Műszaki Élet, 1985. július-szeptember (40. évfolyam, 14-18. szám)
1985-07-06 / 14. szám
Elfolyó vagyon Óriásgép Le-Bourget-ban Lakásépítés növekvő költséggel Váltóval könnyebb? Valutás vásárlók Gondok a mezőgazdaságban Péter-Pálunk házalóján... Mezőgazdaságunk hosszú ideje hivatkozási alapul szolgál a magyar gazdaságpolitika elismerésére, s hogy emögött mennyi munka, mennyi energia rejlik, csak azok tudják, akik munkás hétköznapjaiban élnek. Azt azonban egyre többen hangoztatják: fel kell figyelnünk a fokozod,'» nehézségekre, méghozzá késlekedés nélkül, mert a mai késlekedés a holnap kenyerét veszélyeztetheti. — így érezhette magát Kaszszandra — mondja téeszelnök barátom, akivel gyakran találkoztam korábban, amint a d.-i agrártudományi egyetemen hallgatta az üzemtant és társait. — Mi mondjuk a magunkét, hogy ez nincs, az nincs, ez is drága, az is drága, ez nem gazdaságos, az nem gazdaságos. Ugyanakkor halljuk: a magyar mezőgazdaság így, a magyar mezőgazság úgy, a világ élvonalában állunk, röpködnek az egy főre eső gabona- és húsmennyiségek. Csak éppen azt nem mondja senki, mennyiért termeljük mindezt, s azt sem: sok szám azért kedvező, mert kevesen vagyunk. Valahogy olyan ez, amikor a helsinki olimpia idején mindig kiszámítottuk, hány főre esik egy aranyérem. Nehogy a mezőgazdasággal is úgy járjunk, mint a sporttal, hogy sikereink bűvöletében oda jussunk, hogy akár a fajlagos termelési értékekkel sem vagyunk az elsők között! Barátom dohogása csak részben jogos. Egy ideje a sikerek nyugtázása mellett is hallatszanak azok a hangok, amelyek józanságra intenek. Hol egy publicista, hol miniszterhelyettes, mezőgazdasági szakember, szakíró emlegeti fel azokat a jeleket, amelyekre, ha nem figyelünk oda, elveszít(het)jük kedvező pozícióinkat. S most ne szorítkozzunk pusztán a közgazdasági feltételek romlására, a piacok pangására, az alacsony mezőgazdasági árakra, a külpiaci diszkriminációra (megkülönböztetésre). Elég egy-egy szélsőséges időjárási helyzet, s máris megmutatkozik, hogy gazdaságaink egy része mennyire sebezhető. A t.-i termelőszövetkezetnél nagy volt az öröm tavaly és tavalyelőtt. A sok-sok ínséges esztendő után csaknem valamennyi ágazatukban szép nyereséget tudtak elkönyvelni. Még példaképül is állították őket a megye Veszteséges termelőszövetkezetei elé. Látjátok, így kell ezt csinálni, ahogyan T.-ben csinálták. A kétségtelen jó munkán kívül azonban mindebben közrejátszott az is, hogy évek hosszú sora óta belvizes területekkel bajlódtak, amelyek termését elvitte ez a mezőgazdaság sorsát annyira meghatározó elem. A két utóbbi aszályos esztendőben az ő földjeik pontosan annyi vizet kaptak, amennyi a növényi kultúráknak kellett. Abban az évben, amikor acsongrádi földeken kisült a kukorica, náluk rekordtermés volt. Most ők vannak hasonló pácban. Van olyan területük, amelyen még nem tudtak vetni sem, de olyan is, ahol a már kikelt vetés fulladt meg a vízborítás alatt. Európa színe előtt Nemrég tette közzé „A magyar mezőgazdaság európai öszszehasonlításban” című kiadványt a Statisztikai Hivatal. Ebben a statisztikában összehasonlították a termelés feltételeinek és a termelés színvonalának mértékében elért európai helyezésünket. Ebből kiderül, hogy 1969-ben ugyanilyen feltételek mellett a 9. helyen voltunk a tényleges színvonalban. Ez