Műszaki Élet, 1980. július-december (35. évfolyam, 14-26. szám)

1980-08-22 / 17. szám

Fon UM FÓRUM FÓRUM - FÓRVTM - FÓRUM - B ÓIU M - FÓRUM Holtpont ? ,, Amelyik tehén fejni akarják, annak enni is kell adnia!" (Egy idegenbe szakadt hazánkfia.) Bizonyítás ,és egyben ellen­­bizonyítás is volt Szentgyörgyi Zsuzsa élvezetes és eleven cik­ke a Műszaki Élet 11. számában. Bizonyította, hogy nincs meg a kellő vitaszellem olyan közpon­ti és fontos kérdésben a társa­dalomban és a műszakiak kö­zött, mint a szent tehén ügye. Egyben azt is bizonyította, hogy igenis, van e témában is vita­szellem, hiszen különben minek a jele lenne a „Holtpont" című cikke. Nos, nézzük meg: mennyiben holt, és mennyiben holtpont va­lójában ez a holtpont? (Félre­értés elkerülése végett előre ki­jelentem, hogy nem tartozom a hivatalból válaszolók közé. Évekkel ezelőtt dolgoztam az ágazatban, de sem eredményei­vel nem büszkélkedhetem, sem kudarcai nem terhelik lelkiis­meretemet.) A fejlődés nem állt meg Úgy vélem, semmi sem volt. Moldova könyve nagyon is ele­ven, életszagú, meggyőző, és szinte bizonyos vagyok benne, hogy tényeken alapul. Olyan könyvben, mint amilyen a ,,Ne­héz emberek” c. ,film volt an­nak idején. (Más kérdés, hogy — akárcsak a filmben a ren­dező az egyes jelenetek vágá­sával — a tények önkényes, de vitán felül koncepciózus, vala­mely gondolatmenetét alátá­masztani akaró csoportosításá­val a szó szerinti, idézet is el­veszítheti hitelességét, környe­zetéből kiragadva. Ugyanakkor természetesen a helyes vágással művészi valóságábrázolás — jellemzőbb kép, de nem igazol­ványkép — alakítható ki.) Ugyanígy nem tekinthető holtnak a könnyűipar és annak nagy (múltú, jelenű és jövőjű) szakágazata, a textilipar sem. A Moldova-könyv egyes megálla­pításai újak lehetnek a szak­ágazaton kívülieknek, de nem sok újat mondanak a könnyű­iparban, sőt mondhatnám azt is, hogy a termelő munkában dolgozóknak. Tudomásom sze­rint a leírtak már mintegy 5 esztendeje ismertek voltak a szakágazatban, mely adottságai, lehetőségei között már változ­tatni is próbált ezeken a körül­ményeken.­­E törekvések egy részéről a Moldova-könyv is számot ad.) A fejlődés a világban, az ipar­ban, a könnyűiparban, a textil­iparban nem állt meg, így a holtpont kifejezés sem tűnik jo­gosultnak. Ha mindez így igaz, akkor mit lehet itt hiányolni? Csak akkor és annyit és olyan szinten érdemes vi­tatkozni, amennyit egy adott kér­dés megérdemel. A közszellem ép­pen akkor egészséges, ha a vita op­timális mérvű, nem több és nem kevesebb a kelleténél. Vegyük sor­ra ilyen szemlélettel a Holtpont c. cikk néhány lényeges gondolatát. Moldova írói eszközökkel ábrá­zolt bizonyos állapotokat, sorsokat, helyzeteket. Mit kell és mit lehet ezen magyarázni? Azt, hogy a textilipar „konzervál­ja-e a nyomorúságot” könnyen le­het vitatni, amint azt Szentgyörgyi Zsuzsa is bizonyította. Nyilván egy ilyen erős indulati töltésű mondás, adott történelmi korban, adott or­szágban még érvényes is lehet. Ál­talános, korok és országok feletti örökérvényűségéről természetesen szó sincs, és a mai magyar textil­iparra való különleges érvénye sem dokumentálható. De vitathatatlan, hogy tetszetősen hangzik.