Bányamunkás, 1982 (69. évfolyam, 1-12. szám)

1982-01-01 / 1. szám

BÁNYAMUNKÁS 1982. JANUÁR Legnépszerűbb a „hazai" MŰSZAKIAK TOVÁBBKÉPZÉSE Köztudott, hogy minisztertanácsi rendelet írja elő: a vállalatoknál foglalkoztatott műszaki beosztású dolgozóknak ötévenként továbbkép­ző tanfolyamon kell részt venniük. A Veszprémi Szénbányák folytat­ja a két jogelőd vállalat, a Várpa­lotai és a Középdunántúli Szénbá­nyák hagyományait, s a lehető leg­jobban igyekszik megfelelni ennek a kötelezettségnek. Túl az előírá­son, a technika fejlődése is erre kényszeríti a vállalatot. Mint Csernyánszky Miklós, a vál­lalat oktatási osztályának vezetője tájékoztatott, a múlt évben tizenhét intézet által szervezett 36 tanfolya­mon a vállalat 130 műszaki beosz­tású dolgozója vett részt. Hogy csak néhány jelentősebbet említsünk: tanultak a vállalat dolgozói a Buda­pesti Műszaki Egyetem Mérnökto­vábbképző Intézetének tanfolya­mán. Jártak — és járnak — Eszter­­gom-Kertvárosban a NIM Tovább­képző Központ tanfolyamaira. Részt vettek a Központi Szállítási Tanács által szervezett továbbképzésben, tanultak a Központi Szállítási Ta­nács Továbbképző Iskolájában, a programozók pedig a SPE által szervezett tanfolyamon, volt hall­gatójuk a VASKÚT (a Vasipari Ku­tatóintézet) rendezésében tartott to­vábbképzőn, és az Építésügyi és Vá­rosfejlesztési Ministérium szerve­zésében rendezett tanfolyamon is. És „természetesen” a vállalat által életre hívott továbbképzésben is jó néhányan részesültek. — A múlt év elején — még a Kö­zépdunántúli Szénbányáknál — fo­galmazódott meg az a gondolat, hogy meg kellene próbálni saját ve­zetőképző tanfolyam megszervezé­sét, együttműködve a NIM­TK-val, mert hiszen mi sem tapasztalattal, sem tematikával nem rendelkez­tünk — idézi fel a kezdeti időszakot Csernyánszky Miklós. Hogy mi késztette a vállalatot er­re a lépésre? Az esztergomi tanfo­lyamokról sorra-rendre azzal a vé­leménnyel tértek haza a hallgatók, hogy jó volt, érdekes volt, sok min­dent hallottak a világ dolgairól párt- és szakszervezeti tisztségvise­lőktől, minisztériumi vezetőktől tá­jékoztatást kaptak az iparág hely­zetéről, egy sor szakmai kérdésről, de valami azért hiányzott. Mint ki­derült: a tanfolyamokon — érthe­tően — saját vállalatokról nem esett szó. 1980 májusában megkeresték a NIM­TK-ban Járfás László osz­tályvezetőt (most már a vállalat Aj­kai Bányaüzemének igazgatója), aki készséggel segítette a „házi” tan­folyam megszervezését. Elkészítet­ték a tanfolyamok tematikáját mér­nökök és technikusok számára. A vállalat mintegy 25—30 szakembe­rének véleményét is kikérték a te­matikával kapcsolatban. Sok jó öt­letet, javaslatot szereztek így a te­matika kialakításához. Az előadók zömmel a vállalat szakemberei kö­zül kerültek ki. A gondos előkészítő munka­ban 1981. március végén kezdődött meg az első, háromhetes technikus to­vábbképző tanfolyam, majd közvet­lenül utána — ugyancsak három hétig — a bányaművelő mérnökök vettek részt továbbképzésben, leg­utóbb pedig ismét a technikusok tanfolyamára került sor. Kelemen Géza a várpalotai Bán­ta bánya mérnöke, szellőztetési fe­lelős úgy mondja, érdemes volt részt venni venni a tanfolyamon, mert sok hasznos dolgot tanult. — Nagyon jó, érdekes előadást hallottunk például robbantásból. Ez nekem nagyon jól jött, azután men­tem robbantásvezetésből vizsgázni, így könnyű dolgom volt — említi. Kelemen Géza is, mások is mond­ják, azért is jó volt ez az „iskola”, mert megismerhették a vállalat több vezető beosztású dolgozóját, találkoztak azonos beosztású kollé­gákkal, kicserélhették tapasztalatai­kat is. Kárpáti Imre szintén Bánta­bá­nyáról ment a tavasszal a techni­kusok tanfolyamára. A sok hasznos ismeretszerzés említése