Műcsarnok, 1899 (2. évfolyam, 1-30. szám)
1899-03-05 / 10. szám
A Lotz-Album létesítői büszke öntudattal tekinthetnek vissza fáradozásaikra, melyeknek eredményével nemcsak az ünnepelt mesternek, hanem maguknak is maradandó emléket emeltek annyival is inkább, mert Lotz műveinek népszerűsítésével még egy másik emberbaráti célt is kapcsoltak össze, amennyiben az album tiszta jövedelmét egy művészeket segélyző alap megteremtésére szánták. Megemlítjük még, hogy az albumot március 28-ikáig bezárólag még az előfizetők számára eredetileg megállapított 15 frtnyi áron lehet megrendelni Benczúr Gyuláné úrasszonynál (VI., Lendvay utca 15.). Ezt azért hangsúlyozzuk, mert a mű bolti ára ennél jóval nagyobb lesz. Az Albumot ismételten a legmelegebben ajánljuk a műszerető közönség szíves figyelmébe és pártfogásába. Levelek. — A Műcsarnok rendes levelezőjétől. — IV. Paris, február. Az Elysée szomszédságában, a rue Boissy d’Auglas sarokpalotájában van Páris egyik előkelő kaszinója, a Cercle de l’Union Artistique. Mint Páris valamennyi kaszinóját, ezt is elkeresztelte a kedveskedő argot: »Les épatants«oknak hívják a cercle tagjait. Bajos magyarra fordítani e szó értelmét, »épatant« az olyasmi, amitől akár hanyatt essék ámulatában az ember, talán »fenegyerekekének hívhatnók őket. Annyi bizonyos, hogy ámulatos luxussal rendezkedtek be. A kör inasait akkor se lesz majd szükséges pazarabb libériába öltöztetniük ha végképp jobblétre szenderül a nagyon beteg köztársasági Itt is, másutt is, igen sok helyt s nagyon gyakran csodálatos, hogy milyen makacsul ámítja önmagát ez a zseniális nép. Egyetlen érzése nem csalja meg soha, — a nemzeti érzése, egyebekben . . . Például, minden hagyománya, szokása, igénye, egész temperamentuma, összes ösztöne, minden porcikája, még a teátrális effektusok iránt táplált kiirthatlan ízlése is monarchikus s tessék, nem elég, hogy egész Európát rákapatta a középszerűséget hizlaló, gyorsan kozmásodó »demokráciára«, maga is eszi, elkeseredetten eszi s egyre disputál magával, hogy az neki ízlik. Maholnap azonban aligha el nem kergeti a szakácsnét. Persze, nem is lehet királytigrist babbal tartani. Azt tetszett volna látni, micsoda gyönyörű szál legényeket, milyen dekorativ gárdistákat küldött az Elnök temetésére Vilmos császár! Milyen daliásan lépkedtek, hogy ragyogtak sisakjaikon az ezüst szárnyak — s hogy tetszettek ! . . . Az operában, Lohengrin előadásán se látni szebbet. És ha azt hallotta volna a demokratikus Európa, hogy sóhajtoztak a francia szép asszonyok, mert azok, dacára a jelenlegi kormányformának, most is, mindig szépek . . . Ebből azonban, ha így folytatjuk, pletyka vagy legföljebb politikai cikk lesz, holott mi a »fenegyerekek« kiállításáról készülünk írni. Együtt van e körben a francia művészek, az »arrivés«-k színe javas kis kiállításuk, melyet így tavasz felé szoktak rendezni, olyan próbafuttatás, háziverseny fele. Némileg következtetni lehet már belől a májusi Salon formáit illetőleg. Most rendezett kiállításukon 83 kép s 20 szobor van, a kiállítók névsora pedig pompás, pompásabb és többet igérőbb, mint maga a kiállítás. Adan, Baschet, Benjamin Constant, Billotte, Bonnat, Boucher, Bouguereau, Cain, Carolus Duran, Cazin, Chartran, Courtois, Dagnan Bouveret, Dauphin, Detaille, Dubuffe, Flameng, Friant, Walter Gay, Gerome, Gervex, Guignard, Guillemot, Haas, Humbert, Lamy, Lauth, Le Quesne, Quiné, Morot, Nozal, O’Callaghnan, Rosset-Granger, Roybet, Sain, Saint-Germier, Schommer, Tavernier, Tenré, Thirion, Paul Thomas, Paul Vayson, Alexis Vollon, Weerts — hogy csak a nagyobb divatú neveket említsük a festők közül: a szobrászati apróságok kiállítói között képviselve vannak: Bartholdi, Carles, Gerome, Hugues, Mulot, Puech, Roll, Roussel, Van der Straeten, Vériet. A kiállítás célzatosan intim jellegű, házias, de mégis, mintha túlságosan fesztelenül, szinte pongyolában fogadná itt látogatóit a művészet. A művészet s nem a művészek, mert a bejáró elé állított, ajtót nyitogató inasok ugyancsak teljes gálában vannak s a kiállítás meghívóit a párisi társaság legjavának küldték szét. A fesztelenség, a pongyolaság okát ne is a képek apróbb méreteiben keressük, de a kvalitások apróságában. Hiszen maholnap kétféle művészet lesz már: egyik, a kiállításra dolgozó s bizonynyal nem ez az értékesebb. A kiállítási sikerekre pályázó művésznek túlságosan számot kell vetnie a tömeges szomszédsággal, a gyorsan fáradó, könnyen fásuló, nagyon igénybe vett publikummal, ki az intimebb dolgok előtt elhalad, kit szinte erőszakkal kell megállítania, ki egymással annyit, olykor többet törődik, mint a kiállított holmikkal, így tehát örvendetes, hogy a tömeges nagy