Bácskiskunmegyei Népújság, 1954. június (9. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-20 / 145. szám

A párttaggyűlések tapasztalatai a kecskeméti járásban A megyei pártbizottság a kongresszus szellemében határo­zatot hozott, hogy járási pártbi­zottságaink szervezzenek rend­kívüli­ taggyűléseket a növény­ápolási munkák ütemének foko­zása érdekében, termelőszövet­kezetekben, gépállomásokon, ál­lami gazdaságokban. Felhívta a járási bizottságok figyelmét, hogy segítsék a tag­gyűlések előkészítését és vegye­nek azon részt. A kecskeméti járási párt­­bizottság elkészítette a taggyűlé­sek ütemtervét és értesítette az alapszervezetek vezetőségét, hogy milyen időpontra szervezzék meg a taggyűlést, ahová »köz­ponti előadó lesz biztosítva«.­­ (Valószínűleg nagyobb hatás kedvéért, értsük alatta a járási előadót.) A járási pártbizottság »elő­­ adói« az alapszervezetek jóré­széhez nem jutottak el. Ezeken a helyeken az összehívott tag­ság egy ideig tanácstalanul várt. A megyei pártbizottságtól ellen­őrzésképpen Tiszakécskén jár­tunk, ahol három rendkívüli taggyűlést szerveztek: a gépál­lomáson, a Petőfi és Kossuth termelőszövetkezetekben. A gép­állomáson és Petőfi tsz-ben hiá­ba várt türelmetlenül a tagság, »előadó« csak nem akart érkez­ni. A Kossuth tsz-ben Horváth elvtárs, a járási bizottság mun­katársa jelent meg. Beszámolója azonban nem a növényápolásról, hanem a nemzetközi helyzetről készült. Mivel csak a taggyűlés kezdetére érkezett, nem is volt ileje alaposan tájékozódni a tsz helyzetéről, problémáiról. A cél pedig a növényápolási munkák ütemének fokozása volt. Az »elő­adónak« legalább a taggyűlés napján kint kellett volna tar­tózkodnia a tsz-ben és alaposan tanulmányozni a munkák hely­zetének állását, valamint a fel­vetődő problémákat. A Kossuth tsz-ben lefolyt taggyűlésre jellemző volt, hogy bár az »előadó« csak általános­ságban beszélt a növényápolás­ról, a tagság mégis igen konkré­tan vetette fel a hiányosságokat. Az »előadó« nem igen tudott hozzászólni a tsz-en belül fel­merült kérdésekhez. A tagság azonban értékes javaslatokat tett a hibák felszámolására. Fel­vetették a kommunisták példa­­mutatásának kérdését és meg­bírálták a munkában elmaradt párttagokat. A nők és családta­gok fokozottabb bevonását java­solták a növényápolási munká­ba. Személy szerint megmond­ták, hogy kik azok, akik részt tudnának venni ebben. A tag­gyűlés feladatul tűzte minden párttag részére a politikai mun­ka fokozását a pártonkívüli tsz­­ta­gok felé. A taggyűlés határo­zatot hozott arról, hogy a tsz­­elnök hetenként legalább két­szer tartson megbeszélést a tsz­­vezetőség tagjaival és a mun­kacsapatok vezetőivel. Erre azért van szükség, hogy ne csak a tsz-elnök irányítása érvénye­süljön, hanem vegyen részt a vezetésben a többi megválasztott vezető is. A taggyűlés tanulsá­gul szolgálhat a járási pártbi­zottságnak, hogy a taggyűlése­ken való részvétel csak a helyi problémák alaposabb tanulmá­nyozása folytán lesz eredménye­sebb. Csak így tudja segíteni alapszervezeteit munkáikban. A járási pártbizottság a rend­kívüli taggyűléseket az íróasztal mellől szervezte meg. Az »elő­adókat« nem készítette fel a nö­vényápolással kapcsolatos mon­danivalókra és nem hívta fel a figyelmüket a kongresszusi anyag elmélyült