza­tokban milyen jellegű műve­ket szólaltassanak meg a zene­karok. Aranylant fokozat eléré­séhez pl. két új fúvószenekari alkotást kell műsorra tűzni és azt művészileg megszólaltatni, de hasonlóak a követelmények a többi fokozatban is. A követelmények magas szintje arra késztette a zene­karok karnagyait, hogy elmé­lyültebb tanulmányokat foly­tassanak, több figyelmet for­dítsanak a zenekar hangzási viszonyai fei­alakítására, és az alapvető zenei törvények meg­valósítására. Kutassanak, ke­ressenek, kezdeményezzék az új zeneművek megjelenését. A zenekarok tagjait mindez olyan módon érintette, hogy többet kellett hangszereiken gyakorol­ni, nagyobb felelősséggel viszo­nyulni a kollektív zenéléshez. Az országos minősítés lénye­gében pozitív hatással volt az általános fúvószenekari mozga­lom fejlődésére, zenekaraink hangzása, műsorpolitikája so­kat javult. A pozitív eredmények mel­lett, bizonyos negatív jelensé­gekkel is találkoztunk. Zene­kari karnagyaink egy része óriási lendülettel kezdett dol­gozni. Munkáik gyümölcse az általános zenekari tevékenység­ben meg is mutatkozott, azon­ban műsorpolitikai gyakorla­tukban bizonyos fokú egyol­dalúság alakult ki. Megfeled­keztek arról, hogy a bányász fúvószenekarok funkciója spe­ciális. Az új zenei alkotások gyakorlása közben elhanyagol­ták a hagyományok ápolását. Egyre ritkábban tűztek műso­raikra munkásmozgalmi, régi magyar és közismert, szívesen hallgatott műsorszámokat, csak az újjal foglalkoztak, szinte az egyik fesztiváltól a másikig csak a fesztiválra való felké­szüléssel törődtek. Részben az egyoldalúság szülte a kérdést a zenekarok tagjainál, vezetők­nél, „kinek zenélünk”, „kinek zenéltek”. A zenekari karnagyok egy másik csoportja, a zenekari tagság idősebb korosztálya idegenkedett az új anyagok műsorra tűzésétől. Az ismeret­len dallam- és harmóniavilág ellenállásra késztette őket. Ta­nulni, megismerni az újat, ta­nulmányozni, keresni az új hangzási viszonyokat úgy mondták „nem a mi világunk”. Komoly viták, meggyőzések eredményeként azonban, nehe­zen, de elfogadták még Bar­tókot is. Zenekari karnagyaink, zene­kari tagságunk többsége helyes álláspontot alakított ki műsor­­politikai gyakorlatában. Bá­nyászzenekaraink többségénél az új zeneművek mellett fel­­hangzanak a Tanácsköztársaság forradalmi dalai, régi magyar táncok, dalok új hangszerelés­­ban szólalnak meg, indulók, polkák, keringők tarkítják, te­szik színessé műsorainkat Hibás nézet az, hogy fesz­tiválokon csak modern, új ze­nei alkotások szólalhatnak meg. A hagyományok modern feldolgozása komoly zenei elő­készítést igényel és értéke fel­becsülhetetlen. A szocialista, internaciona­lista művészetpolitika nem ve­ti el a régit, a hagyományost, hanem annak ápolását igényli, sőt alapnak tekinti. Karnagyaink óriási felelős­sége, hogy az arányokat he­lyesen alkalmazzák, foglalkoz­zanak az újjal, keressék a kor­szerű, modern feldolgozásokat és ápolják nemzeti, nemzetközi kincseinket. Műsorpolitikai gyakorlatukban ne feledkezze­nek meg a széles tömegek igé­nyeiről. Nem igaz az, hogy aki ma fél az újtól az zeneietlen fülű, retrográd, maradi. A zenei ne­velés alapfeltétele a hagyomá­nyoktól való indulás és a foko­zatos, elmélyült, részletes ze­nei nevelés új irányzata. Dolgozóink többsége igényli a pattogó, ritmikus indulókat, a forradalmi lelkesítő dalokat, a dallamos régi táncokat stb. a régi mellett szívesen hallgat­ja az újat is. A látványos, fegyelmezett fú­vószenei tevékenység a zene­t­­len fülű ember számára is ér­dekes, színes látványosság, po­zitív élmény és, ha mindez zeneileg is hatni tud, úgy kettős értelemben nevelő hatású. Hazánk zenei életében a fú­vószenének jelentős szerepe van."Minden e területen tevé­kenykedő muzsikusnak alapve­tő kötelessége, hogy teljes mértékben részt vegyen a mű­velődéspolitikai irányelvek megvalósításában, harcoljon­­küzdjön dolgozóink zenei ne­veléséért. Marosvölgyi Károly Közgyűlés Dorogon A Dorogi Atlétikai Klub a napokban tartotta meg éves küldöttközgyűlését. Az elnök­ség beszámolóját Kovács An­tal, a klub elnöke mondotta el.­­

Next