Műszaki Élet, 1977. július-december (32. évfolyam, 13-26. szám)

1977-11-18 / 23. szám

A vízbázisol üdülőhelyeit kialakításakor megfelelő te­rületi elhelyezéssel, kell törekedni arra, hogy nagy táv­latban kialakuló agglomerátumok körzetében, jól meg­­közelíthetően helyezkedjenek el. e) VÍZERŐ-HASZNOSÍTÁS Az energiagondok fokozódásával és a vízgazdálkodás jövő feladataihoz szükséges nagy mennyiségű energia­­miatt növekvő igénnyel számolhatunk a lehetséges víz­­erőkészlet hasznosítására. A nagy lefolyásszabályozó rendszerek, tározók üze­meltetése révén jelentős" mennyiségű csúcsenergia ter­melése is lehetővé válik, ami hozzájárul hazánk ener­giarendszerének szabályozásához. Így a lefolyásszabá­lyozó vízgazdálkodási rendszerek és az energiarendsze­rek szoros összefonódása várható a fejlesztési időszak végére. f) víziúthasznosítás, BELVÍZI HAJÓZÁS A társad­almi-gazdasági fejlődés nyomán fokozódó közlekedési, szállítási igények és az energiagondok meg­oldásával, valamint a lefolyásszabályozással egyidejű­leg kialakuló víziutak várhatóan a belföldi hajózás je­lentős növekedését eredményezik. Víziútjaink a nemzetközi víziutak fontos szakaszát képezik és a fejlesztési időszak végére várhatóan már kiépült észak—déli és kelet—nyugati európai víziút­­rendszer egyik találkozási pontján lesznek. A nemzet­közi hajóforgalom nagyarányú növekedése, amely a Duna—Majna—Rajna c­satorna megépítésétől, a 80-as évek elejétől kezdve várható, nyilvánvalóan ösztönző­leg fog hatni hazánk jelenleg lassú ütemben fejlődő víziközlekedésére is. A víziúthálózat alapja a Duna, a Tisza és a Dráva lesz, bár fejlődés várható a legtöbb mellékfolyón, a Duna—Tisza csatornán és a vízátveze­tésre szolgáló egyéb csatornákon is. Az idegenforgal­mi, az üdülési célú hajózás fellendülése várható a tá­rozás hegy- és dombvidéki vízgazdálkodási rendszeré­ben. A vízgazdálkodás tevékenység­rendszere A vízgazdálkodási tevékenységrendszer a fejlesztési időszakban a jelenlegihez képest alapvető változáson megy át, mivel rendező elve megváltozik. A mai, ha­gyományos, ún. szakágazati elv helyett, alapvetően a tevékenységek műszaki-gazdasági jellege lesz az elsőd­leges rendező. Ez jelenti a megfelelő új formát a cél­kitűzések teljesítéséhez. A hagyományos szakágazatok e kereteken belül fognak fejlődni, önállóságuk a több­célú tevékenység uralkodóvá válásával csökkenni fog és elsősorban az igények feltárására fog irányulni. a) LEFOLYÁSSZABÁLYOZÁS Alapvető célja a nagy térségi dinamikus vízkészle­tek folytonos hasznosíthatóvá tétele a lefolyási viszo­nyok tér- és időbeli, mennyiségi és minőségi ingadozá­sainak az igények szerinti szabályozásával, a lefolyás különböző szabályozási határok között tartásával. A le­folyás teljes szabályozásával valósítható meg a nagy térségi vízgyűjtők teljes potenciális készletének hasz­nosíthatóvá tétele. A vízmennyiségek rendelkezésre bocsátásával megfelelő alapfeltételeket teremt a víz­termelés szolgáltatásához, a nagy vizek szabályozott le­vezetésével hozzájárul a vízkár-elhárításhoz és­ a víz­minőség szabályozásához. Ezentúl lehetővé teszi "a kör­nyezetformálási, üdülési, a vízerőhasznosítási, a víziút­­fejlesztési feladatok ellátását és hozzájárul a regioná­lis társadalmi,gazdasági fejlődéshez, a kezelésben levő földterületek hasznosításához. Hosszú távon az alaptevékenységek közül a lefolyás­­szabályozás a legfontosabb, a vízgazdálkodás fejlődésé­nek megalapozója. Ezért a továbbiakban ezzel foglal­kozunk részletesen. Magyarország potenciális, nagy távlatban hasznosít­­ható vízkészlete — ha a Duna-völgyi együttműködés számunkra kedvezően alakul — 30 km 3­ év értékre be­csülhető. A tározók rendszerének létesítését azonban nemcsak a hasznosítható vízkészlet növekedése teszi szükségessé, hanem ezt