tanulmányozá­sára, így az »előadó« csak álta­lánosságban tudott beszélni, sem­miféle konkrét javaslatot nem tudott adni a tsz növényápolási munkájának megjavítására. A járási pártbizottság fel­adata az lett volna, hogy segít­séget adjon a taggyűlés meg­szervezéséhez, a vezetőségi be­számoló elkészítéséhez, amit az alapszervi titkárnak kellett vol­na megtartani. Ehelyett a járási pártbizottság kivette az alapszer­vi vezetőségek kezéből az irá­nyítást. Adminisztratív, büro­kratikus eljárással akarta vég­rehajtani a határozatot. Ez pe­dig a régi, rossz, elavult mód­szerekhez való visszatérés és a párthatározatok semmibevételét mutatja. Az pedig minősíthetetlen hiba, hogy ha már »előadókat« biz­tosít a pártbizottság, és a tagság egésznapi, kemény munka után összegyűlve várja őket, az »elő­adók« a rossz szervezés hibájá­ból nem jelennek meg. Horváth elvtársnak például egy estére két taggyűlés is be volt üte­mezve. Az ilyen felelőtlen mun­ka nem sokat segít a növény­­ápolás helyzetén. Szabó, Ferenc, MB, munkatárs. TÁRSADALOM ÉS NEVELÉS III. Az iskola nevelő munkájának támogatása Természetesen nemcsak szülők segíthetik az iskolát ne­­­velő munkájában, hanem az egész társadalom. Katonaság, rendőrség, az egyes hivatalok, üzemek dolgozói mind hozzájá­rulhatnak és hozzá is járulnak az iskola nevelő hatásának meg­erősítéséhez. Külön kell szól­nunk a gyermek­bíróságok mun­kájáról, ahol a legsúlyosabb if­júsági bűnesetekkel, hibákkal foglalkoznak. A gyermekbíró­ság ítéletei a helytelen útra té­vedt tanulók erkölcsi életét a legtöbb esetben kedvezően meg­változtatják.­­ A felnőttekben ki kell alakulnia a nevelési öntu­datnak, ami például abban nyil­vánul meg, hogy nem nézzük közömbösen az utcán verekedő, trágár beszédet használó gyere­keket, hanem közbeszólunk, fi­gyelmeztetjük őket a helyes vi­selkedésre. A nevelés kérdése néha az iro­dalmat is foglalkoztatja. Az iro­dalom, a művészet köztudomá­sú, hogy nagy mértékben fej­lesztheti az ember erkölcsi ér­tékét. Az Irodalmi Újság ezévi május 8-iki száma közli Veres Péter: Még egyszer a »Rossz as­­­szonyról« című cikkét. Veres Pé­ter »Rossz asszony« című elbe­szélésének Ibolyka nevű egyik fő­szereplőjével kapcsolatban ne­velési problémák is felmerültek. Veres Péter ezt írja: „Nevelni nem­csak lehet, ha nem kell is az embereket, de ezt a nevelést legjobb már a bölcsőnél kezde­ni. Csakhogy az Ibolyka típusú nők nevelni se tudnak, s hogy mégis ne legyen ebből »circulus, viciosus«, önmagába visszatérő kör, azért veszi át a nevelő sze­repét az iskola, aztán a társa­dalom, sőt az irodalom és művé­szet is. Ezt akarja szolgálni a »Rossz asszony« is, amint ezt néhány olvasó nagyon jól ész­revette.« A fegyelem kérdése Külön kell foglalkoznunk a nevelő munka tárgyalása során is fegyelem kérdésével. A fegye­lem Makarenko szerint a neve­lés eredménye. Ez azt jelenti, hogy a fegyelmezettség magával vonja az erkölcsi nevelés többi feladatainak megvalósulását is. (Hazaszeretet, közösségi maga­tartás, stb.) Fegyelem nélkül vi­szont nem alakítható ki sem a tanulóközösség, sem a munka megbecsülése. A fegyelem kér­dése ebben az évben ismét elő­térbe került, mert iskoláinkban elég sok baj van a fegyelemmel. Erre utal a párthatározat mel­lett a pedagógiai folyóiratok több tanulmánya, cikke is. A