­­ Ami a könyvbeli kérdések ipar­­politikai vonatkozásait illeti, ezek — a bányászatban vagy a közlekedés­ben feltárt problémákhoz hasonlóan — aligha oldhatók meg szabad vi­tákon. Ritka kivételnek számít, hogy a halálra ítélt vasútvonalak néme­lyike talán most kegyelmet kap a Népszabadságban megjelent cikkek nyomán. Ez sem vita volt, hanem újságírók Cik­keinek eredménye. (És talán az olajáré is. — Szerk.) Ki nyilatkozzon, és miért? A „Holtpont” szerzője is fel­sorolja, hogy az érdekeltek egy része (ágazati vagy ipari veze­tők, elkötelezettek, lekötelezet­tek) elfogultsága vagy annak látszata miatt, más része a kel­lő felkészültség (kor, tapaszta­lat, áttekintése gyakorlat) hiá­nyában nem vállalkozhat „vá­laszadásra”. De itt más nehézség is van: a könyv egy kollektívával „áll szemben". Ha mindegyik vállalat magá­ról ír, az mentegetőzés. Ha mindegyik más vállalatról ír, az kontárkodás, illetéktelen bá­báskodás. Így a vállalatok egyi­ke sem tud — pszichológiai gátlás miatt — megszólalni. A minisztériumon belül a té­ma csak néhány, éppen a szük­séges javítás munkájával, elő­készítésével is elfoglalt ember „asztala”. S mit is mondhatná­nak ők? A könyvet a miniszter rendelte meg. A könyv ténye­ken alapul. A tényeket nem ők szolgáltatták, tehát ezekkel az adatszolgáltató vállalatoknak, vezetőiknek kellene vitatkozni, ha arra — előbb említett gátlá­saiktól eltekintve — okuk len­ne. A könyv — egyes emberek személyes véleményén túl — semmilyen lokális vagy ágazati szintű gazdaságpolitikai állás­pontot, célt, elgondolást nem fogalmaz meg, ami ellen vagy ami mellett egy minisztériumi iparpolitikus nyilatkozhatna. Akkor miről írjanak? „Érdekes lenne a szakszervezet ál­láspontját is megismerni — írja Szentgyörgyi Zsuzsa. — A textilipa­ri közvélemény pedig az egyesület­ben kaphat teret .. A szakágazati szakszervezet, de­­minden szakszervezet küzd saját te­rületén „A szent teh­én”-ben vázolt nehézségekkel — különböző mérték­ben. Aki utánanéz, láthatja rendsze­resen ezeket a megnyilatkozásokat a szaksajtóban és a napi sajtóban hosszú évek óta. Miért és miről nyi­latkozzon most, kijön a szakszer­vezet? Írjon könyvbírálatot? Ami pedig az egyesületet illeti: a Szervezési és Vezetési ,Tudományos Társaság kiadásában megjelenő SZVT Tájékoztató júliusi számának 37 .oldalán olvasható, hogy az SZVT tervezési szakosztályában újjáala­kult a terv- és üzemgazdászok klub­ja, ahol a tervek szerint ősszel a Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesülettel együtt megvitatják Moldova György: A szent tehén c. könyvét, amely a textiliparral fog­lalkozik, és amely az idei könyv­nap legnagyobb slágere volt. A könyv vitájára az írót is meghív­ják. Csak egyet lehet érteni Szent­­györgyi Zsuzsa álláspontjával, miszerint „ ... elengedhetetle­nül szükséges országunkban egy egészséges, érvelve vitatkozó közszellem létrehozása.” Hozzá kell tenni, hogy e köz­szellem megnyilvánulásának technikai lehetőségei — pl. pub­likálás vonatkozásában — még papírban is csak korlátozottan vannak meg, noha papíron — elvben — korlátlanok. Moldo­va könyvének 1500 gépelt oldal­nyi terjedelme 300 db Műszaki Élet „Fórum”-cikk kéziratának felel meg, és ennyit a lap egy év alatt sem tud közölni. Így a közszellem támogatásához az is hozzátartozna, hogy ne csak be­futott közírók írhassanak a tex­tiliparról ilyen terjedelemben, hanem az ott dolgozók is kap­janak egyenlő lehetőséget, sza­badidőben, terjedelemben és anyagiakban? „Szótlanul” ne­héz vitatkozni! Bizonyos témák megkívánnak bizonyos mini­mális terjedelmet, mert az alatt akkor sem lehet és érdemes vi­tatkozni róluk, ha különben megérdemelnék a vitát. Attól pedig egyáltalán nem vagyok kétségbe esve, hogy a textilipar problémáiról nem textilmérnök­ írt riportkönyvet. Hála Istennek, hogy legalább a