Műszaki Élet, 1960. július-december (15. évfolyam, 14-26. szám)
1960-07-21 / 15. szám
A KNEB megvizsgálta az 1960. évi beruházások előkészítését A népi ellenőrzés nemrégiben megvizsgálta, hogyan készítették elő a vállalatok és a minisztériumok az 1960. évi beruházásokat. A vizsgálat eredményei alapján — melyekből néhányat az alábbiakban ismertetünk — a Gazdasági Bizottság több fontos határozatot hozott. A vizsgálatot végző népi ellenőrök megállapították, hogy az 1960. évi beruházások előkészítése az előző évekhez képest sok tekintetben javulást mutat. Javult a beruházási keretek koncentrálása. Az 1960. évi tervben szereplő beruházások jól illeszkednek bele az egyes minisztériumok távlati fejlesztési elképzeléseibe. Eredményesen törekedtek illetékes szervek arra, hogy a tervbe elsősorban a korábbi évekről 1960-ra áthúzódó beruházások befejezése kerüljön be. Helyes vonása a tervnek, hogy elsősorban gazdaságos kapacitásbővítéseket terveztek a beruházók, míg az új beruházásokra szánt összeg csökkent. Az eredmények mellett a népi ellenőrzés feltárta azokat a problémákat is, amelyek gátolták a beruházások megfelelő előkészítését. Megállapították a többi között, hogy az 1960. évi beruházási tervbe a 204 új, értékhatáron felüli beruházás közül 114-et engedély nélkül állítottak be. Az engedélyezések elhúzódásának okai között szerepel, hogy a beruházók gyakran hiányosan terjesztik be az engedélyezéshez vagy késve terjesztik be az engedélyezéshez szükséges okmányokat. Ezenkívül az engedélyezési eljárásban bizonyos bürokratikus vonások is tapasztalhatók voltak, amelyeknek kiküszöbölésére a KNEB felhívta az OT figyelmét. A beruházások jó előkészítését akadályozták a műszaki tervezési munka nehézségei. Az OT 1954 óta most először, 1960. évre dolgozta csak ki a műszaki tervezési munkák tervét. A tervszerűtlenség következtében a tervező vállalatok kapacitását 1958-ban és 1959-ben nem mindig használták ki teljes mértékben, így sok 1960. évi kivitelezés megtervezése a tárgyévre maradt. Most viszont nincsen elegendő kapacitás a sürgős munkák elvégzésére. A Szombathelyi Pamutipari Vállalatnál létesülő fonoda építési tervdokumentációját csak 1959 júliusában rendelték meg a KIP Tervező Irodánál, itt viszont csak 1960 tavaszára készültek el a munkával, így azután a kiviteli tervek elkészítését is csak 1960 II. negyedévben lehetett megkezdeni. Ennek ellenére a beruházás megkezdése az 1960. évi beruházási tervben szerepel. A tervezési kapacitást feleslegesen köti le a tervek nagyszámú változtatása, módosítása, a telepítés helyének megváltoztatása, technológiai változtatások. A vizsgálat valamennyi minisztériumnál sok felesleges programmódosítást talált. A Simontornyai Bőrgyár beruházását például régi típusú gépekkel terveztették meg, de a kivitelezés során már új gépeket állítottak be. A tervezési nehézségek áthidalására a Gazdasági Bizottság megtette a szükséges intézkedéseket. Hasonló problémákra mutatott rá az ellenőrzés az építkezések ütemezésének és a gépek, különösen az importgépek szállítási határidőinek összehangolása terén. Egyes gépek még az ipari létesítmény elkészítésének megkezdése előtt, míg más gépek előreláthatóan egy-két évi késedelemmel kerülnek leszállításra. A Kispesti Textilgyár például még 1960 tavaszán sem rendelkezett a szövődés rekonstrukciójához építési tervdokumentációval, de az importból már 138 szövőgép beérkezett. A hiányosságok okait vizsgálva az ellenőrzés megállapította, hogy ezek részben a megrendelő késedelmességéből, részben a szállító szervek mulasztása folytán álltak elő. Egyes minisztériumok nagyobb értékű importgép-megrendelést adnak fel, mint a jóváhagyott éves keret, s ezzel lehetővé teszik a külkereskedelmi vállalatoknak, hogy a megrendeléseket tetszés szerint rangsorolják. A külkereskedelmi vállalatok így teljesítik ugyan tervüket olyan gépekkel, amilyeneket be tudnak szerezni, míg közben esetleg fontosabb gépek beszerzése elhúzódik. Gyakori az az eset is, hogy a külkereskedelmi vállalatok a megrendelt gépeket nem igazolják vissza, vagy csak az év végére vállalnak szállítást. Ezen a téren tehát az