Műszaki Élet, 1970. július-december (25. évfolyam, 14-26. szám)

1970-07-10 / 14. szám

Az elmúlt esztendőkben szá­mos új technológia született kutatóintézetein­kben. Ezeket az eljárásokat — tisztelet a ki­vikéinek — nyugodtan nevez­hetnénk üvegházi technológiák­nak, mert az új módszereket a kutatóintézetek tudósai olyan féltő gonddal és odaadással ápolják, nevelik, mint a kerté­szek az üvegházakban a ritka növényeket, amelyeket vagy a tudomány vizsgálódó tekintete, vagy a kuriózumok iránti ra­jongás tart életben. Ezek a nö­vények nemigen jutnak ki — vagy csak nagyon sokára — a terek, parkok virágágyaiba. Az új technológiák terének és parkjának a termelő vállalato­kat tekintjük, s ide nagyon ne­hezen jutnak el a kutatóinté­zetekben „nevelt” új technoló­giák. Sietünk mindjárt megje­gyezni, hogy a késedelem ko­rántsem a kutatókon múlik. Ve­gyünk egy konkrét példát. Egy találmány sorsa Közismert dolog, hogy a gép­ipar szerkezeti anyagának több mint 90 százaléka még ma is az acél. Az is közismert, hogy ezzel az acéllal nagyon mosto­hán bánunk, mert az országban felhasznált mennyiségnek csak­nem 35 százalékát elforgácsol­juk. Nem jut jobb sorsra az acél öntvény és a szürkevasönt­­vény sem, mert ennek — orszá­gos viszonylatban — 23 száza­lékából lesz forgács. Ilyen előz­mények után az ember azt gon­dolhatná, hogy ha olyan gép születik, amelynek felhasználá­sával ha csak némileg is tud­nak változtatni a kétségtelenül nagyon rossz felhasználási ará­nyon, akkor két kézzel kapnak utána az illetékesek. Sajnos ez nem így van. Az első nagy sebességű ellen­­ütős kalapácsot például 1962-ben készítették el a Fémipari Ku­tató Intézetben. A gép dr. Gil­­lemot László, Kossuth-díjas akadémikus, Sinai Gábor, Was­sel K. Róbert, Morzál János és ifj. Gillemot László kutatómér­nökök szabadalmaztatott talál­mánya. A gép ütési sebessége eléri a 12—25 m/mp-et, míg a hasonló rendeltetésű hagyomá­nyos gépek ütési sebessége csak 1—7 m/mp. Konstrukciós szem­pontból­ a találmánynak igen nagy előnye, hogy az egységnyi gépsúl­yra eső gépteljesítmény nagyon kedvező, a berendezés súlya csaknem megegyezik a gép méterkilopondban kifejezett ütési energiájával. Például a 6000 mkp-os gép önsúlya — a szivattyú, kapcsolószekrény és egyéb tartozékok nélkül — pontosan 6000 kp. Az új konst­rukció további előnye, hogy ala­pozás nem szükséges hozzá. A gép ciklusideje — két egymást követő ütés között eltelt idő — 5—20 másodperc között válto­zik. Ebből az időből maga az alakítás csak néhány ezred má­sodpercet vesz igénybe. A ha­gyományos kovácsberendezé­sekkel szemben ez a gép — mint általában a nagy sebessé­gű ütőművek — egyetlen ütés­sel készre munkálja a munka­darabot. A NEK—6 típusjelű gép 15 másodperces ciklusidő­vel óránként 240 kész darabot termelhet, ha a munkadarabok adagolása folyamatosan törté­nik. Miért kellett 8 évig várni ? Nem célunk most a talál­mány számos technológiai elő­nyét részletezni. A lényeg az, hogy a gép — laboratóriumi szinten — az előző esztendők­ben már három változatban is megvolt, és néhány hónapja végre az első gyári példány is megszületett. Ennek a gyári példánynak talán csak az az egy szépséghibája van, hogy nem egy kimondottan szerszámgép­­gyártással foglalkozó üzemben, hanem a Láng Gépgyárban jött a világra Hogy miért, azon ér­demes volna elgondolkodni. Ne legyünk azonban kicsinyesek, a lényeg az, hogy a nagy sebessé­gű ellenütős kalapács gyári mintapéldánya megvan. Afelett azonban már nehezebben tér­hetünk napirendre, hogy ez a rendkívül nagy termelékenysé­get biztosító gép nyolc eszten­deig volt az „üvegházban”, és amikor „kiültették”, akkor is inkább a jóakarat, semmint a céltudatos fejlesztés eredmé­nyeként került rá sor. Amikor az egyik feltalálót megkérdeztük, hogy a nagy szer­számgépipari vállalatok érdek­lődtek-e már a nagy sebességű ellenütős kalapács felől, akkor egy félszeg mosoly mögé bújta­tott „nem” szócska volt a vá­lasz. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a szóban forgó találmány késedelmes hasznosításáért semmiképpen sem tudjuk a ku­tatókat elmarasztalni. Bár­mennyire is fontos napjainkban a piackutatás, azért mégse vár­ja senki és ne is követelje meg egy kutatótól, hogy „házaljon” találmányával. Kétségtelen, hogy ma már számos kutatóintézetnél is elő­térbe került a gazdaságossági szemlélet, a kutatóintézetek jó része szintén a „piacból él”, azonban mégiscsak a gyártó, a termelő vállalatoknak, a külke­reskedelmi szerveknek kellene nagyobb figyelemmel kísérni, hogy egy-egy kutatóintézetben mi minden születik. T. P. JtB E © ba o 8 ■c 2 "ö a s Hány mérnök és hány technikus dolgozik az iparban? A mérnökök és technikusok számáról és keresetéről általá­ban nem nagyon tudtunk pon­tos képet adni, mivel a statisz­tikai kimutatások az úgyneve­zett műszaki állományban le­vők számát és keresetét adták meg, márpedig mint ismeretes, műszaki állományban nemcsak műszaki végzettséggel rendel­kezők dolgoznak. Most megje­lent egy olyan kimutatás, amely a szocialista iparban dolgozó mérnökökre és technikusokra vonatkozik, s ezért megragad­juk az alkalmat, hogy néhány érdekesebb adatot ismertessünk. 21 és félezer mérnök Kiderül ebből a jelentésből, hogy a szocialista iparban 21 564 mérnök dolgozik, de raj­tuk kívül egyetemi vagy főis­kolai végzettséggel rendelkezik további 10 545 fő, akik közül 3235 közgazdász, és 2690 jogász. A mérnökök átlagkeresete a szocialista iparban 4186 forint, 2 forinttal több, mint a közgaz­dászoké, és 138 forinttal több, mint a jogászoké. Az egyes ága­zatokban foglalkoztatott mérnö­kök száma és keresete a kö­vetkezőképpen alakult: Bőr-, szőrme- és Ezek az adatok a múlt év szeptemberére vonatkoznak ugyan, de azóta lényeges válto­zás aligha következett be. Ér­dekessége ennek a táblázatnak, hogy kiderül belőle: az összes mérnököknek közel 6/7-e a ne­héziparban dolgozik, valamint az is, hogy az elterjedt hiede­lemmel szemben a könnyűipar­ban dolgozó mérnökök keresete meghaladja a nehézipari átla­got. Amíg ugyanis a könnyű­iparon belül csak a fafeldolgozó iparban van az átlagkereset 4000 forint alatt, addig a ne­héziparon belül több ilyen ipar­ággal találkozunk. Feltűnő, hogy a legalacsonyabb átlagkerese­tek éppen a híradástechnikai iparban és a műszeriparban vannak. A technikusok száma és keresete Ugyanezen statisztika szerint a szocialista iparban felsőfokú technikumi és szakiskolai végzettséggel 7083-an rendel­keznek, és átlagkeresetük 3139 forint. Ezen belül felsőfokú mű­szaki technikumi végzettséggel 5583-an dolgoznak, átlagkerese­tük 3173 forint, s ez azt jelen­ti, hogy a mérnökök és a felső­fokú technikumi végzettségűek átlagkeresete között valamivel több, mint 1000 forint a diffe­rencia. A felsőfokú műszaki techni­kumi végzettségűek közül 4445- en a nehéziparban dolgoznak, vagyis noha itt is a nagy több­séget a nehézipar foglalkoztat­ja, az arány mégsem olyan túl­zott, mint a mérnököknél. A nehéziparon belül 2827-en dol­goznak a gépiparban (908-an a gépek és gépi berendezések gyártásában, 495-en a közleke­dési eszközök gyártásában, 297-en a