riportkönyveket író írja! Van a mérnököknek más dolguk is (no meg a kiadó nekik nem mer hitelezni). Ettől eltekintve „már a régi görö­gök” — h­a tudtak latinul — meg­mondták, hogy a „homo novus” (új ember) tud meglátni, megmondani egy összeszokott közösségbe érkez­ve olyan összefüggéseket, melyeket a közösség sokkal nagyobb gyakor­lattal és sokkal több tárgyi tudás­sal rendelkező tagjai nem tudtak addig kimondani. Emberileg nézve ez két okból is természetes folyamat. Egyrészt egy adott, zárt közösségen belül kimon­datlanul kialakulnak tabuk, meg­szokások, előítéletek. Bizonyos dol­gokról nem beszélnek, csak írnak. Bizonyos dolgokról nem írnak, csak beszélnek, sőt esetleg csak suttog­nak. Másrészt azok, akik egy kö­zösségben belül élnek, bizonyos problémákba „beleszületnek”, azo­kat teljes mértékben átérzik, termé­szetesnek érzik, okaikkal, fonáksá­gaikkal együtt. S a kellő távlat hí­ján nem is tudhatják a szükséges objektivitással absztrahálni napi gondjaik között a mélyebb, általá­nosabb összefüggéseket. összefoglalva: holtpont a tex­tiliparban, a róla szóló tájékoz­tatásban, sőt még a műszakiak vitaszellemében sincs. Legutób­bi vonatkozásban a rendelkezé­sünkre álló fórumok kapacitása, a publikációs lehetőségekhez juttatás érdekében növelhető lenne. Mi lenne, ha a vitatha­tatlan sikerű szent tehén he­lyett vagy mellett a helyes köz­szellem kialakításához alapvető­en szükséges vita vitatható elő­feltételeiről is vitatkozhatnánk? WEISZBURG JÁNOS ( ' ) N­t­a már mindenki egyetért azzal a megállapítással, hogy a minőség javítására nemcsak a tőkésországokba irányuló export fokozása érdekében van szükség, hanem egyre igénye­sebb a hazai piac is, egyre igényesebbek a tőlünk nagy meny­­nyiségben importáló szocialista országok is. Az üzemek vezetői ugyanakkor minden lehető fórumon han­goztatják, hogy a minőség javítása érdekében változtatni kelle­ne beruházási politikánkon is. Az a helyzet ugyanis, hogy a ter­melés növeléséhez szükséges korszerű, termelékenyebb gépek megvásárlására — ha korlátozott mértékben is — megvan a lehetőség, hiszen azt minden döntésre hivatott szerv belátja, hogy ezek nélkül a gépek nélkül a termelést növelni, a műszaki színvonalat fejleszteni nem lehet. Ugyanakkor nehezebben jut­nak hozzá az üzemek azokhoz a sokszor viszonylag kis értékű kiegészítő berendezésekhez, amelyek nélkül viszont a megfelelő és kívánt minőséget biztosítani nem lehet. Is ez a gyakorlat abból az időből származik, amikor az üzem 11 részére az volt jó, ha akár a legrosszabb feltételek köze­pette is, de belevágott a beruházásba, mondván, hogy a már fo­lyó beruházáshoz néhány év alatt a szükséges további pénze­ket majd csak biztosítja valaki. Ez a szemlélet ma is uralkodik, vagyis az üzemek az első lépcsőben megelégszenek az alapgé­pek beszerzésével, abban bízva, hogy a minőség javítása ér­dekében a további gépeket vagy műszereket majd csak meg­kapják valahogy. Az átmeneti időben azonban elveszthetik a piacot, elvesztheti a vállalat jó hírét. Beruházási politikánkban tehát azt a szemléletet kell érvé­nyesíteni, hogy ahol fejlesztünk, ott a jó minőségű áruk ter­meléséhez szükséges feltételeket biztosítsuk, mert az csak így­­.PS9. hifi­sp+m­in Beruházási politikánkban tehát azt a szemléletet kell érvé­­nyesíteni, hogy ahol fejlesztünk, ott a jó minőségű áruk ter­meléséhez szükséges feltételeket biztosítsuk, mert az csak így lesz kifizetődő. Építész tervez - beruházó végez Sokszor érte már vád az épí­tészeket azért, mert