Bányamunkás, 1982 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
BÁNYAMUNKÁS 1982. JANUÁR Legnépszerűbb a „hazai" MŰSZAKIAK TOVÁBBKÉPZÉSE Köztudott, hogy minisztertanácsi rendelet írja elő: a vállalatoknál foglalkoztatott műszaki beosztású dolgozóknak ötévenként továbbképző tanfolyamon kell részt venniük. A Veszprémi Szénbányák folytatja a két jogelőd vállalat, a Várpalotai és a Középdunántúli Szénbányák hagyományait, s a lehető legjobban igyekszik megfelelni ennek a kötelezettségnek. Túl az előíráson, a technika fejlődése is erre kényszeríti a vállalatot. Mint Csernyánszky Miklós, a vállalat oktatási osztályának vezetője tájékoztatott, a múlt évben tizenhét intézet által szervezett 36 tanfolyamon a vállalat 130 műszaki beosztású dolgozója vett részt. Hogy csak néhány jelentősebbet említsünk: tanultak a vállalat dolgozói a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöktovábbképző Intézetének tanfolyamán. Jártak — és járnak — Esztergom-Kertvárosban a NIM Továbbképző Központ tanfolyamaira. Részt vettek a Központi Szállítási Tanács által szervezett továbbképzésben, tanultak a Központi Szállítási Tanács Továbbképző Iskolájában, a programozók pedig a SPE által szervezett tanfolyamon, volt hallgatójuk a VASKÚT (a Vasipari Kutatóintézet) rendezésében tartott továbbképzőn, és az Építésügyi és Városfejlesztési Ministérium szervezésében rendezett tanfolyamon is. És „természetesen” a vállalat által életre hívott továbbképzésben is jó néhányan részesültek. — A múlt év elején — még a Középdunántúli Szénbányáknál — fogalmazódott meg az a gondolat, hogy meg kellene próbálni saját vezetőképző tanfolyam megszervezését, együttműködve a NIMTK-val, mert hiszen mi sem tapasztalattal, sem tematikával nem rendelkeztünk — idézi fel a kezdeti időszakot Csernyánszky Miklós. Hogy mi késztette a vállalatot erre a lépésre? Az esztergomi tanfolyamokról sorra-rendre azzal a véleménnyel tértek haza a hallgatók, hogy jó volt, érdekes volt, sok mindent hallottak a világ dolgairól párt- és szakszervezeti tisztségviselőktől, minisztériumi vezetőktől tájékoztatást kaptak az iparág helyzetéről, egy sor szakmai kérdésről, de valami azért hiányzott. Mint kiderült: a tanfolyamokon — érthetően — saját vállalatokról nem esett szó. 1980 májusában megkeresték a NIMTK-ban Járfás László osztályvezetőt (most már a vállalat Ajkai Bányaüzemének igazgatója), aki készséggel segítette a „házi” tanfolyam megszervezését. Elkészítették a tanfolyamok tematikáját mérnökök és technikusok számára. A vállalat mintegy 25—30 szakemberének véleményét is kikérték a tematikával kapcsolatban. Sok jó ötletet, javaslatot szereztek így a tematika kialakításához. Az előadók zömmel a vállalat szakemberei közül kerültek ki. A gondos előkészítő munkaban 1981. március végén kezdődött meg az első, háromhetes technikus továbbképző tanfolyam, majd közvetlenül utána — ugyancsak három hétig — a bányaművelő mérnökök vettek részt továbbképzésben, legutóbb pedig ismét a technikusok tanfolyamára került sor. Kelemen Géza a várpalotai Bánta bánya mérnöke, szellőztetési felelős úgy mondja, érdemes volt részt venni venni a tanfolyamon, mert sok hasznos dolgot tanult. — Nagyon jó, érdekes előadást hallottunk például robbantásból. Ez nekem nagyon jól jött, azután mentem robbantásvezetésből vizsgázni, így könnyű dolgom volt — említi. Kelemen Géza is, mások is mondják, azért is jó volt ez az „iskola”, mert megismerhették a vállalat több vezető beosztású dolgozóját, találkoztak azonos beosztású kollégákkal, kicserélhették tapasztalataikat is. Kárpáti Imre szintén Bántabányáról ment a tavasszal a technikusok tanfolyamára. A sok hasznos ismeretszerzés