Műszaki Élet, 1977. július-december (32. évfolyam, 13-26. szám)
1977-11-18 / 23. szám
A vízbázisol üdülőhelyeit kialakításakor megfelelő területi elhelyezéssel, kell törekedni arra, hogy nagy távlatban kialakuló agglomerátumok körzetében, jól megközelíthetően helyezkedjenek el. e) VÍZERŐ-HASZNOSÍTÁS Az energiagondok fokozódásával és a vízgazdálkodás jövő feladataihoz szükséges nagy mennyiségű energiamiatt növekvő igénnyel számolhatunk a lehetséges vízerőkészlet hasznosítására. A nagy lefolyásszabályozó rendszerek, tározók üzemeltetése révén jelentős" mennyiségű csúcsenergia termelése is lehetővé válik, ami hozzájárul hazánk energiarendszerének szabályozásához. Így a lefolyásszabályozó vízgazdálkodási rendszerek és az energiarendszerek szoros összefonódása várható a fejlesztési időszak végére. f) víziúthasznosítás, BELVÍZI HAJÓZÁS A társadalmi-gazdasági fejlődés nyomán fokozódó közlekedési, szállítási igények és az energiagondok megoldásával, valamint a lefolyásszabályozással egyidejűleg kialakuló víziutak várhatóan a belföldi hajózás jelentős növekedését eredményezik. Víziútjaink a nemzetközi víziutak fontos szakaszát képezik és a fejlesztési időszak végére várhatóan már kiépült észak—déli és kelet—nyugati európai víziútrendszer egyik találkozási pontján lesznek. A nemzetközi hajóforgalom nagyarányú növekedése, amely a Duna—Majna—Rajna csatorna megépítésétől, a 80-as évek elejétől kezdve várható, nyilvánvalóan ösztönzőleg fog hatni hazánk jelenleg lassú ütemben fejlődő víziközlekedésére is. A víziúthálózat alapja a Duna, a Tisza és a Dráva lesz, bár fejlődés várható a legtöbb mellékfolyón, a Duna—Tisza csatornán és a vízátvezetésre szolgáló egyéb csatornákon is. Az idegenforgalmi, az üdülési célú hajózás fellendülése várható a tározás hegy- és dombvidéki vízgazdálkodási rendszerében. A vízgazdálkodás tevékenységrendszere A vízgazdálkodási tevékenységrendszer a fejlesztési időszakban a jelenlegihez képest alapvető változáson megy át, mivel rendező elve megváltozik. A mai, hagyományos, ún. szakágazati elv helyett, alapvetően a tevékenységek műszaki-gazdasági jellege lesz az elsődleges rendező. Ez jelenti a megfelelő új formát a célkitűzések teljesítéséhez. A hagyományos szakágazatok e kereteken belül fognak fejlődni, önállóságuk a többcélú tevékenység uralkodóvá válásával csökkenni fog és elsősorban az igények feltárására fog irányulni. a) LEFOLYÁSSZABÁLYOZÁS Alapvető célja a nagy térségi dinamikus vízkészletek folytonos hasznosíthatóvá tétele a lefolyási viszonyok tér- és időbeli, mennyiségi és minőségi ingadozásainak az igények szerinti szabályozásával, a lefolyás különböző szabályozási határok között tartásával. A lefolyás teljes szabályozásával valósítható meg a nagy térségi vízgyűjtők teljes potenciális készletének hasznosíthatóvá tétele. A vízmennyiségek rendelkezésre bocsátásával megfelelő alapfeltételeket teremt a víztermelés szolgáltatásához, a nagy vizek szabályozott levezetésével hozzájárul a vízkár-elhárításhoz és a vízminőség szabályozásához. Ezentúl lehetővé teszi "a környezetformálási, üdülési, a vízerőhasznosítási, a víziútfejlesztési feladatok ellátását és hozzájárul a regionális társadalmi,gazdasági fejlődéshez, a kezelésben levő földterületek hasznosításához. Hosszú távon az alaptevékenységek közül a lefolyásszabályozás a legfontosabb, a vízgazdálkodás fejlődésének megalapozója. Ezért a továbbiakban ezzel foglalkozunk részletesen. Magyarország potenciális, nagy távlatban hasznosítható vízkészlete — ha a Duna-völgyi együttműködés számunkra kedvezően alakul — 30 km 3 év értékre becsülhető. A tározók rendszerének létesítését azonban nemcsak a hasznosítható vízkészlet növekedése teszi szükségessé, hanem ezt kívánja