Búvár, 1936 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1936-02-01 / 2. szám
bér, és aki együltében elolvassa, az mind máskép látja ezentúl szellemi életünk irányító alakjait. Erejüket és színüket vesztik az emlékezetünkben élő retusált képek, az elhasznált lemezekről bántóan recsegnek fülünkbe a régi betanult szólamok. Szellemi tudományok és természettudomány elkülönült területeit, egymástól lényegében különböző alapkérdéseit és módszereit, évezredeken át kiépített kínai falnál több választotta el : művelőik szellemi alkatának eredendő különbözősége. Ha akadtak is vegyes alkatú, kettős érdeklődésű tudósok, vagy a határkérdések kutatásánál történtek ide is, oda is komoly kirándulások, hatásuk alig maradt, mert maguk e tudományok módszereikkel egyetemben nem értek még meg a kölcsönös együttmunkálkodásra. A 19. század természettudományi gondolkodásának eredménye, hogy nézőpontjai és módszerei a tudományos kutatás eszközeivé váltak. Ennek az anyaghoz kötött alaki és népszerű elgondolásnak a helyébe nyomult a 20. században az élettudományi gondolkodás, mely nemcsak anyagot és alakot, hanem az élő szervezetben elsősorban életet és működést látott és az emberré organizálódott, művésszé differenciálódott élet megnyilatkozásait is az élettudományok kutatási területéhez sorozta. A bölcseleti szemléletből kialakult lélektan, éppúgy mint a kísérleti lélektan az általános elmekórtannal együtt, az élettudományok ága lett, így azonban az élettudomány az alkattan, öröklődéstan, lélektan, jellemtan és az alkalmazott orvostudomány (pathográfia) segítségével már eredményesen mélyed el a művelődés és szellemi élet legszövevényesebb tényeinek szemléletébe. Szirmay-Pulszky munkáját szerény kísérletnek tekinti. Célkitűzése szerint a magyar szellemi életet, elsősorban irodalmi megnyilatkozásait, igyekszik az új tudománnyá alakult biográfiai kutatás segítségével újszerű megvilágításban feltárni. Bevezetésül röviden ismerteti forrásait és kutatásának eszközeit. Freud, Kretschmer, Lange—Eichbaum hármas csillagzata alatt indul. A lélekelemzés eredményeinek hangsúlyozásával, a típustan alapfogalmainak összefoglalásával és a lángész-kérdés Lange—Eichbaum szerint összeállított alapelveinek ismertetésével kezdi könyvét. A magyar viszonyokra alkalmazott kutatásaiban forrásainak szempontjait becsületesen, sőt kongeniálisan alkalmazza. Az ő lelkük rajta, ha néha téved vagy túllő a célon. Történelmi visszapillantásba tömörítve magyarázza az eredeti magyar irodalom kései indulásának okait és a régi magyar, meg lengyel irodalom fejlődésmenetének hasonlóságait. Majd sorra következik Balassa, Berzsenyi, Csokonai, Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa, Madách, Jókai, Vajda, Kemény, Ady egészen újszerű életrajza. Pathográfiáknak nem nevezhetők, mert amilyen színesen eleven és nagyvonalú bennük az intuitív meglátások csoportosítása, elhallgatott, retusált életrajzi, történeti adatok felsorakoztatása, oly hiányosak bennük az igazi pathográfiában nélkülözhetetlen, aprólékos részletekbe menő kóroktani bizonyítékok. Az ilyen pathográfiák nem is az irodalomtörténet, hanem az alkattan, elmekórtan használatára íródnak. Ezekből a száraz és a hozzá nem értők számára nehéz munkákból azután meríthet anyagot, adatot a művészet- és művelődéstörténet kutatója. Igen ám, csakhogy a magyar szellemi élet pathologikusalakjainak pathográfiája még nem íródott meg. Apróbb orvosi közleményeken és Magyary-Kossa orvostörténelmi adatain kívül Schaffer professzoré az egyetlen : «Gróf Széchenyi István idegrendszere szakorvosi megvilágításban». Ez is mennyi disputát váltott ki. E hiányokra éppen Szirmay-Pulszky mutat rá. Tudományos adatok és eszközök híján úgy segít magán, hogy a világirodalom és történelem nagyjain külföldön végigpróbált módszereket alkalmazza a hazai viszonylatokra. Ugyanilyen nézőpontokból tekinti végig a 19. és 20. század nagy magyar festőinek életét és kedélyvilágukat visszatükröző alkotómunkájukat. Munkácsy, Paál, Szinyey-Merse, Ferenczy, Rippl-Rónai, Mednyánszky, Gulácsy, Czillich, Csontváry tarka változatosságban, de a genialitás azonos bélyegével vonulnak fel a Kretschmer—Lange—Eichbaum-féle diorámában. (Diorama , áttetsző kép, mely különböző világításban különböző színűnek látszik.) Az egyes életrajzok, mint a gyöngyszemek, úgy fűződnek kettős fonálra. Kretschmer típustana az egyik, Langer Eichbaum elmélete a lángészről a másik. Ahol csomók:. Madách Imre Arany János Petőfi Sándor