Lábbelikészítők Lapja, 1930 (12. évfolyam, 1-23. szám)

1930-02-01 / 3. szám

4. oldal LÁBBELIKÉSZÍTŐK LAPJA Alter Ármin Telefon: Aul. 246-03. bőr és cipészkellékek kereskedése. Mértékszerinti cipőfelsőrészkészítés, valamint mindennemű kész felsőrészek állandóan raktáron versenyképes árban. Budapest, V., Visegrádi utca 9. szám (A Nyugati pályaudvar közelében) —o dalmat a szájára meri venni. Széchenyi ujjmutatása tehát hiábavaló volt, el kellett következni 1848 március 15-ikének. Ez az idő, ez a kor hozza felszínre az értékeket. Ez a dicső kor ad hangot az elnyomottak védelmezőjének, a szabadság apostolának, Kossuth Lajosnak. A legkeservesebb, a legnehezebb uton indult el Kossuth az igazság útján, és erről az útról soha le nem tért. Széchenyi kezdte meg a nagy munkát és Kossuth folytatta. Széchenyi attól félt, hogy Kossuth munkálkodása forradalmat idéz elő az országban. Az volt a terve, hogy függetlenítsük magunkat Ausztriától, de előbb gazdaságilag erősödjünk meg. Kossuth azonban válaszol: „Ha valakinek a kezét-lábát összekötöm, nem kívánhatom tőle, hogy talpraálljon“. Figyelemmel kíséri a világ eseményeit és látja, kik azok a külföldi országokban, akik nem fizetnek adót: a szegények, a nincstelenek, a koldusok, és látja, hogy Magyarországon kik vannak mentesítve az adózás alól: a nemesek, az úgynevezett kiváltságos osztály. Arcpirító látvány ez, — kiált fel. — „Egy nemzettől vegyenek el mindent, — mondja, —csak a sajtó szabadságát hagyják meg. Nem esem kétségbe nemzetem jövője iránt.“ Ausztriának az volt a legfőbb törekvése, hogy Magyarországot gyarmatává alacsonyítsa, összevásárolták itt a hízott sertést és a sonkája mint prágai sonka került vissza hozzánk, összeszedték a juhokat és a gyapjút feldolgozva, készültek a híres külföldi szövetek, amit aztán bent az országban is meg lehetett kapni — drága pénzért. Amit Kossuth politikailag elér, azt éri el Petőfi népszerű verseivel. Szíve, lelke a szegényekhez, az elnyomottakhoz vonza. Szeretetével a kunyhók népeit keresi fel és keresztülmegy a szenvedésnek és nélkülözésnek minden fokán. 1848 március 15-én Petőfi az események lelke, és mellette van egy kékszemű, szelid nézésű ifju, Jókai Mór, feláll ő is a lépcsőre és azt mondja: „A népnek fejlődni kell. A fejlődéssel lépést kell tartani a magyar népnek is.“ Petőfi lelke, Petőfi szelleme lesz úrrá a szónokokon s a szabadság szelleme a népen. A francia forradalom szele ide is elért. Aztán következtek a mindnyájunk által ismert események. Kossuth felmegy Bécsbe s a király tárt karokkal fogadja, megígéri, hogy minden kívánságát teljesíti a magyar nemzetnek. Örömmámorban úszik a nép, elérte régi álmait. De egyszercsak, váratlanul, napsugaras égből villámcsapásként jön a hír: Jellasits hatalmas hadsereggel betört az országba. Kossuth a fejéhez kap: Nem lehet az igaz!? Kossuth, aki hitt a király ígéretében, hiszen előtte feküdt a kezeirása, csalódott, fájdalmasan csalódott. Nem volt sok gondolkozni való ideje, elindult, hogy fegyverbe szólítsa a népet. És a nép, a szabadságszerető magyar nép, ajkain a Kossuth nótával, egy test, egy lélekként állt harcrakészen. A szegény, elárult magyar nép, megfelelő ruha és felszerelés hiányában a parancsot várta, hogy indulhasson Jellasits serege ellen. 1849 április 14-én már meg volt tisztítva az ország az ellenségtől és Debrecenben a kálvinista templomban követelte Kossuth a Habsburg-detronizációt. „Bocsáthat rám a Gondviselés börtönt, méregpoharat, számkivetést, de egyet nem bocsáthat soha, hogy a Habsburgok alattvalója legyek.