azt mutatja, hogy a magyar mezőgazdaság eddig elért színvonala lényegesen kedvezőbb saját feltételeinek relatív helyzeténél. Mindez annyiból jó, hogy a feltételeket a lehetséges mértéken felül használjuk ki, de annyiban nem, hogy ez a folyamat nem lehet tartós. Hosszabb időn keresztül — amíg folytak a mezőgazdaság műszaki-technikai fejlesztésére irányuló beruházások — a technikai feltételek voltak jobbak, mint az akkori, a hetvenes-nyolcvanas évekénél szerényebb eredmények. Más szóval, nem pesszimizmussal, de realizmussal, a hetvenes-nyolcvanas évek termelési eredményei a hatvanas-hetvenes évek erőfeszítéseiből, a folyamat szükségszerű késleltetődése miatt olyanok, amilyenek. S ebből az következik, hogy a napjaink beruházás szűk volta az eredményeket is leszállóágba hajtja. A t.-ivel ellentétben a szomszéd megye másik sarkában levő szövetkezet az aszályok következtében vált veszteségessé. Ma már nem divat, hogy jótéteményként tegyék rendbe szénájukat. Szanálási hitelt szavazott meg nekik a szanálási bizottság, amely szigorú vizsgálatot végzett a veszteséges szövetkezeteknél. Ahol azt állapította meg, hogy nem tehető , rendbe a gazdálkodás, javasolta, hogy egyesítsék a termelőszövetkezetet egy jobbal... A fenti téeszről úgy ítélték, a szanálási hitel segítségével rendbejöhetnek. A hitelnek azonban feltételei vannak. A vizsgálatot végzők kimutatták a veszteségek forrásait. Egyik feltétel az volt, hogy hagyjanak fel a veszteséges szántóföldi zöldségtermesztéssel, a másik, ne tartsanak szintén veszteséget okozó tejtermelő szarvasmarhát. El kell állni ezektől a veszteséges termékektől, de kérdés, nem hiányzik-e vajon az a tej, az a zöldség? Valahol bizonyosan... Azt még a mértéktartóan dicsérők sem vesztették szem elő, hogy — különösen az utóbbi időben — inkább a növénytermesztés járt a fejlődés élvonalában, semmint az állattenyésztés. Növénytermesztési gondok természetesen voltak, például a takarmánytermelésben. Az elmúlt időben a tápok beltartalmi értékei romlottak. A gazdaságok igyekeztek spórolni a nagy energia- vagy fehérjetartalmú alkotórészekkel. Egy kilogramm „élő tömegre” eső abrakfelhasználás három százalékkal nőtt az elmúlt évben. S ez már az állattenyésztés gyengeségeire is utal. Romlik a jövedelmezőség Romlott ennek az ágazatnak a jövedelemtermelő képessége, s ez a legérzékenyebben a háztáji gazdaságokat érintette. Ennek következtében csökkent a szarvasmarha- és a sertésállomány. Az utóbbi évek munkájának eredményeképpen sikerült megszüntetni az ország sertéstermelésében a ciklikusságot, hogy ne akkor kelljen sertéshúst eladni, amikor egész Európában nagy a kínálat. Most —mivel egymillióval kevesebb sertés van az országban —fennáll a veszély, hogy ismét kialakul a sertésciklus. Jól mutatja a tenyésztési kedv csökkenése azt, hogy a koca kihelyezési akció az idén nagyon sikertelenül indult, áprilisban 10 ezer koca helyett csupán négyezret helyeztek ki a háztáji gazdaságokba. A szarvasmarhatartás terén is ehhez hasonlóak a gondok. A bikák nem éhezhetnek A h.