Műszaki Élet, 1980. július-december (35. évfolyam, 14-26. szám)
1980-08-22 / 17. szám
Fon UM FÓRUM FÓRUM - FÓRVTM - FÓRUM - B ÓIU M - FÓRUM Holtpont ? ,, Amelyik tehén fejni akarják, annak enni is kell adnia!" (Egy idegenbe szakadt hazánkfia.) Bizonyítás ,és egyben ellenbizonyítás is volt Szentgyörgyi Zsuzsa élvezetes és eleven cikke a Műszaki Élet 11. számában. Bizonyította, hogy nincs meg a kellő vitaszellem olyan központi és fontos kérdésben a társadalomban és a műszakiak között, mint a szent tehén ügye. Egyben azt is bizonyította, hogy igenis, van e témában is vitaszellem, hiszen különben minek a jele lenne a „Holtpont" című cikke. Nos, nézzük meg: mennyiben holt, és mennyiben holtpont valójában ez a holtpont? (Félreértés elkerülése végett előre kijelentem, hogy nem tartozom a hivatalból válaszolók közé. Évekkel ezelőtt dolgoztam az ágazatban, de sem eredményeivel nem büszkélkedhetem, sem kudarcai nem terhelik lelkiismeretemet.) A fejlődés nem állt meg Úgy vélem, semmi sem volt. Moldova könyve nagyon is eleven, életszagú, meggyőző, és szinte bizonyos vagyok benne, hogy tényeken alapul. Olyan könyvben, mint amilyen a ,,Nehéz emberek” c. ,film volt annak idején. (Más kérdés, hogy — akárcsak a filmben a rendező az egyes jelenetek vágásával — a tények önkényes, de vitán felül koncepciózus, valamely gondolatmenetét alátámasztani akaró csoportosításával a szó szerinti, idézet is elveszítheti hitelességét, környezetéből kiragadva. Ugyanakkor természetesen a helyes vágással művészi valóságábrázolás — jellemzőbb kép, de nem igazolványkép — alakítható ki.) Ugyanígy nem tekinthető holtnak a könnyűipar és annak nagy (múltú, jelenű és jövőjű) szakágazata, a textilipar sem. A Moldova-könyv egyes megállapításai újak lehetnek a szakágazaton kívülieknek, de nem sok újat mondanak a könnyűiparban, sőt mondhatnám azt is, hogy a termelő munkában dolgozóknak. Tudomásom szerint a leírtak már mintegy 5 esztendeje ismertek voltak a szakágazatban, mely adottságai, lehetőségei között már változtatni is próbált ezeken a körülményeken.E törekvések egy részéről a Moldova-könyv is számot ad.) A fejlődés a világban, az iparban, a könnyűiparban, a textiliparban nem állt meg, így a holtpont kifejezés sem tűnik jogosultnak. Ha mindez így igaz, akkor mit lehet itt hiányolni? Csak akkor és annyit és olyan szinten érdemes vitatkozni, amennyit egy adott kérdés megérdemel. A közszellem éppen akkor egészséges, ha a vita optimális mérvű, nem több és nem kevesebb a kelleténél. Vegyük sorra ilyen szemlélettel a Holtpont c. cikk néhány lényeges gondolatát. Moldova írói eszközökkel ábrázolt bizonyos állapotokat, sorsokat, helyzeteket. Mit kell és mit lehet ezen magyarázni? Azt, hogy a textilipar „konzerválja-e a nyomorúságot” könnyen lehet vitatni, amint azt Szentgyörgyi Zsuzsa is bizonyította. Nyilván egy ilyen erős indulati töltésű mondás, adott történelmi korban, adott országban még érvényes is lehet. Általános, korok és országok feletti örökérvényűségéről természetesen szó sincs, és a mai magyar textiliparra való különleges érvénye sem dokumentálható. De vitathatatlan, hogy tetszetősen hangzik. Ami a könyvbeli kérdések iparpolitikai vonatkozásait illeti, ezek — a bányászatban vagy a közlekedésben feltárt problémákhoz hasonlóan — aligha oldhatók meg szabad vitákon. Ritka kivételnek számít, hogy a halálra ítélt vasútvonalak némelyike talán most kegyelmet kap a Népszabadságban megjelent cikkek nyomán. Ez sem vita