Gyógyszerészi Szemle, 1942 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1942-01-24 / 4. szám

Budapest, 1942. január 24. — A magyar gyógyszerészet független, gazdasági és kulturális hetilapja — Szerkeszti: DR. SZÁSZ TIHAMÉR Mi is van voltaképpen a Gyógyszerészi Múzeummal ? A Gyógyszerészi Múzeum hosszú esztendők (sőt bíz­vást mondhatjuk: évtizedek) óta porosan szendergő ügye a közelmúltban — a szaksajtó egy-két cikkén ke­resztül —­ ismét a kari érdeklődés előterébe került. Igaz, hogy ez az érdeklődés nem igen hatol be a dolgok mé­lyébe s nem jelentkezik cselekvő akaratban, mindamel­lett a gondolatok enyhe gyűrűzésének is feltétlenül ör­vendeni kell. A Gyógyszerészi Múzeum problémája különös és megfoghatatlan módon — egyes rövidebb fellángolások­tól eltekintve, amik mögött egy-két idealista jóakarata és buzgalma volt a motorikus erő — mindig mostoha­­gyermeke volt a karnak. A szó szoros értelmében csak hamupipőkeként jelentkezett a kari életben. Olyan pro­bléma volt, amit néha igyekeztek ugyan komolyan ven­ni, de azután félretettek, mellőztek s így történt, hogy az évtizedekkel ezelőtt megindult és ma már több, mint 2.000 darabot magában foglaló gyógyszerészmuzeális­­gyűjtés egész eredménye szép, vastag, poros ládákban fekszik a Nemzeti Múzeum egyik homályos pincebol­tozata alatt. Mindamellett erős a hitem, hogy egyszer jön idő, amikor a Gyógyszerészi Múzeum igazi, komoly, kultú­rán­s jelentőségének szüksége diadalmasan ki fog de­rülni. A gyógyszerészeinek a múltban éppúgy, mint a je­lenben, aránylag igen kevés lehetősége nyílik a pálya tiszteletreméltó múltját, tudományos felkészültségét a nagyközönség felé demonstrálni. Talán nincsenek is eh­hez megfelelő lehetőségek adva, de valljuk be őszintén, hogy ahol lehetne, ott se nagyon igyekeztünk. A kar mindig nevezetes volt arról, hogy tagjai inkább az in­dividuális, mint a kollektív érzések iránt fogékonyak. Ezt nevezik köznyelven „gyógyszerészi nemtörődömség­nek“, amit ha helyesen meganalizálunk, inkább úgy kel­lene megfogalmazni, hogy „az áldozatra is kész kollek­tív gyógyszerészi együttérzés“ hiánya. A Magyarországi Gyógyszerész Egyesület összes el­múlt elnökségei sem igen foglalkoztak produktív elha­tározásokkal a gyógyszerészi múzeum érdekében. Két­ségtelen, hogy fontos ténykedés volt minden időkben a taksamódosítás és más, a mindennapi élettel összefüggő detailkérdések megoldása, amelyek a kar gazdasági ér­dekében valóban az élen járnak. De ez nem lehet min­den, mert vannak a karnak igen fontos és el nem hanya­golható erkölcsi érdekei is. A megélhetés feltétlen biz­tosítása mellett nem engedhetjük a társadalomban te­­kintélyi alapon elfoglalt helyzetünket sem gyengülni. Sajnos, e tekintetben még nagyon sok a tennivaló. Mint ahogy a múltban mi sem történt a kar erkölcsi értékét céltudatosan fokozó és értékes voltát kihang­súlyozó kollektív propaganda érdekében, ugyanúgy van ez a Gyógyszerészi Múzeum kérdésében is. Különösebb bizonygatás nélkül könnyen megérti minden kortár­sunk, hogy a gyógyszerészet múltját és jelenét demon­strative magában foglaló Gyógyszerészi Múzeum nem­csak egy nagy kulturális értéket konzervál a jövendő számára, de egyben kiváló propaganda eszköz lehet a nagyközönség felé is. E tekintetben a művelt nyugati államok komoly eredményekről számolhatnak be. * De nézzük, várjon mi kellene egy teljesértékű ma­gyar Gyógyszerészi Mú­zeum létesítéséhez­? Szükséges elsősorban a muzeális anyag, azután a megfelelő helyiség és végül egy lelkes hozzáértő kolléga, aki az anyagot a modern múzeumok rendszerezésével feldolgozza. A Gyógyszerészi Múzeum anyaga — amint fentebb már említettük — együtt van és pillanatnyilag jóté­kony álmát alussza porlepte ládák mélyén. A Nemzeti Múzeumnak nincs elegendő kiállító helyisége, de más­részt az egész anyag jóformán gazdátlanul hever. Nem is juthatott tehát számára más sors, minthogy lerakják a Múzeum pincéjébe, így legalább nincs útban. " Most nézzük a helyiség kérdését. Úgy a Magyaror­szági Gyógyszerész Egyesületnek, mint a Budapesti Gyógyszerész Testületnek saját székháza van. Többeme­­­letes paloták ezek, ahol jelentős számú lakások vannak bérbeadva. Hogy mást ne mondjunk, a MAGYOE bér­házában jutott fényűzően tágas lakás az agglegény el­nöknek, az agglegény igazgatónak és sok mindenki más­nak, csak éppen a Gyógyszerészi Múzeum felállítására nem maradt semmiféle helyiség sem. Egyszer a Hege­dűs Sándor­ utcában járva, láttunk egy nagy földszinti helyiséget, ahol porosodó papírosokat és könyveket rak­tároztak s amely helyiségnek a Múzeum részére való felhasználására évtizedeken át nem gondolt senki. Kitűnőbb szakembert Ernyei Jószef ny. múzeumi igazgatónál lámpával se lehetne keresni. Lelkes kollega is bizonyára akadna a fiatalabb generációban, aki a ren­dezés munkálatainál segítene. Vájjon mi hiányzott mégis évtizedeken keresztül, hogy a Gyógyszerészi Múzeum nem tudott testet, ölteni s mind a mai napig nem jutott előbbre a boltíves pince­sikátoroknál? Megmondjuk: a cselekvő akarat hiányzott. De mivel mégis csak egy kulturális probléma bot­ránya fenyegetett, tehát kerestek egy félmegoldást. A letűnt rendszer hajlandó volt a Magyar Gyógyszerészi Múzeum részére nagy lelkesedéssel egybegyűjtött egész muzeális anyagot átadni a Bpesti Kir. Orvosegyesület

Next