A Munkaadó, 1928 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1928-05-09 / 19. szám

2. oldal. A Munkaadó 1928 május 9. ORÖLT ZSÁKMÉSZ! MÉSZHYDR­ÁT Az őrölt égetett mész zsákokban Polgárdi Ipartelepek (Fehér m.) felállított és legmodernebbül berendezett mész­­hydratizáló gyáram kitűnő terméke jobb és gazda­ságosabb a darabos égetett mésznél, mert: leoltani nem kell, rögtön használható, fogyasztása ellenőrizhető, hat hónapig tárolható, kezelése kényelmes! Rendeljen próba vagont és többé darabos mestet nem használt Szállítja­. KARDOS IVÁN építész, ipari üzemei Központi iroda: IV., Királyi Fál­ u. 11. Tel. J. 401701 II­fi Eltemettük Alpár mestert Alpár Ignácnak nagy utat tett holtteste csü­törtökön délután a Kerepesi­ úti temetőben, a csa­ládi sírboltban nyugovóra tért. Impozáns és a nagy részvétel és gyászt híven mutató volt a gyász­­szertartás, csodálatosan szép a keret, amelyet ehhez Alpár mester legszebb műve, a Városliget történelmi csoportja nyújtott és híven kifejezte azt a tiszte­letet és elismerést az a nagy és társadalmilag nagy­értékű tömeg, amely ezen a gyászszertartáson meg­jelent. A katafalk tulajdonképen a jaáki templom mel­lett, a királyi díszteremben volt felállítva és ott a gyászba vont teremben a gyertyák lobogó fényénél őrizték a tömérdek virággal, koszorúval körülvett koporsót és a benne levő kihűlt holttestet az elhúnyt­­nak kartársai, akik szerdán és csütörtökön reggeltől fogva párosan állottak őrt a nagyérdemű vezér rava­talánál. A temetés délutánján a koporsót áttették arra az emelvényre, amelyet a Mezőgazdasági Múzeum benyúló udvarrészén állítottak fel, a gyásznak meg­felelően díszítve fel előbb Alpár mesternek ezt a remek alkotását. Már a kora délutáni órákban sűrű rajokban gyülekeztek az elhúnyt tisztelői, hogy megadják neki a méltó végső tisztességet, amelynek napját olyan szívesen halasztotta volna el mindenki, ha az tehet­ségében állott volna. A jelenlevők közül fel tudtuk jegyezni név szerint a következőket: József Ferenc dr. kir. herceget, Bod János pénzügyminisztert, Herrmann Miksa ke­reskedelemügyi minisztert, Berzeviczy Albert, Hadik János gróf, Lukács György és Bárczy István volt minisztereket; ott voltak továbbá Némethy Károly, Gaál Károly nyug­­államtitkárok, Oltay Károly mű­egyetemi dékán vezetésével Hültl Dezső, Kossalka János dr., Sándy Gyula, Szily Kálmán, Czakó Adolf műegyetemi tanárok, Schoditsch Lajos, az állami felső építőipariskola igazgatója, Ripka Ferenc dr. főpolgármester, Sipőcz Jenő polgármester, Folkus­­házy Lajos alpolgármester, Berezett Jenő tanácsnok, Györki Kálmán, az Iparművészeti Társulat igazgató­ja, Tolnay Kornél, az Országos Iparegyesület elnöke, Czabalay Kálmán, a Közmunkák Tanácsának alelnö­­ke, Zubriczky József dr., Jakabfy Zoltán, Paykert Alajos, Gervay Pál dr. miniszteri tanácsosok, Glücks­thal Samu felsőházi tag, Kozma Jenő dr., T­atmnák Jenő, Glück Frigyes fővárosi bizottsági tagok, Kresz Károly dr., a TÉBE igazgatója, Éry Márton orsz.