volt, hanem újságírók Cikkeinek eredménye. (És talán az olajáré is. — Szerk.) Ki nyilatkozzon, és miért? A „Holtpont” szerzője is felsorolja, hogy az érdekeltek egy része (ágazati vagy ipari vezetők, elkötelezettek, lekötelezettek) elfogultsága vagy annak látszata miatt, más része a kellő felkészültség (kor, tapasztalat, áttekintése gyakorlat) hiányában nem vállalkozhat „válaszadásra”. De itt más nehézség is van: a könyv egy kollektívával „áll szemben". Ha mindegyik vállalat magáról ír, az mentegetőzés. Ha mindegyik más vállalatról ír, az kontárkodás, illetéktelen bábáskodás. Így a vállalatok egyike sem tud — pszichológiai gátlás miatt — megszólalni. A minisztériumon belül a téma csak néhány, éppen a szükséges javítás munkájával, előkészítésével is elfoglalt ember „asztala”. S mit is mondhatnának ők? A könyvet a miniszter rendelte meg. A könyv tényeken alapul. A tényeket nem ők szolgáltatták, tehát ezekkel az adatszolgáltató vállalatoknak, vezetőiknek kellene vitatkozni, ha arra — előbb említett gátlásaiktól eltekintve — okuk lenne. A könyv — egyes emberek személyes véleményén túl — semmilyen lokális vagy ágazati szintű gazdaságpolitikai álláspontot, célt, elgondolást nem fogalmaz meg, ami ellen vagy ami mellett egy minisztériumi iparpolitikus nyilatkozhatna. Akkor miről írjanak? „Érdekes lenne a szakszervezet álláspontját is megismerni — írja Szentgyörgyi Zsuzsa. — A textilipari közvélemény pedig az egyesületben kaphat teret .. A szakágazati szakszervezet, deminden szakszervezet küzd saját területén „A szent tehén”-ben vázolt nehézségekkel — különböző mértékben. Aki utánanéz, láthatja rendszeresen ezeket a megnyilatkozásokat a szaksajtóban és a napi sajtóban hosszú évek óta. Miért és miről nyilatkozzon most, kijön a szakszervezet? Írjon könyvbírálatot? Ami pedig az egyesületet illeti: a Szervezési és Vezetési ,Tudományos Társaság kiadásában megjelenő SZVT Tájékoztató júliusi számának 37 .oldalán olvasható, hogy az SZVT tervezési szakosztályában újjáalakult a terv- és üzemgazdászok klubja, ahol a tervek szerint ősszel a Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesülettel együtt megvitatják Moldova György: A szent tehén c. könyvét, amely a textiliparral foglalkozik, és amely az idei könyvnap legnagyobb slágere volt. A könyv vitájára az írót is meghívják. Csak egyet lehet érteni Szentgyörgyi Zsuzsa álláspontjával, miszerint „ ... elengedhetetlenül szükséges országunkban egy egészséges, érvelve vitatkozó közszellem létrehozása.” Hozzá kell tenni, hogy e közszellem megnyilvánulásának technikai lehetőségei — pl. publikálás vonatkozásában — még papírban is csak korlátozottan vannak meg, noha papíron — elvben — korlátlanok. Moldova könyvének 1500 gépelt oldalnyi terjedelme 300 db Műszaki Élet „Fórum”-cikk kéziratának felel meg, és ennyit a lap egy év alatt sem tud közölni. Így a közszellem támogatásához az is hozzátartozna, hogy ne csak befutott közírók írhassanak a textiliparról ilyen terjedelemben, hanem az ott dolgozók is kapjanak egyenlő lehetőséget, szabadidőben, terjedelemben és anyagiakban? „Szótlanul” nehéz vitatkozni! Bizonyos témák megkívánnak bizonyos minimális terjedelmet, mert az alatt akkor sem lehet és érdemes vitatkozni róluk, ha különben megérdemelnék a vitát. Attól pedig egyáltalán nem vagyok kétségbe esve, hogy a textilipar problémáiról nem textilmérnök írt riportkönyvet. Hála Istennek, hogy legalább a riportkönyveket író írja! Van a mérnököknek más