Műszaki Élet, 1960. július-december (15. évfolyam, 14-26. szám)

1960-07-21 / 15. szám

A KNEB megvizsgálta az 1960. évi beruházások előkészítését A népi ellenőrzés nemrégiben megvizsgálta, hogyan készítették elő a vállalatok és a miniszté­riumok az 1960. évi beruházáso­kat. A vizsgálat eredményei alapján — melyekből néhányat az alábbiakban ismertetünk — a Gazdasági Bizottság több fontos határozatot hozott. A vizsgálatot végző népi ellen­őrök megállapították,­­ hogy az 1960. évi beruházások előkészí­tése az előző évekhez képest sok tekintetben javulást mutat. Ja­vult a beruházási keretek koncentrálása. Az 1960. évi tervben szereplő beruházások jól illeszkednek bele az egyes minisztériumok távlati fejlesztési elképzeléseibe. Eredményesen törekedtek ille­tékes szervek arra, hogy a terv­be elsősorban a korábbi évekről 1960-ra áthúzódó beruházások befejezése kerüljön be. Helyes vonása a tervnek, hogy elsősor­ban gazdaságos kapacitásbővíté­seket terveztek a beruházók, míg az új beruházásokra szánt összeg csökkent. Az eredmények mellett a népi ellenőrzés feltárta azokat a prob­lémákat is, amelyek gátolták a beruházások megfelelő előkészí­tését. Megállapították a többi között, hogy az 1960. évi beru­házási tervbe a 204 új, értékha­táron felüli beruházás közül 114-et engedély nélkül állítottak be. Az engedélyezések elhúzódá­sának okai között szerepel, hogy a beruházók gyakran hiányosan terjesztik be az engedélyezéshez vagy késve terjesztik be az en­gedélyezéshez szükséges okmá­nyokat. Ezenkívül az engedélye­zési eljárásban bizonyos bürok­ratikus vonások is tapasztalha­tók voltak, amelyeknek kiküszö­bölésére a KNEB felhívta az OT figyelmét. A beruházások jó előkészítését akadályozták a műszaki tervezé­si munka nehézségei. Az OT 1954 óta most először, 1960. évre dolgoz­ta csak ki a műszaki tervezési munkák tervét. A tervszerűtlen­­ség következtében a tervező vál­lalatok kapacitását 1958-ban és 1959-ben nem mindig használták ki teljes mértékben, így sok 1960. évi kivitelezés megtervezé­se a tárgyévre maradt. Most vi­szont nincsen elegendő kapacitás a sürgős munkák elvégzésére. A Szombathelyi Pamutipari Vál­lalatnál létesülő fonoda építési tervdokumentációját csak 1959 júliusában rendelték meg a KIP Tervező Irodánál, itt viszont csak 1960 tavaszára készültek el a munkával, így azután a ki­viteli tervek elkészítését is csak 1960 II. negyedévben lehetett megkezdeni. Ennek ellenére a beruházás megkezdése az 1960. évi beruházási tervben szerepel. A tervezési kapacitást feleslegesen köti le a tervek nagyszámú változtatá­sa, módosítása, a telepítés helyé­nek megváltoztatása, technoló­giai változtatások. A vizsgálat valamennyi minisztériumnál sok felesleges programmódosítást ta­lált. A Simontornyai Bőrgyár beruházását például régi típusú gépekkel terveztették meg, de a kivitelezés során már új gépeket állítottak be. A tervezési nehézségek áthida­lására a Gazdasági Bizottság megtette a szükséges intézkedé­seket. Hasonló problémákra mutatott rá az ellenőrzés az építkezések ütemezésének és a gépek, külö­nösen az importgépek szállítási határidőinek összehangolása terén. Egyes gépek még az ipari létesítmény elkészítésének meg­kezdése előtt, míg más gépek előreláthatóan egy-két évi kése­delemmel kerülnek leszállításra. A Kispesti Textilgyár például még 1960 tavaszán sem rendel­kezett a szövődés