Gyógyszerészi Szemle, 1942 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1942-01-24 / 4. szám
Budapest, 1942. január 24. — A magyar gyógyszerészet független, gazdasági és kulturális hetilapja — Szerkeszti: DR. SZÁSZ TIHAMÉR Mi is van voltaképpen a Gyógyszerészi Múzeummal ? A Gyógyszerészi Múzeum hosszú esztendők (sőt bízvást mondhatjuk: évtizedek) óta porosan szendergő ügye a közelmúltban — a szaksajtó egy-két cikkén keresztül — ismét a kari érdeklődés előterébe került. Igaz, hogy ez az érdeklődés nem igen hatol be a dolgok mélyébe s nem jelentkezik cselekvő akaratban, mindamellett a gondolatok enyhe gyűrűzésének is feltétlenül örvendeni kell. A Gyógyszerészi Múzeum problémája különös és megfoghatatlan módon — egyes rövidebb fellángolásoktól eltekintve, amik mögött egy-két idealista jóakarata és buzgalma volt a motorikus erő — mindig mostohagyermeke volt a karnak. A szó szoros értelmében csak hamupipőkeként jelentkezett a kari életben. Olyan probléma volt, amit néha igyekeztek ugyan komolyan venni, de azután félretettek, mellőztek s így történt, hogy az évtizedekkel ezelőtt megindult és ma már több, mint 2.000 darabot magában foglaló gyógyszerészmuzeálisgyűjtés egész eredménye szép, vastag, poros ládákban fekszik a Nemzeti Múzeum egyik homályos pinceboltozata alatt. Mindamellett erős a hitem, hogy egyszer jön idő, amikor a Gyógyszerészi Múzeum igazi, komoly, kultúráns jelentőségének szüksége diadalmasan ki fog derülni. A gyógyszerészeinek a múltban éppúgy, mint a jelenben, aránylag igen kevés lehetősége nyílik a pálya tiszteletreméltó múltját, tudományos felkészültségét a nagyközönség felé demonstrálni. Talán nincsenek is ehhez megfelelő lehetőségek adva, de valljuk be őszintén, hogy ahol lehetne, ott se nagyon igyekeztünk. A kar mindig nevezetes volt arról, hogy tagjai inkább az individuális, mint a kollektív érzések iránt fogékonyak. Ezt nevezik köznyelven „gyógyszerészi nemtörődömségnek“, amit ha helyesen meganalizálunk, inkább úgy kellene megfogalmazni, hogy „az áldozatra is kész kollektív gyógyszerészi együttérzés“ hiánya. A Magyarországi Gyógyszerész Egyesület összes elmúlt elnökségei sem igen foglalkoztak produktív elhatározásokkal a gyógyszerészi múzeum érdekében. Kétségtelen, hogy fontos ténykedés volt minden időkben a taksamódosítás és más, a mindennapi élettel összefüggő detailkérdések megoldása, amelyek a kar gazdasági érdekében valóban az élen járnak. De ez nem lehet minden, mert vannak a karnak igen fontos és el nem hanyagolható erkölcsi érdekei is. A megélhetés feltétlen biztosítása mellett nem engedhetjük a társadalomban tekintélyi alapon elfoglalt helyzetünket sem gyengülni. Sajnos, e tekintetben még nagyon sok a tennivaló. Mint ahogy a múltban mi sem történt a kar erkölcsi értékét céltudatosan fokozó és értékes voltát kihangsúlyozó kollektív propaganda érdekében, ugyanúgy van ez a Gyógyszerészi Múzeum kérdésében is. Különösebb bizonygatás nélkül könnyen megérti minden kortársunk, hogy a gyógyszerészet múltját és jelenét demonstrative magában foglaló Gyógyszerészi Múzeum nemcsak egy nagy kulturális értéket konzervál a jövendő számára, de egyben kiváló propaganda eszköz lehet a nagyközönség felé is. E tekintetben a művelt nyugati államok komoly eredményekről számolhatnak be. * De nézzük, várjon mi kellene egy teljesértékű magyar Gyógyszerészi Múzeum létesítéséhez? Szükséges elsősorban a muzeális anyag, azután a megfelelő helyiség és végül egy lelkes hozzáértő kolléga, aki az anyagot a modern múzeumok rendszerezésével feldolgozza. A Gyógyszerészi Múzeum anyaga — amint fentebb már említettük — együtt van és pillanatnyilag jótékony álmát alussza porlepte ládák mélyén. A Nemzeti Múzeumnak nincs elegendő kiállító helyisége, de másrészt az egész anyag jóformán gazdátlanul hever. Nem is juthatott tehát számára más sors, minthogy lerakják a Múzeum pincéjébe, így legalább nincs útban. " Most nézzük a helyiség kérdését. Úgy a Magyarországi Gyógyszerész Egyesületnek, mint a Budapesti Gyógyszerész Testületnek saját székháza van. Többemeletes paloták ezek, ahol jelentős számú lakások vannak bérbeadva. Hogy mást ne mondjunk, a MAGYOE bérházában jutott fényűzően tágas lakás az agglegény elnöknek, az agglegény igazgatónak és sok mindenki másnak, csak éppen a Gyógyszerészi Múzeum felállítására nem maradt semmiféle helyiség sem. Egyszer a Hegedűs Sándor utcában járva, láttunk egy nagy földszinti helyiséget, ahol porosodó papírosokat és könyveket raktároztak s amely helyiségnek a Múzeum részére való felhasználására évtizedeken át nem gondolt senki. Kitűnőbb szakembert Ernyei Jószef ny. múzeumi igazgatónál lámpával se lehetne keresni. Lelkes kollega is bizonyára akadna a fiatalabb generációban, aki a rendezés munkálatainál segítene. Vájjon mi hiányzott mégis évtizedeken keresztül, hogy a Gyógyszerészi Múzeum nem tudott testet, ölteni s mind a mai napig nem jutott előbbre a boltíves pincesikátoroknál? Megmondjuk: a cselekvő akarat hiányzott. De mivel mégis csak egy kulturális probléma botránya fenyegetett, tehát kerestek egy félmegoldást. A letűnt rendszer hajlandó volt a Magyar Gyógyszerészi Múzeum részére nagy lelkesedéssel egybegyűjtött egész muzeális anyagot átadni a Bpesti Kir. Orvosegyesület