említése után arról is beszél, hogy jó barátságba kerültek egymással a hallgatók, például a veszprémi bányásznapi ünnepségen is „összegyűltek”. Elismerően szól a balinkai tapasztalatcseréről, ahol a fejtést és a szállítást tanulmányozták. S az a vélemény alakult ki a látottak-hallottak alapján, hogy több tapasztalatot lehetne átadni egymásnak. Réthalmi Ferencnek, a Bántabányai szakvezetőnek a Jókai bányán tett tanulmányútja tapasztalatai alapján ugyanez a nézete, de azt is hangsúlyozza, hogy az elméleti anyag is érdekes volt. Személy szerint neki legjobban az tetszett, amit a korszerű biztosításról és a pajzsfejlesztés terveiről hallott. Somogyi József S. I. bánya szellőztetési felelőse tíz éve dolgozik ebben a beosztásban, így úgy öszszegezi a tapasztalatokat, hogy kevés újat nyújtott számára a mérnöktovábbképző tanfolyam. Azt viszont nagyon jónak tartja, hogy megismerkedhetett más üzemek dolgozóival. Csernyánszky Miklós jónak, hasznosnak ítéli meg a tanfolyamokat. Hozzáfűzi, hogy a tanfolyamok színvonalát tovább kívánják javítani, mert az most már egyértelmű, hogy a megkezdett utat folytatni kell. Bevált a „saját” tanfolyam. Ezért történt a vállalat vezetése részéről az a döntés, hogy a Veszprémi Szénbányák alsóörsi üdülőjét — a szezonon kívül — oktatási központként hasznosítják. Ehhez a szükséges technikai eszközöket (filmvetítő hangosító berendezéssel, írásvetítő, epidiaszkóp, diavetítő, magnó stb.) is biztosították. A szép környezetben levő, kényelmes üdülő dolgozói pedig gondoskodnak arról, hogy a tanfolyamok hallgatói kifogástalan ellátásban részesüljenek. M.-né HÉTFŐTŐL VASÁRNAPIG ■ ................ Művelődés, szórakoztatás a megnövekedett szabad időben Az idén a Borsodi Szénbányák Vállalatnál általánossá válik a 40—42 órás munkahét, ami indokolja, hogy — az egyéb tevékenység mellett — kiemelten foglalkozzunk a kulturális nevelés, szórakoztatás újabb lehetőségeivel, keressük azokat a formákat, amelyek a megnövekedett szabad időt hasznosabbá tehetik. A 40—42 órás munkaidő életritmus-változást okoz, hoz a családban, a munkahelyen. Ez a ritmusváltás jelentős feladatot hárít a művelődési házakat irányító szakszervezeteikre, a művelődési bizottságokra és magukra a művelődési házakra. Az erőket, eszközöket a szabad idő megnövekedése miatt szervezettebben, tudatosabban, az új helyzethez igazodva kívánjuk felhasználni. E miatt három területre összpontosítunk: a munkahelyi művelődésre, a művelődési házak belső életére, a lakóterületi kulturális tevékenységre. Bányászaink bár jelentős időt töltenek a munkahelyen, minden nem oldható meg ott. A lakóterületi művelődés pedig azért kerül előtérbe, mert a borsodi bányászok több mint 50 százaléka nem ott lakik és él, ahol dolgozik, vagy ahol kulturális intézmény működik. A szellemi értékek gyarapítását, a szórakozást 8 művelődési intézmény és 4 klubkönyvtár biztosítja. Munkahelyi lehetőségek A munkahelyekre kihelyezett könyvtárakkal már eddig is sikereket értünk el. Az új viszonyok között azonban még inkább törekednünk szükséges, hogy ki-ki megtalálja e helyeken a számára legérdekesebb műveket. A munkahelyen jó lehetőség kínálkozik a szocialista brigádokkal, művelődési, kulturális vállalásaik elemzésére, értékelésére. Itt megbeszélhetők velük a rendezvények, programok, kéréseik, a művelődési ház ajánlásai. Az aknákon, a felolvasókban a művelődési házaknak még nagyobb szerepet kell vállalniuk az írásos agitáció tartalmas bemutatására és szélesítésére. Segíthetik a tömegpolitikai oktatást szemléltető eszközök alkalmazásával, érzékelhetik, milyen kérdések foglalkoztatják a dolgozókat. Életmód- és ízlésalakítás Művelődési