kívánja a vízkárelhárítás, az üdülés­ környezetformálás, a vízminőség-védelem, külö­nösen a hőszennyezés közömbösítése, az energiaterme­lés, a víziútfejlesztés is. A 30 km/ év potenciális vízkészlet megoszlása a fő folyók között a természetes megoszlás arányában az alábbiak szerint becsülhető: Duna 20 km3 Tisza 5 km3 Dráva 5 km3 Összesen: 30 km3 A végső célkitűzésnek, a lefolyás teljes szabályozásá­nak elérésére a választott időhatártól függően számta­lan lehetőség kínálkozik. A feltételezett társadalom -gazdasági fejlődés igényei szerint a bizottság a két változat időhorizontját 50—70 év között választotta. Az időhorizont változása a vizs­gálat logikai rendszerét nem érinti. Ha tehát az igé­nyek és feltételek megítélése pontosabbá válik, a teen­dők logikai kidolgozott rendszerében az intézkedések időpontja, végső soron az időhorizont is pontosítható. Ha végső célkitűzésünk az, hogy a lefolyás teljes szabályozását csak 2030 körül érjük el, akkor a 4. ábrán feltüntetett I. fejlesztési lehetőség szerinti megoldásra törekedhetünk. Ez összhangban van a korábban emlí­tett tározófejlesztéssel is, amely sprint 1990-ig 1,4 km3 tározóteret kell létesíteni. A jelenlegi 0,6 km­ 1-es tér­fogattal együtt így 1990-ben mintegy 2 km3 tározótérfo­gat lesz hazánkban. Ez az előbbiek szerint kereken 1 km3, év készletnövekedésnek felel meg, ami az ábra sze­rint a vízfelhasználáshoz viszonyítva mintegy kétszeres biztonságot ad. 1990 és 2030 között azonban — 40 év alatt — 58 km­ tározótérfogatot kellene építeni!­ Ezt a lassú indítású lehetőséget alátámasztja, hogy feltehetően — az elkövetkezendő 1—2 évtizedben — még szomszédaink sem fognak olyan nagyarányú le­folyás-szabályozási programot megvalósítani, amely a hazánkon átfolyó vízkészletet jelentősen csökkentené. A változat esetében azonban a hasznosítható vízkész­let kisebb a frissvízigénynél. A fejlesztés további lassítása úgy is elképzelhető, hogy a kívánt biztonságot másfélszeresre csökkentjük. Ekkor a teljes szabályozás elérését 2070-re halaszthat­­juk. 2030-ig 30 km3 tározóteret kell üzembe helyezni (1990 és 2030 között 40 évben 28 km3-t) és az éves tá­rozást (6 km3) 2010 előtt kell megvalósítani. A II. fejlesztési lehetőség szerint a hasznosítható víz­készletek növelésére 1970-től kezdődően a tározás-fej­­lesztést gyorsítani kell. A teljes szabályozást 2015-re lehetne így elérni. A hasznosítható vízkészletek eddig az időpontig megfelelő biztonsággal­­tudják fedezni a frissvízigényt, azaz eddig az időpontig végig fenn le­het tartani a vízelhasználás kielégítésének háromszoros biztonságát. E lehetőség viszont már az 1990-ig terjedő időszak­ban nagyarányú lefolyásszabályozó létesítmények (15 km3 tározótérfogat) építését igényelné. b) víztermelés-szolgáltatás jellege többcélú. A fejlesztési időszak végére egy-egy vízszolgáltató rendszer különféle igények (lakosság,­ ipar, mezőgazdaság stb.) kielégítésére lesz képes. Ez­zel a nyersvizek minőségének romlása következtében megnő a nyersvízkezelés jelentősége és éppen a több­célú rendszerek miatt elképzelhető, hogy közvetlenül a szolgáltatást megelőző munkaműveletté válik. Tekintettel az országos méretű lefolyásszabályozásra, a helyi vízkészletek gyors kimerülésére és arra, hogy a vízkészletek mindössze néhány forrásból erednek, az egyedi, egycélú víztermelő-szolgáltató rendszerek a fejlesztési időszakban már teljesen háttérbe szorulnak. Előtérbe kerülnek és uralkodóvá válnak a többcélú, regionális, sőt országos vízszolgáltató rendszerek, ame­lyek a lefolyásszabályozó rendszerek részeként vagy ahhoz kapcsolódva épülhetnek ki. A vízszolgáltató rendszerek szükséges kiépítési kapa­citása az évi frissvízigényből becsülhető. Ha feltéte­lezzük az egyenletes elosztást, akkor a szükséges kapa­citás 1500 