után arról is beszél, hogy jó barátságba kerül­tek egymással a hallgatók, például a veszprémi bányásznapi ünnepsé­gen is „összegyűltek”. Elismerően szól a balinkai tapasztalatcseréről, ahol a fejtést és a szállítást tanul­mányozták. S az a vélemény ala­kult ki a látottak-hallottak alapján, hogy több tapasztalatot lehetne át­adni egymásnak. Réthalmi Ferencnek, a Bánta­bá­nyai szakvezetőnek a Jókai bányán tett tanulmányútja tapasztalatai alapján ugyanez a nézete, de azt is hangsúlyozza, hogy az elméleti anyag is érdekes volt. Személy sze­rint neki legjobban az tetszett, amit a korszerű biztosításról és a pajzs­fejlesztés terveiről hallott. Somogyi József S. I. bánya szel­lőztetési felelőse tíz éve dolgozik ebben a beosztásban, így úgy ösz­­szegezi a tapasztalatokat, hogy ke­vés újat nyújtott számára a mér­nöktovábbképző tanfolyam. Azt vi­szont nagyon jónak tartja, hogy megismerkedhetett más üzemek dolgozóival. Csernyánszky Miklós jónak, hasz­nosnak ítéli meg a tanfolyamokat. Hozzáfűzi, hogy a tanfolyamok színvonalát tovább kívánják javíta­ni, mert az most már egyértelmű, hogy a megkezdett utat folytatni kell. Bevált a „saját” tanfolyam. Ezért történt a vállalat vezetése részéről az a döntés, hogy a Veszp­rémi Szénbányák alsóörsi üdülőjét — a szezonon kívül — oktatási köz­pontként hasznosítják. Ehhez a szükséges technikai eszközöket (filmvetítő hangosító berendezéssel, írásvetítő, epidiaszkóp, diavetítő, magnó stb.) is biztosították. A szép környezetben levő, kényel­mes üdülő dolgozói pedig gondos­kodnak arról, hogy a tanfolyamok hallgatói kifogástalan ellátásban ré­szesüljenek. M.-né HÉTFŐTŐL VASÁRNAPIG ■ ................ Művelődés, szórakoztatás a megnövekedett szabad időben Az idén a Borsodi Szénbányák Vállalatnál általános­sá válik a 40—42 órás munkahét, ami indokolja, hogy — az egyéb tevékenység mellett — kiemelten foglal­kozzunk a kulturális nevelés, szórakoztatás újabb le­hetőségeivel, keressük azokat a formákat, amelyek a megnövekedett szabad időt hasznosabbá tehetik. A 40—42 órás munkaidő életritmus-változást okoz, hoz a családban, a munkahelyen. Ez a ritmusváltás jelentős feladatot hárít a művelődési házakat irá­nyító szakszervezeteikre, a művelődési bizottságokra és magukra a művelődési házakra. Az erőket, esz­közöket a szabad idő megnövekedése miatt szerve­zettebben, tudatosabban, az új helyzethez igazodva kívánjuk felhasználni. E miatt három területre össz­pontosítunk: a munkahelyi művelődésre, a művelő­dési házak belső életére, a lakóterületi kulturális te­vékenységre. Bányászaink bár jelentős időt töltenek a munkahe­lyen, minden nem oldható meg ott. A lakóterületi művelődés pedig azért kerül előtérbe, mert a bor­sodi bányászok több mint 50 százaléka nem ott la­kik és él, ahol dolgozik, vagy ahol kulturális intéz­mény működik. A szellemi értékek gyarapítását, a szórakozást 8 művelődési intézmény és 4 klubkönyv­tár biztosítja. Munkahelyi lehetőségek A munkahelyekre kihelyezett könyvtárakkal már eddig is sikereket értünk el. Az új viszonyok között azonban még inkább törekednünk szükséges, hogy ki-ki megtalálja e helyeken a számára legérdekesebb műveket. A munkahelyen jó lehetőség kínálkozik a szocialista brigádokkal, művelődési, kulturális vál­lalásaik elemzésére, értékelésére. Itt megbeszélhetők velük a rendezvények, programok, kéréseik, a mű­velődési ház ajánlásai. Az aknákon, a felolvasókban a művelődési házak­nak még nagyobb szerepet kell vállalniuk az írásos agitáció tartalmas bemutatására és szélesítésére. Se­gíthetik a tömegpolitikai oktatást szemléltető esz­közök alkalmazásával, érzékelhetik, milyen kérdé­sek foglalkoztatják a dolgozókat. Életmód- és ízlésalakítás Művelődési házaink belső tevékenységében