a vízkárelhárítás, az üdülés környezetformálás, a vízminőség-védelem, különösen a hőszennyezés közömbösítése, az energiatermelés, a víziútfejlesztés is. A 30 km/ év potenciális vízkészlet megoszlása a fő folyók között a természetes megoszlás arányában az alábbiak szerint becsülhető: Duna 20 km3 Tisza 5 km3 Dráva 5 km3 Összesen: 30 km3 A végső célkitűzésnek, a lefolyás teljes szabályozásának elérésére a választott időhatártól függően számtalan lehetőség kínálkozik. A feltételezett társadalom -gazdasági fejlődés igényei szerint a bizottság a két változat időhorizontját 50—70 év között választotta. Az időhorizont változása a vizsgálat logikai rendszerét nem érinti. Ha tehát az igények és feltételek megítélése pontosabbá válik, a teendők logikai kidolgozott rendszerében az intézkedések időpontja, végső soron az időhorizont is pontosítható. Ha végső célkitűzésünk az, hogy a lefolyás teljes szabályozását csak 2030 körül érjük el, akkor a 4. ábrán feltüntetett I. fejlesztési lehetőség szerinti megoldásra törekedhetünk. Ez összhangban van a korábban említett tározófejlesztéssel is, amely sprint 1990-ig 1,4 km3 tározóteret kell létesíteni. A jelenlegi 0,6 km 1-es térfogattal együtt így 1990-ben mintegy 2 km3 tározótérfogat lesz hazánkban. Ez az előbbiek szerint kereken 1 km3, év készletnövekedésnek felel meg, ami az ábra szerint a vízfelhasználáshoz viszonyítva mintegy kétszeres biztonságot ad. 1990 és 2030 között azonban — 40 év alatt — 58 km tározótérfogatot kellene építeni! Ezt a lassú indítású lehetőséget alátámasztja, hogy feltehetően — az elkövetkezendő 1—2 évtizedben — még szomszédaink sem fognak olyan nagyarányú lefolyás-szabályozási programot megvalósítani, amely a hazánkon átfolyó vízkészletet jelentősen csökkentené. A változat esetében azonban a hasznosítható vízkészlet kisebb a frissvízigénynél. A fejlesztés további lassítása úgy is elképzelhető, hogy a kívánt biztonságot másfélszeresre csökkentjük. Ekkor a teljes szabályozás elérését 2070-re halaszthatjuk. 2030-ig 30 km3 tározóteret kell üzembe helyezni (1990 és 2030 között 40 évben 28 km3-t) és az éves tározást (6 km3) 2010 előtt kell megvalósítani. A II. fejlesztési lehetőség szerint a hasznosítható vízkészletek növelésére 1970-től kezdődően a tározás-fejlesztést gyorsítani kell. A teljes szabályozást 2015-re lehetne így elérni. A hasznosítható vízkészletek eddig az időpontig megfelelő biztonsággaltudják fedezni a frissvízigényt, azaz eddig az időpontig végig fenn lehet tartani a vízelhasználás kielégítésének háromszoros biztonságát. E lehetőség viszont már az 1990-ig terjedő időszakban nagyarányú lefolyásszabályozó létesítmények (15 km3 tározótérfogat) építését igényelné. b) víztermelés-szolgáltatás jellege többcélú. A fejlesztési időszak végére egy-egy vízszolgáltató rendszer különféle igények (lakosság, ipar, mezőgazdaság stb.) kielégítésére lesz képes. Ezzel a nyersvizek minőségének romlása következtében megnő a nyersvízkezelés jelentősége és éppen a többcélú rendszerek miatt elképzelhető, hogy közvetlenül a szolgáltatást megelőző munkaműveletté válik. Tekintettel az országos méretű lefolyásszabályozásra, a helyi vízkészletek gyors kimerülésére és arra, hogy a vízkészletek mindössze néhány forrásból erednek, az egyedi, egycélú víztermelő-szolgáltató rendszerek a fejlesztési időszakban már teljesen háttérbe szorulnak. Előtérbe kerülnek és uralkodóvá válnak a többcélú, regionális, sőt országos vízszolgáltató rendszerek, amelyek a lefolyásszabályozó rendszerek részeként vagy ahhoz kapcsolódva épülhetnek ki. A vízszolgáltató rendszerek szükséges kiépítési kapacitása az évi frissvízigényből becsülhető. Ha feltételezzük az egyenletes elosztást, akkor a szükséges kapacitás 