Műszaki Élet, 1983. július-december (38. évfolyam, 14-26. szám)

1983-07-07 / 14. szám

TÁRSADALOMPOLITIKA. Kreativitás akadémia Esztergomban Örök értékünk Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg elfogadták természe­tesnek, hogy a kreatív gondolkodás zavarja a környezetet, mert azt megváltoztatni akarja. Ha pedig így van, már­pedig soha sem volt másképpen, akkor az alkotók támoga­tásra, védelemre szorulnak, a környezet pedig önuralomra, hogy ne fojtsa el a kreatív gondolatokat, hiszen az a javát szolgálja. De hogyan gyakorolhat önuralmat a társadalom? Miként védheti meg a maga hasznára a kialakult módsze­reken változtatni akaró javaslatokat, miközben ragaszkodik is korábbi sikereihez? Erre keresték a választ az SZVT kreativitás akadémiáján a szakemberek. Dr. Soós Gábor vitaindító előadása Az alkotók minősége Ha figyelmesen végiggondol­juk a magyar gazdaság, ezen belül a mezőgazdaság fejlődé­sének utolsó három évtizedét, s nemcsak az eredményeket mi­nősítjük, hanem ezek okait is kutatjuk, megállapíthatjuk, hogy nem a gépesítés, a kémiai anya­gok, a nagyüzemi gazdálkodás vezetett el önmagában vagy együttesen a ma Európa-szerte elismeréssel emlegetett, kor­szerű, iparszerű mezőgazdaság megteremtéséhez. Ezek a siker fontos, elengedhetetlen tényezői voltak, de a fő tényező a krea­tivitás volt. Munkaerőmérleg A kreativitásról fejlődésünk változó korszakaiban különböző társadalmi vélekedés alakult ki. Arról, hogy a jó, az újabb, az előnyösebb érvényesüljön, soha sem volt vita, s arról sem, hogy a fejlődés egyre újabb szintjeit elérve is marad lehetőség akár a legújabb szintek meghaladá­sára is. Hírünket, helyünket a világban, abszolút és relatív helyzetünket csak úgy őrizhet­jük meg, ha a világot formáló változásokkal összhangban tud­juk .Saját cselekvésünket is vál­toztatni. Mindez szavakban, szándékban aránylag nem ne­héz, ám a mondás szerint is: minden Demosthenes-nél szeb­ben beszél a tett! Ami a magyar gazdaság ren­delkezésére álló munkaerő mennyiségét illeti, azt kell mon­danunk, hogy az ország lénye­gében már nem rendelkezik felhasználható szabad munka­erővel. Átcsoportosításokkal, szervezési eszközökkel azonban bizonyos munkaerőtartalékok felszabadíthatók,­­elsősorban a szakképzetlenek, vagy alacso­nyabb szakképzettségűek, illet­ve a munkába állók kapacitása is jobb hatásfokkal hasznosít­ható. Igen nehéz egyértelműen jel­lemezni a munkaerő minőségét. Jelenleg Magyarországon az ak­tív lakosság átlagos képzettségi foka csak valamivel haladja meg a betanított munkásét, a szóródás azonban igen jelentős. Az iparban dolgozó minden má­sodik embernek van szakkép­zettsége, tehát szakmunkás, technikus, illetve mérnök; a mezőgazdaságban e mutató megfelelője minden harmadik. A szakképzett munkaerő inno­vációs készsége ma már ugyan­csak közepes szintűnek ítélhető, de a gazdasági fejlődés és a vi­lágpiaci kereslet szempontjából olyan fontos kulcsterületekre is kiterjed, mint az élelmezés, a vízgazdálkodás, az egészségvé­delem, az elektronika és más kultúrák, illetve ezek ipari-ter­melési háttere. Ezek után kör­­vonalazhatóvá válik fejlesztési stratégiánk súlypontja­, tudni­illik a szakképzés növelése, a meglevő szakmai kultúrák el­mélyítése, valamint az emberi tehetséggel való gondos törődés és racionális gazdálkodás. Mindinkább követelménnyé válik az állandó folyamatos ön­képzés, amely a növekvő sza­badidő jelentős részét is igény­be veszi. A fejlődés továbbá megköveteli, hogy