ütemezések és a keretek sokkal jobb összehangolására, pontosabb együttműködésre van szükség. Bár a vizsgálat megállapítása szerint az építési időtartam csökkentésében jelentős eredmények vannak, ezen a téren még sokat lehetne javítani. Az 1960. évi beruházások előkészítésénél még nem álltak rendelkezésre a kivitelezési költség és időtartam normatívák. Miután ezek a normatívák ez év márciusában kiadásra kerültek, a jövőben súlyt kell helyezni betartásukra és alkalmazásukra. Hiányosság, hogy ezeknek a normatíváknak az alkalmazása csak a beruházókra és a tervezőkre kötelező. A kivitelezők ezzel szemben csak az átlagos építési időtartam évenkénti előírt csökkentésében érdekeltek, mert az időtartamnormák betartásához szükséges előfeltételek csak fokozatosan teremthetők meg. A népi ellenőrzés javaslatára a Gazdasági Bizottság elrendelte, hogy a beruházók és kivitelezők érdekei közötti összhang biztosítására az OT és az Építésügyi Minisztérium készítsen elő megfelelő rendelkezést. Az utóbbi időben mind gyakrabban felmerül, hogy műszaki fejlesztésünk egyik akadálya, hogy nem választjuk szét eléggé, hogy nincs meg a kellő munkamegosztás az üzemeltetési és a fejlesztési mérnöki munka között. Korábban a gépiparban egy bizottság tanulmányozta a főmérnöki munkát, s különösképpen azt, milyen arányban, milyen hatással, hogyan foglalkoznak főmérnökeink a napi üzemeltetési feladatok mellett a műszaki fejlesztéssel. A különböző gyárakban, a különböző előképzettségű, különböző gyakorlattal rendelkező főmérnököknél egyaránt az volt a helyzet: a főmérnök érdemben, kizárólag az üzemeltetéssel törődik, a fejlesztéssel csak olyan mértékben és csak olyan vonatkozásban, ahogy az az üzemeltetést érinti. Egyesek akkor azt mondották: „Rossz a főmérnökök munkabeosztása, rossz a szemléletük, növelni kell az apparátusukat, anyagilag érdekeltté kell tenni” — de voltak olyanok is, akik kijelentették: „Utasítani kell a főmérnököket, hogy munkaidejük ennyi és ennyi százalékát fejlesztési feladatokra fordítsák, a főmérnökről szóló kormányrendeletet végre kell hajtani.” A tapasztalt főmérnökök viszont elég egyértelműen azt a rég feltárt és ismert vezetési elvet hangoztatták: üzemeltetés vagy fejlesztés. Az üzemeltetés vezetése mellett a fejlesztés irányítása nem valami idő-, vagy munkamegosztási, legkevésbé anyagi ösztönzés kérdése. A fejlesztés más ismereteket, más munkamódszert, más kapcsolatokat, egyszóval más jellegű munkát kíván, mint a folyamatos üzemvitel. Fejlettebb gyárainkban ki is alakultak ma már a fejlesztésnek új útjai, módszerei, működnek a gyár műszaki fejlesztési tanácsai, egyegy műszaki fejlesztési probléma megoldására komplex összetételű munkacsoportok alakulnak és néhány gyárunkban már a két főmérnökös vállalatvezetési szervezet működik. (Az egyik főmérnök az üzemeltető, a másik a fejlesztő főmérnök.) A gyáron belül az üzemeltetés és a fejlesztés elhatárolása — ha szabad azt mondani — a fejlesztő munka specializálódásának kibontakozása, az ehhez szükséges új szervezeti formák, munkamódszerek kifejlődése, különböző tanulmányok, munkabizottságok, tudományos egyesületi ankétok, intézeti kutatások és nem kis mértékben az ipari minisztériumok segítése révén jutott előbbre. Nem ez a helyzet az ipar egészének vezetésénél. Az ipar vezetésénél még nem történt meg a vezetésnek ez a specializálódása, bár ilyen irányú fejlődési tendenciák tapasztalhatók. Még nem történt meg egyértelmű elfogadása annak, hogy a folyamatos iparvezetés és az iparfejlesztés más módszereket, szervezeti formákat kíván. Ilyen jellegű iparfejlesztési feladatok, amelyek az eddig elhangzott tanácskozások, viták során már előtérbe kerültek, s amelyeknek megoldására új módszerű irányítás szükséges, véleményem szerint a következők: a hazai és a nemzetközi új gyártmányok, gyártási eljárások, általában az új ipari, műszaki eredmények intézményes és rendszeres ismertetése; a tudományos kutatások, találmányok, újítások rendszeres megismertetésén túl azoknak alkalmazásáról, bevezetéséről való intézményes gondoskodás; a szabványosítás, a tipizálás irányainak kialakítása, a szabványok