Petőfi Népe, 1972. február (27. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-20 / 43. szám

Petőfi Sándor: Pár napkor Itt van a tél, a hideg tél közepe, Zúgolódik az idő kinn Izike. Zúgolódjék! egyéb dolga Nincs neki. Úgy akarja, hagyjuk kedvét Tölteni. Hisz nekünk ez úgy sem árthat, Igaz-e? Meg nem fázunk — jó meleg van ide be. A kandallón pattog a fa, Ég a tűz, S a kulacsnak kotyogása Fagyot űz. Hát a csók piros menyecskék Ajikán? Az hevíti ám az embert Igazán. Háborogj hát, istenadta ideje! Föl sem vesszük... víg barátim, Igaz-e? Szedett-vedett ruházatú, fáradt emberek ká­szálódtak le 1843. január 13-án, déltájban, nyolc felpakolt szekérről Kecskeméten, a mostani ME­­SZÖV-székház helyén levő hajdani Trombita vendégfogadó udvarán. A teátristák Fehérvárról kocsiztak a puszták metropolisába. Ebben a tár­sulatban játszott a diákformájú, „nagy ádám­­csutkájú” Rónai Sándor, ettől a naptól a szín­házi plakátokon is Petőfi Sándor. A poéta ha­­marost talált magának szállást. Vargáné asszony­­nak a Nagykávéház utcában — ma Petőfi utca — levő, azóta lebontott házában. (A sarkon le­vő vendéglőt négy évtized múltán Kodály Zol­tán apósa bérelte.) A Pár napkor című költemény feltehetően az országszerte szavalt Fóti-dal ha­tására keletkezett január 25-én; a tekintélyes Vörösmarty és az alig húszéves költő alig egy hónapja személyesen is találkozott. A kolozsvári Utunk cí­mű magyar irodal­mi hetilap értékes és si­keres kiadványa az éven­ként megjelenő évkönyv. Külön öröm a magyarországi olvasók (— a romá­niai magyar irodalom iránti érdeklődők —) számára az, hogy ez a kötet az itteni könyvesboltokban is kapható volt. Az Utunk évkönyvének első fejezete a naptár. Minden hónap egész oldalas képzőművészeti repro­dukcióval kezdődik, és­ egy-egy szép, hangulatos, ál­talában a „hónaphoz” illő verssel folytatódik. Pél­dául Gaál András A havas Hargita című festménye te­kint ránk „januárban”, vagy Nagy Imre Reggel című nyári hangulatú tájképe „júniusban”. Paszternák Reggeli fagyok című szép verse az októberi napokat idézi. „Árban az ár ellen” a következő fejezet, mely a tavalyi tragikus emlékű árvíz napjait idézi. Szabó Gyula, a kitűnő prózaíró emlékezni a Tragitus- na­pokra, és a versek is az árvizes pillanatokról szól­nak. Az évkönyv következő fejezetének, a Műhelynek lenagyobb részét Marosi Péter tanulmánya alkotja ,„Áramló tendenciák” címmel, ki a 25 éves Utunk történetét villantja fel. Gaál Gábor szavait idézi, aki a lelki romeltakarításra serkentett 1í­ 46-ban, majd a korról valló híres Horváth Imre-vers A sárga ház példáját idézi. Marosi huszonöt év távolából vissza­nézve „mai szemmel is” meglepően színvonalasnak tartja az Utunk indulását. A nagy fordulat éveit az Utunk versei is tükrözték Örömmel állapíthatja meg, hogy a lap sokat tett az akkori és a mai fia­tal írókért, például 1962—63-as novellapályázatra gondol Felidézi Marosi az Utunk miait, a hagyo­mányőrzés kérdéseit (pl. Dsida Jenőről), napjaink kavargó valóságát feltáró törekvéseiket. sői A sokoldalú írótehetség: Páskándi Géza — ki véz­után ragyogó szellemességű, intellektualitású drámáival hívta fel magára a figyelmet, pl A bos­­szúálló kapussal — műhelyvallomást közöl az év­könyvben: „Hogyan hat a világ reánk? Hogyan ha­tunk magunkra? Kocsis István, a kitűnő fiatal drá­maíró többek között a drámai hős alkatáról és a műfaj kérdező jellegéről szól Az Utunk évkönyve minden évben a romániai magyar irodalom nagy seregszemléje. Szinte vala­mennyi alkotó megszólal. Most a Kosztolányi által már nagyra tartott, a szabad vers mestere, Barta­­lis János mereng a megfoghatatlan időn, a nagyvá­radi, halk hangú Horváth Imre a csenden túli vilá­got kutatja; Tóth István Ady halotti maszkját for­málja újra versében; Farkas Árpád az erdőkaréj, a pattogó, gyantás fák