Petőfi Népe, 1974. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-27 / 22. szám
MÍVELŐDÉS • IRODALOM »MŰVÉSZET »IRODALOM • MŰVÉSZET VITA A KÖZMŰVELŐDÉSRŐL Két válasz ötven levélre A közművelődés, mint az újabb elnevezés is mutatja: közügy. Színvonalától, hatékonyságától függ részben életünk minősége, előrehaladásunk üteme, a növekvő szabadidő észszerű és kellemes felhasználása. Eredményei és gondjai össztársadalmi jellegűek. Közügy, nem lehet eléggé hangsúlyozni. Állapota iránt senki sem lehet közömbös, mert az egész lakosság a hatókörébe tartozik. Egy faluban mindenki érdekelt abban, hogy van-e művelődési ház, s ha igen, milyen. Az öntevékeny csoportok fiatalt és időst egyaránt várnak. A szakkörökben — ha jól működnek — diplomások és szerényebb végzettségűek ugyanolyan feltételek között bővíthetik ismereteiket. Okkal bizakodtunk abban, hogy Lezsák Sándornak az elmúlt év nyarán közölt, az elkötelezettség szenvedélyével fogalmazott, a közművelődés beteg vagy betegnek vélt gócait feltáró sorozata élénk vitát vált ki. Hittük, hogy az élesen megfogalmazott ellentmondások, az aggasztó tárgyi és személyi feltételek érzékeltetése, javaslatok felsorolása megszólalásra bírja Bács-Kiskun megye közvetlenül érdekelt népművelőit. A lapban közölt felhíváson kívül ötven levéllel is kértünk véleménynyilvánítást Biztattuk a címzetteket, hogy ismertessék a nyilvánossággal eredményeiket, gondjaikat, és személyes tapasztalataikkal árnyalják, gazdagítsák a sorozatban vázolt képet. Tettük ezt a közművelődés fontosságának a tudatában, remélve, hogy használunk az ügynek, ha a tennivalókra irányítjuk a figyelmet, ha fórumot adunk a népművelőknek. Rosszul számítottunk. Az ötven levélre ketten válaszoltak. Teltek a hetek, vártuk, hogy majd csak kibontakozik a vita, a hozzászólások gyorsítják az egységes népművelői szemlélet kialakulását. Még három hivatásos népművelő helyeselte, bírálta a lakiteleki művelődési ház munkatársának a következtetéseit, és végleg megszűntek a levelek. Végleg? Miért a közöny? Tévednénk, ha csak a népművelőkben keresnénk a hibát, ha nem kutatnánk az okot. Néhány lelkes, képzett közművelődési szakember azért hallgatott talán, mert nem ért rá. Aki keres munkát ezen a területen, az bőséggel talál, többet, mint amennyit napi 10—12 óra alatt meggyőz. Hivatása minden percét lefoglalja. Hasztalan reméltünk hozzászólást olyanoktól, akik korábban minden alkalmat felhasználtak a művelődéspolitika ismertetésére, a kulturális agitációra, a népműveléssel kapcsolatos félreértések, felszínes megállapítások eloszlatására, új hívek, szövetségesek toborzására. Elkedvetlenedtek. A „régiek” közül sokan ma már más — gyakran eredeti hivatásuktól távol eső — pályán keresik kenyerüket.Csupán 1973-ban 5 népművelési felügyelő pótlásáról kellett gondoskodni Bács- Kiskun megyében. Két olyan felügyelő dolgozik mindössze, aki öt évnél nagyobb gyakorlattal rendelkezik.) A rosszkedv okait tudakolva leginkább a szakmai hozzáértés lebecsülésére hivatkoznak. Forgácsoló szakembereken, mérnökökön kívül senki sem ad nem mtr adni tanácsot egy vasdarab mikénti megmunkálására. Az esztergályosra bízzák a megfelelő eljárás megválasztását, a módszert. A közművelődéshez „mindenki” ért. Látszólag igazuk is van. Hiszen szakmunkásbizonyítvány nélkül senkit sem eresztenek a géphez, ugyanakkor száz és száz emberrel foglalkozó művelődési posztokat olyan emberekkel töltenek be, akiknek minimális gyakorlatuk, elméleti ismeretük sincs. Sok gondot okoznak az igények és a lehetőségek közötti ellentmondások. Mondjuk ki nyíltan, hogy több helyütt még annyi sem jut, annyit sem használnak fel közművelődési célokra, amennyit az irányelvek megszabnak és az adott gazdasági viszonyok lehetővé tesznek. A „takarékosságot” mindig — tisztelet a kivételnek — a kulturális jellegű kiadásoknál kezdik, noha a ma elspórolt fillérekért holnap forintokban fizetjük a súlyos kamatot. Tisztában vagyunk azzal, hogy ezernyi más fontos feladatra kell a pénz. Hadd hivatkozzunk Lenin 1923. január 2-án kelt feljegyzésére. A takarékosság fontosságáról ír. „Elsősorban természetesen nem a Közoktatásügyi Népbiztosság kiadásait kell csökkentenünk, hanem más hatóságokét, hogy a felszabadult összegeket a Közoktatásügyi Népbiztosság szükségleteire fordítsuk.” □ 3 a A jó népművelők, a felkészültek, a lelkesek, az órákat nem számolók nem kapták meg az őket illető megbecsülést. Gyakran még a kulturális kérdések eldöntésében sem igénylik véleményüket. Munkájuk nehezen mérhető, viszonyítható. A