Petőfi Népe, 1972. február (27. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-27 / 49. szám

Petőfi Sándor: Dínomdánom Hegedüszó, furulyaszó, cimbalom..­. Van-e még, kit a búbánat terhe nyom? Akinél van, igazítsa el a bút. Nehogy neki mutassuk meg, hol az út. A búbánat gonosz vendég, rossz madár. A kebelbe életet, vért lopni jár. A búbánat szívet rágó ürgefi. Borral lehet, borral kell kiönteni. A bor éleszt, a bor éget, mint a csók — Csókot lyányka, hosszút, édest, lángolót! Csókod lángja, mint a napfény, mennyei, Mely az élőfán a lombot neveli. Lombon fakad, lombon fejlik a virág, Lomb né’kül, virág ne’kül mit ér az ág? Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll, Hamar éri a sodró vész, a halál... Hah halál, te nagy kérdéssel, melyre még Nem felele sem idő, sem bölcsesség, Mivel áldasz, mivel versz a sír után? Van-e ott is élet és bor és leány? Mit törődöm, mit tűnődöm még sokat? Élek most, és ölelem, mi élvet ad; S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány? Éljen a lyány, éljen a bor... húzd, cigány! Kecskemét, 1843. január Nehéz sora volt Kecskeméten Petőfinek. Szí­nészi képességeit nem méltányolták eléggé, mellő­­zöttnek érezte magát A pénztelenség gondjai is kínozták. Feltehetően meghívták ismerős családok disznótorokra, névnapi és másféle dínomdáno­­mokra. A Vargáné asszony szerény hajlékában so­kat nélkülöző költőt azonban nem boros dáridók élményei ösztönözték 1843. január második felé­ben a Dínomdánom megírására. Ez a vers — a múlt héten közölt Párnapkor címűhöz hasonlóan —, a divat hatására keletkezett. Petőfi bizonyítani akarta, hogy ő is tud ebben a modorban, stílusban írni. A bajai III. Béla Gimnázium egyik első osztályá­ban a tanulók 41 százaléka megbukott a félévkor. A kiváló iskola történetében —75 százalékos egyetemi és főiskolai felvétellel dicsekedhettek az előző években — még sohasem fordult elő ilyen. Nem csoda, hogy Schwalm Pál­­ igazgató a Bajai Hírlapban közzétett cikkében nagyon nekikeseredve ismerteti a tényeket, s joggal véli, hogy mindez nem lehet az iskola ma­gánügye. A hírlap szerkesztősége pedagógusok, szak­emberek véleményét kéri és kívánja közölni, s bizo­nyos, hogy a vita során sok értékes, hasznos gondolat lát majd napvilágot Az okokat kutatva az igazgató számos érvet hoz fel, s az első közt a következőket írja: „Az utóbbi tíz évben minden eszközzel a technikumok, majd a szak­­középiskolák beiskolázása érdekében vertük a dobot Ez a propagandamunka igen sikeres volt. A gimná­zium háttérbe szorult, veszített társadalmi súlyából! A szakközépiskolák kiépítését helyeslem. Mégis rá kell mutatnom beiskolázási politikánk egyik ellentmondá­sára. A szakközépiskolákba az általános iskolák nyol­cadik osztályos tanulóinak javát és zömét tömörít­­jük, jelentkeztetjük. Ezek a tanulók középkáderszin­­ten megrekednek, hiszen alig tanulnak tovább egye­temeinken és főiskoláinkon. Nekünk, gimnáziumokban viszont két osztályt kell az egyetemekre felkészíte­nünk!” A továbbiakban azt feszegeti, hogy nem elég kö­rültekintőek a gimnáziumi felvételek. Több általános iskola túlértékeli saját tanulóit. Példákat hoz fel, me­lyekből az derül ki, hogy sok általános iskolai osz­tályzat mögött nincs alapos tudás, s a növendékek visszaesnek a középiskolában. Az utóbbi érvek mögött sok igazság rejlik. Más kérdés, hogy mi a megoldás: a fokozott és még erő­sebb „szűrés” a felvételeknél, vagy a hátrányosabb helyzetből — tanyai, falusi iskolákból indulók — tár­sadalmi és intézményes segítése még a középiskolába jutás előtt... Erre, remélhetőleg, az érdekesnek ígér­kező vita is okos tanácsokkal szolgál majd. Amit vitathatónak érzünk az idézett cikkben, az a szakközépiskolákkal kapcsolatos megjegyzés. Mert ha „vertük is a dobot” az utóbbi években azért, hogy a fiatalok figyelme a szakközépiskolák felé