megha­tározó, az új igények kielégítése, az életmód szocia­lista alakítása. Azt szeretnénk, legyen szükséglet a művészi érték, a szép, az ízlés. Az intézmények prog­ramjaiban e sokrétű feladatok miatt tudatosan hasz­náljuk fel a szépirodalom, a zene, a képzőművészet, az olvasás, zenehallgatás, színház és filmszínház lá­togatás gazdag és elérhető formáit. Törekvésünk: a tudatra károsan ható ízléstelen műsorok mellőzése, még akkor is, ha anyagilag előnyösek. A változatos programok mellett nagy alkalmaz­kodó készségre van és lesz szükség a szabad idővel kapcsolatban. Ugyanis az új 40 órás munkarendben nemcsak a szombat és a vasárnap jelent szabad időt. A Borsodi Szénbányák dolgozóinak jelentős része a szabad időt felváltva hétköznapokon kapja. Ezért hétfőtől vasárnapig kell színvonalasabb, jól szerve­zett programokat ajánlani. A programok összeállítá­sakor ügyelünk a megfelelő arányokra. Legyen ben­nük ismeretterjesztés — politikai, társadalmi, gaz­dasági, szakmai, kulturális és egyéb kérdésekről — oktatás, klub és szakköri foglalkozás és szórakozta­tás. Több segítséget akarunk adni az amatőr művé­szeti csoportoknak. Igényes működtetésük lehetősé­get teremt, hogy a művelődési házon kívül is talál­koznak a dolgozókkal. Arra törekszünk, hogy a művelődési házak minden helyisége rendelkezésre álljon a rétegenkénti, vagy életkor szerinti igények kielégítésére. Tehát figye­lembe kell vennünk, kikkel, kiknek csináljuk a prog­ramokat. Új vonásként rendszeressé tehetők a fórumjellegű­­ találkozások. Számos, dolgozóinkat foglalkoztató kér­dést lehet ilyen baráti beszélgetéseken tisztázni, ren­dezni. Különösen fontossá válnak az ifjúsági és brigád klubok. Váltakozva, mind több brigádnak, fiatalnak kell lehetőséget teremteni a klubok által biztosított lehetőségek igénybevételére. Nagy feladat hárul a művelődési házakon belül működő könyvtárakra. Legyenek bennük megtalál­hatók a legérdekesebb — politikai, ismeretterjesztő, szépirodalmi, szakmai­­ művek. Célszerű gyakrab­ban egy-egy megjelent művet előzetesen elemezni, ismertetni, hogy még olvasottabbakká váljanak.­ Programok a bányászoknak A dolgozók jelentős része vidékről jár be. E he­lyeken a kulturálódás, a művelődés igényeinek ki­elégítése még nem egyértelműen biztosított. Emiatt a bejárók részére a művelődési házaknak rendsze­ressé kell tenniök a településeken szervezett progra­mokat. Ezek jelentőségét az is növeli, hogy nemcsak bányászaink, hanem az ott élő, de más területen dol­gozók is jobban megismerik a bányászok életét. Egy­úttal lehetőség nyílik arra, hogy bányászaink hoz­zátartozói — feleségek és gyermekek is — részeseivé váljanak egyrészt a kultúra gyümölcseinek, másrészt megismerjék azt a területet, ahol a férjek, apák, test­vérek dolgoznak. Az ilyen kulturális tevékenység sokirányú, gazdag lehetőségeket teremt, hogy köze­lebb kerüljünk az emberhez. Ezek közül kiemelném a vidéken megtartott tömegpolitikai oktatások fon­tosságát és hatékonyságát. Ha e tanfolyamokat, ösz­­szejöveteleket jól felkészült propagandisták vezetik, önmagukban is vonzóak. Az érdeklődés miatt a be­szélgetések, a viták a tervezett időt többszörösen túl­léphetik. Ezek a formák megszüntethetik a hivatalos külsőségeket, és bensőséges, őszinte, nyílt beszélge­tésre adhatnak módot. Még érdekesebbek lehetnek a tömegpolitikai oktatások, ha megfelelő szemléltetés­ről, vagy e témához kapcsolódó rövid lélegzetű kul­turális programról gondoskodunk. Már eddig is van­nak olyan tapasztalatok, hogy a vidéken megtartott oktatásokon a bányászokkal együtt megjelenik a fe­leség, gyermek is. A vidékre szervezett programoknál az ott élőknek meg kell győződniük, hogy érdemes eljönni. Emiatt ezekre nagyobb