dolguk is (no meg a kiadó nekik nem mer hitelezni). Ettől eltekintve „már a régi görögök” — ha tudtak latinul — megmondták, hogy a „homo novus” (új ember) tud meglátni, megmondani egy összeszokott közösségbe érkezve olyan összefüggéseket, melyeket a közösség sokkal nagyobb gyakorlattal és sokkal több tárgyi tudással rendelkező tagjai nem tudtak addig kimondani. Emberileg nézve ez két okból is természetes folyamat. Egyrészt egy adott, zárt közösségen belül kimondatlanul kialakulnak tabuk, megszokások, előítéletek. Bizonyos dolgokról nem beszélnek, csak írnak. Bizonyos dolgokról nem írnak, csak beszélnek, sőt esetleg csak suttognak. Másrészt azok, akik egy közösségben belül élnek, bizonyos problémákba „beleszületnek”, azokat teljes mértékben átérzik, természetesnek érzik, okaikkal, fonákságaikkal együtt. S a kellő távlat híján nem is tudhatják a szükséges objektivitással absztrahálni napi gondjaik között a mélyebb, általánosabb összefüggéseket. összefoglalva: holtpont a textiliparban, a róla szóló tájékoztatásban, sőt még a műszakiak vitaszellemében sincs. Legutóbbi vonatkozásban a rendelkezésünkre álló fórumok kapacitása, a publikációs lehetőségekhez juttatás érdekében növelhető lenne. Mi lenne, ha a vitathatatlan sikerű szent tehén helyett vagy mellett a helyes közszellem kialakításához alapvetően szükséges vita vitatható előfeltételeiről is vitatkozhatnánk? WEISZBURG JÁNOS ( ' ) Nta már mindenki egyetért azzal a megállapítással, hogy a minőség javítására nemcsak a tőkésországokba irányuló export fokozása érdekében van szükség, hanem egyre igényesebb a hazai piac is, egyre igényesebbek a tőlünk nagy menynyiségben importáló szocialista országok is. Az üzemek vezetői ugyanakkor minden lehető fórumon hangoztatják, hogy a minőség javítása érdekében változtatni kellene beruházási politikánkon is. Az a helyzet ugyanis, hogy a termelés növeléséhez szükséges korszerű, termelékenyebb gépek megvásárlására — ha korlátozott mértékben is — megvan a lehetőség, hiszen azt minden döntésre hivatott szerv belátja, hogy ezek nélkül a gépek nélkül a termelést növelni, a műszaki színvonalat fejleszteni nem lehet. Ugyanakkor nehezebben jutnak hozzá az üzemek azokhoz a sokszor viszonylag kis értékű kiegészítő berendezésekhez, amelyek nélkül viszont a megfelelő és kívánt minőséget biztosítani nem lehet. Is ez a gyakorlat abból az időből származik, amikor az üzem 11 részére az volt jó, ha akár a legrosszabb feltételek közepette is, de belevágott a beruházásba, mondván, hogy a már folyó beruházáshoz néhány év alatt a szükséges további pénzeket majd csak biztosítja valaki. Ez a szemlélet ma is uralkodik, vagyis az üzemek az első lépcsőben megelégszenek az alapgépek beszerzésével, abban bízva, hogy a minőség javítása érdekében a további gépeket vagy műszereket majd csak megkapják valahogy. Az átmeneti időben azonban elveszthetik a piacot, elvesztheti a vállalat jó hírét. Beruházási politikánkban tehát azt a szemléletet kell érvényesíteni, hogy ahol fejlesztünk, ott a jó minőségű áruk termeléséhez szükséges feltételeket biztosítsuk, mert az csak így.PS9. hifisp+min Beruházási politikánkban tehát azt a szemléletet kell érvényesíteni, hogy ahol fejlesztünk, ott a jó minőségű áruk termeléséhez szükséges feltételeket biztosítsuk, mert az csak így lesz kifizetődő. Építész tervez - beruházó végez Sokszor érte már vád az építészeket azért, mert a lakótelepek szürkék, unalmasak, s mert a lakóházak — legyenek