Magyar Festőipar, 1921 (17. évfolyam, 2-12. szám)

1921-02-01 / 2. szám

c~^r­m XVII. évfolyam. » Budapest, 1921. február 1­2. MAGYAR FESTŐIPAR A budapesti szobafestő, címfestő, mázoló, aranyozó és MEGJELENIK MINDEN HÓNAPBAH * * Üzenet. Nincs visszatérés azon az útón, melyen a múlt év tavaszán az öntudatra ébredt ta­nult festőiparosok tábora megindult, hogy a szakmát birtokába vegye. Nincs visszatérés, de még megállás sincs február hatodikáig, mely napon nem kétséges többé a szaktu­dás, a szakma győzelme. Ezt vegyék tudomásul azok, akik a szak­mát nem tanulták, kik mint kontárok özönlöt­tek közénk, kik a távozni akaró elnököt, kinek táborát képezték, még ma is akcióra tüzelik, kik pénzt kínálnak „alkotmányos“ költsé­gekre ,­­ vegyék tudomásul, hogy itt nincs licitáció, ez a szakma nem f eladó! Vegyék tudomásul, hogy nekünk nem imponál sem az anyag halmozás útján hará­csolt pénz és vagyon, sem a kalmárt takaró gondozott szép külső; nekünk csak egy do­log fontos a szakma szempontjából: a szen­vedések árán megszerzett vezetésre hivatott gyakorlati szaktudás! Vegyék tudomásul, hogy a legtöbb, amit velük, mint kellemetlen idegenekkel szemben megteszünk csak az lehet, hogy megtűrjük a szakmában őket, azonban a szakma vezetés és irányítása nem lehet többé azoké, kiket nem a mi szakmánk emlője nevelt, kik nem a mi vérünkből, nem a mi húsúnkból valók, kik a mi szakmai történelmünket, tradíciónkat meghamisították, kik az iparos szellemet meg­ölték s helyette kufár szellemet vittek szakmai életünkbe, mely a becsületes meg­élhetést biztosító szakmunka helyett a ravasz kereskedői fogásokkal elérhető munka rová­sára menő könnyű pénzszerzés fogalmát tette erénnyé. Értsék meg, mi másokat akarunk: tanul­takat, tekintélyt parancsolókat, kiknek gon­dolatuk, elhatározásuk, akarásuk van, kik tudnak még ebből a lerongyolt, lezü­llött szak­mából életforrást csinálni. Ezt értsék meg, ezt üzenjük nekik, s ha nem akarnák megérteni, a szervezett festő­iparosok tömegének ereje majd meg fogja ve­lük értetni 1921 február 6-án. Lovász Gyula: Megértés felé . . . Még kisért a veszedelem, még mindig hallat­szik a kardcsörtetés, a harci zaj, a mi berkeinkben is, azonban a beavatottak, a mérsékeltek, az indulataikat fékezni tudók és az alkotni vágyók felfogásai és érzé­seinek megfelelően éledni kezd a békés hangulat, elül a vihar, amely még a közelmúltban oly fenyező volt, most úgy látszik átadja helyét az egyedül célravezető békességnek és megértésnek. Végre is rá fog jönni mindenki arra, a saját sor­sán okulva, hogy az elégedetlenség érzete nem a disszonantiákból, a rossz nyelvek aknamunkájából fakad, amint hogy nem fakadhat mindnyájunkra hasz­nos dolog önös érdekekből és a ma annyira divatos gonoszságból és megátalkodottságból, hanem kizáró­­lag egymás iránti kötelességek teljesítéséből, vagy a bibliai mondás szerinti felebaráti szeretetből. Kétségtelen és emberileg érthető, hogy nehezen, vontatottan megy egy kissé ez a folyamat. Az embe­riség eddig nem ismert nyomorúsága, a megélhetése, a családfenntartás nyomasztó gondjai, a kiszabott és még kiszabandó súlyos közterhek viselése, továbbá a rideg és fületlen szobák, valamint az állandó hiány a kereseti lehetőségekben, hátráltatják a megértést, már­pedig ezek nem nagyon alkalmasak a megbékülésre, sőt legtöbb esetben kisiklatják a helyes útról és megfertőzik a jó emberek jó érzéseit is. És itt válik kötelességévé mindenkinek megkez­deni a restaurálás nagy munkáját, itt kell elejét ven­nünk az ebből származható súlyos következmények­nek, és itt kell végre megkezdenünk kartársaink, hitének megerősítését, a jövőnket illetőleg az élni­­akarás, élni vágyás és dolgozni akarás érzetét plán­tálni a már-már fatálissá vált lelkekbe, mert e nélkül csak elpusztulni, de emberileg élni és az elégedetle­neket, továbbá a szemben állókat megnyerni lehetetlen

Next