házaink belső tevékenységében meghatározó, az új igények kielégítése, az életmód szocialista alakítása. Azt szeretnénk, legyen szükséglet a művészi érték, a szép, az ízlés. Az intézmények programjaiban e sokrétű feladatok miatt tudatosan használjuk fel a szépirodalom, a zene, a képzőművészet, az olvasás, zenehallgatás, színház és filmszínház látogatás gazdag és elérhető formáit. Törekvésünk: a tudatra károsan ható ízléstelen műsorok mellőzése, még akkor is, ha anyagilag előnyösek. A változatos programok mellett nagy alkalmazkodó készségre van és lesz szükség a szabad idővel kapcsolatban. Ugyanis az új 40 órás munkarendben nemcsak a szombat és a vasárnap jelent szabad időt. A Borsodi Szénbányák dolgozóinak jelentős része a szabad időt felváltva hétköznapokon kapja. Ezért hétfőtől vasárnapig kell színvonalasabb, jól szervezett programokat ajánlani. A programok összeállításakor ügyelünk a megfelelő arányokra. Legyen bennük ismeretterjesztés — politikai, társadalmi, gazdasági, szakmai, kulturális és egyéb kérdésekről — oktatás, klub és szakköri foglalkozás és szórakoztatás. Több segítséget akarunk adni az amatőr művészeti csoportoknak. Igényes működtetésük lehetőséget teremt, hogy a művelődési házon kívül is találkoznak a dolgozókkal. Arra törekszünk, hogy a művelődési házak minden helyisége rendelkezésre álljon a rétegenkénti, vagy életkor szerinti igények kielégítésére. Tehát figyelembe kell vennünk, kikkel, kiknek csináljuk a programokat. Új vonásként rendszeressé tehetők a fórumjellegű találkozások. Számos, dolgozóinkat foglalkoztató kérdést lehet ilyen baráti beszélgetéseken tisztázni, rendezni. Különösen fontossá válnak az ifjúsági és brigád klubok. Váltakozva, mind több brigádnak, fiatalnak kell lehetőséget teremteni a klubok által biztosított lehetőségek igénybevételére. Nagy feladat hárul a művelődési házakon belül működő könyvtárakra. Legyenek bennük megtalálhatók a legérdekesebb — politikai, ismeretterjesztő, szépirodalmi, szakmai művek. Célszerű gyakrabban egy-egy megjelent művet előzetesen elemezni, ismertetni, hogy még olvasottabbakká váljanak. Programok a bányászoknak A dolgozók jelentős része vidékről jár be. E helyeken a kulturálódás, a művelődés igényeinek kielégítése még nem egyértelműen biztosított. Emiatt a bejárók részére a művelődési házaknak rendszeressé kell tenniök a településeken szervezett programokat. Ezek jelentőségét az is növeli, hogy nemcsak bányászaink, hanem az ott élő, de más területen dolgozók is jobban megismerik a bányászok életét. Egyúttal lehetőség nyílik arra, hogy bányászaink hozzátartozói — feleségek és gyermekek is — részeseivé váljanak egyrészt a kultúra gyümölcseinek, másrészt megismerjék azt a területet, ahol a férjek, apák, testvérek dolgoznak. Az ilyen kulturális tevékenység sokirányú, gazdag lehetőségeket teremt, hogy közelebb kerüljünk az emberhez. Ezek közül kiemelném a vidéken megtartott tömegpolitikai oktatások fontosságát és hatékonyságát. Ha e tanfolyamokat, öszszejöveteleket jól felkészült propagandisták vezetik, önmagukban is vonzóak. Az érdeklődés miatt a beszélgetések, a viták a tervezett időt többszörösen túlléphetik. Ezek a formák megszüntethetik a hivatalos külsőségeket, és bensőséges, őszinte, nyílt beszélgetésre adhatnak módot. Még érdekesebbek lehetnek a tömegpolitikai oktatások, ha megfelelő szemléltetésről, vagy e témához kapcsolódó rövid lélegzetű kulturális programról gondoskodunk. Már eddig is vannak olyan tapasztalatok, hogy a vidéken megtartott oktatásokon a bányászokkal együtt megjelenik a feleség, gyermek is. A vidékre szervezett programoknál az ott élőknek meg kell győződniük, hogy érdemes