­gy. képviselő, Andrejka Károly dr. főkapitányhelyettes, Hollós Ödön kincstári főtanácsos, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ügyvezető igazgatója, Becsey Antal, Kálmán László dr. kormányfőtanácsosok, K. Császár Ferenc fővárosi bizottsági tag, építésztanár, Badál Ede elöljáró, Nadler Róbert festőművésztanár, Róth Miksa iparművész, Lakatos Sándor és­ Kovács Dénes szerkesztők és még igen sokan kiválóságok, akiket a nagy tömegben, amely a gyászszertartáson megjelent, feljegyeznünk nem sikerült. Kivált a nagy tömegből az építőmesterek csoportja, amelyhez a különböző építőipari testületek küldöttségei is csat­lakoztak, akik azután az építőmesterek régi céhzászló­ja alatt gyülekezve vettek részt a kísérőmenetben, amely a Városligetből a gyászkocsi nyomában a Kerepesi temetőbe vonult. Ugyancsak zászlóval je­lent meg a IV. kerületi reáliskola ifjúsága, amely iskolának az elhunyt annak idején tanulója volt. A gyászszertartást nagy papi segédlettel Nemes Antal püspök végezte és a szertartás során különö­sen mély benyomást keltett a katafalkot, amelyre a Munkácsy-lepel borult, körülveve meghatott közönség­­lelkében a régi Halotti Beszédnek a felolvasása, amely annyi évszázad után is a legmeghatóbb, leg­szebb imádságnak bizonyult. S az egybegyűltek meg­­hatódottan tekintettek fel a Mezőgazdasági Múzeum falára, amelyről az egész jelenetet a gyászfátyollal díszített Alpár Ignác-plakett nézte végig, amelyet há­rom esztendővel ezelőtt a most elhunyt mester 70 éves születése évfordulója alkalmával helyeztek ott el. Az egyházi szertartás befejeztével az emelvény­re Sipőcz Jenő dr. polgármester ment fel, hogy el­mondja búcsúztató beszédjét, amelyet az alábbiak­­­ban közlünk: Mély fájdalommal állok meg Alpár Ignác rava­talánál, hogy a székesfőváros közönsége nevében utolsó búcsúszót intézzek a nagy halottunkhoz. — A mi fájdalmunk annál nagyobb, mert egészen váratla­nul ért bennünket ez a csapás. Utoljára az amerikai Kossuth-zarándoklaton találkoztam vele, az újvilág egy hatalmas városában, tele volt lelkesedéssel, csupa tűz, csupa lelkesedés és egészség volt. Szeme lángolt, amikor az újvilág csodáit megtekintette és nem gon­doltam arra, hogy akkor utolszor fogok vele kezet és nem fogom őt többé látni és hogy ő a zarándokút utolsó szakaszát nem mint lelkes, feledhetetlen za­rándok, hanem mint a koporsónak élettelen lakója fogja megtenni. A nagy embert meg lehet ismerni, úgy, hogyha az ember az ő otthoni környezetében ta­lálkozik vele, de megismerhetni úgyis, ha idegenben, messze távolban, a hazai körülmények közül kisza­kítva, az ember bepillantást nyer a nagy férfiúnak lelkébe, amely megnyilatkozik az ember előtt. Soha­sem fogom elfelejteni, hogy amikor Newyorkban egy gyönyörű szép ünnepélyen voltunk együtt, az ameri­kai himnusz után felzendült a magyar Himnusz is és a sok hang közül egy hatalmas, erős hang vált ki, amely betöltötte az egész termet. Odafigyeltem. Alpár Ignác hangja volt, aki egész lelkéből énekelte a mi gyönyörű Himnuszunkat. Lelke, arca, szeme át­­tüzesedett, hatalmas alakja még jobban megerősö­dött és ebben a pillanatban beleláttam az ő lelkébe s megláttam benne a nagy művészt. Az ő nagy, ma­gyar lelke az idegenben hatalmasan és erősen izzott és megértettem az ő alkotásait és megértettem alko­tásaiban magasztos vonásai mellett azt a csodálatos finomságot, amellyel gyönyörű harmóniát tudott te­remteni és megértem, hogy a külföldi és idegen mű­formákba bele tudta önteni az ő hatalmas magyar lelkét és ezekbe a műformákba bele tudta vinni a magyar jellemet, természetességet, realitást, de amellett mégis emelkedettséget mutatnak az