Műszaki Élet, 1983. július-december (38. évfolyam, 14-26. szám)
1983-07-07 / 14. szám
TÁRSADALOMPOLITIKA. Kreativitás akadémia Esztergomban Örök értékünk Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg elfogadták természetesnek, hogy a kreatív gondolkodás zavarja a környezetet, mert azt megváltoztatni akarja. Ha pedig így van, márpedig soha sem volt másképpen, akkor az alkotók támogatásra, védelemre szorulnak, a környezet pedig önuralomra, hogy ne fojtsa el a kreatív gondolatokat, hiszen az a javát szolgálja. De hogyan gyakorolhat önuralmat a társadalom? Miként védheti meg a maga hasznára a kialakult módszereken változtatni akaró javaslatokat, miközben ragaszkodik is korábbi sikereihez? Erre keresték a választ az SZVT kreativitás akadémiáján a szakemberek. Dr. Soós Gábor vitaindító előadása Az alkotók minősége Ha figyelmesen végiggondoljuk a magyar gazdaság, ezen belül a mezőgazdaság fejlődésének utolsó három évtizedét, s nemcsak az eredményeket minősítjük, hanem ezek okait is kutatjuk, megállapíthatjuk, hogy nem a gépesítés, a kémiai anyagok, a nagyüzemi gazdálkodás vezetett el önmagában vagy együttesen a ma Európa-szerte elismeréssel emlegetett, korszerű, iparszerű mezőgazdaság megteremtéséhez. Ezek a siker fontos, elengedhetetlen tényezői voltak, de a fő tényező a kreativitás volt. Munkaerőmérleg A kreativitásról fejlődésünk változó korszakaiban különböző társadalmi vélekedés alakult ki. Arról, hogy a jó, az újabb, az előnyösebb érvényesüljön, soha sem volt vita, s arról sem, hogy a fejlődés egyre újabb szintjeit elérve is marad lehetőség akár a legújabb szintek meghaladására is. Hírünket, helyünket a világban, abszolút és relatív helyzetünket csak úgy őrizhetjük meg, ha a világot formáló változásokkal összhangban tudjuk .Saját cselekvésünket is változtatni. Mindez szavakban, szándékban aránylag nem nehéz, ám a mondás szerint is: minden Demosthenes-nél szebben beszél a tett! Ami a magyar gazdaság rendelkezésére álló munkaerő mennyiségét illeti, azt kell mondanunk, hogy az ország lényegében már nem rendelkezik felhasználható szabad munkaerővel. Átcsoportosításokkal, szervezési eszközökkel azonban bizonyos munkaerőtartalékok felszabadíthatók,elsősorban a szakképzetlenek, vagy alacsonyabb szakképzettségűek, illetve a munkába állók kapacitása is jobb hatásfokkal hasznosítható. Igen nehéz egyértelműen jellemezni a munkaerő minőségét. Jelenleg Magyarországon az aktív lakosság átlagos képzettségi foka csak valamivel haladja meg a betanított munkásét, a szóródás azonban igen jelentős. Az iparban dolgozó minden második embernek van szakképzettsége, tehát szakmunkás, technikus, illetve mérnök; a mezőgazdaságban e mutató megfelelője minden harmadik. A szakképzett munkaerő innovációs készsége ma már ugyancsak közepes szintűnek ítélhető, de a gazdasági fejlődés és a világpiaci kereslet szempontjából olyan fontos kulcsterületekre is kiterjed, mint az élelmezés, a vízgazdálkodás, az egészségvédelem, az elektronika és más kultúrák, illetve ezek ipari-termelési háttere. Ezek után körvonalazhatóvá válik fejlesztési stratégiánk súlypontja, tudniillik a szakképzés növelése, a meglevő szakmai kultúrák elmélyítése, valamint az emberi tehetséggel való gondos törődés és racionális gazdálkodás. Mindinkább követelménnyé válik az állandó folyamatos önképzés, amely a növekvő szabadidő jelentős részét is igénybe veszi. A fejlődés továbbá