tanulóifjúság fegyelmezettlen­­sége néha társadalmi hibákra vezethető vissza. A Köznevelés 1954. márc. 15-iki számában a 122-ik lapon ezt olvashatjuk: — »Úgy látjuk, hogy a társadalom általában nem érzi eléggé saját­jának az iskolát, a gyermekek, a tanulók nevelését. Nem ritka je­lenség, hogy a felnőttek az ut­cán verekedő diákokat harsá­nyan biztatják, a kihágásokat elkövető fiatalokat védelmükbe veszik, általános iskolás korú gyermekeket kocsmába visznek, nem is beszélve a különböző, igen kétes értékű táncos össze­jövetelekről, amelyekre még a lányos szülők is szinte megfon­tolás nélkül engedik el gyerme­keiket.« A szocialista fegyelem jellem­vonásai: az önkéntesség és tu­datosság. Azt kívánjuk tanuló­inktól, hogy saját belátásuk alapján legyenek fegyelmezettek és legyenek tudatában a fegyel­mezett magatartás társadalmi értékének­ iskolai és Sokszor a felnőttek sem mu­tatnak jó példát. Rendezvények, gyűlések alkalmával gyakori je­lenség a késés, a pontatlanság. Előadások tartásakor sokszor za­varó beszélgetés tapasztalható. A gyermekek sok esetben látják a felnőttek életét, s nem csodál­ható, ha ők sem viselkednek megfelelően. Sok fegyelmezetlenségre ad okot a tanulók felesleges, gyak­ran ismétlődő utcán való csatan­­golása. A kiskunmajsai nevelők közük egy helyen: »Az esti ki­maradások eredménye: vereke­dés, tiszteletlenség, ajtókon, ab­lakokon való bezörgetés, ocs­­mány beszédmodor.« A mozi A fegyelemmel kapcsolatban foglalkoznunk kell még röviden a mozi kérdésével. A nevelők általános véleménye szerint a nevelőhatású filmek elősegítik a tanulók erkölcsi fejlődését. A túlzott mozilátogatás azonban káros és fegyelembontó. A ta­nulók erkölcsi életét általában kedvezőtlenül érinti. A soltvad­­kerti nevelők írják: »Minden erőlködésünk ellenére sem tud­juk megakadályozni, hogy a szü­lők ne engedjék gyermekeiket egyedül moziba, vagy műsoros esti előadásra. A mozi vezetősé­ge a több bevétel érdekében nem mond le a jegyek kiadásá­ról gyermekek számára. Bár a nevelőtestület erre többször kér­te a mozi vezetőségét, mert az iskolai rendtartás sem engedi meg, hogy a kiskorú tanuló szü­lői felügyelet nélkül csatangol­jon éjszaka az utcán. Ez az, ami legjobban hátráltatja nevelői munkánkat.« Nemcsak Soltvad­­kerten, a megye több helyén nincs még kielégítően rendezve a tanulók mozibajárása.. Való­színű, hogy az új kezdeménye­zés, a filmeknek iskolákban tör­ténő vetítése beválik. Azonban tekintettel a kezdeményezés ko­rai stádiumára, ezzel kapcsolat­ban még határozott véleményt nem formálhatunk. * A társadalom és nevelés kap­csolatát csak igen vázlatosan is­mertethettük. Nem térhettünk ki mindenre. Nem szóltunk pl. az ifjúsági szervezetek igen nagy jelentőségéről sem. Célunk in­kább az volt, hogy a szülők, a felnőttek szerepét hangsúlyoz­zuk a nevelés fontos és szép munkájának művelésében. Re­méljük, hogy az iskola és a tár­sadalom kapcsolatának erősödé­se folytán mind nagyobb és na­gyobb eredményeket érünk majd el az ifjúság nevelése terén. Tornyai Jenő tanítóképzői tanár NEMZETKÖZI A genfi sxaboíáxs .. • Amikor a múlt hét elején a koreai háborúban részt vett 16 állam agresszív csoportja egyol­dalúan megszakította a koreai kérdésben folyt genfi tárgyalá­sokat, egy cinikusan kitervelt és régóta előkészített