rekonstrukció­jához építési tervdokumentáció­val, de az importból már 138 szövőgép beérkezett. A hiányosságok okait vizsgál­va az ellenőrzés megállapította, hogy ezek részben a megrendelő késedelmességéből, részben a szállító szervek mulasztása foly­tán álltak elő. Egyes miniszté­riumok nagyobb értékű import­gép-megrendelést adnak fel, mint a jóváhagyott éves keret, s ez­zel lehetővé teszik a külkeres­kedelmi vállalatoknak, hogy a megrendeléseket tetszés szerint rangsorolják. A külkereskedelmi vállalatok így teljesítik ugyan tervüket olyan gépekkel, amilye­neket be tudnak szerezni, míg közben esetleg fontosabb gépek beszerzése elhúzódik. Gyakori az az eset is, hogy a külkereske­delmi vállalatok a megrendelt gépeket nem igazolják vissza, vagy csak az év végére vállalnak szállítást. Ezen a téren tehát az ütemezések és a keretek sokkal jobb összehangolására, ponto­sabb együttműködésre van szük­ség. Bár a vizsgálat megállapítása szerint az építési időtartam csökkentésében jelentős eredmé­nyek vannak, ezen a téren még sokat lehetne javítani. Az 1960. évi beruházások előkészítésénél még nem álltak rendelkezésre a kivitelezési költség és időtartam normatívák. Miután ezek a nor­matívák ez év márciusában ki­adásra kerültek, a jövőben súlyt kell helyezni betartásukra és al­kalmazásukra. Hiányosság, hogy ezeknek a normatíváknak az al­kalmazása csak a beruházókra és a tervezőkre kötelező. A ki­vitelezők ezzel szemben csak az átlagos építési időtartam éven­kénti előírt csökkentésében ér­dekeltek, mert az időtartamnor­mák betartásához szükséges elő­feltételek csak fokozatosan te­remthetők meg. A népi ellenőrzés javaslatára a Gazdasági Bizottság elrendelte, hogy a beruházók és kivitelezők érdekei közötti összhang biztosí­tására az OT és az Építésügyi Minisztérium készítsen elő meg­felelő rendelkezést. Az utóbbi időben mind gyak­rabban felmerül, hogy műszaki fejlesztésünk egyik akadálya, hogy nem választjuk szét eléggé, hogy nincs meg a kellő munka­­megosztás az üzemeltetési és a fejlesztési mérnöki munka között. Korábban a gépiparban egy bizottság tanulmányozta a fő­mérnöki munkát, s különösképpen azt, milyen arányban, milyen hatással, hogyan foglalkoznak fő­mérnökeink a napi üzemeltetési feladatok mellett a műszaki fej­lesztéssel. A különböző gyárak­ban, a különböző előképzettségű, különböző gyakorlattal rendelke­ző főmérnököknél egyaránt az volt a helyzet: a főmérnök ér­demben, kizárólag az üzemelte­téssel törődik, a fejlesztéssel csak olyan mértékben és csak olyan vonatkozásban, ahogy az az üze­meltetést érinti. Egyesek akkor azt mondották: „Rossz a főmérnökök munkabe­osztása, rossz a szemléletük, nö­velni kell az apparátusukat, anya­gilag érdekeltté kell tenni” — de voltak olyanok is, akik kijelentet­ték: „Utasítani kell a főmérnökö­ket, hogy munkaidejük ennyi és ennyi százalékát fejlesztési fel­adatokra fordítsák, a főmérnökről szóló kormányrendeletet végre kell hajtani.” A tapasztalt főmérnökök vi­szont elég egyértelműen azt a rég feltárt és ismert vezetési el­vet hangoztatták: üzemeltetés vagy fejlesztés. Az üzemeltetés vezetése mellett a fejlesztés irányítása nem va­lami idő-, vagy munkamegosztá­si, legkevésbé anyagi ösztönzés kérdése. A fejlesztés más ismere­teket, más munkamódszert, más kapcsolatokat, egyszóval más jel­legű munkát kíván, mint a folya­matos üzemvitel. Fejlettebb