Magyar Grafika, 1928 (9. évfolyam, 3-12. szám)
1928-03-01 / 3-4. szám
kezük a kézfogással volt elfoglalva, míg a másik innen is, onnan is, az olasz művészet tárházából, Giottótól Peruginóig, szedegette a motívumokat. Molnár C. Pál néha mintha szabadulni akart volna a szoros ölelkezésből, de Keleti nem engedte. És ez volt a jó, mert így vált a munka a maga egészében hézagtalanná. Ám egyedül Molnár érdeme, hogy zavartalan egységet vitt rajzai stílusába, hogy pillanatig sem venni észre, mily virágokról hordta össze mézét. Molnár a maga stíltörekvéseit e munkában a legtisztább, legtisztultabb formába öntötte. Mi jellemzi most már Molnár grafikáját? A régieskedés kimerül a gesztusok keresett bensőségében. Igen, ezek a mozdulat-motívumok előbb lettek kikeresve (előbb születtek meg a szemnek) és csak azután bensőségesítette őket a művész. A vonalak bágyadt, finoman fanyar törései szintén régieskedők, de teljesen illenek a hangulathoz. Minden egyéb tulajdonképpen modern. A fába metszett vonások szigorú párhuzamossággal sorakoznak egymás mellé és egy-egy ilyen vonásköteg sűrű árnyban, foltban végződik. A foltoknak fehérségek felelnek meg, melyek pompás ritmikus elosztottságban és enyhített szögletességben villognak ki a vonáskötegek sűrűjéből. A sűrű párhuzamos, néha egymást finoman keresztező vonáskötegek domborúságot írnak körül, plasztikussá zárják a testeket, de ez a plasz-’tika törékeny és tört, szögletes és kemény. Mégsem hat keménynek, mert az édes fényjáték dús, derűs, néhol sejtelmes ritmusban aprózza fel a képet. Talán éppen ez a fényárny-tarkaság a legpompásabb Molnár minden grafikai kvalitása között. A mély, bársonyos feketéktől a hamvas szürkéken át a világító fehérekig vezet ennek a skálának ékköves gazdagsága. Molnár C. Pál az artisztikumok embere. Színérzéke kitűnő. Csak hajlik a puhaság, az édesség felé és festményeiben, de rajzaiban is gyakran lépi túl azt a határt, melyet e téren kellemesnek érezhetünk. Itt azonban, tán a munka roppant intenzitása folytán, minden gyöngédség, finomság, törékenység mellett, átüt az alkotás ereje, a maga szíverősítő zamatával. Úgy hisszük, ez az illusztráció-sorozat Molnár eddigi művészetének tetőfokát jelenti. És külön gyönyörűsége lesz a versek olvasóinak az illusztráló fametszetek hangulatközelségét érezni. A könyv a maga tipográfiai szépségével, az illusztrációk és a versek raffinált ritmusú egybecsendülésével olyan harmonikus egészet ad, amilyenre nemcsak a magyar grafika terén, de tán internacionális vonatkozásban is csak igen kevés példa akad. Ha van könyv, mely „bibliofil", úgy ez bizonyára az. Ezt szeretni, dédelgetni, simogatni kell, mint a szép kisgyermeket. Megérdemli. Rabinovszky Márius Márffy Ödön: Virágok