megköveteli, hogy a világtechnika gyors fejlődésének folyamatában egy ország aktív szerepet vállaljon, néhány olyan területen, ahol erre a feltételek adva vannak, törjön az élvonalra, vagyis jelentős mértékben vegyen részt a műszaki innovációban, rendszeresen produkáljon eredeti kutatási és fejlesztési eredményeket, szélesebb területen pedig közvetlenül kapcsolódjék a határokon túli innovációs központokhoz az eredmények gyors átvételével, meghonosításával és a termelésben való elterjesztésével. Az értékrend szerkezete Az a dolgozó lakosság a feltétele a mi gazdasági fejlődésünknek most, amelynek szakképzettsége növekszik, és termelési kultúrája mélyül. Természetszerűen kifogástalanul végzi el a műszaki és szervezési rutinmunkákat, eközben intellektuális energiák gerjednek, és mind nagyobb tömegben választódnak ki az eredeti innovációra alkalmas elmék. Mindez együttesen a társadalmi munkafolyamat alkotó, kreatív jellegének elmélyülését, innovációs vonásainak erősödését jelenti. Jelenlegi értékrendünk e követelmények kifejlődésének még mindig nem elég egyértelműen teremt kedvező táptalajt. Még az erkölcsi értékrend is, amit pedig viszonylag könnyebb igazítani e követelményekhez, gyakrabban honorálja a mindennapos gyakorlatban a rutinmunka kielégítő elvégzését, mint az alkotást, annak elle nére, hogy az alkotó tevékenység megbecsülése és támogatása a párt és az állam meghirdetett politikájának egyik alappillére. Az anyagi értékrend szerkezete bonyolultabb. Elvileg úgy épül fel, hogy a jövedelmek skálája fejezze ki az egyszerű és bonyolult munka fokozati, vagyis a rutinmunka és az alkotó munka különbségét. Ezt az elvet azonban a gyakorlatban sokszor különböző ellenirányzatok keresztezik. Ez az oka ma még, hogy sokszor halványul a munka bonyolultságának és az innovációs tevékenységnek a jelentősége. Előtérbe kerül a többletrutinmunka vállalása az alkotó, a kreatív munka rovására. Sokszor kerül dilemma elé az egyén, a vállalat, vagy a gazdaságirányító szerv; törekedjék-e az igényes munkára, szerezzen-e magasabb szakképzettséget vagy sem, képezze-e magát tovább szerzett szakmájában, vagy sem? Áldozzon-e több időt, pénzt, energiát a nagyobb szabású, bonyolult vállalkozásokra, tervezzen-e évtizedekre előre, vagy csak arra ügyeljen, hogy a mindennapi munkával ne legyen baj. A dilemma segédmunkási szinttől vállalatvezetői vagy ágazatirányítói szintig fellelhető, egyéni és kollektív vetületben egyaránt megmutatkozik. Ellentétben törekvéseinkkel is megfigyelhető a kreativitásról való lenevelés, valahogyan ilyenformán találkozni vele: műszaki újdonságot mérnök, szervezési újdonságot szervező, egészségügyi újdonságot orvos, oktatási újdonságot tanár, új vegyületet vegyész (és így tovább) találhat ki. Nos, tudomásul kell vennünk, hogy ez általában nem a diploma lététől vagy fajtájától függ. Mást ne mondjunk: emberiségünk egyik legnagyobb jelentőségű találmánya a tűzcsiholás felfedezése, vagy a tutaj, vagy a kocsikerék megalkotása volt. S szakszerű lékelésről árulkodó koponyákat találunk az ősemberek idejéből is. Az ismeretlen feltalálóknak, mestereknek bizonyos, hogy nem volt oklevelük, s valószínű, írni, olvasni sem tudtak, ötlete ugyanis bárkinek lehet. Céhszemlélet Országunknak sok jó, hasznosítható ötletre van szüksége. Jó lenne, ha a felmerülők közül kevesebb veszne el közöny, vagy érdektelenség, esetleg téves öntudatból származó „céhszemlélet” miatt. Míg az alkotás fogalmával viszonylag könnyen megbirkóztunk volna természetesen még erről is mit mondani —, rögtön bajba kerülünk, ha az alkotó munkát értékelni akarják. Társadalmi gyakorlat, hogy a „kiemelkedő” újdonságot, teljesítményt tekintik alkotó munkának. A társadalmi szemlélet szerint az alkotó munkának valamilyen küszöbe van. A küszöb alá kerülő nem minősül alkotásnak, ami fölé, az igen. Az alkotó munka értékelése napjainkban mindenhol kifejezetten bázisszemléletű — egyéni vonatkozásban. Viszonyítási alapja az „átlagosan elvárható teljesítmény” azon embercsoport egyedeitől, akikhez a vizsgált alkotót soroljuk az értékeléskor. A különbség nemcsak a legmagasabb díj — Állami Díj, Kossuth-díj — elnevezésének eltérésében, hanem az alkotó munka feltételeit, adózását, finanszírozását illetően is érvényesült. A műszaki előállítás — akár saját célra is — fejlesztési alapot terhel, sőt termelési adóval is járhat. A művészi előállítás viszont preferenciákat is élvezhet egyes esetekben. Ha egy kutatóintézet száz országos jelentőségű műszert vagy száz újfajta kerti traktort vagy száz szokásos szivattyút állít elő, egyformán adózik, mert a többszörözött alkotást termelésnek tekintik. Ha viszont egy festő ugyanazt festi meg százszor, az sohasem termelés. Egy festményről száz reprodukció viszont termelés. Érzékelhető, hogy társadalmi, egyéni, pénzügyi stb. szempontokból milyen sokrétű és menye nyíre ellentmondásos az alkotó tevékenység megítélése, értékelése, és ebből következően támogatása, erkölcsi és anyagi elismerése is. A legfontosabb feladatunk — kissé szójátékkal élve: ezen az akadémián is — ma az, hogy a kreativitás szükséges felszabadítását segítő kreativitás érvényesülését segítsük. Jó tudni, érezni, hogy ebben a munkában József Attilát idézve, együtt vannak velünk mindannyian, kiknek emberhez méltó gondja van. Társadalmunk mindenkor megbecsülte, megbecsüli az alkotókat, függetlenül értékelésük nehézségeitől. Ám e nehézségek természetszerűleg visszahatnak a megbecsülés egyöntetűségére, mértékére, érvényesülésére, s ezáltal a kreativitás megnyilvánulásának lehetőségeire, ösztönzésére, kibontakoztatására. Fejlődésünk egyik legfontosabb feladata lenne az értékelés nehézségeinek leküzdése, csökkentése. Ez ugyanis minden területen megkönnyíthetné a társadalmi gondjaink leküzdését segítő társadalmi kreativitás fokozottabb aktivizálását. Nem szabad azonban mai lehetőségeinket sem lebecsülnünk. Igaz, növelnünk kell azokat, de vegyük észre, hogy sok területen még ezeket sem használjuk ki. Régen azt mondották: a tehetség kitör, s eget kér! Ez ma mindennapos jelenség. Az akadémia célja, hogy a tehetség ezen kitörését megkönnyítsük, általánosabbá, s egész társadalmunk számára gyümölcsözőbbé tegyük. Dr. Tóth János megnyitó beszéde Fórumot a kezdeményezőknek Meglepő, hogy ez az első nagyobb rendezvény, amely a kreativitást választotta tárgyául, holott az MTESZ és tagegyesületei fennállásuk óta elsősorban a kreativitás eredményeivel, problémáival foglalkoznak. Az alkotó — legyen az színész, költő, gépészmérnök, vájár, közgazdász, barlangkutató, hivatalnok — művész a saját szakterületén, aki képes a meglevőből új technológiával, új gondolatokkal gazdagítva többet, jobbat, újabbat, megfelelőbbet kihozni. Éppen ezért az alkotó munka mindig társadalmi munka, társadalmi értékű munka. Mint ilyen, megfizethetetlen. Ugyanúgy, ahogyan