gyá­rainkban ki is alakultak ma már a fejlesztésnek új útjai, módszerei, működnek a gyár műszaki fejlesztési tanácsai, egy­­egy műszaki fejlesztési probléma megoldására komplex összetételű munkacsoportok alakulnak és né­hány gyárunkban már a két fő­­mérnökös vállalatvezetési szerve­zet működik. (Az egyik főmérnök az üzemeltető, a másik a fejlesz­tő főmérnök.) A gyáron belül az üzemeltetés és a fejlesztés elhatárolása — ha szabad azt mondani — a fejlesz­tő munka specializálódásának kibontakozása, az ehhez szüksé­ges új szervezeti formák, munka­­módszerek kifejlődése, különböző tanulmányok, munkabizottságok, tudományos egyesületi ankétok, intézeti kutatások és nem kis mértékben az ipari minisztériu­mok segítése révén jutott előbb­re. Nem ez a helyzet az ipar egé­szének vezetésénél. Az ipar ve­zetésénél még nem történt meg a vezetésnek ez a specializálódása, bár ilyen irányú fejlődési ten­denciák tapasztalhatók. Még nem történt meg egyértelmű elfoga­dása annak, hogy a folyamatos iparvezetés és az iparfejlesztés más módszereket, szervezeti for­mákat kíván. Ilyen jellegű iparfejlesztési fel­adatok, amelyek az eddig elhang­zott tanácskozások, viták során már előtérbe kerültek, s ame­lyeknek megoldására új módsze­rű irányítás szükséges, vélemé­nyem szerint a következők­: a hazai és a nemzetközi új gyártmányok, gyártási eljárások, általában az új ipari, műszaki eredmények intézményes és rendszeres ismertetése; a tudományos kutatások, talál­mányok, újítások rendszeres megismertetésén túl azoknak al­kalmazásáról, bevezetéséről való intézményes gondoskodás; a szabványosítás, a tipizálás irányainak kialakítása, a szab­ványok alkalmazásának biztosí­tása és értékelése; a szakemberszükséglet számon­tartása, az ellátottság, tovább­képzés intézményes központi vi­tele; egyes fejlesztési területeken a különböző kooperáló miniszté­riumok együttműködésének in­tézményes elősegítése; az állami fejlesztési tervek műszaki megalapozottságának ki­dolgozása, ilyen irányú munkák értékelése; a műszaki fejlesztést szolgáló ár, bér, pénzügyi és szervezeti kérdések központi vitele és érté­kelése stb. Ha a fent említett feladatokat összegezetten kívánnánk megha­tározni, akkor kétségtelenül két olyan sajátosságot lehet felis­merni, amelyek bizonyos mérték­ben új vezetési és szervezeti módszereket kívánnak meg. Az egyik, hogy olyan feladatokról van szó, amelyek meghaladják a vállalati vezetést, amelyek jel­legükből adódóan vállalaton kí­vüliek, vállalatok közötti, köz­ponti jellegűek. A másik az, hogy olyanok, amelyek nem kívánnak különö­sebb beruházást, és ebből adó­dóan elsődlegesen nem pénzügyi, hanem műszaki tartalmúak, szer­vezési-vezetési kérdések. A szocialista országokban, a Szovjetunióban, Lengyelország­ban, Csehszlovákiában az előbb egész változatosan említett fej­lesztési feladatok vitelét az utóbbi években megszervezetteb­­ben, tervszerűbben oldják meg, és e téren gyors előrehaladást mu­tatnak. Természetesen nem arról van szó, hogy az említett fel­adatokkal eddig különböző szer­vek, intézmények nem foglalkoz­tak volna, mert hiszen a kutató­intézetek állandóan tanulmányoz­zák az új gyártmányokat, az új gyártási eljárásokat, a szabvá­nyosítással a szabványügyi hiva­talok, a találmányokkal a talál­mányi hivatalok, a műszaki do­kumentációkkal, könyvekkel a műszaki könyvtárak hivatássze­rűen