eljönni. Emiatt ezekre nagyobb figyelmet ajánlatos fordítani. A másik nagy lehetőség amatőr művészeti csoportok, zenekarok és hivatásos művészek szerepeltetése a nagyobb bányászlakta településeken. Ez a forma erősíti a távol élőkben, hogy az üzem, a művelődési ház nemcsak egy rétegé, hanem az övék is. Az ilyen kulturális rendezvények jó lehetőséget teremtenek, hogy a vidéken élő nagyszerű bányászokat népszerűsítsük. A faluban, a falun élők is tudják meg, hogy a tőlük bejáró bányász becsületes, helytálló, tisztességes, jó munkás. Természetesen a tömegsport keretein belül is lehetőség nyílik vidéken összejönni, találkozni. Az ilyen célra fordított összegek sokszorosan megtérülnek. Erősítik a kapcsolatot a bánya és a távol élők között. A „vidéki” rendezvények sokat segíthetnek a létszámgondok megoldásában. Egy jól szervezett műsorban még arra is találunk módot, hogy szóljunk a bányáról, a technikáról, az emberi helytállásról, a gondoskodásról, törődésről. Ez vonzóbb a fiatalok körében, mint akár 30 újsághirdetés. Eddig arra a következtetésre jutottunk, hogy a megnövekedett szabad idő igényesebb, tudatosabb és szervezettebb kulturális, nevelő tevékenységet igényel. Azt a következtetést is levontuk: többet kell tenni, mint beszélni ezekről a kérdésekről. Egyszerre minden nem oldható meg. De minden kezdeményezést felkarolunk, amely kedvezőbb feltételeket teremt a szabad idő jobb kihasználására. Segítjük és ösztönözzük az újabb és újabb tartalmú formák kialakítását, melyekkel gazdagabbá tehetjük magunk és bányász társaink életét. Buka Imre a Borsodi Szénbányák VSZB-titkára URSITZ JÓZSEF --------A mélyből a napvilágra LTM■ A rózsaszentmártoni sikerek nyomán és a feltárt hatalmas kiterjedésű lignitvagyonra alapozva elhatározták az országos szervek, hogy villamos erőművet építenek Hatvan és Lőrinci térségében. Ehhez azonban egy eddig még nem volt, nagy kapacitású bányát kell létrehozni. A bánya kijelölésének a gondja gyorsan megoldódott, mert földrajzilag is és geológiailag is Pernyepuszta volt erre a legalkalmasabb. A selypi vasútállomás közelsége és a meglevő közút igazolta a pernyepusztai bánya megnyitásának gondolatát. A közelben levő rózsaszentmártoni bányák is indokolták ezt az elhatározást. Az sem volt mellékes körülmény, hogy ebben a térségben az artézi víz veszélye szinte fel sem merült. A Kisgomboson bekövetkezett katasztrófa külön figyelmeztetett mindenkit a vízre. Az építkezés az 1940-es évek elején kezdődött el. Az erőművet Lőrinci mellé telepítették, ennek a neve Fővárosi Villamos Erőmű lett. A bányát Zagyva-völgyi Altáró néven Pernyepuszán kezdték el építeni. Pernyepuszta annak idején jól felszerelt mezt’gazdasági birtok volt. Akkor még Nógrád megye sziráki járásához tartozott. Közigazgatását Lőrinci községben intézték. Ez az uralom báró Schosberger tulajdona volt. A lankás dombokon szőlőt, gyümölcsöt termesztettek, a lentebb fekvő részeken pedig főként dinnyét. A birtokhoz tartozott még Teréz-major is, ott szarvasmarhát hizlaltak, az uradalom központi irányítását pedig Vörös-majorból látták el. Az altáró nyílását és a bányaudvart az uradalom kellős közepére tűzték ki. A lakótelepet a dinnyeföldre és a szérűre építették meg. Az épülő villamos erőművet akkor még alapos okkal illették a nagy és az óriás jelzővel. Az idők múlásával azután kiderült, hogy a lőrinci erőmű már aligha viselheti joggal ezeket a megkülönböztetéseket. Pernyepusztára az ország különböző részéből érkeztek az építők, a bányászok, kubikosok, technikusok és mérnökök. Szinte egyik napról a másikra megváltozott a környék addig megszokott képe. A gazdaság kisvasútján és a közúton szünet nélkül érkeztek