Természet és Társadalom, 1954 (113. évfolyam, 1-12. szám)
1954-03-01 / 3. szám
Tiszteletlen volt? Nem volt az. Híres haragos költeménye, melyet mesteréhez, Vörösmartyhoz intézett, nem tiszteletlenség volt, hanem a költő következetességének bizonyítéka. A forradalmárkövetkezetességéé, aki versei gyűjteményét »szeretete és tisztelete jeléül« ajánlotta Vörösmartynak, de aki szembefordult mesterével mikor az az annyira fontos katonai kérdésben helytelenül szavazott. Petőfi a vershez jegyzetet írt: neki magának nagy áldozat, hogy erre kényszerül, de — teszi hozzá — »kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim!« Lobbanékony, heveskedő, sértődékeny volt? Erre a tulajdonságára nagyon jellemző a Jókaival való összeveszésének története. Vele is elvi kérdésen veszett össze, részben éppen a Vörösmartyhoz írt vers miatt. Megbántottságában annyira kérlelhetetlen volt, hogy Jókait ismerni sem akarta többé, de esküdtszéki tárgyaláson, amelyen — a véletlen úgy hozta — mindketten esküdtként vettek részt, csatlakozott Jókai ottani igazságos véleményéhez, anélkül, hogy a régebbi és lényegesebb ügyet feledte volna: »Én teljes mértékben osztom az előttem szólott esküdt úr véleményét.« »Már ekkor csak előttem szólott esküdt úr voltam Petőfire nézve — írja Jókai — de azért a dolog érdemében mégis csatlakozott hozzám.« Ez sem valami különcsége volt Petőfinek, hanem folytatása addigi mindenkori magatartásának .Az esküdtek szavazata magát az elnököt is meglepte — folytatja emlékezését Jókai. — Bosszúsága nagy volt miatta, s ennek kifejezést is adott előttünk. — Hja, hogy ha Petőfi Jókaival összefog, akkor minden embernek félrecsavarják a fejét. — Erre Petőfi először az elnökön nézett végig, azután én rajtam, s azt mondd, rám szegezve tekintetét: Én az esküdt urat nem ismerem, hanem azt tudom, hogy igaza van: a telkemből beszélt.« — És még egy szép történet arról, mikor ismerte meg Petőfi Jókait később mégis, mikor és miért fordította ismét tegezésre a megszólítást: Budavár bevétele után találkoztak, a múzeum termében tartott nagy honvédlakomán. Sok és különféle teszt végén Jókai ott azokra mondott felköszöntést, »akik ezután fognak meghalni a hazáért«. Petőfi ekkor hozzáfordult és így szólt: »Köszönöm, hogy én értem is itt ül.« Fegyelmezetlen katona volt-e? Igaz, nem egyszer tűzött össze fölöttesekkel, olyankor, amikor a forradalomért, velük szemben kellett küzdenie. De amilyen — látszólagos — fegyelmezetlen katona az ilyen alkalmakkor, olyan mintaszerűen fegyelmezett katonája és hadsegéde volt a forradalom tábornokának, Bemnek. Igaz, hogy egy visszavonulás alkalmával itt is parancs ellenére vezeti rohamra a honvédeket és harcászati vitát folytat az odarohanó parancsnokkal, de Bem ebből is csak jobban ismeri meg Petőfit és közvetlen környezetébe rendeli. A legnagyobb forradalmi költőből így lesz a legkövetkezetesebben forradalmi tábornoknak hadsegéde. Az említett összetűzések után, amelyek során Petőfi több ízben lemond tiszti rangjáról, mindannyiszor nem állítja újra helyére s a leköszönt századost őrnaggyá nevezi ki. Petőfi pedig, aki a Vetterrel való jelenet után megírja: »...gyalázat nélkül csak Bem táborában lehet az ember« és aki Mészárossal szemben Bem politikájának követe és szószólója, Bem mellett a csatatéren folytatja küzdelmét. Bátorságáért Bem kitünteti.* Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor Petőfinek, a »hiba nélkül való« embernek, költőnek, harcosnak azon a mondatán tűnődtem, melyet ő saját jelleméről írt. Milyen rövid volt az élete! És eseményekben, próbatételekben, példát zengő tettekben milyen gazdag! Bizony, ma is tőle tanulhatunk igaz emberséget. Barátság lobogását az »elvonuló« gyermektől; gyémántfényű következetességet az »összeférhetetlen« ifjútól; gyöngédséget a »kíméletlen« hadakozótól; áldozatosságot a barátai fölött szentelt eszmék képviseletében »zsarnokoskodó« forradalmártól; mesterek áhítatos tiszteletét, de az igazság mindenen keresztül való védelmezését is a »tiszteletlen« költőtől; történelmi éleslátást, tündöklő józanságot a heves, a lobbanékony férfitől; s az egykor fegyelmezetlen katonától tűzön-vizen át, hősi halálig való kötelességteljesítést, helytállást! Helytállást a hazáért, melyről a magyar költészetben ő írta le a legszebb — vérével megpecsételt — sorokat. Ez a hibanélküli ember, ez a nagy költő szervezte és vezette százhat esztendővel ezelőtt a vértelen forradalom nagy napjának, március tizenötödikének harcát. Illyés Gyula, gyönyörű Petőfi-könyvében azt írja, hogy a zsarnokságnak, ha e nap győzelmét előre meg akarja akadályozni, csak egyetlenegy fiatalembert kellett volna letartóztatnia: Petőfit. Ez persze költői túlzás. Annyi azonban bizonyos, hogy mindazok a népi, nemzeti erők, amelyek március tizenötödikén a haza új korának hajnalához vezettek, azokból az erőforrásokból származtak, amelyek a legnagyobb magyar költő életének és költészetének táplálói voltak , s az ő életében és költészetében mind egyesültek! Az évszázadok sokszoros elnyomatottságában szenvedő nép visszafojtott haragja végül is az ő szavával s az ő cselekedetével tört ki a legnagyobb erővel. A költő életével, akinek szótárában a magyar szabadság és világszabadság elválaszthatatlanul egyet jelentettek, a költő életével, aki egyetlen csokorrá fűzte össze szívében a régi magyar népi felkelések és a nagy francia forradalom hagyományait, magyar költő elődei sugaras arcképét és Saint Just jövőbenéző tekintetét, a »történetek« végiglapozott lapjait és »a jövendő kor jelenései«! S mert mindez benne egyesült, ő volt a lelke ennek a halhatatlan napnak. Naplójában lépten-nyomon — anélkül, hogy különösebben akarná — a saját kezdeményező szerepét domborítja ki: »Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, akik nagy búsan politizáltak. Bulyovszki Gyulát, ki közöttük volt, meghíztam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg tússzá nem jövünk. Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek...« »Nemzeti Dal«-át sokszor olvasta fel, szavalta el ezen a napon, s a költemény új és új fellobbanása úgy adott jelt e nap A nagyszebeni csata 130