forduljon, úgy látszik még­sem volt elég hatásos ez a „dobve­rés”. A KSH megyei jelentéséből ugyanis az derül ki, hogy míg a gimnáziumokban az utóbbi két évben alig változott a tanulók száma, addig a szakközépiskolák­ban 1969 óta erőteljesen csökken. Ez főleg a mező­­gazdasági jellegű szakközépiskolák iránti érdeklődés mérséklődésének tudható be. A gimnáziumok első osztályaiban tanulók száma jelenleg a megyében 1367, ugyanez a szakközépiskolákban 874. Szó sincs tehát arról, hogy a gimnázium háttérbe szorul, veszített társadalmi súlyából. Legfeljebb az arányok változ­nak, s a gimnázium fokozatosan elnyeri a megfelelő helyet az iskolatípusok között, mely elsősorban a színvonalban, s nem csupán a tanulók szám­arányában kell, hogy ki­fejezésre jusson. Vitatható az is, hogy vajon a szakközépiskolákban az általános iskolát végzett tanulók „javát” tömörít­­jük-e. Ha ezalatt Schwalm Pál azt érti, hogy a leg­jobb tanulmányi eredményt elérők kerülnek a szak­­középiskolába — s ezzel mintegy megfosztják a gim­náziumokat a legjobb tanulóktól — ebben nincs iga­za. Helyenként előfordulhat ilyesmi, de általánosság­ban biztos, hogy nem így van. Mivel a fizikai dol­gozók gyermekeit általában a hátrányos helyzetűek közé szoktuk sorolni, nyilvánvaló, hogy ez kifejezésre jut a tanulmányi eredményekben is. Márpedig jelen­leg úgy áll a helyzet, hogy a mostani első osztályo­sok között a szakközépiskolákban a fizikai dolgozók gyermekei vannak többségben — számarányuk 64 szá­zalék —, míg a gimnáziumokban arányuk mindössze 48 százalék. Nem egészen lehet egyetérteni az olyan fogalmazás­sal sem, amikor a szakközépiskolát végzettekről szólva ezt írja: „Ezek a tanulók középkáderszinten megre­kednek, hiszen alig tanulnak tovább egyetemeinken és főiskolánkon.” Ami a továbbtanulást illeti, ez ma még tényleg így van, s talán így lesz a jövőben is. Habár nyilvánvaló, hogy különösen műszaki és egyéb szaktudást kívánó pályákra ma már sikerrel jelent­keznek szakközépiskolát végzettek is. A „megreked­nek” szó kelt egy kis ellenérzést azokban, akik úgy érzik, hogy jó középszintű vezetőknek, vagy akár szakmunkásoknak lenni ma már nem jelent „meg­rekedést”. Az ilyen nem szerencsés fogalmazás vi­szont akaratlanul is gyanakvást, bizalmatlanságot kelt azokban, akik — miután gyermekük gyakorlati pályá­ra vágyik, s nem feltétlenül akar tovább tanulni — a szakközépiskolát látják erre legalkalmasabbnak. Gyanakvás nélkül kell nézni ma már erre az isko­latípusra, akár jelent „konkurrenciát” a gimnáziumok­nak, akár nem. S ha valahol egy egész iskolai osztály 41 százaléka bukásra áll, vagy megbukott , más irányban kell keresni a bajok gyökerét. Csupán erre akartuk felhívni a vitában részt vevők figyelmét, akik bizonyára nem kívánják — a köz­mondással élve — a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. F. Tóth Pál Gyanakvás nélkül Berki Viola: Kun harcosok (részlet) Tárnai László: Invokáció Egyszer az élettelenek is élni kezdenek. Holt­ szívükbe mártják karmukat és vér­könnyel felírják nevüket a fákra, virágokra és meteorokra. Születésük megtermékenyíti a földet. —r Gondolatok egy hasznos kiadványról Magyarország története képekben A történelem az élet mestere, így tartják. Valóban, ha ismerjük igazi mozgatóit, fejlődésirányát, s kellő számú adat birtokában vállalkozunk következtetések le­vonására. Közérdek, további előrehaladásunk feltétele az ifjak és a felnőttek történelmi műveltségének gyara­pítása. A história mind népszerűbbé vált az utóbbi évtized­ben. Kelendőek a különféle műfajú, a múltat idéző elemző kiadványok, filmek, előadások. Két elszomorító tapasztalatomról mégsem hallgatha­­thatok. Néhány esztendeje a Népszabadság egyik munka­társa régi képes újságokkal táskájában felkeresett több kecskeméti iskolát, üzemet. Három-négy embert maga köré gyűjtött minden