merényletet hajtott végre: merényletet a ko­reai kérdés békés rendezése el­len. A szabotázs jelei régóta so­kasodtak. Ahogyan peregtek a genfi értekezlet napjai, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az ame­rikaiak és a velük egy követ fújó küldöttségek nem békés úton egyesült, független, demo­kratikus Koreát akarnak, hanem nem kevesebbet, mint azt, amii a csatatereken nem tudtak elér­ni. Genf segítségével akarták a népellenes délkoreai rendszert Észak-Koreára is kiterjeszteni. Ezért szabotáltak minden meg­egyezést sürgető javaslatot, ezért mondta ki valamennyi szovjet, kínai vagy északkoreai javaslat­ra oly gyorsan előbb Dulles ame­rikai külügyminiszter, majd he­lyettese, Bedell-Smith az eluta­sító »nem«-et. A számok olykor szebben be­szélnek, mint a legékesebb szavú szónok,­­ és többet is monda­nak. A koreai kérdés genfi meg­vitatásának ötven napjáról szóló jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy ötven nap alatt az amerikai kül­döttség egyetlenegy javaslatot sem tett a rendezésre. Ehelyett sorra elvetette a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, a Kínai Népköztársaság és a Szov­jetunió küldöttségeinek mind a hét megállapodásra irányuló, építő jellegű javaslatát. Ameri­ka Genfben nem mondott egyet­lenegy pozitív, megoldást kereső szót sem, de hétszer is elszaj­­kózta: »No.« A világ népei értenek ebből a rövidke szóból is. Genfben, koreai vitában ismét leleplező­­­dött a béke ellenségeinek szabo­tázspolitikája. Amikor a koreai vita folyamán kiderült, hogy egyes államok hiába kísérlik meg Észak-Korea nyakába varr­ni a liszinmanista rendszert, Li Szín Man és támogatói elhatá­rozták, hogy elvágják a tárgya­lás fonalát: június 15-én, anél­kül, hogy megfontolták, vagy akárcsak elolvasták volna Molo­tov, Csou En-laj és Nam­ír elv­társ aznap előterjesztett újabb javaslatait, egy előre megszer­kesztett »nyilatkozatot« szedtek elő a zsebükből és »kinyilvání­tották«, hogy »nem érdemes« folytatni a tárgyalást. Ez a nyi­latkozat egyaránt letépte az ál­arcot a »16-ok« társaságának nyíltan kardcsörtető, vagy félre­vezető szándékból közvetítőként fellépő, vagy éppen békeá­jtatos­ságot tartó tagjairól. A koreai agresszióban résztvett államok magatartása oda vezetett, hogy Genfben a koreai kérdés meg­vitatása nem járt eredménnyel. »Mister No« nyilatkozott — de az utolsó szót, bizonyosak lehe­tünk felőle, nem ő fogja kimon­dani. A döntő szó a népeké. ... És a párizsi válság Az indokínai béke helyreállí­tásáról tárgyaló értekezlet to­vább folyik Genfben. Kétségte­len, hogy az amerikai diplomá­cia azon mesterkedik, hogy a genfi értekezlet indokínai szaka­szát is aláaknázza és felrob­bantsa, vagy ha ez nem megy, az értekezletet obstrukciós po­litikával lassanként­­ elsorvas­­­sza­; az ezzel ellentétes irány­ban működő erők azonban — a béke híveinek ereje és az ezt tekintetbe venni kénytelen erők — folytatják a tárgyalást, mert tudják, hogy a háború lángját csak a tárgyalás, a kitartó, kö­vetkezetes béketörekvés politi­kája olthatja ki. Amikor Genfben Bidault fran­cia külügyminiszter az indokínai békés rendezés szükségességéről beszélt, félszemmel Párizsra ka­csintott; a szó szoros értelmé­ben két ízben is a genfi értekez­lettel zsarolta meg a Laniel­­kormány katasztrófa­politikáját