ő gyö­nyörű alkotásai, amelyek a főváros utcáit és tereit díszítik, amelyek felékesítik ezt a gyönyörű várost, amelyet világvárosi színvonalra segített emelni és ezért a székesfőváros közönsége soha el nem múló hálával tartozik Alpár Ignácnak. De a Himnusz hangjai tovább zengtek és a gyönyörű akkordok be­fejezéshez közeledtek és akkor odanéztem Alpár Ignác arcára, szeméből könnyek kezdtek fakadni, amelyek végifolytak arcán és akkor abban a pillanat­ban eszembe jutott Vajdahunyad vára, amelynek lábainál itten mi mindnyájan összejöttünk. Megértet­tem, hogy férfikorabeli csodálatos megérzéssel akkor, amikor az ország hatalmas volt, megteremtette a régi dicsőségnek és a régi nagyságnak egy gyönyörű pél­dáját s megértem azt, hogy az ország összeomlása után, a megcsonkítás után az ő személye, ez a gyö­nyörű név úgy tűnt fel, mint a nagy magyar tradí­ciónak egyik kőbevésett emléke. Alpár Ignác sohasem nyugodott bele ilyen változásba és én mikor utolsó búcsúszót intézek hozzája, tele vagyok hittel és lelke­sedéssel és kívánom azt, hogy az az álomlátás, amely az ő férfikorában támadt, nem lesz a múltnak egy emléke, hanem az eljövendő nagyságnak, a régi di­csőség mellett is az új dicsőségnek lesz mindenkoron gyönyörű hirdetője. Emellett a gondolat mellett mély megilletődéssel teszem le Alpár Ignác ravatalára a székesfőváros közönségének koszorúját. * A bensőséges közvetlenséggel elmondott beszéd után Wälder Gyula lépett az emelvényre és búcsúz­tatta a kitűnő mestert. Tisztelt gyászoló gyülekezet! — kezdte beszédét — mint a Magyar Mérnök és Építész Egyesület elnöke, a fővárosi magyar alkotóművészek, építészek, szobrászok és festők nevében jöttem el kiváló tár­sunk, a művészetben testvérünk és mesterünk kata­falk­jához. Az építészek nevében elhoztam az elisme­résből fakadó megbecsülés és bámulat megnyilatkozá­sát, elhoztam annak a mesternek a ravatalához, aki közöttünk a legnagyobb volt és közöttünk a legtöbbet alkotott. De elhoztam a megdöbbenésnek, a mélysé­ges bánatnak megnyilatkozását is, amelyet érzünk az ő halálával. A szobrászok és festők nevében elhoztam az ő el nem múló hálájukat, szeretetüknek el nem her­vadó virágát annak az architektusnak, aki az utóbbi kor architektusai között a legtöbbet tett a művé­szetért. A nagy férfiúnak munkája és eredményekben dús élete természetesen számos kapcsolatot teremtett és a veszteség e nagy férfiú elmúlásával sok szerte­ágazó helyen mutatkozik. A Budapesti Mérnöki Ka­mara épúgy, mint a Középítési Tanács mélyen meg­hajtják lobogójukat, a tisztelet lobogóját a ki­váló­ tagtárs előtt. A Magyar Technikusok Társadalmi Egyesülete, a Magyar Mérnök és Építész Egylet pe­dig bensőséges gyászát tolmácsolja Alpár Ignácnak és elhelyezem a m. kir. József Műegyetem tanári ka­rának­ koszorúját. A műegyetem tiszteletbeli ny. r. tanárát vesztette el benne és eljöttünk ide, hogy az utolsó alkalommal szeretettel búcsúzzunk el a kedves kortárstól. Az Országos Iparegyesületnek sok, szá­mos­ éven át igazgatósági tagja volt és az úr, amely elmúlásával támad, alig lesz pótolható. A művészetek között talán leginkább a szívéhez nőtt az Iparművé­szeti Társulat, amelynek éveken át volt alelnöke és elnöke és neki lehet köszönni, hogy a háború és a for­radalmak utáni nehéz időket oly szerencsésen élte át és az egyesület