1500 m3/s. c) vízkárelhárítás Az ár- és belvízmentesítés a lefolyásszabályozás nagyarányú fokozódásával, majd teljessé válásával a fejlesztési időszakban fokozatosan átalakul a lefolyásszabályozó rendszer elemei közti és a legkorszerűbb technikával felszerelt előrejelzésen alapuló vízkormányozási — nagyvízi lefolyásszabályozási — tevékenységgé, a létesítmények ellenőrzésévé. Az árvízvédelmi rendszerek további fejlesztésében tehát a mértékadó állapotokat, helyzeteket a lefolyás teljes szabályozásával, mint végső állapottal összefüggésben is mérlegelni kell A vízkárelhárítás során egyre nagyobb jelentőségű lesz az ésszerű ártérhasznosítás, különösen a hegy- és dombvidéki területeken, a létesítendő nagy tározók alatt. A tározók építésével egyidejűleg a tározók alatt ki kell alakítani az ésszerű ártérhasznosításnak megfelelő zónákat. A hagyományos ár- és belvízmentesítésről feltételezhetjük, hogy a fejlesztési időszakban (1990 után) külön költség- és energiaigényt nem jelent, hanem ezek a tevékenységek a lefolyásszabályozás költség- és energiaigénye keretében megvalósíthatók. d) KÖRNYEZETFORMÁlÁS A vízgazdálkodás környezetformáló szerepének jelentősége tulajdonképpen abban rejlik, hogy az előző három tevékenység során megbontott környezeti egyensúlyt — amelynek a helyreállítására maga a természet is törekszik — a létesítményrendszer, illetve a tevékenység és a természeti környezet között magasabb és szabályozott szinten állítsa helyre és e dinamikus egyensúlyi helyzetet tartsa fenn. A vízgazdálkodási rendszerek kialakításával egész országrészek formálódnak át, alakulnak a társadalmigazdasági igényeknek megfelelően. E tevékenység hozzájárulhat a makrokörnyezet változtatásával új települések, ipartelepek, mezőgazdasági régiók, üdülőterületek kialakításához. A mikrokörnyezet formálása során elősegíti a településkörnyéki roncsolt területek átformálását, hasznosítását, a talajvízszint szabályozását. 14 MŰSZAKI ÉLET ÖSSZEFOGLALÁS, JAVASLATOK A tanulmányt előkészítő elemzések során nyilvánvalóvá vált, hogy a vizsgálatokat az ezredfordulón túlra is ki kellett terjeszteni, mivel a természettel való szoros kapcsolat következtében a vízgazdálkodási beavatkozások a környezetet tartósan alakítják, hatásuk sokszor visszafordíthatatlan, maradandó változást előidéző folyamatot indít el; — a szükséges létesítmények nagyméretűek, megvalósításuknak és teljes üzemük kifejlesztésének időigénye több, esetleg tíz évet is meghaladhat; — így a messze távlatban jelentkező igények már viszszahatnak a most következő hosszú távú tervezésre, meghatározzák az annak során végrehajtandó feladatok körét is. Az V. ötéves terv időszakát követő ötven évet választottuk elemzésünk időszakául (záró évnek 2030-at tekintve). Az 1990-ig, illetőleg 2000-ig elérni szükségesnek tartott célokat tekinthetjük olyan megállapításoknak, amelyek már mai tevékenységük irányát is megszabják. A vízgazdálkodás fejlesztésének irányát ilyen nagy távlatra már nem lehet a népgazdasági tervezés egészével szoros egységben meghatározni, hanem a víz természeti és társadalmi körfolyamata közötti kapcsolat biztosításából kell kiindulni. Az elemzések alapja ezért a mennyiségi vízmérleg volt. A vízmérleg egyik karja, a hasznosítható vízkészlet az emberi tevékenység fejlődése és a gazdasági változások következtében módosul. A mértékadónak választott mennyiség értéke a létesülő tározók szabályozó hatásaként növekszik és fokozatosan megközelíti a sok évi átlagos lefolyás mennyiségét, azaz a potenciális vízkészletet. A potenciális vízkészlet csak teljes vízgyűjtőre határozható meg. Vizsgálni kellett ezért a nemzetközi, vízkészlet-megosztás problémáját is. A vízgyűjtő teljes potenciális készlet az évi