ellenző nemzetgyűlést. A genfi békeszólamok azonban csak arra szolgáltak, hogy ideig-óráig meg­hosszabbítsák a kormány vege­tálását, mert ez a kormány már nem élt, csak vegetált, amint gyakorlatilag már nem is kor­mányzott, csak lavírozott. Bidault ugyanakkor másik sze­mével — a cinkos szemhunyo­­rításával — Washington felé kacsintott: a békéről szóló sza­vakat nem béketettek, hanem háborús intézkedések (idő előtti újonc-behívások, a vezérkari fő­nök kinevezése indokínai főpa­rancsnokká, sőt, a kipattant ti­tok, az amerikai kormánnyal titokban megkötött egyezmény az indokínai háborúba való ame­rikai beavatkozásról) követték. Bidault magyarán mondva két­­kulacsos politikát folytatott — Genfben és Párizsban egyaránt —, hogy megtévessze a világ közvéleményét és a francia né­pet. A kettős játék azonban a La­ntés—Bidault—Pleven klikk szá­mára balul ütött ki: olyan ele­mi erejű volt a néptömegek fel­háborodása, hogy ennek meg kellett nyilvánulnia a parlament­ben is. Hiába kísérletezett Lanie! harmadízben, hogy Genfbe ka­paszkodjék, a nemzetgyűlés már nem tarthatta oda Genf szabo­­táléinak Genf szalmaszálát. A Lanie­-kormány megbukott, bizalmatlansági szavazat azt je­­­lentette, hogy a francia nép vál­tozást kíván; olyan politikát amely véget vet a­­ szennyes há­borúnak« — annak a remény­telen gyarmati rablókalandnak, amely — mint a »Combat« című lap írta —­­hét éve szipolyozza a franciák vérét és pénzét«. A Laniel-kormány bukása a­­ leg­amerikaibb« francia kormány veresége, annak a politikának » kudarca, amely az indokínai há­borút ki akarta szélesíteni és rá akarta kényszeríteni Franciaor­szágra a Nyugat-Ném­etország felfegyverzését jelentő úgyneve­zett európai védelmi közösséget. A Laniel-kormány bukásának jelentőségét csak növeli az új francia miniszterelnök személye. Mendes-France programmbeszé­­dében kijelentette, hogy célja a béke.­­Nemzetközi téren Fran­ciaország a legteljesebb világos­sággal a békét fogja keresni« — mondotta. Ma a francia politika legfontosabb kérdése az indokí­nai háború vagy béke kérdése. Mendes-France ígérete és az a tény, hogy ennek alapján meg­kapta a kormányalakításhoz szükséges többséget, azt mutat­ja, hogy a néptömegek békekö­­vetelésével ma már nyíltan szembeszállni nem lehet. A Francia Kommunista Pártnak a napokban lezajlott XIII. kon­gresszusán Maurice Thorez rá­mutatott, hogy a párt támogat bármely polgári politikust, aki kész az indokínai béke érdeké­ben cselekedni. Ennek a politi­kának megfelelően szavaztak a kommunista képviselők a pén­tekre virradó éjtszakán annak a Mendes-Francónak beiktatására, aki éles támadást intézett a párt ellen. A kommunista szavazato­kat azonban nem Mendes-Fran­­ce politikai személyisége döntöt­te el, hanem a munkásosztály, s nemzet, a béke érdeke. Az új francia kormány meg­alakulása egyszersmind azt je­lenti, hogy Bidault pártja, az MRP elvesztette a külügyminisz­teri tárca 10 éves monopóliumát, Pleven pedig a hadügyminiszté­rium fellegvárát. A francia nép azt várja, hogy Mendes-Francs kormánya ne elődjei nemzet­­áruló politikáját, hanem francia politikát folytasson. A válság­ból valóban kivezető utat, a bé­­­kekormány útját a Francia Kommunista Párt jelölte meg. A nép ezt a programmal­­ a változás Programmját követeli.

Next