a lakótele­pek szürkék, unalmasak, s mert a lakóházak — legyenek azok társas vagy családi házak — többnyire ötlettelenek, csúnyák, és ráadásul drágák is. Mindezek­re választ adni legfeljebb egy alapos és körültekintő tanul­mány keretében lehetne, tehát erre most nem is vállalkozom. Mégis, a történet, amit elmesé­lek, talán hozzásegít annak meg­értéséhez, hogy az építés olyan összetett tevékenység, amelyben az építésznek fontos, de koránt­sem meghatározó szerepe van Magyarországon. Az eset — amely más szerep­lőkkel, más helyen, más időben, de biztosan máskor is megtör­ténhetett — példa arra, hogy mi­ként épülhet jó tervek nyomán rossz ház, és híven tükrözi azt a szemléletet, amely ma az épí­tésztervezők munkáját, és ezzel együtt személyét sem sokra be­csüli. Végre egy jó h­áz ! Elit, budai területen megma­radt, egyetlen, üres telket nem kis ügyességgel megszerzett egy vállalat vezető beosztású dolgo­zóiból álló csoport. Lakásépítő szövetkezetet alakítottak. A ter­vezés során derült ki, hogy be­építhetőség szempontjából a te­lek elég rossz adottságú — hosz­­szúkás, keskeny, tölcsér alakú, meredek, észak-keleti lejtésű —, éppen ezért többszöri sikertelen próbálkozás után végül egy jó nevű építészmérnököt kértek fel a tervek elkészítésére. Az aján­lati terveket — amelyeket az épí­tész ingyen, csupán a megbízás megszerzése miatt készített — a szövetkezet közgyűlése egyhan­gúan elfogadta, annál is inkább, mert az a korábbi tervekhez ké­pest sokkal szebb, olcsóbb és jobban használható lakásokat produkált. Mivel a tervezőnek nem volt lakása, ezen a közgyűlésen kérte felvételét a lakásszövetkezetbe. Teljes jogú tagságát szintén egy­hangúan megszavazták, egyben átnyújtották neki a csekket, amelyen az első tekintélyes ösz­­szeget — a telek árának rá eső hányadát — be kellett fizetnie. Postára adta összes megtakarí­tott pénzét, és a tervezést lelke­sen folytatta tovább. Elkészültek az elvi, majd az engedélyezési tervek, végigjár­ták a hatósági útvesztőket, pe­csétet kaptak, jóváhagyást nyer­tek. Közben esedékessé vált egy újabb befizetés — anyagvásár­lásra —, de építészünknek több pénze nem volt. A lakás­építő szövetkezet elnöke nagy­vonalúan felajánlotta, hogy a tervezési díjnak megfelelő össze­get befizetettn­ek tekinti, hiszen a tervező a munkát elvégezte, a terveket leszállította, csak az engedélyezési eljárás elhúzódása miatt nem lehet kifizetni mun­kájának ellenértékét. Az, hogy a megállapodást csak szóban kö­tötték, nem okozott gondot mindaddig, amíg a tervező és a megbízó között teljes volt az egyetértés. Olyannyira nem, hogy amikor a jogerős építési enge­dély birtokában a szövetkezet már kifizethette volna a terve­ket, még mindig erre a megálla­podásra hivatkozva nem fizetett. Nem kell már az építész Elkezdődött a kivitelezés, a kiviteli terveket az építész és a társtervezők (statikus, gépész) folyamatosan készítették. A ter­vezői művezetés során az építész csodálkozva tapasztalta, hogy az alapozást a tervektől eltérően végzik. Kérdésére a munkások azt felelték, hogy a szövetkezet elnökének utasítására végzik így a munkát. Amikor mindezt szá­­monkérte az elnöktől, az kereken elutasította azzal, hogy ő (!) a megbízó. (Értsd: nála a pénz, ő azt tesz, amit akar.) A tervező, akit már megedzett a több éves harc a kivitelezőkkel, beruhá­zókkal — ekkor feljegyzéssel fordult a szövetkezet vezetősé­géhez, tárgyalást ajánlott annak érdekében, hogy a kiviteli ter­vek készítését folytatni lehessen. Az elnök