“ A Habsburgok azonban nem nyugodtak bele a vereségbe. Azt mondták: olyan rebellis népnek, mint a magyar, nem szabad álmodni sem a szabadságról. Ezt a népet le kell törni, lenyűgözni, hogy moccanni se tudjon. És behozták az orosz hadsereget. Aztán ... jött Világos, és következett Arad ... Kossuth Lajos Turinban eszi a száműzetés keserű kenyerét. Hívei, — a magyar nép minden rétegéből — csoportokba osztva, időközönként elzarándokolnak hozzá, hogy hallják meg szavait, s csodálatosképen mindig beteljesülő jóslatait. Azt is megjósolta, hogy halálával lesz ő csak igazán nagy. Beteljesedett. Mikor hazahozták kihűlt testét az országba, koporsóját az egész ország kegyelete, mély gyásza vette körül. A Habsburgok szemében már nem volt nagyon félelemetes a halott Kossuth, mégis le kellett mondani az akkori magyar miniszterelnöknek, mert a temetés rendkívül impozáns volt. A Habsburgoknak mindig az volt a programmja, hogy a forradalmi népet — a magyart — ki kell pusztítani és helyettük nemzetiséget kell telepíteni az országba. És ennek a Habsburg-politikának a következménye Trianon. Ha azt nézzük, hogy jutottunk el ide, akkor a történelem megmutatja: Kossuthnak el kellett hagyni az országot, mert igazságot akart. Meghalt idegenben. Később hazahozták . . . Most már magyar földben alussza örök álmát. De Kossuth nem halt meg, mint ahogy nem hal meg soha az igazság. Kossuth él a szabadságszerető, s igazságért küzdő magyar nép lelkében. Ha külföldiek jönnek hozzánk, csak azt mondják: ez az ország letiportságából csak Kossuth eszméivel állhat talpra. Igen tisztelt uraim! Én hiszem s lelkem mélyén érzem, hogy el fog még jönni Kossuth országa. Ne feledjük el: csak az a nép lehet nagy, amely az országot alkotja és dolgozik érte. Szűnni nem akaró lelkes taps követte a helyenként könnyekig megható korhű előadást, amelyért Andrejka György, a kör alelnöke mondott meleghangú köszönetét s a halgatóság nevében kérte az illusztris előadót, hogy más alkalommal is tartson előadást körünkben. Amit Földes Gábor tanár úr — mindnyájunk örömére — meg is ígért. . . Január 26-án, — mint ahogy az a szakoktatók köre programmjában volt, — Doma Károly tartotta meg szakelőadását a kaptafa készítéséről. A kaptafakészítés mondotta Doma Károly — együtt fejlődött a cipésziparral. El sem lehet képzelni jó cipőt jó kaptafa nélkül. A magyar kaptafakészítés ma már — hála Istennek — a fejlődésnek azon a fokán van, hogy tökéletességben túlszárnyalja a külföldi gyártmányokat. Egy időben a cipészmesterek is megpróbáltak kaptafa gyártással foglalkozni, azonban megfelelő veztés hiányában kénytelenek voltak a gyáron túladni. Ennek a szakmának is megvan a művészete, csak az tudja fejleszteni, aki állandóan vele foglalkozik. Ámde jó kaptafakészítő csak az lehet, aki együtt dolgozik a cipészmesterrel, annak tanácsait, észrevételeit figyelembe veszi. Megvallom, az én kaptafáim nem lettek volna annyira elismertek, annyira tökéletesek, ha nem tartom szem előtt egy néhány jóakaratú cipészmester nagy szakértőmre valló magyarázgatását. Nem mulaszthatom el, hogy köszönetet mondjak legelsősorban is Nyeste Mihálynak, aki munkámban nagy segítségemre volt, és Székely Jánosnak és azoknak a többi derék és jónevü cipésziparosoknak, akik törekvésemben támogattak. Csak a tökéletes szaktudás emelheti e szakmát naggyá. A Budapesti Cipészipari Szakoktatók Körének vidéken is kellene szaktanfolyama- 1930 február 1