villamos gépek és készülékek gyártásában, 495-en a híradás­os vákuumtechnikai iparban, 349-en a műszeriparban, és 283-an a fémtömegcikkiparban­, 390-en rendelkeznek ilyen ké­pesítéssel a vegyiparban, 188-an az építőanyagiparban, 488-an a kohászatban, 184-en a villamos­energia iparban, és 368-an a bányászatban. A könnyűipar­ban összesen 409 en rendelkez­nek ilyen végzettséggel, viszont az élelmiszeriparban 667-en. A felsőfokú műszaki techni­kumi végzettségűek közül a leg­jobb fizetést a bányászatban érték el 4228 forinttal, a gép­ipari átlag 3060, a vegyipari 2916, a könnyűipari 3424, és az élelmiszeripari 2899 forint. A szóródás kb. hasonló, mint a mérnökök esetében. Említsük még meg azt is, hogy középfokú szakképzettség­gel a szocialista iparban 97 021 fő dolgozik, s ezeknek átlagke­resete 2845 forint. Ebből a számból közel 70 000 található a nehéziparban, több mint 41000 a gépiparban, csaknem 7,5 ezer a vegyiparban, de a 7 ezret meghaladják a bányászatban is. A középfokú szak­képzettségűek száma közel 9300 az élelmiszer­­iparban. Ami a keresetet illeti, természetesen itt is a bányá­szat áll az élen­ 3958 forinttal, majd a nyomdaipar következik 2937, a kohászat 2893, a fafel­dolgozóipar 2838, a papíripar 2837, az építőanyagipar 2814 és a villamosenergia ipar 2800 fo­rinttal. A legalacsonyabb volt a fizetés az élelmiszeriparban: 2504 forint. Az adatok értékelésekor per­sze nem szabad megfeledkez­ni arról, hogy a felsőfokú technikumok nem olyan rég működnek, tehát az ilyen vég­zettséggel rendelkezők még nem alakították ki helyüket az ipar­ban. Reméljük hogy ennek az oktatási formának az elterjedé­sével a mérnöki technikus arány javulni fog. A mérnökök száma keresete (Ft) Bányászat Villamosenergia­2 389 5 615 ipar 1 014 4 299 Kohászat Gépek és gépi beron­1 831 4 219 dezések gyártása Közlekedési eszkö­z 743 3 881 zök gyártása Villamosipari gépek és készülékek 1 950 3 888 gyártása Híradás- és vákuum­ 1 082 4 071 technikai ipar 1 880 3 732 Műszeripar 1 548 3 744 Fémtömegcikkipar 795 3 853 Gépipar 9 998 3 852 Építőanyagipar 867 4 767 Vegyipar 2 829 3 905 Nehézipar 18 928 4 184 Fafeldolgozó ipar 280 3 794 Papíripar 147 4 768 Nyomdaipar 72 4 162 Textilipar 766 4 317 cipőipar 135 4 189 Textilruházati ipar 44 4 317 Kézmű- és háziipar 26 4 883 Könnyűipar 11 470 4 263 Egyéb ipar 198 4 188 Szocialista ipar az élelmiszeripar nélkül 20 596 4 189 Élelmiszeripar 968 4 109 Szocialista ipar 21 564 4 186 Tégla- és cserépgyártás Az árvíz után fellépett fokozott igény újra az érdeklődés középpont­jába helyezte a tégla- és cserépgyár­tást, a szakemberek azonban hang­súlyozzák, hogy az iparág problémái e természeti csapás nélkül is sürgős segítséget igényelnek. Kevés a tégla A tégla- és cserépipar kapacitása mintegy 2,3 milliárd tégla termelése. Az ipar azonban nem tudja kihasz­nálni a kapacitásokat az igen nagy­mérvű, kb. 15%-os létszámhiány miatt. Az árvízkárok helyreállításá­hoz szükséges falazó- és tetőfedő anyag biztosítására az ipar dolgozói rendkívüli műszakokat szerveznek, és a III. negyedévben szombaton és vasárnap is dolgoznak a többletter­melés érdekében. A nehézségek egyik oka az, hogy a gyárak nagyon korszerűtlenek. Megfelelő műszárítókban a termé­kek 8°/6-a helyezhető el, további 52% számára legalább tetőt tudnak biztosítani, 40%-ot pedig meglehe­tősen primitív módon kitesznek a mezőre száradni. A termelés 90%-át a körkemencék adják, és ez gyakor­latilag annyit jelent, hogy majdnem a teljes anyagmozgatást emberi erő­vel kell végezni, vagyis kb. 6 mil­lió