-i termelőszövetkezetet — mint az ország több más helyén is teszik azt a közös gazdaságok —, integrálja a háztáji bikahizlalást. A községben sokan tartanak egy-két hízómarhát, sokan tucatnál is többet. Egyikük meséli kálváriájukat: — Sajnos, az általunk hizlalt bikákat nem vette át időben a húsipari vállalat, noha megígérték. A bika nem olyan, mint a gyárban a munkadarab, amely ha készen van, tetszik a raktárba, és ott lehet egy darabig, nem kér enni. A bika bizony kér, s ha már meghízott a kellő súlyra, nem is sokat gyarapodik a további tartástól. Éheztetni nem lehet, hogy is nézne az ki, de még akkor aztán igazán nem vennék át, ha leromlana az elégtelen táplálkozás miatt. Úgyhogy az állat további tartásának minden napja csupán veszteséget termel, ami egy idő után fel is emésztheti az állatonként elérhető, amúgy sem nagy nyereséget. A szövetkezet elnökének szavaiból kiderül: nem valami maszekbika-ellenességről van szó, a szövetkezetiek is hasonlóképpen jártak. Az ok: a húsipari vállalat egyik külföldi üzletfele elállt az adásvételtől, nincs hova eladni az exportbikákat. (Folytatás a harmadik oldalon.) GAZDASÁGI • AGRÁR • TERMÉSZETTUDOMÁNYI MŰSZAKI ÉLET A MŰSZAKI ÉS TERMÉSZETTUDOMÁNYI EGYESÜLETEK SZÖVETSÉGÉNEK LAPJA, XI. ÉVFOLYAM, 14. SZÁM, ÁRA: 6,50 FT, 1985. JÚLIUS 6. Csavarozó robotok Különleges hajtóművek A „Repülő Elefánt" OMFB-t enulmány: Minőségjavítás a ruházati iparban Szabadság Bármennyire is agitáljuk az embereket, hogy ne csak a két legmelegebb nyári hónapban vegyék ki szabadságukat, a megszokott az, hogy júliusban és augusztusban alaposan lecsökken a gyárak dolgozóinak a száma. Pedig az élet nem áll meg. Azazhogy az lenne a jó, ha az élet nem állna meg, legalábbis nem akadozna. Mert az a tapasztalat, hogy a vállalat belső és külső kapcsolódásai ilyenkor csak nehézkesen és csikorogva működnek. Keressük X elvtársat, akihez bizonyos kérdésben mindig is fordultunk az év többi szakában. X kartárs azonban szabadságon van. Akkor a helyettesei. Aztán kiderül, a kartársnak nincs helyettese. Vagy van ugyan, na de hát az ügy, amelyben keressük, nem olyan természetű, hogy akárki foglalkozhatna vele, ezért ő nem informálta a helyettest, meg kell várni, amíg megérkezik. Olyan is előfordul, hogy minden rendben volna, de „véletlenül" egyszerre ment szabadságra X és a helyettese. Így aztán megesik, hogy a legjobb tanács végül is az lesz, hogy „tessék megvárni, amíg végetér a szabadságuk”. Igen ám, de a kereső is szabadságra megy, talán éppen akkor, amikor X hazajön. S máris megállt, legalább is lefékeződött az élet. Mindez nem következne be, ha a gyári, hivatali hierarchiában mindenütt világos lenne, ki kit helyettesíti hét egyes dolgokban. Ha azok, akik kulcsszerepet töltenek be a cégeknél, átadnák a rendelkezés, ne adj’ isten, a döntés jogát helyetteseiknek vagy azoknak, akikre a helyettesítés tiszte és joga átruházható. Ha azok, akik átveszik azt a tisztet és jogot, értenének valamelyest azok munkájához, akiket helyettesítenek. Ez az ideális állapot persze követel is az egyes emberektől. Megköveteli a hozzáértést. Megköveteli a világos, áttekinthető vállalati szervezetet. Megköveteli, hogy a vállalati dolgozók, vezetők ne azzal bizonyítsák nélkülözhetetlenségüket, hogy hét lakat alatt őrzik, és a világért sem adnák ki a kezükből a döntés jogát. Hozzáértést és demokratizmust feltételez tehát az ideális állapot, amelyben nem akadoznak a vállalatok egymásba kapcsolódó fogaskerekei. E kettő nemcsak a két nyári hónapban jön jól a cégeknél, spájzolni lehet az év többi tíz hónapjára is. GŐZ JÓZSEF