helyszínen és arra kérte őket, hogy mondják el: mi jut eszükbe az asztalokon elhe­lyezett, hajdanán történelminek minősített eseménye­ket ábrázoló fotográfiákról A riporter balul sikerült. A fotókon kevesen ismer­ték föl a lényeget, a szereplő személyeket, s csak egy­két embernél sikerült felszínre hozni a rejtőző érzel­meket, indulatokat. Még három évtizede sincs, hogy egy verőfényes őszi­ délutánon levegőbe repült a Margit-híd. Százezrek ta­lálgatták akkoriban, hogy szándékos tömeggyilkosság okozta a híd pusztulását, százak halálát, vagy bűnös felelőtlenség következménye a katasztrófa... 1972-ben értelmes fiatal emberek udvarias mosolygással közük a riporterrel: sohase hallottak a szerencsétlenségről. Az elgondolkoztató példákat sorolhatnám: keveset tudunk múltunkról, a sorsfordító ,,csillagórákról”. A hétköznapok valóságáról, a technika fejlődéséről, a művelődési viszonyokról annyit se. Idekívánkozik Kossuth Lajos intelme. ..Az élő fát gyökerei tartják fenn, gyökerei táplálják. A nemzetek élő fák, melyeknek fenntartó tápláló gyökere törté­nelmük.” Tegyük hozzá, hogy a művelődéspolitika irányítói egyetértenek ezzel a felfogással. Sok mindent tettek az utóbbi időben a korszerű történelemszemlélet széles körű terjesztésére.* Könyvkiadásunk dicséretes vállalkozása adott mó­dot a honismerethez kötődő gondolataim papírra veté­sére. Kosáry Domokos szerkes­ztős=ében kiadták a Ma­gyarország története képekben című, 750 nagyformá­tumú oldalt, kétezer reprodukciót tartalmazó kötetet 30 000 példányban, viszonylag olcsó áron. A címlap belső oldalain kalandozó lovas vitéz képe köszönti az olvasót (elöl) és Budapest, az új Erzsébet­­híd fényképe zárja a látnivalók sorát. A rajz és a fo­tográfia készítése között majd 1100 esztendő telt el Egy nemzet életében is nagy idő. Azt kívánja az ol­vasó az efféle könyvtől, hogy részletesen adjon képet — a szó elsődleges értelmében is — a magyar népről, erről az országról, de érzékeltesse az összefüggéseket, a folyamatosságot és az újulásokat. A szerkesztők- Pamlonyi Ervin, Siklós András, Szabad György Szűcs Jenő, R. Várkonyi Ágnes kiválóan megfeleltek e köve­telményeknek. A szép kivitelű kötet — a tipográfia Novák László remeke - osztatlan sikere a történelmi korszakok je­lentőségének megfelelő arányoknak és a gondosan vá­logatott képanyagnak tulajdonítható elsősorban. Mind a 16 fejezetet tömör összefoglaló vezeti be. A raj­zok, fotók a kor politikai eseményeit, majd gazdasági, társadalmi viszonyait, végül művészetét mutatják be! A válogatás, az elrendezés azt hangsúlyozza, bizonyít­ja, hogy a forradalmi változások a termelési viszonyok és termelőerők közötti ellentmondásokból keletkeznek, de csak akkor, ha akadnak a tiszta igazságért önzet­lenül harcoló, öntudatosan cselekvő, a születő újat fel­ismerő emberek. Ez a könyv tehát tájékoztat­ó" neve­ egyszerre. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hon­n­an vették a szemléltető anyagot, a történelmet i­­ teremtő do­kumentumokat. íme a „források”: kályhacsempe, ol­tárkép, kalendárium, címer, síremlék, kártyalap, fény­kép, műalkotás. A mohácsi csatáról egy bécsi újság­­levél híradását közlik, a hajdani gazdasági életet régi bútorok, használati eszközök, céhlevelek másolataival idézik. Bemutatnak régi könyveket, térképeket, kéz­iratokat, pecséteket, üzleti számadásokat. Az életet kívánják tükröztetni a maga sokszínűsé­gében. A kötet szerkesztőit nemcsak a hatalom csú­csán állók sorsa érdekli, hanem a polgárok, munká­sok, parasztok élete, a bölcsőtől a koporsóig. Bács-Kiskun megye területéről származó ábrázolá­sokat is találunk. Bemutatják az első honfoglaláskori leletet, a ladánybenei határból előkerült aranyozott ezüst szíjvéget, a Nemzeti Múzeumban őrzött soltszent­­imrei nyerget, a Kecskeméten feltárt honfoglaláskori sírt... Heltai Nándor

Next