Bőripari Munkás, 1931 (41. évfolyam, 1-11. szám)

1931-01-03 / 1. szám

4 o­,M BORIPARI MNTIXKAS Az autónyerges, bőröndes, bőrdíszműves és szíjgyártó szakmák IQSO-ban A szakmák vezetőinek nyilatkozatai — — tVz esztendő végén vagyunk. Végigkínlódtunk ismét egy évet, így megy ez­­ - bölcs ország­vezetőink jóvoltából — már jóideje. Javulás helyett állandó és fokozódó rosszabbodás. Munkanélküliség­ és keresetnélküliség. Rossz kereset és vásárlóképtelenség. Bezárt, tönkre­ment üzemek és vonagló közgazdaság. Csök­kent kapacitással folyó termelés és pusztulás­sal járó éh­bérek. A fórumon pedig szavalnak, magyaráznak és hatalmi szóval csöndre, hall­gatásra intenek mindenkit. Ahogy van, úgy van — mondják —, segíteni ezen nem lehet. Csodálni való-e, ha ilyen körülmények között az egyiptomi tíz csapáshoz hasonló csapások és szenvedések sújtanak bennünket. Az esztendő végével megkérdezzük és megszólaltatjuk a szakmák vezetőit. Mondják el, mai újság­ a szak­mában, milyennek látják a közeli jövőt, lesz-e munka, lesz-e kenyér rövidesen. Orosz Péter szaktárs, az autó­mi­­rgesm­­­­nkások vezetője a követke­zőket mondja: — Autónyerges-, illetve karosszérianagyüzemeink nincsenek. A konjunktúrában életrekelt középüze­mek is eltűntek a föld színéről. Az ujjainkon, szám­lálhatjuk össze ez évben, elkészült, vagy most készülő új autók vagy karosszériák számát. Magánosok és hatóságok egymással vetélkednek a­ nem dolgoztatás­ban. Noha jelentős, számottevő behozatalunk sin­csen már, hatóságaink — jó példával elől járva­ — a­ kevés szükségletet is jórészt külföldön szerzik be. A hazai gyártás fokozása érdekében pedig ,,Magyar Het“-et rendeznek. Egyébiránt, ahol valamelyes munka folyt az esz­tendőben, erős kizeccelésekkel dolgoztak az apró­­cseprő javításokon, kiegészítéseken, mert hriszen az úgynevezett generál javítások is ritkaságszámba men­tek. És mert nem volt és nincs semmi munka és nincs rendszeres foglalkoztatás, a racionális termelés szükségét hangoztatják munkáltatói körökben. Nem­csak a bélelés, hanem az egy darab hűtőtakaró vagy szőnyegbeszegés is akkordban végeztessék. Az 50— tíz—70 filléres órabérek már nem kielégítők. Az ak­kord kiadósabb kizsákmányolást biztosít. A közeli jövő egészen vigasztalan. 1930-ban az em­lített okok következtében fizető tagjaink egyharma­­dát elveszítettük. Ezt a veszteséget behozni csak úgy tudnánk, ha rövidesen munka akadna. De munka nincs. És nem is lesz mindaddig, amíg az ország­­ille­tékes tényezői az improduktív kiadásokat nem csök­kentik, komoly beruházásokat nem eszközölnek és általában józanabb gazdasági politikák nem kezde­ményeznek. Ezzel helyes és bátorító útmutatást ad­nának a magángazdaságnak, amely ma fél és resz­ket munkához fogni, még ha meg is van rá a pénze. Vájjon számíthatunk-e ilyen kezdeményezésre? Aligha. Koleda Vilmos szaktárs, a bőröndösök elnöke a következőképpen nyi­latkozik: —■­ A bőrönd iparban van egy-két komoly gyár­­üzemünk. Ezenfelül néhány jól berendezett közép­üzemünk is. Látni is rossz, ahogy ezek az üzemek vegetálnak. Mondhatnék, agóniában él mindegyik. A­ munkabéreké, fillérekre nyomták le, mondanunk sem kell, nem sokra mentek vele. A bérlenyomás nem bizonyult célravezetőnek. Nincs m­unka és nincs termelés, noha majdnem ingyen dolgoznak már a munkások és úgyszólván ingyen adják az árut is. A dolog nyitja igen egyszerű. A rosszul fizetett­ ipari munkás az olcsó tömegcikkek megvásárlására is képtelen, így azután az áruraktárakban hever, vagy el sem készül az áru. A finomabb bőröndmunkán az egész fővárosban néhány munkás dolgozik csupán. A munkanélküliség nőttön nő, a