Technika, 1943 (24. évfolyam, 1-10. szám)
1943 / 6. szám
Egy budapest-környéki hegycsúszás re hajtott és későbbiekben ismertetendő talajkutató fúrásaink tanúsága szerint, még a mesterséges tó létezése előtt, a 10—30 cm vastag malott mészkő kőzetből álló vízvezető réteg a térszínt elérte és a feltörő rétegvíz a mai tó helyén elmocsarasította a park természettől is mélyebb részét. Minden valószínűség szerint a telek egykori tulajdonosa, mintegy 100 évvell ezelőtt, elzárta a mélyfekvésű terület természetes lefolyását és így az elposványosodott területen a rétegvíz nyomása következtében a tó túlfolyójának magasságáig emelkedett a vízszin. (Lásd a későbbiekben közölt 5. ábrát.) Természetesen most már e tó mint nyomómedence szerepel, amely a tó létesítése előtt a feltörő és a felszínen elfolyó vizet a vízlevezető talaj rétegbe tereli. A Vízmélység adta nyomás a vízvezető-réteg ellenállásainak leküzdését, a rétegvíz továbbjutását biztosítja. A kérdés tárgyalása során nem szabad figyelmen kívül hagynunk a Disznófő-forrás folyó vizét sem. Ez az elfolyó árok (a 2. ábrán az árok nyomvonala szaggatott vonallal van jelezve) csatlakozik a Szilassy-út melllé, majd a Szilassy-út 10. sz. ház előtt a szerpentinút árkába torkolik. Igen értékes adatokra vezetett a lefolyó árokban négy helyen végzett vízmennyiség-mérésünk. Míg a Disznófő-forrás 70 cm3/mp vizet szolgáltatott, addig a Szilassy-út 14. sz. előtt a Befolyó víz árokban 176 cm3/ mp vizet mértünk, 110 m-en, tehát az elfolyó víz 2,5- szörösére gyarapodott. Ez a jelenség a disznófői forrás foglalás hibás voltára mutat. A forrás alatti terület legfelső rétege teljesen át van nedvesítve a talajból több helyütt előtörő víztől. Az elfolyó árok mintegy lecsapoló csatorna működik és részben összegyűjti az átitatott talaj vizét. Ezzel magyarázható a csatorna tetemes vízgyarapodása. A Szilassy-út 12. szám előtti mérésünk 140 cm3/mp, az 10. sz. előtt 120 cm3/mp és végül 70 m-rel lejjebb már a szerpentin út árkában 86 cm3/mp vizet mutatott. 330 m-en tehát a 176 cm3 ismét felére csökkent. A 90 cm3/sec vizet a vízvezető talaj nyeli el (lásd a 3. ábrát). Mint az ábrából láthatjuk, a túlfolyó víz mennyisége a forrásfoglalást megkerülő víz mennyiségével hirtelen megnövekedik, majd folyamatosan és egyenletesen csökken. A víz talajba való elszivárgása tehát a levezető árok egész hosszában egyenletesen megy végbe. Miután méréseinket novemberben hűvös, borús időben végeztük, a párolgási veszteség gyakorlatilag nem jöhet számításba. Az ily módon a talajba elszivárgó víz nem csekély mennyiség. Gondoljunk csak arra, hogy a Disznófő-forrás 70 cm3/mp vize egész jelentékeny forrás. A talajba elszivárgó 176—86—90 cm3/mp vízmenynyiség évenként kereken 3000 m3 vizet jelent, ami a talaj telítettségét okozhatja. A víz elnyelését igazolja az a körülmény is, hogy a lefolyó árok partjából vett talajminta 0.52 hézagtérfogat eredményt adott. (Rendes körülmények között hasonló agyagtalaj hézagtérfogata 0.35—0.45 érték között változik.) Miután a lefolyásnélküli Hangya-forrás, a rosszul foglalt Disznófő-forrás, az Isten-szeme tava által előállított rétegvíz, továbbá a Disznófő-forrás levezető árkából elszivárgó vizek mind a Tündérhegyi Szanatórium fölött táplálják a völgyezet üledékes talaját, vitán felül áll a csúszóréteg kialakulásához szükséges víz eredete, mert igazolható, hogy a csúszás helyén a vízvezető réteg fekszik. A csúszások helyén fellépő források is a vízvezető rétegek jelenlétét bizonyítják, így talajmechanikai vizsgálatokkal azok helyét és fekvését kellett megállapítani. C) Talajmechanikai vizsgálatok. A szanatórium környezetének geológiai kialakulása leírásánál láthattuk, hogy változatos rétegződésű talajfelépítéssel kellett számolnunk. Az idő rövidsége, valamint a felkutatandó talajrétegek nagy vastagsága miatt, a kutatási munkát főleg talajfúrásokkal hajtottuk végre. A vizsgálat feladata az volt, hogy az egyes fúrólyukakból, különböző alkalmas mélységből kiemelt minták természetes víztartalmát, illetve ezeknek a talajoknak állapothatárait (folyási és képlékenységi határ), illetve ezek ismeretében a csúszásra veszélyes pontokat, végül, hogy a víz hozzáférését megállapítsuk. Vizsgálatunk során dr. Jáky I. professzor 1938. évben — a szivárgók vonalvezetéséről — közölt tanulmányában ismertetett eljárást használtuk fel. (Lásd irodalom 5.) Ebben a dolgozatában dr. Jáky professzor kifejti, hogy egyes kutató helyek csúszásra veszélyes pontjai ott F— — vannak, ahol: n · ——— (csúszási tényező) értéke a legkisebb. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a talajok nedvességi állapota csúszásra ott a legveszélyesebb, ahol a talaj belső súrlódó ereje (kohéziója) azaz nyomószilárdsága a legkisebb. Mint korábbi tanulmányainkból tudjuk, a talajok kohéziója a folyási határnál gyakorlatilag közel zérus. (Lásd irodalom 1, 2.) Mennél jobban megközelíti tehát a talaj természetes víztartalma a folyási határt (FOW különbség értéke minél alacsonyabb) annál kisebb a talaj nyomószilárdsága, ill. kohéziója. Ezzel szemben a talajok a képlékenységi határnál ridegek, törékenyek, tehát a szilárdságuk annál nagyobb, mennél közelebb esik a természetes víztartalmuk (W) a képlékenységi határhoz (P). A végzett talajmechanikai vizsgálatoknak, mint említettük, ketés célja volt: a) a megtörtént csúszás helyén a csúszólapok, b) a csúszólapokhoz jutó víz, vízvezető rétegnek felkutatása. Az a) pontban foglaltak feltárására a Szanatórium telkén a földcsúszás helyén, közvetlenül a szakadó lap mellett két helyen, ill. a megcsúszott földtömegben, a volt melléképület előtt, összesen három kutató gödörben vizsgálták meg a talajt. (Lásd 2. sz. ábrán I., II., Ill.-al jelzett nullköröket.) 3. ábra. A felszíni vízlevezetés hossz-szelvénye és vízmennyisége. 321