Magyar Grafika, 1928 (9. évfolyam, 3-12. szám)

1928-03-01 / 3-4. szám

kezük a kézfogással volt elfoglalva, míg a másik innen is, onnan is, az olasz művészet tárházából, Giottótól Peruginóig, szedegette a motívumokat. Molnár C. Pál néha mintha szabadulni akart volna a szoros ölelkezésből, de Keleti nem engedte. És ez volt a jó, mert így vált a munka a maga egészé­ben hézagtalanná. Ám egyedül Mol­nár érdeme, hogy zavartalan egységet vitt rajzai stílusába, hogy pillanatig sem venni észre, mily virágokról hordta össze mézét. Molnár a maga stíltörekvéseit e munkában a legtisz­tább, legtisztultabb formába öntötte. Mi jellemzi most már Molnár grafikáját? A régies­kedés kimerül a gesztusok keresett bensőségében. Igen, ezek a mozdulat-motívumok előbb lettek kikeresve (előbb születtek meg a szemnek) és csak azután bensőségesítette őket a művész. A vonalak bágyadt, finoman fanyar tö­rései szintén régieskedők, de teljesen illenek a hangulat­hoz. Minden egyéb tulajdon­képpen modern. A fába met­szett vonások szigorú párhu­zamossággal sorakoznak egy­más mellé és egy-egy ilyen vonásköteg sűrű árnyban, foltban végződik. A foltok­nak fehérségek felelnek meg, melyek pompás ritmikus el­osztottságban és enyhített szögletességben villognak ki a vonáskötegek sűrűjéből. A sűrű párhuzamos, néha egymást finoman keresztező vonáskötegek domborúságot írnak körül, plasztikussá zár­ják a testeket, de ez a plasz-’­tika törékeny és tört, szögle­tes és kemény. Mégsem hat keménynek, mert az édes fényjáték dús, derűs, néhol sejtelmes ritmusban aprózza fel a képet. Talán éppen ez a fényárny-tarkaság a leg­pompásabb Molnár minden grafikai kvalitása között. A mély, bársonyos feketéktől a hamvas szürkéken át a vilá­gító fehérekig vezet ennek a skálának ékköves gazdagsága. Molnár C. Pál az artisztikumok em­bere. Színérzéke kitűnő. Csak hajlik a puhaság, az édesség felé és festmé­nyeiben, de rajzaiban is gyakran lépi túl azt a határt, melyet e téren kelle­mesnek érezhetünk. Itt azonban, tán a munka roppant intenzitása folytán, minden gyöngédség, finomság, töré­kenység mellett, átüt az alkotás ereje, a maga szíverősítő zamatával. Úgy hisszük, ez az illusztráció-sorozat Mol­nár eddigi művészetének tetőfokát je­lenti. És külön gyönyörűsége lesz a versek olvasóinak az illusztráló famet­szetek hangulatközelségét érezni. A könyv a maga tipográfiai szépségével, az illusztrációk és a versek raffinált rit­musú egybecsendülésével olyan har­monikus egészet ad, amilyenre nem­csak a magyar grafika terén, de tán internacionális vonatkozásban is csak igen kevés példa akad. Ha van könyv, mely „bibliofil", úgy ez bizonyára az. Ezt szeretni, dédelgetni, simogatni kell, mint a szép kis­gyermeket. Meg­érdemli. Rabinovszky Márius Márffy Ödön: Virágok

Next