Búvár, 1940 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1940-09-01 / 9. szám
A TUDOMÁN CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY ÉS FEJÉR GYÖRGY (A leszármazás tanának két magyar előcsatára a XVIII. században) írta GAÁL ISTVÁN Az őslényeket tanulmányozó tudósok weimari kongresszusán Pompecky J. F. berlini egyetemi tanár lelkes előadásában ismertette Reinecke J. coburgi ev. lelkésznek 1818-ban megjelent munkáját. Ebben a műben a Föld középkorából való ősi csigafajok leírását és bővebb ismertetését találjuk, mégpedig olyan meglepően modern megvilágításban, hogy a kis könyv jóformán ma sem tekinthető elavultnak. Igaz, hogy Reinecke könyvének megjelenését kilenc évvel előzte meg Lamarck korszakalkotó műve (Philosophie zoologique, 1809), amelyben a származástan alapelveit már világosan körvonalazta, de Pompecky szerint ezt a könyvet a coburgi lelkész még nem ismerte — aminthogy valóban még jóval később is alig ismerte valaki. Különben gyakran tapasztalt jelenség, hogy amikor valamely problémára «az idők teljessége» megjő, egymástól elszigetelt tudományos faktorok egymástól függetlenül, szinte ugyanegy időpontban pattantják ki a megfejtést. S még egy érdekes jelenség! Az időknek teljességét jelzi, hogy akkor az a bizonyos probléma nem csupán a szakférfiakat, tudósokat foglalkoztatja, hanem a tudományokat szakszerűen nem művelő intellektuelleket is. Főként pedig költőket. S itt ismét egy német szellemóriásra, Goethére szoktak hivatkozni, aki a tudomány annaleseibe is beírta halhatatlan nevét s akit többek közt a származástan egyik előfutárának is mondhatnak. A magyar tudományos élet — históriánk a megmondhatója — egészen az 1867-i kiegyezésig, jóformán meg sem indulhatott. A Tudományos Akadémia s a Nemzeti Múzeum megalapítása a múlt század első éveiben kezdetnek szép volt ugyan, de nem volt, mert sokáig nem is lehetett méltó folytatása. Igaz — volt abban az időben két Bolyaink, volt Kitaibelünk is — de egy-egy fecske nem csinál nyarat : — a magyar tudós már eleve arra volt kárhoztatva, hogy csak jelentéktelen szűk kör, sőt legtöbb esetben csak íróasztala fiókja számára dolgozzék. Hanem térjünk vissza az élettudományt gyökerében megifjító tanra, a származástanra. Ki kell emelnünk, hogy miután ebben az emberiség családfájáról is szó van, a feléje irányult általános érdeklődés valóban egészen természetes. S így bízvást föltehetjük, hogy ha eddig még a történészek nem is akadtak írott nyomaira, Magyarországon is bizonyosan legalább a renaissance-ig követhetnék nyomon azt a gondolatot, hogy a mai Föld, a rajta élőkkel egyetemben nem egy-két pillanat szüleménye, hanem lassú, fokozatos fejlődés eredménye. S hogy legalább kezdetleges, halvány körvonalaiban már a XVIII. században nálunk is többen fölismerték a természet alaptörvényeinek leghatalmasabbikát, a fokozatos fejlődést a lángeszű Csokonai Vitéz Mihálynak Rút dárdzat szép ész című költeményéből is kitűnik. Amikor ugyanis éles gúnnyal ostorozza a külsőségek emberét, így végzi költeményét : Nincsen hát barátom! benned egy bakima is, Amelly meg ne volna még a baromba is. Úgyis a természet nem ugrik. S ha igaz, Hogy ember s majom közt nexus van, te vagy az. Ne feledjük, hogy nexus-on itt valósággal vérrokonság értendő, s ne feledjük Csokonai ezt a versét isg6-ban írta! S az is kétségtelenül kitűnik, hogy a költő itt nem csak egy ötletét közli, mert hiszen az ember-majom rokonságot logikai kapcsolatba hozza azzal a tétellel, hogy a természetben nincs ugrás. Az eddigiek után bizonnyal kevésbbé lephet meg, hogy tizenegy évvel később Fejér György, nagyváradi kanonok, majd pesti egyetemi tanár Antropologia című művében még világosabban és határozottabban domborítja ki az evolúció gondolatát. Ennek az első magyar embertannak ismertetője, Bartucz Lajos azt írja Fejér Györgyről — aki legelsősorban historikus volt — hogy »korának embertani ismereteiről meglehetősen tájékozott». Fejér könyve első részében az embernek az állathoz való viszonyával foglalkozik, s világosan megírja : «... az embert a természet az oktalan állatokkal teszi alkotására, s kivált állati mozgásinak és érzéseinek törvényire nézve olly szorosan öszvekötötte, hogy az Ő atyafisálya, kivált a tökéletes alkotásit állatokkal, tagadhatalan». A negyvenes években föllendült irodalomban, különösen talán Vajda Péter