Magyar Festőipar, 1921 (17. évfolyam, 2-12. szám)
1921-02-01 / 2. szám
c~^rm XVII. évfolyam. » Budapest, 1921. február 12. MAGYAR FESTŐIPAR A budapesti szobafestő, címfestő, mázoló, aranyozó és MEGJELENIK MINDEN HÓNAPBAH * * Üzenet. Nincs visszatérés azon az útón, melyen a múlt év tavaszán az öntudatra ébredt tanult festőiparosok tábora megindult, hogy a szakmát birtokába vegye. Nincs visszatérés, de még megállás sincs február hatodikáig, mely napon nem kétséges többé a szaktudás, a szakma győzelme. Ezt vegyék tudomásul azok, akik a szakmát nem tanulták, kik mint kontárok özönlöttek közénk, kik a távozni akaró elnököt, kinek táborát képezték, még ma is akcióra tüzelik, kik pénzt kínálnak „alkotmányos“ költségekre , vegyék tudomásul, hogy itt nincs licitáció, ez a szakma nem f eladó! Vegyék tudomásul, hogy nekünk nem imponál sem az anyag halmozás útján harácsolt pénz és vagyon, sem a kalmárt takaró gondozott szép külső; nekünk csak egy dolog fontos a szakma szempontjából: a szenvedések árán megszerzett vezetésre hivatott gyakorlati szaktudás! Vegyék tudomásul, hogy a legtöbb, amit velük, mint kellemetlen idegenekkel szemben megteszünk csak az lehet, hogy megtűrjük a szakmában őket, azonban a szakma vezetés és irányítása nem lehet többé azoké, kiket nem a mi szakmánk emlője nevelt, kik nem a mi vérünkből, nem a mi húsúnkból valók, kik a mi szakmai történelmünket, tradíciónkat meghamisították, kik az iparos szellemet megölték s helyette kufár szellemet vittek szakmai életünkbe, mely a becsületes megélhetést biztosító szakmunka helyett a ravasz kereskedői fogásokkal elérhető munka rovására menő könnyű pénzszerzés fogalmát tette erénnyé. Értsék meg, mi másokat akarunk: tanultakat, tekintélyt parancsolókat, kiknek gondolatuk, elhatározásuk, akarásuk van, kik tudnak még ebből a lerongyolt, lezüllött szakmából életforrást csinálni. Ezt értsék meg, ezt üzenjük nekik, s ha nem akarnák megérteni, a szervezett festőiparosok tömegének ereje majd meg fogja velük értetni 1921 február 6-án. Lovász Gyula: Megértés felé . . . Még kisért a veszedelem, még mindig hallatszik a kardcsörtetés, a harci zaj, a mi berkeinkben is, azonban a beavatottak, a mérsékeltek, az indulataikat fékezni tudók és az alkotni vágyók felfogásai és érzéseinek megfelelően éledni kezd a békés hangulat, elül a vihar, amely még a közelmúltban oly fenyező volt, most úgy látszik átadja helyét az egyedül célravezető békességnek és megértésnek. Végre is rá fog jönni mindenki arra, a saját sorsán okulva, hogy az elégedetlenség érzete nem a disszonantiákból, a rossz nyelvek aknamunkájából fakad, amint hogy nem fakadhat mindnyájunkra hasznos dolog önös érdekekből és a ma annyira divatos gonoszságból és megátalkodottságból, hanem kizárólag egymás iránti kötelességek teljesítéséből, vagy a bibliai mondás szerinti felebaráti szeretetből. Kétségtelen és emberileg érthető, hogy nehezen, vontatottan megy egy kissé ez a folyamat. Az emberiség eddig nem ismert nyomorúsága, a megélhetése, a családfenntartás nyomasztó gondjai, a kiszabott és még kiszabandó súlyos közterhek viselése, továbbá a rideg és fületlen szobák, valamint az állandó hiány a kereseti lehetőségekben, hátráltatják a megértést, márpedig ezek nem nagyon alkalmasak a megbékülésre, sőt legtöbb esetben kisiklatják a helyes útról és megfertőzik a jó emberek jó érzéseit is. És itt válik kötelességévé mindenkinek megkezdeni a restaurálás nagy munkáját, itt kell elejét vennünk az ebből származható súlyos következményeknek, és itt kell végre megkezdenünk kartársaink, hitének megerősítését, a jövőnket illetőleg az élniakarás, élni vágyás és dolgozni akarás érzetét plántálni a már-már fatálissá vált lelkekbe, mert e nélkül csak elpusztulni, de emberileg élni és az elégedetleneket, továbbá a szemben állókat megnyerni lehetetlen