Műszaki Élet, 1970. július-december (25. évfolyam, 14-26. szám)
1970-07-10 / 14. szám
Az elmúlt esztendőkben számos új technológia született kutatóintézeteinkben. Ezeket az eljárásokat — tisztelet a kivikéinek — nyugodtan nevezhetnénk üvegházi technológiáknak, mert az új módszereket a kutatóintézetek tudósai olyan féltő gonddal és odaadással ápolják, nevelik, mint a kertészek az üvegházakban a ritka növényeket, amelyeket vagy a tudomány vizsgálódó tekintete, vagy a kuriózumok iránti rajongás tart életben. Ezek a növények nemigen jutnak ki — vagy csak nagyon sokára — a terek, parkok virágágyaiba. Az új technológiák terének és parkjának a termelő vállalatokat tekintjük, s ide nagyon nehezen jutnak el a kutatóintézetekben „nevelt” új technológiák. Sietünk mindjárt megjegyezni, hogy a késedelem korántsem a kutatókon múlik. Vegyünk egy konkrét példát. Egy találmány sorsa Közismert dolog, hogy a gépipar szerkezeti anyagának több mint 90 százaléka még ma is az acél. Az is közismert, hogy ezzel az acéllal nagyon mostohán bánunk, mert az országban felhasznált mennyiségnek csaknem 35 százalékát elforgácsoljuk. Nem jut jobb sorsra az acél öntvény és a szürkevasöntvény sem, mert ennek — országos viszonylatban — 23 százalékából lesz forgács. Ilyen előzmények után az ember azt gondolhatná, hogy ha olyan gép születik, amelynek felhasználásával ha csak némileg is tudnak változtatni a kétségtelenül nagyon rossz felhasználási arányon, akkor két kézzel kapnak utána az illetékesek. Sajnos ez nem így van. Az első nagy sebességű ellenütős kalapácsot például 1962-ben készítették el a Fémipari Kutató Intézetben. A gép dr. Gillemot László, Kossuth-díjas akadémikus, Sinai Gábor, Wassel K. Róbert, Morzál János és ifj. Gillemot László kutatómérnökök szabadalmaztatott találmánya. A gép ütési sebessége eléri a 12—25 m/mp-et, míg a hasonló rendeltetésű hagyományos gépek ütési sebessége csak 1—7 m/mp. Konstrukciós szempontból a találmánynak igen nagy előnye, hogy az egységnyi gépsúlyra eső gépteljesítmény nagyon kedvező, a berendezés súlya csaknem megegyezik a gép méterkilopondban kifejezett ütési energiájával. Például a 6000 mkp-os gép önsúlya — a szivattyú, kapcsolószekrény és egyéb tartozékok nélkül — pontosan 6000 kp. Az új konstrukció további előnye, hogy alapozás nem szükséges hozzá. A gép ciklusideje — két egymást követő ütés között eltelt idő — 5—20 másodperc között változik. Ebből az időből maga az alakítás csak néhány ezred másodpercet vesz igénybe. A hagyományos kovácsberendezésekkel szemben ez a gép — mint általában a nagy sebességű ütőművek — egyetlen ütéssel készre munkálja a munkadarabot. A NEK—6 típusjelű gép 15 másodperces ciklusidővel óránként 240 kész darabot termelhet, ha a munkadarabok adagolása folyamatosan történik. Miért kellett 8 évig várni ? Nem célunk most a találmány számos technológiai előnyét részletezni. A lényeg az, hogy a gép — laboratóriumi szinten — az előző esztendőkben már három változatban is megvolt, és néhány hónapja végre az első gyári példány is megszületett. Ennek a gyári példánynak talán csak az az egy szépséghibája van, hogy nem egy kimondottan szerszámgépgyártással foglalkozó üzemben, hanem a Láng Gépgyárban jött a világra Hogy miért, azon érdemes volna elgondolkodni. Ne legyünk azonban kicsinyesek, a lényeg az, hogy a nagy sebességű ellenütős kalapács gyári mintapéldánya megvan. Afelett azonban már nehezebben térhetünk napirendre, hogy ez a rendkívül nagy termelékenységet biztosító gép nyolc esztendeig volt az „üvegházban”, és amikor „kiültették”, akkor is inkább a jóakarat, semmint a céltudatos fejlesztés eredményeként került rá sor. Amikor az egyik feltalálót megkérdeztük, hogy a nagy szerszámgépipari vállalatok érdeklődtek-e már a nagy sebességű ellenütős kalapács felől, akkor egy félszeg mosoly mögé bújtatott „nem” szócska volt a válasz. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a szóban forgó találmány késedelmes hasznosításáért semmiképpen sem tudjuk a kutatókat elmarasztalni. Bármennyire is fontos napjainkban a piackutatás, azért mégse várja senki és ne is követelje meg egy kutatótól, hogy „házaljon” találmányával. Kétségtelen, hogy ma már számos kutatóintézetnél is előtérbe került a gazdaságossági szemlélet, a kutatóintézetek jó része szintén a „piacból él”, azonban mégiscsak a gyártó, a termelő vállalatoknak, a külkereskedelmi szerveknek kellene nagyobb figyelemmel kísérni, hogy egy-egy kutatóintézetben mi minden születik. T. P. JtB E © ba o 8 ■c 2 "ö a s Hány mérnök és hány technikus dolgozik az iparban? A mérnökök és technikusok számáról és keresetéről általában nem nagyon tudtunk pontos képet adni, mivel a statisztikai kimutatások az úgynevezett műszaki állományban levők számát és keresetét adták meg, márpedig mint ismeretes, műszaki állományban nemcsak műszaki végzettséggel rendelkezők dolgoznak. Most megjelent egy olyan kimutatás, amely a szocialista iparban dolgozó mérnökökre és technikusokra vonatkozik, s ezért megragadjuk az alkalmat, hogy néhány érdekesebb adatot ismertessünk. 21 és félezer mérnök Kiderül ebből a jelentésből, hogy a szocialista iparban 21 564 mérnök dolgozik, de rajtuk kívül egyetemi vagy főiskolai végzettséggel rendelkezik további 10 545 fő, akik közül 3235 közgazdász, és 2690 jogász. A mérnökök átlagkeresete a szocialista iparban 4186 forint, 2 forinttal több, mint a közgazdászoké, és 138 forinttal több, mint a jogászoké. Az egyes ágazatokban foglalkoztatott mérnökök száma és keresete a következőképpen alakult: Bőr-, szőrme- és Ezek az adatok a múlt év szeptemberére vonatkoznak ugyan, de azóta lényeges változás aligha következett be. Érdekessége ennek a táblázatnak, hogy kiderül belőle: az összes mérnököknek közel 6/7-e a nehéziparban dolgozik, valamint az is, hogy az elterjedt hiedelemmel szemben a könnyűiparban dolgozó mérnökök keresete meghaladja a nehézipari átlagot. Amíg ugyanis a könnyűiparon belül csak a fafeldolgozó iparban van az átlagkereset 4000 forint alatt, addig a nehéziparon belül több ilyen iparággal találkozunk. Feltűnő, hogy a legalacsonyabb átlagkeresetek éppen a híradástechnikai iparban és a műszeriparban vannak. A technikusok száma és keresete Ugyanezen statisztika szerint a szocialista iparban felsőfokú technikumi és szakiskolai végzettséggel 7083-an rendelkeznek, és átlagkeresetük 3139 forint. Ezen belül felsőfokú műszaki technikumi végzettséggel 5583-an dolgoznak, átlagkeresetük 3173 forint, s ez azt jelenti, hogy a mérnökök és a felsőfokú technikumi végzettségűek átlagkeresete között valamivel több, mint 1000 forint a differencia. A felsőfokú műszaki technikumi végzettségűek közül 4445- en a nehéziparban dolgoznak, vagyis noha itt is a nagy többséget a nehézipar foglalkoztatja, az arány mégsem olyan túlzott, mint a mérnököknél. A nehéziparon belül 2827-en dolgoznak a gépiparban (908-an a gépek és gépi berendezések gyártásában, 495-en a közlekedési eszközök gyártásában, 297-en a villamos gépek és készülékek