alkalmazásának biztosítása és értékelése; a szakemberszükséglet számontartása, az ellátottság, továbbképzés intézményes központi vitele; egyes fejlesztési területeken a különböző kooperáló minisztériumok együttműködésének intézményes elősegítése; az állami fejlesztési tervek műszaki megalapozottságának kidolgozása, ilyen irányú munkák értékelése; a műszaki fejlesztést szolgáló ár, bér, pénzügyi és szervezeti kérdések központi vitele és értékelése stb. Ha a fent említett feladatokat összegezetten kívánnánk meghatározni, akkor kétségtelenül két olyan sajátosságot lehet felismerni, amelyek bizonyos mértékben új vezetési és szervezeti módszereket kívánnak meg. Az egyik, hogy olyan feladatokról van szó, amelyek meghaladják a vállalati vezetést, amelyek jellegükből adódóan vállalaton kívüliek, vállalatok közötti, központi jellegűek. A másik az, hogy olyanok, amelyek nem kívánnak különösebb beruházást, és ebből adódóan elsődlegesen nem pénzügyi, hanem műszaki tartalmúak, szervezési-vezetési kérdések. A szocialista országokban, a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában az előbb egész változatosan említett fejlesztési feladatok vitelét az utóbbi években megszervezettebben, tervszerűbben oldják meg, és e téren gyors előrehaladást mutatnak. Természetesen nem arról van szó, hogy az említett feladatokkal eddig különböző szervek, intézmények nem foglalkoztak volna, mert hiszen a kutatóintézetek állandóan tanulmányozzák az új gyártmányokat, az új gyártási eljárásokat, a szabványosítással a szabványügyi hivatalok, a találmányokkal a találmányi hivatalok, a műszaki dokumentációkkal, könyvekkel a műszaki könyvtárak hivatásszerűen foglalkoznak. Az is tény, hogy számos munkabizottság, szakbizottság működik egy-egy összetettebb műszaki fejlesztési probléma kidolgozásán. Tehát nem arról van szó, hogy az iparfejlesztést szolgáló hivatalok, intézmények, vagy éppen szakbizottságok nem dolgoznának, hanem arról, hogy mindezen szervek működését tervszerűvé, szervezettebbé lehet tenni és ennek eredményeképpen lehetett gyorsítani a műszaki előrehaladást, növelni a műszaki kultúra színvonalát. A mi viszonyainkhoz e tekintetben talán legközelebb Csehszlovákia áll. Ezért érdemes az 1959-ben létrehozott csehszlovák állami műszaki fejlesztési tanács tevékenységéről, munkamódszeréről, szervezetéről szólni. A csehszlovák műszaki fejlesztési tanács tudósokból, tanárokból, műszaki-gazdasági szakemberekből álló és a kormány mellett működő tanácsadó szerv. Működésének alapját az általa szervezett és irányított munkacsoportok képezik. Számos munkabizottság, ezernél több szakember dolgozik a tanács részére. E szakemberek a különböző intézetek, egyetemek, gyárak alkalmazottai, akik a tanács felkérésére és megbízása alapján egyegy időszerű fejlesztési problémát munkálnak ki. A szakemberek munkájának szervezését, a munkák ügyvitelét mintegy 40— 50 főből álló, sokoldalúan képzett titkárság irányítja. Elég közismert módszert alkalmaznak — amely nálunk is ismeretes — a feladat jellegének megfelelően komplex munkabizottságokat hoznak létre. E munkabizottságok a nálunk is dolgozó munkabizottságoktól azonban abban különböznek, hogy nem alkalomszerűen jönnek létre, nem spontán jellegűek, tevékenységük nem önkéntes társadalmi munka, hanem központi irányítással, kellő honorálással, mint állami munkabizottságok működnek. A csehszlovák műszaki fejlesztési tanács működését teljessé teszi, hogy hozzá tartoznak elvi irányítás, koordinálás szempontjából azok az állami intézmények, amelyek fejlesztési feladatokkal foglalkoznak, de tevékenységükből adódóan nem tartozhatnak valamelyik szakminisztérium irányítása alá (a találmányi hivatal, a szabványügyi hivatal, a műszaki-gazdasági tájékoztató intézetek, a műszaki könyvtárak). A csehszlovák állami műszaki fejlesztési tanácsról szóló szabályzat egyértelműen kimondja — s az eddigi gyakorlat is azt mutatja —, hogy a tanács tevékenysége nem érinti az ipart irányító szervek felelősségét, nem folyik bele a folyamatos iparvezetésbe, az iparon belüli műszaki fejlesztési tevékenységekbe. Nem az iparvezetés valamelyik intézménye, hanem olyan szervezet, amely a műszaki haladás feltételeinek előbbre vitelét, a magasabb műszaki kultúra kialakulását segíti elő. Elvileg hasonló alapon dolgoznak a szovjet, a lengyel és a német műszaki fejlesztési bizottságok, tanácsok. A szocialista országok közül talán csak nálunk nem működik ilyen jellegű központi intézmény. Ennek működése bizonnyal iparfejlesztésünk előbbrehaladását segítené. DR. HARSÁNYI ISTVÁN Üzemeltetés vagy fejlesztés? 