m3/s. c) vízkárelhárítás Az ár- és belvízmentesítés a lefolyásszabályozás nagyarányú fokozódásával, majd teljessé válásával a fejlesztési időszakban fokozatosan átalakul a lefolyás­szabályozó rendszer elemei közti és a legkorszerűbb technikával felszerelt előrejelzésen alapuló vízkormá­­nyozási — nagyvízi lefolyásszabályozási — tevékeny­séggé, a létesítmények ellenőrzésévé. Az árvízvédelmi rendszerek további fejlesztésében tehát a mértékadó állapotokat, helyzeteket a lefolyás teljes szabályozásá­val, mint végső állapottal összefüggésben is mérlegelni kell A vízkárelhárítás során egyre nagyobb jelentőségű lesz az ésszerű ártérhasznosítás, különösen a hegy- és dombvidéki területeken, a létesítendő nagy tározók alatt. A tározók építésével egyidejűleg a tározók alatt ki kell alakítani az ésszerű ártérhasznosításnak megfe­lelő zónákat. A hagyományos ár- és belvízmentesítésről feltételez­hetjük, hogy a fejlesztési időszakban (1990 után) külön költség- és energiaigényt nem jelent, hanem ezek a te­vékenységek a lefolyásszabályozás költség- és energia­­igénye keretében megvalósíthatók. d) KÖRNYEZETFORMÁlÁS A vízgazdálkodás környezetformáló szerepének jelen­tősége tulajdonképpen abban rejlik, hogy az előző há­rom tevékenység során megbontott környezeti egyen­súlyt — amelynek a helyreállítására maga a természet is törekszik — a létesítményrendszer, illetve a tevé­kenység és a természeti környezet között magasabb és szabályozott szinten állítsa helyre és e dinamikus egyensúlyi helyzetet tartsa fenn. A vízgazdálkodási rendszerek kialakításával egész országrészek formálódnak át, alakulnak a társadalmi­gazdasági igényeknek megfelelően. E tevékenység hozzájárulhat a makrokörnyezet vál­toztatásával új települések, ipartelepek, mezőgazdasá­gi régiók, üdülőterületek kialakításához. A mikrokör­nyezet formálása során elősegíti a településkörnyéki roncsolt területek átformálását, hasznosítását, a talaj­vízszint szabályozását. 14 MŰSZAKI ÉLET ­ ÖSSZEFOGLALÁS, JAVASLATOK A tanulmányt előkészítő elemzések során nyilván­valóvá vált, hogy a vizsgálatokat az ezredfordulón túl­ra is ki kellett terjeszteni, mivel­­ a természettel való szoros kapcsolat következtében a vízgazdálkodási beavatkozások a környezetet tar­tósan alakítják, hatásuk sokszor visszafordíthatat­lan, maradandó változást előidéző folyamatot indít el; —­ a szükséges létesítmények nagyméretűek, megvaló­sításuknak és teljes üzemük kifejlesztésének időigé­nye több, esetleg tíz évet is meghaladhat; — így a messze távlatban jelentkező igények már visz­­szahatnak a most következő hosszú távú tervezésre, meghatározzák az annak során végrehajtandó fel­adatok körét is. Az V. ötéves terv időszakát követő ötven évet vá­lasztottuk elemzésünk időszakául (záró évnek 2030-at tekintve). Az 1990-ig, illetőleg 2000-ig elérni szükséges­nek tartott célokat tekinthetjük olyan megállapítások­nak, amelyek már mai tevékenységük irányát is meg­szabják. A vízgazdálkodás fejlesztésének irányát ilyen nagy távlatra már nem lehet a­ népgazdasági tervezés egé­szével szoros egységben meghatározni, hanem a víz ter­mészeti és társadalmi­ körfolyamata közötti kapcsolat biztosításából kell kiindulni. Az elemzések alapja ezért a mennyiségi vízmérleg volt. A vízmérleg egyik karja, a hasznosítható vízkészlet az emberi tevékenység fejlődése és a gazdasági válto­zások következtében módosul. A mértékadónak válasz­tott mennyiség értéke a létesülő tározók szabályozó ha­tásaként növekszik és fokozatosan megközelíti a sok évi átlagos lefolyás mennyiségét, azaz a potenciális víz­készletet. A potenciális vízkészlet csak teljes vízgyűjtőre ha­tározható meg. Vizsgálni kellett ezért a nemzetközi, vízkészlet-megosztás problémáját is. A vízgyűjtő tel­jes potenciális készlet az évi közepes