világát idézi. A prózi alkotások közül kiemelkedik Szilágyi Ist­ván elbeszélése, a Kibic, az árva ember című. Kü­lön fejezetben útijegyzeteket olvashatunk: Létay La­jos kínai élményeiből nyújt át egy csokorra valót, Gy. Szabó Béla a nagyszerű művész rajzzal és útibe­számolóval idézi fel Kufstein világát. A művészeti „rovat” élén Banner Zoltán írása áll az erdélyi naív alkotókról. Ezt követi Murádin Jenő szenzációszám­ba menő, ismeretlen dokumentumokat közlő Hollósy tanulmánya. Gazdag az évkönyv képzőművészeti anyaga. Hol­lósy Simontól Paulovics Lászlóig számos művész rep­rodukciója szépíti a kötetet Gyönyörű erdélyi ko­vácsoltvas munkák fotóanyagát is őrzi az évkönyv. Az Utunk évkönyve minden évben figyelmeztet bennünket arra, hogy rendszeresebben és alaposab­ban foglalkozzunk a románai—magyar irodalommal, képzőművészettel, művelődéssel. Mert a magyar iro­dalom és művészet csak gazdagodhat általuk. Szekér Endre UTUNK ÉVKÖNYV ’71 II>ODI\LOM Fiatal írók önmagukról — és­­ Petőfiről Vathy Zsuzsa — Kérjük, szól­jon néhány szót pályakezdéséről, első kötetéről, ahogy mondani szokás: indulásá­ról. — Első kötetem 1970-ben jelent­­meg a Kiadónál Magvető Erőte­rek címen. Jelen­leg újságíró va­gyok, második kö­tetemen dolgozom. Ha sok könyvem jelenik meg, biz­tos rossz író le­szek, ha kevés — talán jobb. — Tervei? — Másod, vagy harmadéves egye­temista voltam, mikor írni kezd­tem. Soha nem akartam, de most már az nem lé­nyeges. A köny­vek élné­nek, tehát segíte­ttek, amíg számomra létezik ez a lehetőség. — Mit jelent ma önnek Petőfi? — Pápán a református templom előtt fehér talpa­zaton Petőfi és Jókai szobra áll Jókaién „Áldott le­gyen a láng, mely utamra rávilágított”, Petőfién „A kürtkebelbe­­ú Lehel, s a kürt riadva énekel” felirat. Tizenkilenc éves koromig Pápán laktam, gyerekkoromban naponta elmentem a két szobor előtt, de mindig összecseréltem őket. Végleges arcu­kat csak azután nyerték el, hogy megtanultam ol­vasni, ekkor viszont azt nem értettem, hogy lehetett összekeverni őket. Jókai lehunyt szemmel, szelíden mosolygott, Petőfi felemelt fejjel, kihívóan nézett a szemközi kékfestő-házra. A családban nagyanyám Jókai párti volt (neki kö­szönhetem, hogy egy teljes Jókai-sorozatot végigolvas­tam), apám viszont egyértelműen Petőfi mellett állt. Gyakran a régi március tizenötödikéről — a diákok fáklyákkal vonultak a Petőfi-házhoz és az egész vá­rost lázba hozó ünnepség valóságos diákkarnevállal ért véget. Volt egy nyűtt, lapokra szakadt Petőfi kötetünk, ebből olvastam először Az apostoli Szilveszter a pél­daképem lett, egy igazságtalannak vélt szülői fenyí­tés után én is odakiáltottam: elég sokáig voltam kutya, kit ütni, verni lehet! Terveztem, hogy meg­szököm, de nem került rá sor. Néhány évvel később Az apostol szépségét, izgal­mát elhomályosították Petőfi naplója és prózai írá­sai. Nem véletlen, hogy a március 20-i naplófeljegy­zést már csak felnőttként olvastam, és hogy azt a Petőfit, akit rosszul, de rosszul de torkunkszakadtából kiabálva szavaltunk, soha nem kaptam vissza. Műszaki egyetemet végeztem, tanulmányaim so­rán nem értékeltem át újra gyermekkori olvasmá­­­­nyaimat. Nem tudtam összetalálkozom-e Petőfivel újra. Két évvel ezelőtt egy hétig Vaján, a Vay Ádám Múzeumban laktam, vendéglátóm rábeszélésére egyik nap rászántam magam, és megnéztem Szabolcs-Szat­­már irodalmi nevezetességeit. Autóstoppal indultam Mátészalkáról. Bár a forgalom az árvízi építkezések idejéhez képest erősen szezonvégi volt, néhány órán belül eljutottam Fehérgyarmatra, Penyigére, Turist­­vándiba, Szatmárcsekére. A vezetők kézről-kézre ad­tak, mintha saját útjuknál is fontosabb lett volna, hogy én megérkezzem. Első útitársam, egy törődött arcú iparos volt, aki még mindig nem tudott belenyugodni, hogy házát elvitte a víz. „Ott, ...ott, egy