kiheccelés viszont mindenütt ál­lan­dósí­ttatott. Nincs munkás az ipar­ban, aki egy egész évet végigdolgozna. Az olcsó fi­brét­ és hardpappet a gép úgyszólván egyedül ké­szíti. Szaktudás itt nem fontos, a betanított olcsó nő- és férfimunkásoknak szépen paríroz a gép és maár-már tetszés szerinti teljesítményt nyújt. A mun­kások java már régebben elszéledt a szélrózsa min­den irányában. Noha másutt sem fenékig tejfel minden, a kenyeret megkeresik. Idehaza már ez sem lehetséges. Mi, bőröndösök is csak azt mondhatjuk, hogy amíg vásárlóképessé nem teszik a tömegeket, addig nincs és nem lehet, kellő foglalkoztatás és munka a­ bőrönd­­iparban sem. Hogy ennek a vásárlóképességnek a megteremtése nem várható és nem remélhető a mai kormányzati rezsimtől, az több mint­ bizonyos. Ez a rezsim, komoly gazdasági politika helyett katasztro­fális uralmi politikát űz, ettől viszont sem munkát, sem­ kenyeret nem remélhetünk. Böhm Zsigmondi szaktárs, p, bőr dí­sz műv­esc­soport vezetője elöljáróban megállapítja, hogy :i foglalkoztatási erény a mostani karácsonyi szezonban ,intenzívebb­nek látszott az elmúlt évinél. Tudni kell azonban, hogy ez a szezon rövidesül is volt, voltaképpen tehát nem jelentett többet. Egyébiránt, a számokban is megmutatkozó visszaesés visszatükrözi az egész esz­tendő sivár képét Az esztendő utolsó heteiben — tag­toborzó akciónk révén — kissé megjavítottuk és ki­­korrigáltuk az évben szenvedett veszteséget. Sajnos, be kell hogy valljuk, hogy a szakmában számos a dolg­ozó és szervezetlen munkás. Persze, ez a szerve­zetlenség nagyban hozzájárul ahhoz, hogy elsőrendű, jó szakmunkások 60—70 fillér órabérért kénytelenek dolgozni. És ezek a munkások ma nemcsak szép munkát végeznek, de olyan mennyiségű termelést adnak, amilyenről ezelőtt álmodni sem lehetett. Sietünk megállapítani, hogy az utóbbit nem a töké­letesebb gépek segítették elő és tették lehetővé, ha­nem az olyan hajósárrendszer megteremtése, amely egyaránt, lepipálja Ford, Tantor és Bedeaux terme­lési rendszerét. Már csak egy lépés választ el attól, hogy a bőrdíszművesüzemekben levegőt szívni is csak a mester vagy művezető engedelmével és stop­peróra segítségével lehet majd. Nem is vitás, hogy a szennykonkurrencia a bőr­díszműiparban vandál állapotokat teremtett. Két­ségtelen az is, hogy az általános gazdasági válság az értékesítést, az eladást hallatlanul megnehezítette. Fogyasztóképes belföldi piac nincs. Noha lehetne, ha az órabér nem 50—60 fillér volna. És a munkás­tömegek a ma már olcsó bőrdiszmóárut megvehet­nék. A munkáltatók egymás ellen is ádáz harcot foly­tatnak. Ezért a munkásokén kívül a maguk helyze­tét is egyre rontják. Úgy vélem, nincs kiút e kata­klizmából mindaddig, amíg a munkáltatók és mun­kások össze nem fognak és szívós kitartással nem veszik föl a küzdelmet mindazon tényezőkkel szem­ben, akiknek tudatlansága vagy lelkiismeretlen ön­zése, könnyelműsége következtében ma nincs munka és elegendő kenyér az iparban foglalkoztatott mun­kások számára. K­ánok János szaktárs, a szíjgyártó- és gépszíjgy­ártó m­unkások hely­zetéről az alábbi felvilágosítást nyújtja.