a különböző anyaggal megterhelt vagonok, járművek. Az altárót és a Teréz-aknát a Heinrich—Frölich—Klüppfel aknamélyítő cég építette. Létszámát a Pécsről száműzött bányászok, a zsilvölgyiek és kisebb számban a helybeliek alkották, ők voltak az első fecskék, az úgynevezett daráberek. Előző vándorlásaik során hozzászoktak a felvonulási épületekhez és a barakkokhoz, a mostoha körülmények egyáltalán nem zavarták őket. Családostól laktak egy-egy helyiségben, és már annak is örültek, hogy egyáltalán fedél került a fejük fölé, mivel a pécsi éhségsztrájk után sehol másutt nem kaptak se munkát, se lakást. Pernyepuszta vonzotta a nógrádi bányászokat is. Nógrád megye északi részén sorra merültek ki a kis bányák, az ott dolgozók biztos jövőt nem láthattak maguk előtt. Mivel a Mátravidéki Szénbányák Rt a Salgótarjáni Kőszénbánya Rthez tartozott, annak jelentős érdekeltsége volt, nem okozott nehézséget a nógrádi bányászok áthelyezése. A rózsaszentmártoni létszámhiány miatt még szorgalmazták is, hogy minél többen települjenek át. Salgótarján vidékéről a bányászok tömeges vándorlása 1943-ban kezdődött el. Rózsaszentmártonban a bányaigazgatóság intézte az áttelepültek irányítását. Legtöbben a VII-es aknába kerültek, lakni pedig a legényszállón tudtak. A nógrádiak eleinte még kényelmetlenül érezték magukat. A felügyelet túlságosan szigorúan bánt velük, olykor még a tettlegességtől sem riadtak vissza. Gyakran előfordult, hogy a konyhán nekik már nem jutott étel. Egyedül Pap István, az egyik aknász, aki később bányamester lett, bánt emberségesen a Nógrádból jött új dolgozókkal. Ott segített rajtuk, ahol tudott. Ha nem gondoltak volna arra, hogy Pernyepusztán modern lakások épülnek, az altáró elkészültével pedig egy méreteiben is szokatlanul nagy bánya vár majd rájuk, a Nógrádból áttelepültek közül sokan búcsút mondtak volna az új munkahelyüknek. Rózsában nehezen tudták elviselni az új körülményeket. Pernyepusztán az első lakásokba 1944-ben költöztek be a bányászok. Ezek a lakások már korszerűeknek nevezhetők, egy-két szobásak, többségükben fürdőszobát is találhattak a lakók. Mindez óriási különbséget mutatott a régi bányászkolóniák szoba-konyhás lakásaihoz viszonyítva. Az úgynevezett felsőtelepen épültek meg a segédtiszti lakások, amelyek két-három szobából álltak, és valamennyi fürdőszobával rendelkezett. A bányatelep fölött pedig a tiszti lakások várták a beköltözőket, valamennyi 4—5 szobás volt. Különállóan elkészült még a méreteiben is szokatlanul nagy igazgatói lakás. Mindez a háború már befejező szakaszában történt, mintha a beruházók és a tervezők nem vették volna figyelembe azt, hogy a háború után egészen más körülmények alakulnak ki, mint voltak korábban. Szinte mosolyogni való naivitásnak tetszik az a tény, hogy az erőmű üzemeltetésének kezdetét 1944. augusztus 20-ra tervezték. Mintha nem gondoltak volna arra, hogy ehhez az erőműhöz nagyon sok lignitet kell szállítani, az altáró pedig még erre nem volt képes. Bár elkészültek a frontfejtések, beszerelték a kaparókat, a szállítóvágatokba a gumihevedereket, az emberek nagy részét azonban a fenntartáson kellett foglalkoztatni. Az agyagos, puha fekübe belenyomódtak az ácsolatok. A hagyományos biztosítószerkezetek nem tudtak ellenállni a nagymérvű kőzetmozgatásnak. A bányászok végezték mindennapi munkájukat, nem vitatkoztak azon, hogy a labilis bánya mennyire lesz képes majd a nagy villamos erőművet ellátni tüzelőanyaggal, ők nem augusztus 20-át várták, hanem a szovjet csapatokat. 1944 nyarán egyre gyakrabban szólaltak meg a légiriadó szirénái, ugyanakkor azonban egyre több illegális újság és röplap érkezett a telepre. (Folytatjuk)