lefolyással lett figyelembe véve. A készletek részvízgyűjtők közötti megosztásához alapul egyrészt a lakosszámmal súlyozott területek aránya szolgált, másrészt az az elv került al­kalmazásra, hogy minden részvízgyűjtő tovább adja a saját területéről eredő, valamint a fölülről kapott víz­készlet felét. A két módszer egybehangzóan azt az ered­ményt adta, hogy az ország potenciális vízkészlete ’ 30 km 3/évre tehető. Ennek a vízkészletnek a számunkra hasznosíthatóvá tétele a tanulmányban javasolt nem­zetközi együttműködést igényli. A vízigények meghatározásához a legfontosabb ki­induló feltétel az a múltbeli adatokból feltárt kapcsolat volt, hogy a teljes nemzeti jövedelem évi növekedése mindeddig azonos­ volt a friss víz­igény évi növekedé­sével. A fejlődés trendjének megfelelően csökkenő ará- j nyú" növekedést (1990-ig 5%-os, 1990 és 2010 között 4%-os, 2030-ig 3%-os) feltételezve lett számításba véve a várható frissvízigény. A trendvizsgálattal párhuzamosan elkészült a főbb vízfelhasználók fejlődésének külön-külön történő elem­zése is. Ehhez, alapot a vízgazdálkodási koncepció és a középtávú népgazdasági tervek adták 1990-ig. Ezért a becslés körülbelül az ezredfordulóig jól megalapozott,­­ ezt követően azonban már csak a valószínű fejlődés sávjának középvonalát mutatja. A tanulmányban a vízfelhasználás becsült értékeit fi­gyelembe véve készült a Vízmérleg. A vízmérleget 1,5- szeres biztonsággal számították, ami tehát azt jelenti, hogy a vízpótló létesítmények olyan ütemben épülnek, hogy azok minden időben az elhasználódó vízmennyi­ség másfélszeresét biztosítani tudják a fogyasztók szá­mára. Az említett biztonsági tényező felvételét indo­kolja, hogy — minden időpontban kellő víztartalékkal kell rendel­keznünk, — nem minden víz kerül vissza a befogadóba megfe­lelő minőségben; — számolnunk kell a vízkormányzás veszteségeivel. A felsorolt szempontok megszabták a közeljövő leg­fontosabb vízgazdálkodási tennivalóit: — csatornázás és szennyvíztisztítás a már használt vi­zek újra­hasznosítása érdekében; — lefolyásszabályozás (tározás és vízátvezetés) az igé­nyek és készletek, időben és térben való összehan­golására; — többcélú, regionális és országos vízszolgáltató rend­szerek kialakítása. A vizsgált időszak alatt a vízgazdálkodásban nagy­mértékű eltolódás következik be a­ beruházási és az üzemi (szolgáltatási) költségek között az utóbbiak ja­vára (az 1973. évi 73—27% arány 2030-ra várhatóan 42—­ 58%-ra vált). Ez a tény világosan jelzi, hogy a nép­gazdaság egészéhez hasonlóan, sőt annál gyorsabb ütemben kell növekedniük a szolgáltatásoknak, mert nyilvánvalóan a beruházások terén nagy távlatban fo­kozatosan telítődést érünk el bizonyos területeken, pl. a vizsgált ágazaton belül a vízellátásban. Népgazdasági szinten a költségkihatások felvetésén túlmenően lényeges az a megállapítás, hogy a vízkészle­tek hozzáférhetősége és a befogadók szennyvízzel való terhelhetősége befolyásolja a közeljövő telepítéspoliti­­káját. Törekedni kell arra, hogy az iparfejlesztés súly­pontja (elsősorban a nagy vízigényű és erősen szennye­ző üzemek) a Duna és ha lehet a Dráva völgyére te­vődjön át és a Tisza-völgy tehermentesüljön. Az ágazati szintű döntéseket igénylő kérdések közül a következő 15—20 évben a vízgazdálkodási tevékeny­ség súlypontját a csatornázás é­s szennyvíztisztítás te­rületére kell helyezni annak érdekében, hogy a vissza­­bocsátott vizek újra felhasználhatók legyenek. A nagy tározási igény kielégítése a lehetőségek tel­jes kihasználását teszi szükségessé. A meglevő vagy tervezett nagy létesítmények felülvizsgálandók annak megállapítására, hogy azok tározóképessége miként növelhető (Tiszalök, Duna—Tisza csatorna). A korláto­zott tiszai készletek miatt azokat a szabályozó rendsze­

Next