azok társas vagy családi házak — többnyire ötlettelenek, csúnyák, és ráadásul drágák is. Mindezekre választ adni legfeljebb egy alapos és körültekintő tanulmány keretében lehetne, tehát erre most nem is vállalkozom. Mégis, a történet, amit elmesélek, talán hozzásegít annak megértéséhez, hogy az építés olyan összetett tevékenység, amelyben az építésznek fontos, de korántsem meghatározó szerepe van Magyarországon. Az eset — amely más szereplőkkel, más helyen, más időben, de biztosan máskor is megtörténhetett — példa arra, hogy miként épülhet jó tervek nyomán rossz ház, és híven tükrözi azt a szemléletet, amely ma az építésztervezők munkáját, és ezzel együtt személyét sem sokra becsüli. Végre egy jó ház ! Elit, budai területen megmaradt, egyetlen, üres telket nem kis ügyességgel megszerzett egy vállalat vezető beosztású dolgozóiból álló csoport. Lakásépítő szövetkezetet alakítottak. A tervezés során derült ki, hogy beépíthetőség szempontjából a telek elég rossz adottságú — hoszszúkás, keskeny, tölcsér alakú, meredek, észak-keleti lejtésű —, éppen ezért többszöri sikertelen próbálkozás után végül egy jó nevű építészmérnököt kértek fel a tervek elkészítésére. Az ajánlati terveket — amelyeket az építész ingyen, csupán a megbízás megszerzése miatt készített — a szövetkezet közgyűlése egyhangúan elfogadta, annál is inkább, mert az a korábbi tervekhez képest sokkal szebb, olcsóbb és jobban használható lakásokat produkált. Mivel a tervezőnek nem volt lakása, ezen a közgyűlésen kérte felvételét a lakásszövetkezetbe. Teljes jogú tagságát szintén egyhangúan megszavazták, egyben átnyújtották neki a csekket, amelyen az első tekintélyes öszszeget — a telek árának rá eső hányadát — be kellett fizetnie. Postára adta összes megtakarított pénzét, és a tervezést lelkesen folytatta tovább. Elkészültek az elvi, majd az engedélyezési tervek, végigjárták a hatósági útvesztőket, pecsétet kaptak, jóváhagyást nyertek. Közben esedékessé vált egy újabb befizetés — anyagvásárlásra —, de építészünknek több pénze nem volt. A lakásépítő szövetkezet elnöke nagyvonalúan felajánlotta, hogy a tervezési díjnak megfelelő összeget befizetettnek tekinti, hiszen a tervező a munkát elvégezte, a terveket leszállította, csak az engedélyezési eljárás elhúzódása miatt nem lehet kifizetni munkájának ellenértékét. Az, hogy a megállapodást csak szóban kötötték, nem okozott gondot mindaddig, amíg a tervező és a megbízó között teljes volt az egyetértés. Olyannyira nem, hogy amikor a jogerős építési engedély birtokában a szövetkezet már kifizethette volna a terveket, még mindig erre a megállapodásra hivatkozva nem fizetett. Nem kell már az építész Elkezdődött a kivitelezés, a kiviteli terveket az építész és a társtervezők (statikus, gépész) folyamatosan készítették. A tervezői művezetés során az építész csodálkozva tapasztalta, hogy az alapozást a tervektől eltérően végzik. Kérdésére a munkások azt felelték, hogy a szövetkezet elnökének utasítására végzik így a munkát. Amikor mindezt számonkérte az elnöktől, az kereken elutasította azzal, hogy ő (!) a megbízó. (Értsd: nála a pénz, ő azt tesz, amit akar.) A tervező, akit már megedzett a több éves harc a kivitelezőkkel, beruházókkal — ekkor feljegyzéssel fordult a szövetkezet vezetőségéhez, tárgyalást ajánlott annak érdekében, hogy a kiviteli tervek készítését folytatni lehessen. Az elnök válaszképpen írásban közölte az építésszel — de mint lakóközösségi taggal —, hogy kizárták