Üvegesek Lapja, 1938 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1938-01-01 / 1. szám

2 ÜVEGESEK LAPJA 1. szám egy részében nincsen elegendő kereskedelmi képzett­ség, érzék, agilitás, mozgékonyság, előrelátás, nem látják eléggé tisztán a gyári, nagykereskedelemi és detail-árakat, nem eléggé fürgék arra, hogy munka után járjanak, talán azért, mert pillanatnyilag el van­nak látva, de megfeledkeznek arról, hogy kötelessé­gük az előrelátás is. Sokszor elriasztják a vevőt, akár az árakkal, akár a magatartásukkal, s az ilyen elriasz­tott vevő soha többé vissza nem jön. Tapasztalásból mondom ezeket, de bizonyos, ha megváltozik, keve­sebb lesz a panasz is. Ma a kisiparosnak, kiskereske­dőnek valósággal művészének kell lennie a vevővel való bánásmódnak. Nem lehet kisebb munkánál „nagy vágást“ végrehajtani, hanem a vevőt meg kell tartani. Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet kizáró­lag ezekkel a jelenségekkel magyarázni a szakmai ba­jokat. De kétségkívül egyik a sok közül. Másik jelen­ség, amely a piac árnívóját kedvezőtlenül befolyásolja, és a versenyfeltételekben különbségeket hoz létre, a vagonvásárlás és a kicsinyben vásárlás között levő nagy különbség. Természetesnek tartom, hogy a nagy­ban vásárlás és a hozzávágott állapotban eladás között kellő különbségnek kell lennie, sőt a mainál sokkal nagyobbnak, hogy az iparos megtalálhassa a maga számításait. De szakmai szempontból egyenesen ká­rosnak tartom, hogy a nagyobb forgalom után na­gyobb „forgalmi jutalékot“ adjanak a gyárak, mert az erre a nagyobb jutalékra törekvés azt eredményezi, hogy csak azért, hogy a nagyobb százalékot elérjék, alacsonyabb áron vállalnak, vagy adják el az árut, hiszen megtérül a különbség. Nem tartom egészséges árpolitikának a gyár részéről; sokkal helyesebb volna, ha a nagyban vásárlók olcsóbban, de egyformán vásá­rolhassanak anyagot, úgy is megtalálják a számításai­kat, talán még jobban; de elérhető az, hogy a verseny­­feltételek az egész vonalon azonosak volnának, s meg­szűnnek a sírás. Ma más a helyzet, mint 20—30 évvel ezelőtt, hiszen a háború óta a gazdasági viszonyokban évszázadokkal haladtunk, s megítélésem szerint nem lehet a gazdasági jelenségeket a századforduló idején gyakorlatban állott béklyókba szorítani. A kollektív gazdálkodás felé való törekvésben az egyesnek az ér­dekeit is szem előtt kell tartani, mert a szakmának az érdekei azonosak az egyes érdekeivel. Nem tartom erkölcsösnek éppen kollektív szempontból, hogy az, aki az árakat rombolja, és fittyet hány minden szak­mai törekvésnek, még ezért a káros tevékenységért külön jutalomban is részesüljön. Úgy érzem, hogy ebbeli­­törekvéseinkben a nagykereskedelem részéről a legmesszebbmenő támogatásra számíthatunk, a gyár azonban érthető okokból nehézkesebb, s mi várjuk, hogy a gyár leküzdi az esetleg fennálló akadályokat, s e részben olyan reformokat léptet életbe, amelyek a szakmai egyetemes­­érdekeknek az eddiginél jobban megfelelnek. Mert pl. célszerűbbnek tartom, hogyha X. egy évben egy vagont vásárol, ugyanolyan árban kapja vagonját, mint Y., aki 5. vagy 7., aki nem egy tételben, hanem egész évben 30-at is vesz. Ezért meg­ítélésem szerint nem jár Z-nek külön jutalom. Igazsá­gosabb, méltányosabb és alkalmasabb kalkulációs ala­pot kapna mindenki, s a bajok nagy része is meg­szűnnék. Hasonló ez a helyzet ahhoz, amit a láda­vásárlásnál tapasztalunk. Itt sem kap senki sem for­galmi jutalékot, aki egy esztendőben 5 ládát vásárol, ugyanolyan árban fizeti, mint az, aki évenként 60 lá­dát vesz. Miért kell tehát a vagonvevőkkel szemben ilyen káros gyakorlatnak lenni? De rámutatok arra is, hogy a bajok egy nagy része ott is van, hogy a kartársak ez egyenlőtlen ver­senyviszonyokat még azzal is tetézik, hogy ajánlataik­nál nem a józan kalkulációk után hala­dnak. Ipartes­tületünk egészséges irányárakat dolgozott ki és foga­dott el, hogy ezzel is segítségére jöjjön a kartársaknak, és segítsen megszüntetni a lehetetlen állapotokat. Ki­­bocsátottuk az árakat, de már előre azt kellett­­tapasz­talnunk, hogy bár egyes esetekben jól esett látni, hogy a kartársak kerestek velük, más esetben azonban ma­radt a régi megmagyarázhatatlan jelenség. Pl. a ser­tésvágóhíd munkálatainál az irányár 1740 P lett volna, s mégis A 1518, B 1630, C 1658, D 1670, E 1870 P-vel indult, a Klauzál-téri vásárcsarnok üveges­munkálatait F 1872, G 2040, H 2271, I 2015, J 1832, K 1739 P-vel pályázta meg, amikor az irányár 227­­ P volt. Egy másik munkálat azzal a tanulsággal szol­gált, hogy akik az irányár megtartásával pályáztak, mégis kiadták a munkát, s a kartárs keresett is rajta. Hiszen egyszerre csak egynek adhatják a mun­kát, de hogy minő áron, az a pályázóktól függ. S én itt látom a legnagyobb bajt. E részben nincsen kon­tárkérdés, itt kizárólag a kartársak összetartásának hiányáról, az üveges­ öntudat csekélységéről és a szak­ma elesettségéről lehet szó. Nagy baj az, ha a becsü­letesen elvégzett munkáért karéj helyett kenyérmor­zsákat is elfogadnak... Ugyanez az iparos-öntudat hiányzott az ipartes­tületi életben is. Nem tudom sajnálni az óesz­tendőt ebből a szempontból sem. Személyi kérdések, apró­­cseprő házi perpatvarok szorították háttérbe a köz­ügyet. Megfigyeltem, hogy testületünk tagjainak mintegy fele szerepelni óhajt a fórumon, de amikor *9» SCHWARZ A. és FIAI TÁBLAÜVEG ÉS TÜKÖRÜVEG NAGYKERESKEDÉS ÜVEGUDVAR“ BUDAPEST, VI., PAULAY EDE=UTCA 25=27. SZ. TELEFON: *1.137=89. SOROZAT. ■■■ ------- ■ SÜRGÖNYÖM: »ÜVEGUDVAR«

Next