figyelmet ajánlatos fordítani. A másik nagy lehetőség amatőr művészeti csopor­tok, zenekarok és hivatásos művészek szerepeltetése a nagyobb bányászlakta településeken. Ez a forma erősíti a távol élőkben, hogy az üzem, a művelődési ház nemcsak egy rétegé, hanem az övék is. Az ilyen kulturális rendezvények jó lehetőséget teremtenek, hogy a vidéken élő nagyszerű bányászokat népszerű­sítsük. A faluban, a falun élők is tudják meg, hogy a tőlük bejáró bányász becsületes, helytálló, tisztes­séges, jó munkás. Természetesen a tömegsport keretein belül is lehe­tőség nyílik vidéken összejönni, találkozni. Az ilyen célra fordított összegek sokszorosan megtérülnek. Erősítik a kapcsolatot a bánya és a távol élők között. A „vidéki” rendezvények sokat segíthetnek a lét­számgondok megoldásában. Egy jól szervezett mű­sorban még arra is találunk módot, hogy szóljunk a bányáról, a technikáról, az emberi helytállásról, a gondoskodásról, törődésről. Ez vonzóbb a fiatalok körében, mint akár 30 újsághirdetés. Eddig arra a következtetésre jutottunk, hogy a megnövekedett szabad idő igényesebb, tudatosabb és szervezettebb kulturális, nevelő tevékenységet igé­nyel. Azt a következtetést is levontuk: többet kell tenni, mint beszélni ezekről a kérdésekről. Egyszerre minden nem oldható meg. De minden kezdeménye­zést felkarolunk, amely kedvezőbb feltételeket te­remt a szabad idő jobb kihasználására. Segítjük és ösztönözzük az újabb és újabb tartalmú formák ki­alakítását, melyekkel gazdagabbá tehetjük magunk és bányász társaink életét. Buka Imre a Borsodi Szénbányák VSZB-titkára URSITZ JÓZSEF --------­A mélyből a napvilágra LTM■ A rózsaszentmártoni sike­rek nyomán és a feltárt hatalmas kiterjedésű lig­nitvagyonra alapozva elhatároz­ták az országos szervek, hogy villamos erőművet építenek Hatvan és Lőrinci térségében. Ehhez azon­ban egy eddig még nem volt, nagy kapacitású bányát kell létrehozni. A bánya kijelölésének a gondja gyorsan megoldódott, mert földraj­zilag is és geológiailag is Pernye­puszta volt erre a legalkalmasabb. A selypi vasútállomás közelsége és a meglevő közút igazolta a per­nyepusztai bánya megnyitásának gondolatát. A közelben levő rózsa­szentmártoni bányák is indokolták ezt az elhatározást. Az sem volt mellékes körülmény, hogy ebben a térségben az artézi víz veszélye szinte fel sem merült. A Kisgomboson bekövetkezett katasztrófa külön figyelmeztetett mindenkit a vízre. Az építkezés az 1940-es évek ele­jén kezdődött el. Az erőművet Lő­rinci mellé telepítették, ennek a neve Fővárosi Villamos Erőmű lett. A bányát Zagyva-völgyi Altáró né­ven Pernyepusz­án kezdték el épí­teni. Pernyepuszta annak idején jól felszerelt mez­t’gazdasági birtok volt. Akkor még Nógrád megye szi­­ráki járásához tartozott. Közigaz­gatását Lőrinci községben intézték. Ez az uralom báró Schosberger tu­lajdona volt. A lankás dombokon szőlőt, gyümölcsöt termesztettek, a lentebb fekvő részeken pedig fő­ként dinnyét. A birtokhoz tartozott még Teréz-major is, ott szarvas­­marhát hizlaltak, az uradalom köz­ponti irányítását pedig Vörös-ma­jorból látták el. Az altáró nyílását és a bányaud­vart az uradalom kellős közepére tűzték ki. A lakótelepet a dinnye­földre és a szérűre építették meg. Az épülő villamos erőművet ak­kor még alapos okkal illették a nagy és az óriás jelzővel. Az idők múlásával azután kiderült, hogy a lőrinci erőmű már aligha viselheti joggal ezeket a megkülönbözteté­seket. Pernyepusztára az ország külön­böző részéből érkeztek az építők, a bányászok, kubikosok, techniku­sok és mérnökök. Szinte egyik napról a másikra megváltozott a környék addig meg­szokott képe. A gazdaság kisvasút­ján és a közúton szünet nélkül ér­keztek a különböző anyaggal meg­terhelt