ismét felvirágozott. Alpár Ignác csodálatos egyénisége, erős akara­ta, nagy munkabírása mindig győzelemre segítette az eszmét, amelyhez csatlakozott. Fáradhatatlan volt az utolsó percig, tettre vágyó és tanulni képes életé­nek utolsó napjáig. Magas kora dacára részt vett az amerikai Kossuth-zarándoklaton és a segítsége feled­hetetlenné tette ezt a hosszú utat. Megdöbbenéssel és mély megilletődéssel vesszük körül ravatalát. Mint ahogyan ebben az országban vannak nemzedékek, amelyek évtizedeken keresztül részt vesznek a köz­ügyek intézésében és ezen osztályok adják ma is a legkiválóbb politikusainkat, éppúgy vannak nemzedé­kek, amely nemzedékek apáról fiúra adják a nemes ipart, amely képesítéssel összeforrt nemzedékeknek, családoknak élete annak idején a céhekben és ezen családok adták a legkiválóbb művészeinket. Egy ilyen céhekből származó nemzetségnek utolsó fia volt Alpár Ignác, aki talán éppen azért szerette és ked­velte annyira azt a szombat esténként összegyűlt ba­ráti kört, ahol a régi céhek kedves emlékeit elevení­tettük fel ezeken az estéken. Steindl Céh minden épkézláb tagja itt van most, hogy tanúságot tegyen arról a ragaszkodásról, amely­­lyel egész életében körülvette. Mint a céhnek általa felavatott tagja, tisztelettel és szeretettel búcsúzom el tőle annak a baráti társaságnak nevében, amely mindig az ő nyomában haladt és vele együtt küzdte át az életet. Amíg a Steindl Céh fennáll, emléke együtt él velünk. A magyar építészet története fogja hirdetni az ő kiváló tehetségét, alkotó nagyságát és mindig izzó magyar érzését. A magyar modern építé­szet műveit gyűjtötte koszorúba és az alkotásai adják most az alkalmat az utolsó jelenetre. Ezen épület­­csoport kapuján kifelé vivő út, az ő útja, visz az el­porladás felé. De ezen a kapun át az ő szép, remek kompozíciója biztosítja Alpár Ignác nevének az örök életet. Amen. Majd Almási Balogh Lóránd szólt a gyászoló közönséghez: Elröppent a lélek, itthagyott bennünket — mon­­dá. Itthagytad a Rózsadombot, amely a szívedhez volt nőve, művészetednek szárnyat a te szép földi lakásod és gyönyörű alkotásod, amely velünk együtt árván itt maradt. De akármilyen messzire röppent a lelked, nem bír olyan sebesen szállni, hogy utol ne érje a szeretet és az emlékezés, amely szemeinken keresztül kiárad és mennybeli utadon hűségesen el­kísér. A Rózsadomb és Vidéke Egyesület nevében a legnagyobb fájdalommal és törődött szívvel teszem le koporsódra a koszorút. Isten veled, szeretett, feled­hetetlen és pótolhatatlan elnökünk, Alpár Ignác. Farkas Elek építőmester következőképen búcsúz­tatta a kiváló halottat: Roskadozom annak a fel­adatnak a súlya alatt, amely ebben a pillanatban nehezedik reám, hogy búcsút mondjak Alpár Ignác teteménél, hiszen mindig úgy tudtuk, úgy éreztük, hogy össze vagyunk nőve vele, egy test és egy lélek és íme, most elszakadt tőlünk. Hát nem érthető meg akkor a mi nagy fájdalmunk, amikor búcsúzunk tőle, aki építőmester volt, mint mi, de különb vala­mennyiünknél. Alpár Ignác kiváló volt mint ember, nagy volt, mint magyar, de tökéletes volt, mint építő­mester. Kiválósága megnyilvánult abban, hogy ér­deklődött a társadalomnak, az emberiségnek minden Legjobb,A Legszebb, Legolcsóbb CSERÉPKÁLYHÁK LLOYD KERÁMIAIPAR R.­T.-nál Budapest, V. kerület, Mária Valéria­ utca 10. szám.

Next