gyártásában, 495-en a híradásos vákuumtechnikai iparban, 349-en a műszeriparban, és 283-an a fémtömegcikkiparban, 390-en rendelkeznek ilyen képesítéssel a vegyiparban, 188-an az építőanyagiparban, 488-an a kohászatban, 184-en a villamosenergia iparban, és 368-an a bányászatban. A könnyűiparban összesen 409 en rendelkeznek ilyen végzettséggel, viszont az élelmiszeriparban 667-en. A felsőfokú műszaki technikumi végzettségűek közül a legjobb fizetést a bányászatban érték el 4228 forinttal, a gépipari átlag 3060, a vegyipari 2916, a könnyűipari 3424, és az élelmiszeripari 2899 forint. A szóródás kb. hasonló, mint a mérnökök esetében. Említsük még meg azt is, hogy középfokú szakképzettséggel a szocialista iparban 97 021 fő dolgozik, s ezeknek átlagkeresete 2845 forint. Ebből a számból közel 70 000 található a nehéziparban, több mint 41000 a gépiparban, csaknem 7,5 ezer a vegyiparban, de a 7 ezret meghaladják a bányászatban is. A középfokú szakképzettségűek száma közel 9300 az élelmiszeriparban. Ami a keresetet illeti, természetesen itt is a bányászat áll az élen 3958 forinttal, majd a nyomdaipar következik 2937, a kohászat 2893, a fafeldolgozóipar 2838, a papíripar 2837, az építőanyagipar 2814 és a villamosenergia ipar 2800 forinttal. A legalacsonyabb volt a fizetés az élelmiszeriparban: 2504 forint. Az adatok értékelésekor persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy a felsőfokú technikumok nem olyan rég működnek, tehát az ilyen végzettséggel rendelkezők még nem alakították ki helyüket az iparban. Reméljük hogy ennek az oktatási formának az elterjedésével a mérnöki technikus arány javulni fog. A mérnökök száma keresete (Ft) Bányászat Villamosenergia2 389 5 615 ipar 1 014 4 299 Kohászat Gépek és gépi beron1 831 4 219 dezések gyártása Közlekedési eszköz 743 3 881 zök gyártása Villamosipari gépek és készülékek 1 950 3 888 gyártása Híradás- és vákuum 1 082 4 071 technikai ipar 1 880 3 732 Műszeripar 1 548 3 744 Fémtömegcikkipar 795 3 853 Gépipar 9 998 3 852 Építőanyagipar 867 4 767 Vegyipar 2 829 3 905 Nehézipar 18 928 4 184 Fafeldolgozó ipar 280 3 794 Papíripar 147 4 768 Nyomdaipar 72 4 162 Textilipar 766 4 317 cipőipar 135 4 189 Textilruházati ipar 44 4 317 Kézmű- és háziipar 26 4 883 Könnyűipar 11 470 4 263 Egyéb ipar 198 4 188 Szocialista ipar az élelmiszeripar nélkül 20 596 4 189 Élelmiszeripar 968 4 109 Szocialista ipar 21 564 4 186 Tégla- és cserépgyártás Az árvíz után fellépett fokozott igény újra az érdeklődés középpontjába helyezte a tégla- és cserépgyártást, a szakemberek azonban hangsúlyozzák, hogy az iparág problémái e természeti csapás nélkül is sürgős segítséget igényelnek. Kevés a tégla A tégla- és cserépipar kapacitása mintegy 2,3 milliárd tégla termelése. Az ipar azonban nem tudja kihasználni a kapacitásokat az igen nagymérvű, kb. 15%-os létszámhiány miatt. Az árvízkárok helyreállításához szükséges falazó- és tetőfedő anyag biztosítására az ipar dolgozói rendkívüli műszakokat szerveznek, és a III. negyedévben szombaton és vasárnap is dolgoznak a többlettermelés érdekében. A nehézségek egyik oka az, hogy a gyárak nagyon korszerűtlenek. Megfelelő műszárítókban a termékek 8°/6-a helyezhető el, további 52% számára legalább tetőt tudnak biztosítani, 40%-ot pedig meglehetősen primitív módon kitesznek a mezőre száradni. A termelés 90%-át a körkemencék adják, és ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy majdnem a teljes anyagmozgatást emberi erővel kell végezni, vagyis kb. 6 