Természet és Társadalom, 1954 (113. évfolyam, 1-12. szám)

1954-03-01 / 3. szám

Tiszteletlen volt? Nem volt az. Híres haragos költeménye, melyet mesteréhez, Vörösmartyhoz intézett, nem tiszteletlenség volt, hanem a költő következetességének bizonyí­téka. A forradalmár­­következetes­ségéé, aki versei gyűjteményét »szeretete és tisztelete jeléül« aján­lotta Vörösmartynak, de aki szem­­befordult mesterével mikor az az annyira fontos katonai kérdésben helytelenül szavazott. Petőfi a vers­hez jegyzetet írt: neki magának nagy áldozat, hogy erre kényszerül, de — teszi hozzá — »kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szent­­séges elveim!« Lobbanékony, heveskedő, sértő­­dékeny volt? Erre a tulajdonságá­ra nagyon jellemző a Jókaival való összeveszésének története. Vele is elvi kérdésen veszett össze, részben éppen a Vörösmartyhoz írt vers miatt. Megbántottságában annyira kérlelhetetlen volt, hogy Jókait is­merni sem akarta többé, de esküdt­széki tárgyaláson, amelyen — a vé­letlen úgy hozta — mindketten es­küdtként vettek részt, csatlakozott Jókai ottani igazságos véleményé­hez, anélkül, hogy a régebbi és lé­nyegesebb ügyet feledte volna: »Én teljes mértékben osztom az előttem szólott esküdt úr véleményét.« »Már ekkor csak előttem szólott esküdt úr voltam Petőfire nézve — írja Jókai — de azért a dolog ér­demében mégis csatlakozott hoz­zám.« Ez sem valami különcsége volt Petőfinek, hanem folytatása addigi mindenkori magatartásának .Az esküdtek szavazata magát az elnököt is meglepte — folytatja emlékezését Jókai. — Bosszúsága nagy volt miatta, s ennek kifeje­zést is adott előttünk. — Hja, hogy ha Petőfi Jókaival összefog, akkor minden embernek félrecsavarják a fejét. — Erre Petőfi először az el­nökön nézett végig, azután én raj­tam, s azt mondd, rám szegezve tekintetét: Én az esküdt urat nem ismerem, hanem azt tudom, hogy igaza van: a telkemből beszélt.« — És még egy szép történet arról, mikor ismerte meg Petőfi Jókait később mégis, mikor és miért for­dította ismét tegezésre a megszó­lítást: Budavár bevétele után talál­koztak, a múzeum termében tartott nagy honvédlakomán. Sok és külön­féle teszt végén Jókai ott azokra mondott felköszöntést, »akik ezután fognak meghalni a hazáért«. Petőfi ekkor hozzáfordult és így szólt: »Köszönöm, hogy én értem is itt ül.« Fegyelmezetlen katona volt-e? Igaz, nem egyszer tűzött össze fö­­löttesekkel, olyankor, amikor a for­radalomért, velük szemben kellett küzdenie. De amilyen — látszóla­gos — fegyelmezetlen katona az ilyen alkalmakkor, olyan minta­szerűen fegyelmezett katonája és hadsegéde volt a forradalom tábor­nokának, Bemnek. Igaz, hogy egy visszavonulás alkalmával itt is pa­rancs ellenére vezeti rohamra a honvédeket és harcászati vitát foly­tat az odarohanó parancsnokkal, de Bem ebből is csak jobban ismeri meg Petőfit és közvetlen környeze­tébe rendeli. A legnagyobb forra­dalmi költőből így lesz a legkövet­kezetesebben forradalmi tábornok­nak hadsegéde. Az említett össze­tűzések után, amelyek során Petőfi több ízben lemond tiszti rangjáról, mindannyiszor nem állítja újra helyére s a leköszönt századost őr­naggyá nevezi ki. Petőfi pedig, aki a Vetterrel való jelenet után meg­írja: »...gyalázat nélkül csak Bem táborában lehet az ember« és aki Mészárossal szemben Bem politiká­jának követe és szószólója, Bem mellett a csatatéren folytatja küz­delmét. Bátorságáért Bem kitün­teti.* Ezek a gondolatok foglalkoztat­tak, amikor Petőfinek, a »hiba nél­kül való« embernek, költőnek, har­cosnak azon a mondatán tűnődtem, melyet ő­ saját jelleméről írt. Milyen rövid volt az élete! És események­ben, próbatételekben, példát zengő tettekben milyen gazdag! Bizony, ma is tőle tanulhatunk igaz ember­séget. Barátság lobogását az »el­vonuló« gyermektől; gyémántfényű következetességet az »összeférhetet­len« ifjútól; gyöngédséget a »kímé­letlen« hadakozótól; áldozatosságot a barátai fölött szentelt eszmék képviseletében »zsarnokoskodó« forradalmártól; mesterek áhítatos tiszteletét, de az igazság mindenen keresztül való védelmezését is a »tiszteletlen« költőtől; történelmi éleslátást, tündöklő józanságot a heves, a lobbanékony férfitől; s az egykor fegyelmezetlen katonától tűzön-vizen át, hősi halálig való kötelességteljesítést, helytállást! Helytállást a hazáért, melyről a magyar költészetben ő írta le a leg­szebb — vérével megpecsételt — sorokat. Ez a hibanélküli ember, ez a nagy költő szervezte és vezette százhat esztendővel ezelőtt a vérte­­len forradalom nagy napjának, már­cius tizenötödikének harcát. Illyés Gyula, gyönyörű Petőfi-könyvében azt írja, hogy a zsarnokságnak, ha e nap győzelmét előre meg akarja akadályozni, csak egyetlenegy fia­talembert kellett volna letartóztat­nia: Petőfit. Ez persze költői túlzás. Annyi azonban bizonyos, hogy mindazok a népi, nemzeti erők, amelyek március tizenötödikén a haza új korának hajnalához vezet­tek, azokból az erőforrásokból szár­maztak, amelyek a legnagyobb ma­gyar költő életének és költészetének táplálói voltak , s az ő életében és költészetében mind egyesültek! Az évszázadok sokszoros elnyomatottsá­­gában szenvedő nép visszafojtott ha­ragja végül is az ő szavával s az ő cselekedetével tört ki a legnagyobb erővel. A költő életével, akinek szó­tárában a magyar szabadság és vi­lágszabadság elválaszthatatlanul egyet jelentettek, a költő életével, aki egyetlen csokorrá fűzte össze szívé­ben a régi magyar népi felkelések és a nagy francia forradalom hagyomá­nyait, magyar költő elődei sugaras arcképét és Saint Just jövőbenéző tekintetét, a »történetek« végiglapo­zott lapjait és »a jövendő kor jele­nései«­! S mert mindez benne egyesült, ő volt a lelke ennek a halhatatlan napnak. Naplójában lépten-nyomon — anél­kül, hogy különösebben akarná — a saját kezdeményező szerepét dombo­rítja ki: »Korán reggel az ifjak kávé­házába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, akik nagy búsan politizáltak. Bu­­lyovszki Gyulát, ki közöttük volt, meghíztam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tart­sák itt, míg tússzá nem jövünk. Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Tár­saim beleegyeztek...« »Nemzeti Dal«-át sokszor olvasta fel, szavalta el ezen a napon, s a költemény új és új fellobbanása úgy adott jelt e nap A nagyszebeni csata 130

Next