4 .HS/ *K1 ESET Olyan időkben élünk, amikor a dolgozók látószöge kitágul és a munkapad, a munkaasztal, a rajztábla horizontja lassanként egy ország határáig, sőt azon túl is terjed. Az örömök és gondok megnövekednek, az egyes ember mind nagyobb részt kér a közösség gondjaiból, bajaiból, problémáiból. Rendszerünk jellegéből, sajátosságából fakad az, hogy a dolgozók tömegeinek látóköre egyre bővül, s megtanuljuk , miként kell összefüggésében és mozgásában szemlélni fejlődésünket. Ez a változás készteti arra dolgozóinkat, hogy a vállalataik falain túltekintve meglássák más üzem gondjait, problémáit is. A műszakiak társadalmában ma már szokványos jelenség, hogy a mérnök országos szinten gondolkozik és igyekszik javaslatokkal, ötletekkel — esetleg kidolgozott megoldásokkal — más vállalat segítségére is sietni. Az igyekezet, a szándék azonban nem minden esetben találkozik a lehetőséggel. Egy azonban bizonyos: ahol megvan a segíteni akarás, a megfelelő érdeklődés, az ügyszeretet, a cselekvőkészség, ott az eredmény nem marad el. Tekintsünk erre egy gyakorlati példát: — Marton Emil műszaki ellenőr, a sodronykötél vizsgálatára elektromágneses berendezést dolgozott ki. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy különösen a bányaipar területén mit jelent, ha személy és teherszállításra használt berendezések sodronyköteleit — külső beavatkozás nélkül — gyakorta tudják vizsgálni. A vizsgálatnak ez a lehetősége fokozza az élet- és vagyonbiztonságot, ezen felül jelentős gazdasági megtakarítást is eredményez. Marton Emil találmánya nem marad kiaknázatlan. Elkerül majd mindazokra a helyekre — bányákba, üzemekbe, építkezésekhez stb. —, ahol csak drótkötél felhasználásra kerül. A találmány lényegének az ismertetésétől most eltekintünk. A célunk csupán csak az, hogy mint örvendetes jelenségre — a találmány széleskörű bevezetésének módjára — ráirányítsuk a figyelmet. Az illetékes szervek: a Nehézipari Minisztérium, a Komlói Szénbányászati Tröszt stb. lehetővé tette, hogy Marton Emil széles plénum előtt bemutassa a találmányát és, hogy a legkiválóbb szakemberek megvizsgálhassák ezt a módszert. A közelmúltban a Komlói Szénbányászati Trösztben az ország legkülönbözőbb bányaterületéről összesereglett szakemberek ismerkedtek meg a találmánnyal. A bemutató és az azt követő tanácskozás pozitív eredménnyel zárult. Megteremtette annak a lehetőségét, hogy Marton Emil találmánya túljusson saját vállalata falain és a közösség javára gyümölcsözzék. A komlói példát azért is említenünk kell, mert sajnos az ilyen megnyilvánulás eléggé ritka jelenség. Néhány esztendővel ezelőtt a gyárak, üzemek, termelő munkahelyek között már kezdett kibontakozni az egészséges tapasztalatcsere és az újdonságok kölcsönös bemutatása. A rosszul értelmezett takarékosság ezen a téren is érezteti „áldásos” hatását. Nem volna érdektelen gazdasági számvetést készíteni, hogy mennyibe került a komlói ankét megrendezése és népgazdasági szinten milyen gazdasági eredményt hoz a találmány széleskörű elterjedése. Mi látatlanban lefogadjuk, hogy a Komlói Szénbányászati Tröszt és az ország — a bemutató révén — fillérekért sok százezer forintnyi megtakarításhoz jut. De ha ez így van — mert így van — akkor miért nem rendezünk gyakrabban ilyen találmány vagy újítás bemutatókat? Miért takarékoskodunk a fillérekkel s közben — a kihasználatlan alkotások révén — engedjük elgurulni a forintokat? A komlói példa is arra figyelmezteti a termelő minisztériumokat, a szakszervezeteket, a műszaki tudományos egyesületeket, hogy elevenítsék fel ezeket a munkamódszer, újítás, találmány bemutatókat. Ezek megrendezéséhez nem szabad sajnálni a költséget. TOKÁR PÉTER