a szövetkezetből, mivel az adott határidő lejártáig nem fizette be az anyagvásárláshoz szükséges pénzösszeget. Ugyanaznap értesítették — mint tervezőt —, hogy a leszállított tervek szerződésben megállapított ellenértékét a szövetkezet postán átutalta részére. A harmadik levélben — ami szintén még aznap érkezett — pedig azt, hogy a kiviteli tervekre kötött szerződést a szövetkezet felbontja, az építész további közreműködésére a szövetkezetnek nincs szüksége. A tárgyalási ajánlatra nem érkezett válasz. A jogerős építési engedély megvan. Erre kellett az építész. Megtette kötelességét, most már mehet. De valóban? Döcögve és drágán épül A terv — amelyből szerencsés esetben jó ház épülhetett volna — avatatlan kezekbe került, és most már nem sok esélye van annak, hogy a felépülő házak különbek lesznek, mint a budai társasházak általában. Az ötletszerű változtatgatások ráadásul egymásnak ellentmondóak lévén, a kivitelezést nem lehetett folytatni. A külső szemlélő, de a szövetkezeti tagok többsége sem tud erről semmit, csak annyit lát, hogy egy építkezés elindult, akadozott, meg-megállt, aztán lassan felépültek a házak, amelyek nem különösebben jók, nem különösebben szépek, de legalább jó drágák. És szidják az építészt. De a beruházó legalább boldog. Hatalma teljes tudatában a saját (•?!) pénzén azt csinált, amit akart, és benne fel sem merül, hogy jobb lett volna maradni saját „kaptafájánál”, a tervezést pedig arra bíznia, aki ért hozzá, mint a kenyérsütéshez a pék, a cipőtalpaláshoz a suszter. Talán ott kellene kezdeni, hogy vannak szakmák és vannak azokhoz értő emberek, és próbáljuk elhinni, hogy azokhoz a szakmákhoz ők értenek, és nem mi. Mert mi a mi szakmánkhoz értünk. Vagy nem? A tervező nem fellebbezett és nem pereskedett, hanem új ház tervezésébe fogott. Minden eddigi tudásával, tapasztalatával, lelkesen — de meddig? Meddig fogjuk tehetséges, jó szakemberek szellemi energiáit pazarolni, letépni a cipőtalpakat és mezítláb járni? MIHÁLY ÉVA KITÜNTETETTEK A Szocialista Magyarországért Érdemrend kitüntetést kapta: dr. Szabó Tibor főosztályvezető — Kohó- és Gépipari Minisztérium; dr. Salusinszky István vezérigazgató — Magyar Külkereskedelmi Bank Rt. A Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést kapta: dr. Amrik László igazgatóhelyettes — Mohácsi Farostlemezgyár; dr. Borka József igazgatóhelyettes — Tejipari Vállalatok Trösztje; dr. Horn Artur Állami-díjas akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár — Állatorvostudományi Egyetem; Szabó Lajos főosztályvezető — AGROBER Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Tervező-Beruházási Vállalat; Füstös Ferenc igazgató — Ganz-MÁVAG; Gáldi Dezső műszaki-gazdasági tanácsadó — Ipari Szerelvény- és Gépgyár. A Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetést kapta: Kari József igazgató — Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat; dr. Pethő Ferenc főigazgató, főiskolai tanár — Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskola; dr. Kósa Zoltán gazdasági igazgató — ERDÉRT Vállalat; dr. Miklai Jenő igazgatóhelyettes — Mohácsi Farostlemezgyár; Zelnik István műszaki-gazdasági tanácsadó — Somogyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság; Kemmer Jenő igazgató — Elzett Művek írószergyára; Lovas Lajos műszaki-gazdasági tanácsadó — Ózdi Kohászati Üzemek; dr. Bánki Géza osztályvezető és dr. Fekete Antal osztályvezető-helyettes — Kohó- és Gépipari Minisztérium. MŰSZAKI EI.FT 7