vagonok, járművek. Az altárót és a Teréz-aknát a Heinrich—Frölich—Klüppfel akna­mélyítő cég építette. Létszámát a Pécsről száműzött bányászok, a zsilvölgyiek és kisebb számban a helybeliek alkották, ők voltak az első fecskék, az úgynevezett dará­berek. Előző vándorlásaik során hozzászoktak a felvonulási épüle­tekhez és a barakkokhoz, a mostoha körülmények egyáltalán nem za­varták őket. Családostól laktak egy-egy helyiségben, és már annak is örültek, hogy egyáltalán fedél került a fejük fölé, mivel a pécsi éhségsztrájk után sehol másutt nem kaptak se munkát, se lakást. Pernyepuszta vonzotta a nógrá­di bányászokat is. Nógrád megye északi részén sorra merültek ki a kis bányák, az ott dolgozók biztos jövőt nem láthattak maguk előtt. Mivel a Mátravidéki Szénbányák Rt a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt­­hez tartozott, annak jelentős érde­keltsége volt, nem okozott nehéz­séget a nógrádi bányászok áthelye­zése. A rózsaszentmártoni létszám­­hiány miatt még szorgalmazták is, hogy minél többen települjenek át. Salgótarján vidékéről a bányászok tömeges vándorlása 1943-ban kez­dődött el. Rózsaszentmártonban a bánya­igazgatóság intézte az áttelepültek irányítását. Legtöbben a VII-es ak­nába kerültek, lakni pedig a le­gényszállón tudtak. A nógrádiak eleinte még kényel­metlenül érezték magukat. A fel­ügyelet túlságosan szigorúan bánt velük, olykor még a tettlegességtől sem riadtak vissza. Gyakran elő­fordult, hogy a konyhán nekik már nem jutott étel. Egyedül Pap Ist­ván, az egyik aknász, aki később bányamester lett, bánt embersége­sen a Nógrádból jött új dolgozók­kal. Ott segített rajtuk, ahol tudott. Ha nem gondoltak volna arra, hogy Pernyepusztán modern lakások épülnek, az altáró elkészültével pe­dig egy méreteiben is szokatlanul nagy bánya vár majd rájuk, a Nógrádból áttelepültek közül sokan búcsút mondtak volna az új mun­kahelyüknek. Rózsában nehezen tudták elviselni az új körülménye­ket. Pernyepusztán az első lakásokba 1944-ben költöztek be a bányászok. Ezek a lakások már korszerűeknek nevezhetők, egy-két szobásak, többségükben fürdőszobát is talál­hattak a lakók. Mindez óriási kü­lönbséget mutatott a régi bányász­kolóniák szoba-konyhás lakásaihoz viszonyítva. Az úgynevezett felsőtelepen épül­tek meg a segédtiszti lakások, ame­lyek két-három szobából álltak, és valamennyi fürdőszobával rendel­kezett. A bányatelep fölött pedig a tiszti lakások várták a beköltöző­ket, valamennyi 4—5 szobás volt. Különállóan elkészült még a mé­reteiben is szokatlanul nagy igaz­gatói lakás. Mindez a háború már befejező szakaszában történt, mintha a be­ruházók és a tervezők nem vették volna figyelembe azt, hogy a há­ború után egészen más körülmé­nyek alakulnak ki, mint voltak ko­rábban. Szinte mosolyogni való naivitás­nak tetszik az a tény, hogy az erő­mű üzemeltetésének kezdetét 1944. augusztus 20-ra tervezték. Mintha nem gondoltak volna arra, hogy ehhez az erőműhöz nagyon sok lig­nitet kell szállítani, az altáró pe­dig még erre nem volt képes. Bár elkészültek a frontfejtések, besze­relték a kaparókat, a szállítóvága­tokba a gumihevedereket, az embe­rek nagy részét azonban a fenntar­táson kellett foglalkoztatni. Az agyagos, puha fekübe belenyomód­tak az ácsolatok. A hagyományos biztosítószerkezetek nem tudtak el­lenállni a nagymérvű kőzetmozga­tásnak. A bányászok végezték mindenna­pi munkájukat, nem vitatkoztak azon, hogy a labilis bánya mennyi­re lesz képes majd a nagy villamos erőművet ellátni tüzelőanyaggal, ők nem augusztus 20-át várták, hanem a szovjet csapatokat. 1944 nyarán egyre gyakrabban szólaltak meg a légiriadó szirénái, ugyanakkor azonban egyre több il­legális újság és röplap érkezett a telepre. (Folytatjuk)

Next