a világtech­nika gyors fejlődésének folya­matában egy ország aktív sze­repet vállaljon, néhány olyan területen, ahol erre a feltéte­lek adva vannak, törjön az él­vonalra, vagyis jelentős mér­tékben vegyen részt a műszaki innovációban, rendszeresen pro­dukáljon eredeti kutatási és fejlesztési eredményeket, széle­sebb területen pedig közvetle­nül kapcsolódjék a határokon túli innovációs központokhoz az eredmények gyors átvételé­vel, meghonosításával és a ter­melésben való elterjesztésével. Az értékrend szerkezete Az a dolgozó lakosság a fel­tétele a mi gazdasági fejlődé­sünknek most, amelynek szak­­képzettsége növekszik, és ter­melési kultúrája mélyül. Ter­mészetszerűen kifogástalanul végzi el a műszaki és szervezési rutinmunkákat, eközben intel­lektuális energiák gerjednek, és mind nagyobb tömegben válasz­tódnak ki az eredeti innovációra alkalmas elmék. Mindez együt­tesen a társadalmi munkafolya­mat alkotó, kreatív jellegének elmélyülését, innovációs voná­sainak erősödését jelenti. Jelenlegi értékrendünk e kö­vetelmények kifejlődésének még mindig nem elég egyértelműen teremt kedvező táptalajt. Még az erkölcsi értékrend is, amit pedig viszonylag könnyebb iga­zítani e követelményekhez, gyakrabban honorálja a min­dennapos gyakorlatban a rutin­munka kielégítő elvégzését, mint az alkotást, annak elle­ nére, hogy az alkotó tevékeny­ség megbecsülése és támogatása a párt és az állam meghirdetett politikájának egyik alappillére. Az anyagi értékrend szerke­zete bonyolultabb. Elvileg úgy épül fel, hogy a jövedelmek ská­lája fejezze ki az egyszerű és bonyolult munka fokozati, v­agyis a rutinmunka és az al­kotó munka különbségét. Ezt az elvet azonban a gyakorlatban sokszor különböző ellenirányza­tok keresztezik. Ez az oka ma még, hogy sokszor halványul a munka bonyolultságának és az innovációs tevékenységnek a jelentősége. Előtérbe kerül a többletrutinmunka vállalása az alkotó, a kreatív munka rová­sára. Sokszor kerül dilemma elé az egyén, a vállalat, vagy a gazdaságirányító szerv; töre­kedjék-e az igényes munkára, szerezzen-e magasabb szakkép­zettséget vagy sem, képezze-e magát tovább szerzett szakmá­jában, vagy sem? Áldozzon-e több időt, pénzt, energiát a na­gyobb szabású, bonyolult vállal­kozásokra, tervezzen-e évtize­dekre előre, vagy csak arra ügyeljen, hogy a mindennapi munkával ne legyen baj. A di­lemma segédmunkási szinttől vállalatvezetői vagy ágazatirá­­nyítói szintig fellelhető, egyéni és kollektív vetületben egyaránt megmutatkozik. Ellentétben törekvéseinkkel is megfigyelhető a kreativitás­ról való lenevelés, valahogyan ilyenformán találkozni vele: műszaki újdonságot mérnök, szervezési újdonságot szervező, egészségügyi újdonságot orvos, oktatási újdonságot tanár, új vegyületet vegyész (és­ így­ to­­vább) találhat ki. Nos, tudomá­sul kell vennünk, hogy ez álta­lában nem a diploma lététől vagy fajtájától függ. Mást ne mondjunk: emberiségünk egyik legnagyobb jelentőségű talál­mánya a tűzcsiholás felfedezé­se, vagy a tutaj, vagy a kocsi­kerék megalkotása volt. S szak­szerű lékelésről árulkodó kopo­nyákat találunk az ősemberek idejéből is. Az ismeretlen felta­lálóknak, mestereknek bizo­nyos, hogy nem volt oklevelük, s valószínű, írni, olvasni sem tudtak, ötlete ugyanis bárkinek lehet. Céh­szemlélet Országunknak sok jó, haszno­sítható ötletre van szüksége. Jó lenne, ha a felmerülők közül kevesebb veszne el közöny, vagy érdektelenség, esetleg téves ön­tudatból származó „céhszemlé­let” miatt. Míg az alkotás fogalmával viszonylag könnyen megbirkóz­tunk­­ volna természetesen még erről is mit mondani —, rögtön bajba kerülünk, ha az alkotó munkát értékelni akar­ják. Társadalmi gyakorlat, hogy a „kiemelkedő” újdonságot, telje­sítményt tekintik alkotó mun­kának. A társadalmi szemlélet szerint az alkotó munkának va­lamilyen küszöbe van. A kü­szöb alá kerülő nem minősül alkotásnak, ami fölé, az igen. Az alkotó munka értékelése napjainkban mindenhol kifeje­zetten bázisszemléletű — egyé­ni vonatkozásban. Viszonyítási alapja az „átlagosan elvárható teljesítmény” azon embercsoport egyedeitől, akikhez a vizsgált alkotót soroljuk az értékelés­kor. A különbség nemcsak a leg­magasabb díj — Állami Díj, Kossuth-díj — elnevezésének eltérésében, hanem az alkotó munka feltételeit, adózását, fi­nanszírozását illetően is érvé­nyesült. A műszaki előállítás — akár saját célra is — fejlesztési alapot terhel, sőt termelési adó­val is járhat. A művészi előál­lítás viszont preferenciákat is él­vezhet egyes esetekben. Ha egy kutatóintézet száz országos je­lentőségű műszert vagy száz új­fajta kerti traktort vagy száz szokásos szivattyút állít elő, egyformán adózik, mert a több­szörözött alkotást termelésnek tekintik. Ha viszont egy festő ugyanazt festi meg százszor, az sohasem termelés. Egy fest­ményről száz reprodukció vi­szont termelés. Érzékelhető, hogy társadalmi, egyéni, pénzügyi stb. szempon­tokból milyen sokrétű és menye nyíre ellentmondásos az alkotó tevékenység megítélése, értéke­lése, és ebből következően tá­mogatása, erkölcsi és anyagi el­ismerése is. A legfontosabb feladatunk — kissé szójátékkal élve: ezen az akadémián is — ma az, hogy a kreativitás szükséges felszabadí­tását segítő kreativitás érvénye­sülését segítsük. Jó tudni, érez­ni, hogy ebben a munkában Jó­zsef Attilát idézve, együtt van­nak velünk mindannyian, kik­nek emberhez méltó gondja van. Társadalmunk mindenkor meg­becsülte, megbecsüli az alkotó­kat, függetlenül értékelésük ne­hézségeitől. Ám e nehézségek természetszerűleg visszahatnak a megbecsülés egyöntetűségére, mértékére, érvényesülésére, s ezáltal a kreativitás megnyilvá­nulásának lehetőségeire, ösztön­zésére, kibontakoztatására. Fej­lődésünk egyik legfontosabb fel­adata lenne az értékelés nehéz­ségeinek leküzdése, csökkentése. Ez ugyanis minden területen megkönnyíthetné a társadalmi gondjaink leküzdését segítő tár­sadalmi kreativitás fokozottabb aktivizálását. Nem szabad azonban mai le­hetőségeinket sem lebecsülnünk. Igaz, növelnünk kell azokat, de vegyük észre, hogy sok terüle­ten még ezeket sem használjuk ki. Régen azt mondották: a te­hetség kitör, s eget kér! Ez ma mindennapos jelenség. Az aka­démia célja, hogy a tehetség ezen kitörését megkönnyítsük, általánosabbá, s egész társadal­munk számára gyümölcsözőbbé tegyük. Dr. Tóth János megnyitó beszéde Fórumot a kezde­ményezőknek Meglepő, hogy ez az első nagyobb rendezvény, amely a kreativitást választotta tár­gyául, holott az MTESZ és tag­egyesületei fennállásuk óta első­sorban a kreativitás eredmé­nyeivel, problémáival foglalkoz­nak. Az alkotó — legyen az szí­nész, költő, gépészmérnök, vá­jár, közgazdász, barlangkutató, hivatalnok — művész a saját szakterületén, aki képes a meg­levőből új technológiával, új gondolatokkal gazdagítva töb­bet, jobbat, újabbat, megfele­lőbbet kihozni. Éppen ezért az alkotó munka mindig társadal­mi munka, társadalmi értékű munka. Mint ilyen, megfizethe­tetlen. Ugyanúgy, ahogyan