Nyomdaipar Magyarországon, 1910 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1910-05-01 / 9. szám
IX. évfolyam 1910 május 19. szám Nyomdaipar Magyarországon A NYOMDÁSZAT és rokonszakmák érdekeit felölelő szaklap A VIDÉKI NYOMDATULAJDONOSOK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE A lap szellemi részére vonatkozó közlemények és hirdetések Szekszárdra küldendők Megjelenik minden hó 1-én és 15-én Felelős szerkesztő MOLNÁR MÓR SZEKSZÁRD Társszerkesztő LÁNG JÓZSEF NAGYVÁRAD Előfizetési ár egész évre 6 korona Állandó hirdetések szabott árai V, oldal 20 —kor./, oldal 12 — kor. 10 oldal 7 — kor. Egy kis összehasonlítás. A munkásaink által támasztott követelések között a legfontosabb az óraszám és az ezzel összefüggő munkadíj kérdése, melynek elbírálásába elfogulatlanul és helyesen csak úgy mehetünk bele, ha szemlét tartunk más nemzetek munkaóra és munkadíj viszonyai fölött. És ezen a téren igen meglepő adatokhoz jutunk. Hogy nagyon messze és nagyon sokfelé ne kalandozzunk, elégnek tartjuk a németországi és angol viszonyok összehasonlítását a mieinkkel, amelyekről az utóbbi időkben amúgy is sok szó esett. Úgy a német, mint az angol példa eléggé mértékadó, mert Németország, mint a szocializmus hazája, szervezkedésében kiváló tekintettel van a munkások életérdekeinek ápolására. Anglia pedig méltán úgy ismeretes világszerte, mint ahol az elméleti és gyakorlati szocializmus követelményeinek összeegyeztetése nagy sikerrel folytattatik és ezzel az ország kereseti és termelési viszonyai a legvirágzóbb állapotba helyeztettek. A statisztika azt mutatja, hogy a nyomdászmunkások — csakis szervezett munkásokról szólunk — Németországban átlag heti 53 órát dolgoznak, ami napi 8 óra 50 perc munkaidőnek felel meg. Ezzel szemben Angliában 56—60 az átlagos heti óraszám, ami 9 óra 20 perc — 10 óra napi munkaidőnek felel meg. E munkatöbblettel szemben az angol nyomdászok átlag 25 százalékkal nagyobb bért kapnak, mint a német nyomdászok. Ez a 25 százalék béremelkedés nem arányos ugyan a munkatöbblettel, mert a legfőbb esetben is csak 12 százalékkal dolgoznak többet, de nem is erre akarjuk a fősúlyt helyezni, hanem arra, hogy az angol nyomdatulajdonos munkájától több munkát kap és így, ha a munkatöbbletet aránylag jobban fizeti meg, mint az átlagot, az ellen nemcsak kifogásunk nem lehet, hanem azt minden tekintetben érthetőnek, sőt helyesnek tartjuk. Mit szóljunk azonban mi, magyar nyomdatulajdonosok, kiknek munkásai hetenként átlag csak 51 órát, vagyis naponként csak 8 óra 30 percet dolgoznak? A magyar nyomdászok tehát heti 9 órával és napi 1 óra 50 perccel dolgoznak kevesebbet, mint az angol nyomdászok és napi 20 perccel kevesebbet, mint a német nyomdászok. Ez egy igen érdekes adat és jellemzően igazolja, hogy a munkaidő e leszorítása nagy megkárosítása a magyar nyomdaiparnak és a magyar nyomdatulajdonosoknak is, mert korlátozza őket nemcsak a termelésben, hanem a gépeik és üzemük kihasználásában is, aminek megakadályozása pedig egyáltalában nem lehet a munkásszervezet érdeke. Ha pedig számításba vesszük azt a tényt, hogy a magyarországi munkadíjak csaknem mindenben az angol munkadíjaknak felelnek meg, mindenki előtt tisztában lehet az a nagy károsodás és hátrány, melyben a magyar nyomdatulajdonos nemcsak az angol, de még a német nyomdatulajdonossal szemben is részesül. És ha most rámutatunk a magyar munkásszervezet azon törekvésére, hogy az új árszabályban a heti óraszámot 48-ra akarják leszállítani, a bérminimumot pedig heti 4 koronával felemelni, mindenki előtt tisztában lesz, hogy ez a törekvés nemcsak méltánytalan, hanem meg sem okadatolható és így nemcsak tarthatatlan, hanem a munkaadók részéről elfogadhatatlan is. A munkások törekvését, hogy több keresetet akarnak maguknak biztosítani, értjük és méltányoljuk, de ennek megvalósítását csak úgy érhetik el, ha többet dolgoznak, úgy mint eddig. Az osztó igazsággal nem tartjuk megegyeztethetőnek, hogy egy munkásosztály a meg nem dolgozott időt a munkaadóval fizettesse meg és különösen nem tartjuk ezt megengedhetőnek akkor, midőn a világ legcivilizáltabb népének nyomdászai többet dolgoznak, mint a magyar nyomdászok.