Műszaki Élet, 1956. július-december (11. évfolyam, 13-19. szám)
1956-07-05 / 13. szám
mosnak adja a pénzt, nem pedig a megfontolt szakembernek, aki felelőssége tudatában úgyszólván semmit sem ígér. Szeretném ezt példával is alátámasztani. Hallottam, hogy egy feltaláló, aki állítása szerint egy borsóválogató gépet talált fel, állami támogatást kapott terve megvalósításához. Egy későbbi felülvizsgálat alkalmával kiderült, hogy az illető a pénzért fúrógépet vásárolt, amelynek segítségével fotócellákat akart gyártani és ezeket a bontóválogatásra felhasználni. Arra az ellenvetésre, hogy hiszen a fotócellák már eddig is beszerezhetők voltak, kijelentette, hogy nem bízik az ilyen dolgokban, inkább megcsinálja ő maga. Egy másik esetben, amelynek leleplezésében személyesen részt vettem, egy „kutatónak“ sikerült állami támogatást szereznie ahhoz, hogy saját elgondolása szerint, urán felhasználása nélkül atommáglyát építsen. Az illető figyelmeztette a hivatalos szerveket, hogy találmányát a fizikusok előtt tartsák titokban, mert azok féltékenységből igyekeznek majd megakadályozni a nagyszerű terv végrehajtát. Egy darabig minden rendben ment, az atommáglya épült, mindaddig, amíg egy akadémiai bizottság látogatása alkalmával a feltaláló asszisztense el nem dicsekedett a bizottság előtt, hogy az ő főnöke micsoda nagyszerű dolgot épít, így fény derült a titokra, az akadémiai bizottság felülvizsgálta a találmányt, amelynek persze semmi alapja sem volt és leállította a munkát. Az illetőt a felülvizsgálat eredményeképpen kirakták az intézetből. Nemrégen nálam jelentkezett egy fontos hivatalos szerv ajánlólevelével, amely arra utasította, hogy lépjen velem kapcsolatba egy jelentős tudományos ügyben. Úgy látszik, nálunk nem kell félteni a szélhámosokat: ha egyik helyről kidobják, találnak más helyet, ahol örömmel felkarolják őket. Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy magyar tudósoknak sikerült tudományos módszerek segítségével kvarckristályokat előállítani. Az eljárást csekély befektetéssel üzemi méretekben is alkalmazni lehetne és így megindulhatna a kvarckristály hazai gyártása, amely a belföldi szükségletet fedezni tudná. Ez a mesterségesen előállított kvarckristály exportcélokra is igen alkalmas, amit az is bizonyít, hogy egyik baráti népi demokratikus ország szakemberei, akik Magyarországon tett látogatásuk alkalmával megismerkedtek a kvarckristály-előállítás módszerével, hazatérve kísérleteket indítottak, amelyeknek során reprodukálták a mi eredményeinket; azóta a kristály gyártására szolgáló üzem építkezése náluk már meg is indult. Ezzel szemben nálunk éveken keresztül nem sikerült ennek a jelentős tudományos eredménynek a kiaknázására anyagi lehetőséget teremteni. (Úgy hallottam, hogy a napokban mégis történt valami ezen a téren.) Ha egy-két szélhámos nem kapta volna meg az általa kért összeget, abból bizonyára meg lehetett volna kezdeni a kvarckristály gyártását. Ez persze csak egy példa a sok közül. Hogyan lehet az ilyen és ehhez hasonló eseteket elkerülni? Először is meg kell teremteni végre azt a légkört, amely elősegíti a tudomány és a tudományos eredmények megbecsülését. El kell érni, hogy például némely minisztériumi előadó világosan lássa a tudós és a dilettáns közötti különbséget. Ennek a légkörnek a kialakulásához elsősorban arra lenne szükség, hogy sajtónk komolyabban értékelje tudósaink munkáját és eredményeit. Ne akkor értesüljünk nagy felfedezésekről és fontos újításokról, amikor valakinek sikerült valamelyik lap szerkesztőségében eldicsekednie eredményeivel! Helyes lenne, ha a sajtó — szoros együttműködésben az Akadémiával — rendszeresen ismertetné az országban folyó legfontosabb kutatásokat és eredményesen dolgozó tudósaink munkásságát. A megfelelő légkör kialakítása nagyon fontos, de egyedül ettől nem várhatunk gyökeres javulást. Igen lényeges, hogy nagyszámú jó szakembert képezzünk ki, akik kezükbe vehetik a műszaki fejlesztés, az ipar stb. számtalan problémájának intézését. Röviden: az oktatást kellene nagymértékben támogatni. Több ízben részt vettem olyan megbeszéléseken, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoztak. Ilyenkor újra és újra felmerül az ellenvetés: igen, tudjuk, az oktatás fontos, de takarékoskodni kell és szerényebb keretek között kell a kérdést megoldani. Ez a felfogás csak azt mutatja, hogy egyes illetékes szervek nem látják az oktatás alapvető jelentőségét. Ha takarékossági okokból nem biztosítunk elég pénzt az oktatásra, akkor — állítom — úgy járunk el, mintha egy nagy épületnek csak a második és harmadik emeletét akarnánk felépíteni, azzal az érveléssel, hogy a földszint úgysem olyan fontos, tehát erre takarékossági szempontból nincs keret. Hogy mennyi pénzre volna szükség az oktatás olyan mértékű megalapozásához és korszerűsítéséhez, amely perspektivikus szükségleteinket biztosítaná, azt elsősorban az oktatással foglalkozó professzorok és szakemberek állapíthatják meg. El kellene érni, hogy az ő megítélésük szerint szükséges összeget az oktatásügy céljai számára valóban biztosítsák. Egyébként, visszatérve a szélhámosokra, azt is megállapíthatjuk, hogy a „szélhámosok“ sokszor tulajdonképpen tehetséges emberek, csupán nem volt alkalmuk, hogy szakmájukban alapos képzettséget szerezzenek. A múlt rendszer azért produkált anynyi sok effajta figurát, mert a kedvezőtlen körülmények és anyagi nehézségek miatt számos tehetséges embernek nem nyílt alkalma tehetsége kibontakoztatására és így pályájuk félresiklott. A múltban fiataljaink közül sokan külföldre kerültek és ott nem egyből lett híres tudós. Azok közül azonban, akik nem tudtak kijutni, az itteni nehéz körülmények között gyakran kerültek ki félresiklott emberek. Ma büszkék lehetünk tehetséges fiataljainkra és méltó feladatunknak érezhetjük, hogy fejlődési lehetőségüket messzemenően biztosítsuk, hogy számukra a középiskolai és egyetemi oktatást korszerű formában, a legmegfelelőbb eszközökkel megszervezzük. Csak ilyen módon tudjuk felhasználni hazánknak talán legnagyobb kincsét, a tehetséges, tettvágyó ifjúságot, s csak az ő segítségükkel építhetjük fel szocialista országunkat. 2