egy festményt, egy szimfóniát nem lehet, nincs mihez viszonyítva értékelni, egy újfajta acéledzési módszert, egy reformot az okta­tásban, az ügyvitelben, vagy a gazdaságpolitikában — szintén csak reánk való hatásaiban, hozzávetőlegesen értékelhetünk. S értékelésünk mindig viszony­lagos marad, hiszen a tegnapi jót átlépi a mai jobb és idővel ezt a viszonyítási szintet is a holnapi még jobb. Csak egy örök értékünk van: maga az al­kotó tevékenység. Eredményei megmaradnak ugyan, de sok kö­zöttük a történeti kategóriájú, amely idővel átértékelődik. Napjainkra jellemző, hogy a munka, vagy más szóval: a hi­vatali munka és a társadalmi munka egymásra utaltsága, kap­csolódása növekszik. Nemcsak annak az ipari fejlesztő válla­latnál dolgozó akadémikusnak az esetében, aki az egyetemen tanítva maga neveli, oktatja új munkatársait, az Akadémián a művelődés és az ipar új igényeit képviseli, ugyanakkor minden­hol képviseli a tudományos igé­nyesség követelményeit. Az a növényvédőszer-laboratórium­­ban dolgozó asszisztens, aki idegen nyelvet tanul, gyerme­két neveli és saját munkája iránti igényességből annak meg­bízhatóságát, termelékenységét növelő műszaki-szervezési mód­szereket keres, ugyanúgy képte­len személyiségét „napszakok szerint szétparcellázni”. Néhai Winter Ernő, kétszeres Kossuth-díjas akadémikus mon­dotta mintegy harminc eszten­deje: „Kétféle embert ismerek kutatóintézetünkben. Az egyik típus pontosan érkezik, felveszi a köpenyt, a munkát és a meg­oldandó problémát, s lekiisme­­retesen dolgozik rajta a munka­idő végeztéig. Akkor leteszi a problémát, a munkát, a köpenyt — másnapig. Ez az ember be­csületes, rendes hivatalnok, oda is való. A másik típusról nem tudni, mikor érkezik. Reggel 3 óra és déli 12 óra között — ha bejön. Ám lehet, hogy éjfélkor távozik, vagy haza sem megy 1-2 napig. Az jellemző rá, hogy ha megkapta a feladatot, nem nyugszik, nem ismer korlátot, ünnepnapot, pihenőidőt, míg feladatát meg nem oldotta. Ez az ember alkotó, megfizethetet­len értékű munkát végző ku­tató, aki tulajdonképpen folya­matosan dolgozik munkaidő­­korlát nélkül.” Az MTESZ vallja, s évtize­dekben mérhető tapasztalatai alapján bizonyítani is tudja, hogy a népünk felemelkedését szolgáló, társadalmi méretű al­kotó munkának napról napra fontosabb része a társadalmi munka, nemcsak a városszépítés, hanem a műszaki és természet­­tudományok területén is. Egy­más tapasztalatainak megisme­rése, megvitatása, értékelése ma már elképzelhetetlen a társa­dalmi demokratikus fórumok nélkül. E fórumok megterem­tése egyebek mellett az MTESZ és tagegyesületei feladata. S e feladat fontosságát bizonyítja a párt- és kormányszervek igénye e fórumok fejlesztésére, még hatékonyabb igénybevételére. Országunk jelenlegi helyzeté­ben különösen, de a pillanatnyi fejlődéstől függetlenül is a ki­művelt emberfők száma lehet az egyik jelentős tényező, amely­nek növelésétől, az országos fel­adatok megoldásába való be­kapcsolásától jövőnk nem kis­mértékben függ. Ehhez és erre az MTESZ iskola is, ahol a kreatív gondolkodás módsze­reit, elemeit ki-ki a másiktól, személyes tapasztalás, gyakor­lat útján elsajátíthatja. E nagy iskola egyik szemináriu­ma ez az akadémia, amelyen a hallgatók, a hozzászólók, és ha­gyományaink szerint az előadók egyaránt tanulnak. Engedjék meg, hogy befejezésül eszmecse­réjükhöz, munkájukhoz szövet­ségünk és a magam nevében is sok sikert, eredményt, alkotó vitát kívánjak! ME

Next