­ — A szíjgyártóipar — eléggé ismeretes — már rég­től fogva halódik. Az autó kiszorította a közlekedés területéről a lovaskocsit. Néhány évvel ezelőtt be­jártuk a fővárost és fölkerestük az összes szíjgyártó­­„üzemeketA meglátogatott pincékben és szoba­­konyhai lakásokban talált „üzemekben“ még vélet­lenül­ sem találtunk munkást. De munkát is alig. Azóta a helyzet — ha lehet ezt mondani — még rosz­­szabbodott. A szíjgyártásnak egyik mellékága a gépsziíjgyár­­tás, sajnos, szintén visszahanyatlott. Ebben az ipar­ban már aránylag jelentős exportunk volt, amely megromlott, a belföldi fogyasztópiac viszont válsá­gosra fordult. A dolgozó gépszíjgyártó munkások száma az 1960-ik évben erősen megcsappant, ugyan­így a foglalkoztatás ideje is. A megrövidített munka­hét — a kizeccelés — a gépszíjgyártó üzem­ekben is divatba jöttt. Ezidő szerint például alig is dolgoznak valahol. Csak az általános gazdasági helyzet meg­­javulása hozhatna javulást és kedvező változást ebben az iparágban is. Szólni kell még a­ hadifölszerelés szíjgyártómunkái­­ról. Ma úgyszólván minden szíjgyártómunkás re­ménysége ebben van. Várjuk a hadimunkát. Mi ta­gadás benne, várjuk és lessük ezt a munkát, noha magunk is minden erőnkkel küzdünk a háború ellen. De az úgyszólván éveken át nem dolgozó szíjgyártó­­m­un­kások tömegei végül mégis csak dolgozni sze­retnének és valamicske keresetre szert tenni. Sajnos, a hadi­munkák tekintetében a legviszánsabb állapotok alakultak ki. A kisiparosok a hadimunkát privilégiumként maguknak követelik. Tudjuk vi­szont, hogy a kisiparos, ha munkához jut, ezt a munkát —­ éjjelt is nappallá téve — a családtagok segítségével egyedül végzi el. Ebből a munkásoknak tehát semmi hasznuk sincs. Ismeretes, közel két­­esztendős a küzdelmünk, amelyet azért folytatunk, hogy a munkásokat a hadimunká­ból ki ne semmiz­zék., Úgy vagyunk értesülve, hogy rövidesen ismét lesz hadimunka. Illetékes helyen ígéretet kaptunk, hogy — az általunk kívánt formában — munkástár­­saink is részesülni fognak ebből a munkából. Talán mondanunk sem kell: nem a tuíború — amely sok hadimunkát ígér — a megoldás. A sok szíjgyártó­­munkás dolgozhatna gépszíj-, sport- és üzemi mun­kán, ha a gazdasági helyzet nem volna olyan, mint amilyen. Leromlott, 1­ezüllött és az illetékesek jóvol­tából még egyre romló, egyre züllő gazdasági hely­zetben a mi­ helyzetünk sem lehet jobb a többi tíz­ezerénél. A szakmák vezetőinek nyilatkozataihoz iga­zán nem kell kommentár. ■^d,i»'llJjfA! J1..011J1..1 1,!..11 —gg!.. .......... A központi vezetőség közleményei Megjelent a Szövetség új alapszabálya. Kö­zöljük szaktársain­kkal, hogy az elmúlt, köz­gyűlés alapszabálymódosítása, amelyet annak idején a­ belügyminisztériumban fölterjesztet­tünk, december havában jóváhagyva Szövetsé­günkhöz is­ érkezett. Az új alapszabályt a bel­ügyminiszter 249.417/19150. VII. szám alatt hagyta, jóvá. Ezen­­lis alapszabályok a szakosz­tályokban és csoportokban díjtalanul szaktár­saink rendelkezésére állanak. A központi veze­tőség, Oktatás A Bőripari Munkások Szövetségében a követ­­kező előadások tartatnak: Január 9-én, Kolácskovszky L.: A föld és élet története. Január 16-án, P­rop­per L.:­ Az osztályok kiala­kulása és az osztályharc. Január 23-án: Az orosz forradalom történeté­nek jelentősége. Január 30-án, Kertész Miklós: A szakszerve­zetek és a gazdasági demokrácia. AJ!1-1.'1—EÜÜ.JI ............. Aktuális problémák a szak­iparban (Hozzászólás.) E címen a Bőripari Munkás novemberi és de­cemberi számában megjelent cikkek arra kész­,­telnek, hogy — mint érdekelt — hozzászóljak e nagyfontosságú kérdéshez. Azon kéréssel for­dulok tehát a 1. szerkesztőséghez, hogy véle­ményemnek a legközelebbi lapszámban helyet, adni szíveskedjék. Állandó és megoldásra váró probléma a szak-té­mában dúló és évről évre fokozódó munkanél­küliség enyhítésének a­ kérdése. A munkanél­küliség­­ időtartama, és az általa sújtottak arányszáma egyre sötétebb és reménytelenebb képet mutat. December elején sohasem volt még annyi munkanélküli, mint most. És a nagy munkanélküli tömeg sohasem dolgozott még egy-egy