foglalkoznak. Az is tény, hogy számos munkabizottság, szakbizottság működik egy-egy összetettebb műszaki fejlesztési probléma kidolgozásán. Tehát nem arról van szó, hogy az ipar­fejlesztést szolgáló hivatalok, in­tézmények, vagy éppen szakbi­zottságok nem dolgoznának, ha­nem arról, hogy mindezen szer­vek működését tervszerűvé, szervezettebbé lehet tenni és ennek eredményeképpen lehe­tett gyorsítani a műszaki előreha­ladást, növelni a műszaki kultú­ra színvonalát. A mi viszonyainkhoz e te­kintetben talán legközelebb Cseh­szlovákia áll. Ezért érdemes az 1959-ben létrehozott csehszlovák állami műszaki fejlesztési tanács tevékenységéről, munkamódsze­réről, szervezetéről szólni. A csehszlovák műszaki fejlesz­tési tanács tudósokból, tanárok­ból, műszaki-gazdasági szakem­berekből álló és a kormány mel­lett működő tanácsadó szerv. Működésének alapját az általa szervezett és irányított munka­csoportok képezik. Számos mun­kabizottság, ezernél több szak­ember dolgozik a tanács részére. E szakemberek a különböző inté­zetek, egyetemek, gyárak alkal­mazottai, akik a tanács felkéré­sére és megbízása alapján egy­­egy időszerű fejlesztési problé­mát munkálnak ki. A szakembe­rek munkájának szervezését, a munkák ügyvitelét mintegy 40— 50 főből álló, sokoldalúan képzett titkárság irányítja. Elég közis­mert módszert alkalmaznak — amely nálunk is ismeretes — a feladat jellegének megfelelően komplex munkabizottságokat hoznak létre. E munkabizottsá­gok a nálunk is dolgozó mun­kabizottságoktól azonban abban különböznek, hogy nem alkalom­szerűen jönnek létre, nem spon­tán jellegűek, tevékenységük nem önkéntes társadalmi mun­ka, hanem központi irányítással, kellő honorálással, mint állami munkabizottságok működnek. A csehszlovák műszaki fejlesz­tési tanács működését teljessé teszi, hogy hozzá tartoznak elvi irányítás, koordinálás szempont­jából azok az állami intézmé­nyek, amelyek fejlesztési felada­tokkal foglalkoznak, de tevé­kenységükből adódóan nem tar­tozhatnak valamelyik szakmi­nisztérium irányítása alá (a ta­lálmányi hivatal, a szabvány­­ügyi hivatal, a műszaki-gazdasági tájékoztató intézetek, a műszaki könyvtárak). A csehszlovák álla­mi műszaki fejlesztési tanácsról szóló szabályzat egyértelműen ki­mondja — s az eddigi gyakorlat is azt mutatja —, hogy a tanács te­vékenysége nem érinti az ipart irányító szervek felelősségét, nem folyik bele a folyamatos iparve­zetésbe, az iparon belüli műszaki fejlesztési tevékenységekbe. Nem az iparvezetés valamelyik intéz­ménye, hanem olyan szervezet, amely a műszaki haladás felté­teleinek előbbre vitelét, a ma­gasabb műszaki kultúra kialaku­lását segíti elő. Elvileg hasonló alapon dolgoz­nak a szovjet, a lengyel és a német műszaki fejlesztési bizott­ságok, tanácsok. A szocialista or­szágok közül talán csak nálunk nem működik ilyen jellegű köz­ponti intézmény. Ennek működé­se bizonnyal iparfejlesztésünk előbbrehaladását segítené. DR. HARSÁNYI ISTVÁN Üzemeltetés vagy fejlesztés? 