válaszképpen írás­ban közölte az építésszel — de mint lakóközösségi taggal —, hogy kizárták a szövetkezetből, mivel az adott határidő lejár­táig nem fizette be az anyagvá­sárláshoz szükséges pénzössze­get. Ugyanaznap értesítették — mint tervezőt —, hogy a le­szállított tervek szerződésben megállapított ellenértékét a szö­vetkezet postán átutalta részére. A harmadik levélben — ami szintén még aznap érkezett — pedig azt, hogy a kiviteli ter­vekre kötött szerződést a szö­vetkezet felbontja, az építész további közreműködésére a szö­vetkezetnek nincs szüksége. A tárgyalási ajánlatra nem érkezett válasz. A jogerős építési engedély megvan. Erre kellett az építész. Megtette kötelességét, most már mehet. De valóban? Döcögve és drágán épül A terv — amelyből szerencsés esetben jó ház épülhetett volna — avatatlan kezekbe került, és most már nem sok esélye van annak, hogy a felépülő házak különbek lesznek, mint a budai társasházak általában. Az ötlet­szerű változtatgatások ráadásul egymásnak ellentmondóak lé­vén, a kivitelezést nem lehetett folytatni. A külső szemlélő, de a szövetkezeti tagok többsége sem tud erről semmit, csak annyit lát, hogy egy építkezés elindult, akadozott, meg-meg­­állt, aztán lassan felépültek a házak, amelyek nem különöseb­ben jók, nem különösebben szé­pek, de legalább jó drágák. És szidják az építészt. De a beruházó legalább bol­dog. Hatalma teljes tudatában a saját (•?!) pénzén azt csinált, amit akart, és benne fel sem merül, hogy jobb lett volna ma­radni saját „kaptafájánál”, a tervezést pedig arra bíznia, aki ért hozzá, mint a kenyérsütés­hez a pék, a cipőtalpaláshoz a suszter. Talán ott kellene kezdeni, hogy vannak szakmák és van­nak azokhoz értő emberek, és próbáljuk elhinni, hogy azok­hoz a szakmákhoz ők értenek, és nem mi. Mert mi a mi szak­mánkhoz értünk. Vagy nem? A tervező nem fellebbezett és nem pereskedett, hanem új ház tervezésébe fogott. Minden ed­digi tudásával, tapasztalatával, lelkesen — de meddig? Meddig fogjuk tehetséges, jó szakemberek szellemi energiáit pazarolni, letépni a cipőtalpakat és mezítláb járni? MIHÁLY ÉVA KITÜNTETETTEK A Szocialista Magyarországért Ér­demrend kitüntetést kapta: dr. Szabó Tibor főosztályvezető — Ko­hó- és Gépipari Minisztérium; dr. Salusinszky István vezérigazgató — Magyar Külkereskedelmi Bank Rt. A Munka Érdemrend arany foko­zata kitüntetést kapta: dr. Amrik László igazgatóhelyettes — Mohácsi Farostlemezgyár; dr. Borka József igazgatóhelyettes — Tejipari Válla­latok Trösztje; dr. Horn Artur Ál­lami-díjas akadémikus, tanszékve­zető egyetemi tanár — Állatorvos­tudományi Egyetem; Szabó Lajos főosztályvezető — AGROBER Me­zőgazdasági és Élelmiszeripari Ter­vező-Beruházási Vállalat; Füstös Ferenc igazgató — Ganz-MÁVAG; Gáldi Dezső műszaki-gazdasági tanácsadó — Ipari Szerelvény- és Gépgyár. A Munka Érdemrend ezüst foko­zata kitüntetést kapta: Kari József igazgató — Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat; dr. Pethő Fe­renc főigazgató, főiskolai tanár — Nyíregyházi Mezőgazdasági Főisko­la; dr. Kósa Zoltán gazdasági igaz­gató — ERDÉRT Vállalat; dr. Mik­­lai Jenő igazgatóhelyettes — Mo­hácsi Farostlemezgyár; Zelnik Ist­ván műszaki-gazdasági tanács­adó — Somogyi Erdő- és Fafel­dolgozó Gazdaság; Kemmer Jenő igazgató — Elzett Művek írószer­gyára; Lovas Lajos műszaki-gazda­sági tanácsadó — Ózdi Kohászati Üzemek; dr. Bánki Géza osztály­­vezető és dr. Fekete Antal osz­tályvezető-helyettes — Kohó- és Gépipari Minisztérium. MŰSZAKI EI.FT 7

Next