kilométerrel följebb lépett ki a medréből. Soha nem tett velünk ilyet.” Csak később értettem meg, de ekkor már a teljes Tisza-vers végigfutott az emlékezetemben, hogy a megszemélyesítés miatt volt megindító ez a rövid beszélgetés a folyóról. Másik vezetőm megmutatta a helyet, ahol a „Falu végén kurta kocsma” született. Nem kételke­dtem, ha Petőfi szavaival bekopogtatna valaki egy penyigei kocsmába, a mulatság ma is pontosan úgy végződne. Akkor jártam először a Felső-Tiszaháton, akkor láttam először a Szamost, mégis a „már látott” érzés: fogott el Lehetséges, hogy a versek ennyire közel tudják hozni a tájat? Áhítatos, tiszta szavak jártak a fejemben, fény, derű, szelídség áradt szét a tájon. Visszafelé — megjárva a falvakat és elnehezülve a látottaktól, az emberek igavonó türelmétől, konok­­ságától, érzékenységétől, jószívűségétől és kicsinyes­ségétől, ki­tárulkozó nyíltságától, félszegségétől, földes szobáktól és pusztuló gazdaságoktól, az alko­­­holtól, a neurózistól és százféle nyomorúságtól — egyszerre bámultam és gyűlöltem ezt a hetyke zse­nit, aki járta a falvakat, fogadókat, parasztházakat és csak a Pató Pólókat, csak a koronás bitangokat hibáztatta mindenért. Lehet, hogy csak számomra felfedezés; aznap meg­értettem, mit köszönhetünk­­ Petőfinek. A magyar népet senki ennyire nem eszményítette, senki en­­­nyire nem vágyott csak a jó tulajdonságairól tudni, mint 4 ­ízófejtés A Krokodil szatirikus enciklopédiájából Iroda — az a hely, ahol különösen csillognak a főnökség érdemei, és ahol a beosztottak gyengéi is felnagyíttatnak: hely, amelyik jellemzi az embert Gavallér — vőlegény bizonyítékok nélkül. Kötéltáncos — ember, akiért lehet kezeskedni, hogy nem tér le az egyenes útró. Piszmogás — játék az idegek túlfeszítésére. Kapituláció — a teljes fizetés átadása a feleség­nek. Karrier — csigalépcsőszerű mozgás felfelé. Zseb — az álmodozás, tervezgetés örök motorja. Minőség — a hajrá mostohaleánya. Kincs — egészen hasznos ásvány. Kulcs — továbbfejlesztett sperhaltni. Könyörgés — elvek feladása térden álló helyzet­ben. Könyvbarát — azon áruház igazgatója, aki a pa­naszkönyvet páncélszekrényben tartja. Konzervatív — aki jobban szereti a konzervet, mint a friss sülthúst, vagy aki csökönyösen keresi a boltokban a borjúhúst. Szállóigék — szavak, amelyek egyik fülön bemen­nek, a másikon k. Erős dohányos — aki időnap előtt kifüstöli magát a világból. Hattyúdal — olyan szám, amely vastapsra sem ismételhető. Horgászzsinór — fonál, amely összeköti az embert a természettel. Tócsa — víztároló, amolyan helyi jelentőségekkel, amelyben az optimista a csillagokat, a pesszimista pedig a sötétséget látja. Emberevő — olyan ember, aki a saját szája íze szerint válogatja a barátait. Üzlet — kereskedelmi egység, ahol mindent árul­nak, de nem minden kapható. Bútoráruház — olyan üzlet, ahol meg lehet tudni, hogy melyik bútorgyárban gyártanak rossz bútort. Medikus — írnok, aki latin kifejezéseket is képes leírni. Orvostudomány — javítószolgálat, amelyik nem rendelkezik biztonsági pótalkatrész-szolgálattal. Memoár — könyv az életről, amelyiket szeretett volna megélni a szerző. Ábránd — találkozás a vággyal távollétében. Mikróba — olyan élőlény, amely képes meglátni a molekulát szabad szemmel is. Soklátószögűség ■— az elvtelen ember nézőpontja. Az ifjúkor — ínyenc falat, amelyiket úgy ny le, hogy az ízét sem élvezed. Monológ — az oroszlán és a nyúl dialógusa. Tenger — a csepp szó többesszáma. Bölcsesség — útipoggyász, melyből minél több van, annál könnyebb. Múzeum — a tárgyi bizonyítékok őrző helye ahol a rég történt dolgok szemtanúit kutatók helyettesí­tik. Zene — a bérházszomszédok párbajának korszerű eszköze. Egérfogó — kiokoskodott szerkezet, mely az egér ostobaságára épül. (Oroszból fordította: Sigér Imre)

Next