közepes lefolyással lett figyelembe véve. A készletek részvízgyűjtők közötti megosztásához alapul egyrészt a lakosszámmal súlyozott területek aránya szolgált, másrészt az az elv került alkalmazásra, hogy minden részvízgyűjtő tovább adja a saját területéről eredő, valamint a fölülről kapott vízkészlet felét. A két módszer egybehangzóan azt az eredményt adta, hogy az ország potenciális vízkészlete ’ 30 km 3/évre tehető. Ennek a vízkészletnek a számunkra hasznosíthatóvá tétele a tanulmányban javasolt nemzetközi együttműködést igényli. A vízigények meghatározásához a legfontosabb kiinduló feltétel az a múltbeli adatokból feltárt kapcsolat volt, hogy a teljes nemzeti jövedelem évi növekedése mindeddig azonos volt a friss vízigény évi növekedésével. A fejlődés trendjének megfelelően csökkenő ará- j nyú" növekedést (1990-ig 5%-os, 1990 és 2010 között 4%-os, 2030-ig 3%-os) feltételezve lett számításba véve a várható frissvízigény. A trendvizsgálattal párhuzamosan elkészült a főbb vízfelhasználók fejlődésének külön-külön történő elemzése is. Ehhez, alapot a vízgazdálkodási koncepció és a középtávú népgazdasági tervek adták 1990-ig. Ezért a becslés körülbelül az ezredfordulóig jól megalapozott, ezt követően azonban már csak a valószínű fejlődés sávjának középvonalát mutatja. A tanulmányban a vízfelhasználás becsült értékeit figyelembe véve készült a Vízmérleg. A vízmérleget 1,5- szeres biztonsággal számították, ami tehát azt jelenti, hogy a vízpótló létesítmények olyan ütemben épülnek, hogy azok minden időben az elhasználódó vízmennyiség másfélszeresét biztosítani tudják a fogyasztók számára. Az említett biztonsági tényező felvételét indokolja, hogy — minden időpontban kellő víztartalékkal kell rendelkeznünk, — nem minden víz kerül vissza a befogadóba megfelelő minőségben; — számolnunk kell a vízkormányzás veszteségeivel. A felsorolt szempontok megszabták a közeljövő legfontosabb vízgazdálkodási tennivalóit: — csatornázás és szennyvíztisztítás a már használt vizek újrahasznosítása érdekében; — lefolyásszabályozás (tározás és vízátvezetés) az igények és készletek, időben és térben való összehangolására; — többcélú, regionális és országos vízszolgáltató rendszerek kialakítása. A vizsgált időszak alatt a vízgazdálkodásban nagymértékű eltolódás következik be a beruházási és az üzemi (szolgáltatási) költségek között az utóbbiak javára (az 1973. évi 73—27% arány 2030-ra várhatóan 42— 58%-ra vált). Ez a tény világosan jelzi, hogy a népgazdaság egészéhez hasonlóan, sőt annál gyorsabb ütemben kell növekedniük a szolgáltatásoknak, mert nyilvánvalóan a beruházások terén nagy távlatban fokozatosan telítődést érünk el bizonyos területeken, pl. a vizsgált ágazaton belül a vízellátásban. Népgazdasági szinten a költségkihatások felvetésén túlmenően lényeges az a megállapítás, hogy a vízkészletek hozzáférhetősége és a befogadók szennyvízzel való terhelhetősége befolyásolja a közeljövő telepítéspolitikáját. Törekedni kell arra, hogy az iparfejlesztés súlypontja (elsősorban a nagy vízigényű és erősen szennyező üzemek) a Duna és ha lehet a Dráva völgyére tevődjön át és a Tisza-völgy tehermentesüljön. Az ágazati szintű döntéseket igénylő kérdések közül a következő 15—20 évben a vízgazdálkodási tevékenység súlypontját a csatornázás és szennyvíztisztítás területére kell helyezni annak érdekében, hogy a visszabocsátott vizek újra felhasználhatók legyenek. A nagy tározási igény kielégítése a lehetőségek teljes kihasználását teszi szükségessé. A meglevő vagy tervezett nagy létesítmények felülvizsgálandók annak megállapítására, hogy azok tározóképessége miként növelhető (Tiszalök, Duna—Tisza csatorna). A korlátozott tiszai készletek miatt azokat a szabályozó rendsze