Vegyészeti Lapok, 1919 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1919-01-15 / 1-2. szám
VEGYÉSZETI LAPOK 3. oldal. , 1919. — 1 — 2. szám Üzemek szocializálása — Beköszöntő cikk. — Irta: Pfeifer Ignác műegyetemi tanár Ki lát a jövőbe, ki tudja megmondani ma, hogy mit hoz a holnap? Hiába szövünk terveket, amíg nem tudjuk, hol lesz és mi lesz az eljövendő Magyarország. Egyet azonban látunk már ma is és ez az, hogy a gazdasági életet folytatni ott, ahol a háború előtt elhagytuk, változatlanul fenntartani a kapitalisztikus termelést nem lehet. A tőkés termelés bűneiért bűnhődünk és mikép egész Magyarország népének kell vezekelnie azoknak vétkeiért, akik a háborúba hajszolták, épp úgy a kapitalizmus bűneiért lakói az ország egész gazdasága. Nem tudok szabadulni attól a háború kez-dete óta bennem élt meggyőződésemtől, hogy végtelen elnyomorodásunk egyik legfőbb oka a háború alatt lábrakapott és senki által nem korlátolt drágaság. Az uzsorás paraszttól, a kapzsi és rövidlátó kapitalista termelőn keresztül, a lánckereskedelmet fűtő, vagy istápolót közvetítő kereskedőig, mindenki egyaránt bűnös benne. A legnagyobb bűnös azonban az a kormányrendszer, amely nemcsak megtűrte, de félszeg rendelkezésivel elősegítette az országos az órát és a fogyasztóközönségnek a kizsarolását. Kezdődött a mezőgazdasági termelőkkel. Hadd keressen a gazda i — ez volt a kormányzó ész jelszava és a gazda keresett; keresett annyit, hogy ma, amikor egyikünk katonát, másikunk tőkét, harmadikunk búzát nem akar látni, a paraszt nem akar pénzt látni, nem termél, csak magának, nem dolgozik csak annyit, amennyire a maga ellátására szüksége van. Folytatta a drágítást az ipar, amely nagy haszonnal hárította azt tovább magáról, a nyilvános számadára kötelezett vállalatok látható jövedelmeiből és nem látható tartalékaiból következtethetünk azokra az ezernyi miókra, amelyeket a háborús konjunktúra címén felhalmozott az ipar. Felhalmozta mindaddig, amíg papírrongyokká értéktelenítette milliárdjait. Konjunktúra és csak konjunktúra volt a háború a kereskedelemnek, úgy, hogy végeredményben amaz anyag nem nagyszámú lakosság nyomozának voltak mindannyian vámszedői, akik a drágaságot továbbhárítani már nem bírták és léről gyolódva, vagy az államot, vagy munkaadójuk a sarcolták meg. Ha csak a drágítást továbbhárítani képtelen eme páriák nyomora sikoltana felénk, azt még el lehetne hallgattatni, de nem erről van szó, hanem a nagy drágaság tette szükségessé a fedezetlen bankjegyek óriási áradatátés szöktette fel a munkabéreket, a tiszti fizetéseket oly magára, hogy emellett gazdaságos termelésről tovább beszélni sem lehet. És habár egészen bizonyos, hogy hadi nyereségadó, vagyonadó, és egyéb címeken el fogják vonni a kapitalizmustól (nemcsak azt, amit a háborúban felhalmozott, hanem még annak jelentékeny részét is, amivel a háború előtt rendelkezett, alig remélhető, hogy ezzel egyidejűleg a drágaság, a munkabérek, a tisztifizetések annyira csökkennének, hogy a megmaradó tőkeszegénység mellett a régi kapitalisztikus alapon lehetne folytatni a termelést, mert ehhez pártszempontok befolyása alatt nem álló, bölcs és meszszelátó kormányférfiakra volna szükség, ezeket pedig sehol sem látjuk. Mivel a világtörténelemben soha nem látott adóik révén a tőkék jelentékeny része az állam kezébe jut,s ez megvethetné a szocializmus által kontemplált gazdasági rendnek és ezzel együtt az üzemek szocializálásának alapját. Az üzemek szocializálása — elmélet szerint — a körre a következő előnyökkel jár: Miivel mindenki munkájának arányában részesedik termelése eredményeiben, a termelés intenzívebbé válik, azonkívül jobb termelő eredmények elérése céljából az üzemek racionálisabbakká alakulnának, mivel pedig a tőke, mint termelési eszköz, az állam kezébe jut és a tőke kamatjövedelméből csak a közszükségleteket kellene ellátni, az üzemek a jelenlegi tőkés gazdálkodás kamatjövedelmeiről nagy részben iehenne értesíttetnének. Ez az elmélet azonban csak akként válhatik valóra és a termelés javára, ha minden szellemi és fizikai munkás egyaránt abban a tudatban dolgozna, hogy a köz javára munkaképességének maximumát kell kifejtenieés ha az üzemek vezetésében oly elsőrendű erők állanának rendelkezésre, amelyek a szükséges fegyelem fentartása mellett tényleg az eddiginél racionálisabb termelést tudnának biztosítani. Végül pedig, ha a tőke, mint termelő eszközközi tulajdon, az egyesüzemek az állami felügyeletés beavatkozás korlátlan jogosultsága mellett legalább oly mozgékonyak maradnának, mint amilyenek a tőkés termelés idejében voltak. Ebből a szempontból azok a törekvések, amelyek az utóbbi időben az üzemek szocializálása körül megnyilvánulnak, végzetesek. Végzetesek elsősorban azért, mert éppen az üzemeknek szocializálását teszik lehetetlenné. Eltekintve attól, hogy a szénnek és egyéb nyersanyagoknak a hiánya, a nagy drágaság,a magas munkabérek és tiszti fizetések, a jelen időpontot alkalmatlanná teszik arra, hogy a szocializálás alapfeltételeinek, az intenzívebb és racionálisabb termelésnek eleget tegyenek; az üzemvezetők kidobálásával és azoknak ki nem próbált erőkkel való helyettesítésével még normális viszonyok között is veszélyeztetnék a szocializálást. Monopolszerű üzemeknél, milyenek például a közlekedő vállalatok, a viteldíjak óriási arányú emelésével, ideig-óráig palástolni lehet, hogy az üzem teljesítőképessége és racionális volta megcsökkent, olyan ipartermékek előállításában azonban, amelyeknek piaci árát a versenyzi,elsősorban pedig nem szocializált üzemeknek versenye szabja meg, az üzem