4 .H­S/ *K1 ESET Olyan időkben élünk, amikor a dolgozók látószöge kitágul és a munkapad, a munkaasztal, a rajz­tábla horizontja lassanként egy ország határáig, sőt azon túl is terjed. Az örömök és gondok megnövekednek, az egyes ember mind nagyobb részt kér a közös­ség gondjaiból, bajaiból, problé­máiból. Rendszerünk jellegéből, sajátosságából fakad az, hogy a dolgozók tömegeinek látóköre egyre bővül, s megtanuljuk , miként kell összefüg­gésében és mozgásában szem­lélni fejlődésünket. Ez a vál­tozás készteti arra dolgozóinkat, hogy a vállalataik falain túlte­kintve meglássák más üzem gondjait, problémáit is. A mű­szakiak társadalmában ma már szokványos jelenség, hogy a mér­nök országos szinten gondolko­zik és igyekszik javaslatokkal, öt­letekkel — esetleg kidolgozott megoldásokkal — más vállalat segítségére is sietni. Az igyeke­zet, a szándék azonban nem min­den esetben találkozik a lehető­séggel. Egy azonban bizonyos: ahol megvan a segíteni akarás, a megfelelő érdeklődés, az ügysze­retet, a cselekvő­készség, ott az eredmény nem marad el. Tekint­sünk erre egy gyakorlati példát: — Marton Emil műszaki ellen­őr, a sodronykötél vizsgálatára elektromágneses berendezést dol­gozott ki. Nem szükséges hangsú­lyozni, hogy különösen a bánya­ipar területén mit jelent, ha sze­mély és teherszállításra használt berendezések sodronyköteleit — külső beavatkozás nélkül — gya­korta tudják vizsgálni. A vizsgá­latnak ez a lehetősége fokozza az élet- és vagyonbiztonságot, ezen felül jelentős gazdasági megtaka­rítást is eredményez. Marton Emil találmánya nem marad ki­aknázatlan. Elkerül majd mind­azokra a helyekre — bányákba, üzemekbe, építkezésekhez stb. —, ahol csak drótkötél felhasználás­ra kerül. A találmány lényegének az ismertetésétől most eltekin­tünk. A célunk csupán csak az, hogy mint örvendetes jelenségre — a találmány széleskörű beveze­tésének módjára — ráirányítsuk a figyelmet. Az illetékes szervek:­ a Nehézipari Minisztérium, a Komlói Szénbányászati Tröszt stb. lehetővé tette, hogy Marton Emil széles plénum előtt bemu­tassa a találmányát és, hogy a legkiválóbb szakemberek meg­vizsgálhassák ezt a módszert. A közelmúltban a Komlói Szénbá­nyászati Trösztben az ország leg­különbözőbb bányaterületéről összesereglett szakemberek ismer­kedtek meg a találmánnyal. A be­mutató és az azt követő tanács­kozás pozitív eredménnyel zárult. Megteremtette annak a lehetősé­gét, hogy Marton Emil találmá­nya túljusson saját vállalata fa­lain és a közösség javára gyümöl­csözzék. A komlói példát azért is emlí­tenünk kell, mert sajnos az ilyen megnyilvánulás eléggé ritka je­lenség. Néhány esztendővel ez­előtt a gyárak, üzemek, termelő munkahelyek között már kezdett kibontakozni az egészséges ta­pasztalatcsere és az újdonságok kölcsönös bemutatása. A rosszul értelmezett takarékosság ezen a téren is érezteti „áldásos” hatá­sát. Nem volna érdektelen gazda­sági számvetést készíteni, hogy mennyibe került a komlói ankét megrendezése és népgazdasági szinten milyen gazdasági ered­ményt hoz a találmány széleskö­rű elterjedése. Mi látatlanban le­fogadjuk, hogy a Komlói Szén­­bányászati Tröszt és az ország — a bemutató révén — fillérekért sok százezer forintnyi megtakarí­táshoz jut. De ha ez így van — mert így van — akkor miért nem rendezünk gyakrabban ilyen ta­lálmány vagy újítás bemutatókat? Miért takarékoskodunk a fillérek­kel s közben — a kihasználatlan alkotások révén — engedjük el­gurulni a forintokat? A komlói példa is arra figyelmezteti a ter­melő minisztériumokat, a szak­­szervezeteket, a műszaki tudomá­nyos egyesületeket, hogy eleve­nítsék fel ezeket a munkamód­szer, újítás, találmány bemutató­kat. Ezek megrendezéséhez nem szabad sajnálni a költséget. TOKÁR PÉTER

Next