tonnányi téglát nyolcszor kell rakni, emelni, vinni. Ilyen körülmények között elkép­zelhető, hogy az amúgy is nehéz munkaerőhelyzetben a téglaipar nem kap elegendő munkást, s ma is mintegy 10—15%-kal kevesebb munkása van, mint kellene, már­pedig a technológia mai állapotát figyelembe véve a­ munkáshiány mértéke egyenes arányban van a kapacitáskiesés mértékével. Talán különböző bérintézkedésekkel még lehetne valamit tenni ennek a hely­zetnek a megváltoztatására, mert — és ezt hangsúlyozni kell — minden előzetes jóslás dacára a téglára még szükség van, sőt a külföldi tapasz­talatok azt mutatják, hogy még so­káig szükség is lesz. A korszerűsítés lehetősége Az előbbiekből egyértelműen kö­vetkezik, hogy sürgős szükség van a téglagyárak korszerűsítésére. A mostani ötéves terv folyamán ehhez az iparág jelentős segítséget kapott, és a most folyó rekonstrukciók eredményeképpen 1971—72-re a ter­melés 20%-a korszerű körülmények között folyik majd. Ez a korszerű­sítés azonban ebben az esetben nem azt jelenti, hogy a kapacitás növek­szik, hanem azt, hogy a munkás­hiány ellenére is biztosítani tudják a kapacitás teljes kihasználását. Ezeknek a munkáknak jelentőségét mutatja, hogy amíg egy jelenlegi, már középkorinak nevezhető gyár­ban 45 millió darab tégla elkészíté­séhez 300 emberre van szükség, az új gyárakban már csak 130 kell majd, nem is szólva arról, hogy a legújabb ajánlatok még ennél is kedvezőbbek. Az iparág vezetői azt szeretnék elérni, hogy ily módon a termelékenységet 2,5—3-szorosára növeljék az új gyárakban. Ha ezt a célt el akar­ják érni, ak­kor a következő ötéves tervben a gyárak újabb 20%-át kellene kor­szerűsíteni. Csakhogy a beruházá­sok rendkívül drágák. Egyetlen kö­zepes nagyságú gyár mintegy 130 millió forintba kerül, s legalább 10 ilyenre lenne szükség. Minden egye­bet hozzászámítva még, a­z iparág további 20%-ának rekonstrukciója mintegy 2 milliárd forintot igényel­ne, ezt az összeget pedig az iparág „kigazdálkodni” nem tudja. Arra lenne tehát szükség, hogy az illeté­kesek megtalálják a lehetőséget a további fejlesztés biztosítására, hi­szen téglára még sokáig szükség lesz, a téglaimport pedig — ha ugyan téglát egyáltalán kapni le­het — csak a legritkább esetben ki­fizetődő. Lenne gáz, csak drága A termelés korszerűsítéséhez hoz­zátartozna az is, hogy ahol csak le­het, gáztüzelésre térjenek át, mivel így egyrészt jobb minőségű téglát lehetne gyártani, másrészt a mun­kafolyamatok gépesítése szempont­jából is előnyös lenne ez a válto­zás. Az átállást azonban nagyon megnehezíti a szén és a földgáz ára közötti differencia. Ezer téglaegy­séghez ugyanis 70 forint értékű sze­net tüzeltek el, a gáznál pedig az önköltség 120—130 forint lenne. A különbség tehát túlságosan nagy. A szén ára a többi között azért volt olcsó, mert a téglagyártáshoz a legrosszabb minőséget használták. Csakhogy gazdaságossági okok miatt ilyen szenet ma már nem bányász­nak, ami annyit jelent, hogy a szén ára olcsó lenne, de a téglagyárak egyre kevesebbet kapnak, földgáz viszont volna, de túl magas az ára. Minden szempontból az lenne kedvező, ha a téglagyárak mégis földgáztüzelésre térnének át. Ez azonban ismét csak központi intéz­kedést igényelne, s a szakemberek úgy vélik, hogy ez népgazdasági szempontból mindenképpen hasznos lenne. A tégla egy kicsit olyan, mint a kenyér. Nem biztos, hogy gazdasá­gos az előállítása, de kell, mert tégla nélkül ma — és még sokáig — nincs építkezés. Éppen ezért problémáik mindenképpen figyel­met érdemelnek. MŰSZAKI FNJÍT .

Next