millió tonnányi téglát nyolcszor kell rakni, emelni, vinni. Ilyen körülmények között elképzelhető, hogy az amúgy is nehéz munkaerőhelyzetben a téglaipar nem kap elegendő munkást, s ma is mintegy 10—15%-kal kevesebb munkása van, mint kellene, márpedig a technológia mai állapotát figyelembe véve a munkáshiány mértéke egyenes arányban van a kapacitáskiesés mértékével. Talán különböző bérintézkedésekkel még lehetne valamit tenni ennek a helyzetnek a megváltoztatására, mert — és ezt hangsúlyozni kell — minden előzetes jóslás dacára a téglára még szükség van, sőt a külföldi tapasztalatok azt mutatják, hogy még sokáig szükség is lesz. A korszerűsítés lehetősége Az előbbiekből egyértelműen következik, hogy sürgős szükség van a téglagyárak korszerűsítésére. A mostani ötéves terv folyamán ehhez az iparág jelentős segítséget kapott, és a most folyó rekonstrukciók eredményeképpen 1971—72-re a termelés 20%-a korszerű körülmények között folyik majd. Ez a korszerűsítés azonban ebben az esetben nem azt jelenti, hogy a kapacitás növekszik, hanem azt, hogy a munkáshiány ellenére is biztosítani tudják a kapacitás teljes kihasználását. Ezeknek a munkáknak jelentőségét mutatja, hogy amíg egy jelenlegi, már középkorinak nevezhető gyárban 45 millió darab tégla elkészítéséhez 300 emberre van szükség, az új gyárakban már csak 130 kell majd, nem is szólva arról, hogy a legújabb ajánlatok még ennél is kedvezőbbek. Az iparág vezetői azt szeretnék elérni, hogy ily módon a termelékenységet 2,5—3-szorosára növeljék az új gyárakban. Ha ezt a célt el akarják érni, akkor a következő ötéves tervben a gyárak újabb 20%-át kellene korszerűsíteni. Csakhogy a beruházások rendkívül drágák. Egyetlen közepes nagyságú gyár mintegy 130 millió forintba kerül, s legalább 10 ilyenre lenne szükség. Minden egyebet hozzászámítva még, az iparág további 20%-ának rekonstrukciója mintegy 2 milliárd forintot igényelne, ezt az összeget pedig az iparág „kigazdálkodni” nem tudja. Arra lenne tehát szükség, hogy az illetékesek megtalálják a lehetőséget a további fejlesztés biztosítására, hiszen téglára még sokáig szükség lesz, a téglaimport pedig — ha ugyan téglát egyáltalán kapni lehet — csak a legritkább esetben kifizetődő. Lenne gáz, csak drága A termelés korszerűsítéséhez hozzátartozna az is, hogy ahol csak lehet, gáztüzelésre térjenek át, mivel így egyrészt jobb minőségű téglát lehetne gyártani, másrészt a munkafolyamatok gépesítése szempontjából is előnyös lenne ez a változás. Az átállást azonban nagyon megnehezíti a szén és a földgáz ára közötti differencia. Ezer téglaegységhez ugyanis 70 forint értékű szenet tüzeltek el, a gáznál pedig az önköltség 120—130 forint lenne. A különbség tehát túlságosan nagy. A szén ára a többi között azért volt olcsó, mert a téglagyártáshoz a legrosszabb minőséget használták. Csakhogy gazdaságossági okok miatt ilyen szenet ma már nem bányásznak, ami annyit jelent, hogy a szén ára olcsó lenne, de a téglagyárak egyre kevesebbet kapnak, földgáz viszont volna, de túl magas az ára. Minden szempontból az lenne kedvező, ha a téglagyárak mégis földgáztüzelésre térnének át. Ez azonban ismét csak központi intézkedést igényelne, s a szakemberek úgy vélik, hogy ez népgazdasági szempontból mindenképpen hasznos lenne. A tégla egy kicsit olyan, mint a kenyér. Nem biztos, hogy gazdaságos az előállítása, de kell, mert tégla nélkül ma — és még sokáig — nincs építkezés. Éppen ezért problémáik mindenképpen figyelmet érdemelnek. MŰSZAKI FNJÍT .