esztendőben olyan rövid ideig, mint ez évben. Vájjon lehet-e ezt egyszerűen az általános gazdasági válságnak betudni? Föl­­fogásom szerint nem. Mert a leromlott viszo­nyok ellenére is minden túlzás nélkül állapít­hatjuk meg, hogy a­­szőrmeviselet minden for­mában egyre nagyobb teret hódít. Finom szűcs­­áru és tömegcikk egyaránt. És ha még hozzá­vesszük, hogy szűcsi porunk igen tekintélyes mennyiségű készárut is exportál, úgy csakis az lehet a magyarázata ezen abnormális álla­potnak, hogy a szakmában túltermelés követ­kezett be. Túltermelés pedig nemcsak áruban,­­hanem munkaerőben is. Bizonyság erre a kö­vetkező : 1924-ben az egyik budapesti nagykonfek­­­ciós cég egy seal-electric bunda elkészítéséért 80 pengőt (1.000.000 koronát) űzetett. 1930-ban, ugyanaz a cég lö—20 pengőt űzetett csupán. A kismester és az akkor még e munkán dolgozói munkás, amellett hogy rendes munkát végzett­ keresetéből emberségesen meg tudott élni. De abban az időben már kezdett mutatkozni annak­ a határtalan beözönlésnek a következménye, amelyet a korlátlan tanonctenyésztés idézett elő. A munkássá lett tanonctömegek számára­ egyre nehezebbé vált az elhelyeződés és csök­kent a munkalehetőség. Az országból való ki­vándorlás — bár igen sokan éltek ezzel a lehe­tőséggel — nem oldotta meg az indokolatlanul, föl­szaporodott munkás fölöslegből származó ba­jokat. Ellenkezőleg! Az itthonmaradottak el­helyezkedési lehetőség hiányában kisiparo­sokká lettek. A munka, sajnos, nem szaporodott ilyen mértékben. Az újdonsült kismesterek pe­dig, hogy mégis munkához jussanak, a meg­lévő áron alul vállaltak munkát. A régebbiek, hogy alul ne maradjanak, még olcsóbb ajánla­tot tettek a kereskedőnek. És így fokról fokra­ eljutottunk a 80 pengős munkabértől a­­16—20 pengőig. Joggal kérdezhetjük, miképpen lehet­séges négy bundának az elkészítése ugyan­olyan összegért, mint amennyit­ 5—6 évvel ez­előtt egyért fizettek? Talán a technikának szak­mánkban való térhódítása, avagy újabban al­kalmazott munkametódus tették ezt lehetővé? Nem, egyik sem! Hanem, az éjjel-nappal dolgo­zás, a családtagok bevonása és az 5—6, sőt he­lyenként az ennél is több tanonc alkalmazásai révén sikerült elérni a gyönyörű eredményt, Hymodon a­ munkások csaknem egészen ki­szorultak a termelésnek ezen területéről. De a kis- és középmestereknek e nemes versengése a­ szolid nagy cégekre sem maradhatott hatás­­ nélkül. Amikor tehát azt látjuk, hogy nem is egy évtized alatt az iparban a termelés szinte megnégyszereződött, az áru­raktárak túl van­nak halmozva, eljutottunk itt is a túltermelés­nek ahhoz a fokához, amely maga után vonja­ a munkaidő leszállítására való törekvést A termelésnek ilyen arányú f­ölf­okozásai nemcsak a kismesterek érték el a föntebb em­lített módon, hanem olyan üzemek is, ahol ren­des bérek mellett 8 órás munkanap keretében nagyobb számban dolgoznak munkások. És ez a körülmény nagyon is indokolttá teszi, azon fölfogást, amely egy jól fölszerelt munkásüzem létesítése mellett szól. Jelenleg az a helyzet, hogy azon tömegű mnkák, amelyeknek a mun­kásság részese, exportra készül. Míg­ a belföldi szükségletet kisiparosok, jórészt szakmunkások mellőzésével, illetéktelenek bevonásával jól­­rosszul végzik el. Márpedig az lehetetlen, hogy egy nagy munkásüzem, amely nem törekszik másra, mint észszerű munkamegosztással ren­des munkabérek elérésére, m­ég a mai rossz vi­szonyok mellett is ne volna versenyképes. És ily módon nemcsak a konfekció, hanem egyéb tömegmunka (városi és állami közszállítások) révén is jelentékeny módon sikerülne enyhíteni 3. A mánca nélküliséget. Egy érdekelt.

Next