egy festményt, egy szimfóniát nem lehet, nincs mihez viszonyítva értékelni, egy újfajta acéledzési módszert, egy reformot az oktatásban, az ügyvitelben, vagy a gazdaságpolitikában — szintén csak reánk való hatásaiban, hozzávetőlegesen értékelhetünk. S értékelésünk mindig viszonylagos marad, hiszen a tegnapi jót átlépi a mai jobb és idővel ezt a viszonyítási szintet is a holnapi még jobb. Csak egy örök értékünk van: maga az alkotó tevékenység. Eredményei megmaradnak ugyan, de sok közöttük a történeti kategóriájú, amely idővel átértékelődik. Napjainkra jellemző, hogy a munka, vagy más szóval: a hivatali munka és a társadalmi munka egymásra utaltsága, kapcsolódása növekszik. Nemcsak annak az ipari fejlesztő vállalatnál dolgozó akadémikusnak az esetében, aki az egyetemen tanítva maga neveli, oktatja új munkatársait, az Akadémián a művelődés és az ipar új igényeit képviseli, ugyanakkor mindenhol képviseli a tudományos igényesség követelményeit. Az a növényvédőszer-laboratóriumban dolgozó asszisztens, aki idegen nyelvet tanul, gyermekét neveli és saját munkája iránti igényességből annak megbízhatóságát, termelékenységét növelő műszaki-szervezési módszereket keres, ugyanúgy képtelen személyiségét „napszakok szerint szétparcellázni”. Néhai Winter Ernő, kétszeres Kossuth-díjas akadémikus mondotta mintegy harminc esztendeje: „Kétféle embert ismerek kutatóintézetünkben. Az egyik típus pontosan érkezik, felveszi a köpenyt, a munkát és a megoldandó problémát, s lekiismeretesen dolgozik rajta a munkaidő végeztéig. Akkor leteszi a problémát, a munkát, a köpenyt — másnapig. Ez az ember becsületes, rendes hivatalnok, oda is való. A másik típusról nem tudni, mikor érkezik. Reggel 3 óra és déli 12 óra között — ha bejön. Ám lehet, hogy éjfélkor távozik, vagy haza sem megy 1-2 napig. Az jellemző rá, hogy ha megkapta a feladatot, nem nyugszik, nem ismer korlátot, ünnepnapot, pihenőidőt, míg feladatát meg nem oldotta. Ez az ember alkotó, megfizethetetlen értékű munkát végző kutató, aki tulajdonképpen folyamatosan dolgozik munkaidőkorlát nélkül.” Az MTESZ vallja, s évtizedekben mérhető tapasztalatai alapján bizonyítani is tudja, hogy a népünk felemelkedését szolgáló, társadalmi méretű alkotó munkának napról napra fontosabb része a társadalmi munka, nemcsak a városszépítés, hanem a műszaki és természettudományok területén is. Egymás tapasztalatainak megismerése, megvitatása, értékelése ma már elképzelhetetlen a társadalmi demokratikus fórumok nélkül. E fórumok megteremtése egyebek mellett az MTESZ és tagegyesületei feladata. S e feladat fontosságát bizonyítja a párt- és kormányszervek igénye e fórumok fejlesztésére, még hatékonyabb igénybevételére. Országunk jelenlegi helyzetében különösen, de a pillanatnyi fejlődéstől függetlenül is a kiművelt emberfők száma lehet az egyik jelentős tényező, amelynek növelésétől, az országos feladatok megoldásába való bekapcsolásától jövőnk nem kismértékben függ. Ehhez és erre az MTESZ iskola is, ahol a kreatív gondolkodás módszereit, elemeit ki-ki a másiktól, személyes tapasztalás, gyakorlat útján elsajátíthatja. E nagy iskola egyik szemináriuma ez az akadémia, amelyen a hallgatók, a hozzászólók, és hagyományaink szerint az előadók egyaránt tanulnak. Engedjék meg, hogy befejezésül eszmecseréjükhöz, munkájukhoz szövetségünk és a magam nevében is sok sikert, eredményt, alkotó vitát kívánjak! ME