siker tevékenységüktől független körülményeknek is a függvénye. Értékelésüknél sok az esetlegesség, a szubjektív elem. Az ügyeskedők, a sürgölődők, a lakkozók gyakran hamarabb jutnak elismerő szavakhoz, mint a valódi értékeket népszerűsítők. Sajnos, a felügyeleti szervek, főként korábbi szakmai irányító és ellenőrző, elemző tevékenysége — esetenként — sablonosnak, formálisnak minősíthető. Előfordult, hogy a kulturális tevékenység értékelésekor több figyelmet fordítottak a jelentés, mint a valódi munka értékelésére. Volt úgy, hogy gazdasági vezetők előbb méltányolták kiemelkedő kulturális eredményeket, mint a népművelés helyi gazdái. Hányszor hallgatott el zavartan az évtizedekig átlagon felüli rátermettséggel dolgozó népművelő, amikor kitüntetései felől érdeklődtünk. Ő szégyellte, hogy nem vették észre, mert soha nem tudta, nem akarta „tálalni” eredményeit. Olykor bosszantó értetlenségből, tájékozatlanságból vagy az ügy lebecsüléséből adódó kellemetlenségek részesei, szenvedő alanyai. Csupán egyetlen jellemző eset példaként. Két értekezleten kellett részt vennie egy országos, a tévé által is közvetített esemény főrendezőjének. Mivel szomszédos városokban tartották a tanácskozásokat, kénytelen volt gyorsvonatra ülni, hogy időben érkezzék. Noha, az elszámolásnál szabályosan leadta a pótjegyet, hónapok múltán szigorú írásbeli felszólítást kapott a féláru pótjegy, 4,40 Ft visszafizetésére, mert jogtalanul vette igénybe a gyorsot. Az efféle, lealázó bosszantások is hozzájárulnak ahhoz, hogy mind nehezebb alkalmas, rátermett embert találni közművelődési munkahelyekre. □ □ □ Mégis bizakodunk. Úgy érezzük, hogy indokoltan. A megyei pártbizottság, a megyei tanács mind határozottabban igyekszik érvényt szerezni pártunk művelődéspolitikájának, a kiadott rendeleteknek. A városokban, falvakban mind sűrűbben találkozunk a szemlélet kedvező változásaira utaló jelekkel. Gondoltuk-e, reméltük-e 10—15 esztendeje, hogy egy-két évtized múltán egyre több helyen az erősödő közös gazdaságok lesznek a falusi közművelődés soha nem várt hatékonyságú bázisai, ösztönzői. Mind gyakrabban vállalkoznak művészeti csoportok fenntartására a termelőszövetkezetek. (Elegendő, ha a nagybaracskai Haladás, a kunszentmiklósi Egyetértés, a lakiteleki Szikra kórusára hivatkozom jó példaként.) □ □ □ Ismét felajánljuk hasábjainkat a közművelődés időszerű problémáinak az elemzésére. Szívesen közlünk minden olyan írást, amely pártos szenvedéllyel, elkötelezetten tudósít a közművelődésről, joggal elmarasztalható magatartást bírál, vissza- vagy előretekint, a kedvezőbb feltételek kialakulását segíti, kiváló teljesítményeket, sikereket méltat, lehetőségeket jelez. Most senkinek sem küldtünk külön levelet. A népművelés közügy voltában bizakodunk. Tudjuk, hogy nem hiába. Heltai Nándor A NÉPI HŰSÉG KÖNYVE Szavak szívverése „Mikor Csíkból elindultam, Szívem se volt, úgy búcsúztam, Kezem fejére kapcsoltam, S én nagamat úgy sirattam” (Bukovinai székely népdal) Balladai mélységű, balladai erejű búcsút idéz a népdal: azt az érzést amikor már csak szívtelenül lehet elköszönni a hazától, másképp megszakadna a szív. Sebestyén Ádám könyvéből (A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Mádéfalvától napjainkig) érezzük, hogy szülötteinek nem sikerült elbúcsúzniuk Csíkországtól, Háromszéktől, hiszen közel két évszázados bukovinai létük örökös sóvárgás az elveszett szűzföld után. Az andrásfalvi krónika lényegében a falu „önéletrajza”, melyben a szerző megírja székely őseinek küzdelmes történetét, életmódját, népszokásait, hűségét az ősi nyelvhez és hazához a madéfalvi mészárlástól (1764-től), a bukovinai Andrásfalván át egészen a Tolna megyei Völgységben történt hazaérkezésig. Szigorú szavú könyv, olykor szinte száraz mint a temetők kopjafái, ám a szavak tövében emberi dráma rejlik. A történelemmé szelídített híradáson olykor átsüt az élet: egy-egy mondat mögött kemény sors drámája izzik. A nép gyermeki tisztelete az ősök iránt, a szerelem emberi jussa izzik fel a sorok mögött. Pedig Sebestyén Ádám is „kezére kapcsolt szívvel” írta emlékezését, nehogy beleszólhasson a is szív ez ész dolgába. Ezt kellet tennie, mert ő nem történésze az andrásfalviak két évszázados hazakeresésének, hanem maga feltarisznyázott gyermeke. Andrásfalván született, tizenöt gyermekes parasztkántor fia, aki — bár elemi iskolázását nem fejezhette be — kottaismerő kántora, majd históriaírója lett népének. Mondhatnám, r mesébe kívánkozó tény ez is. A könyv értéke kettős: egyik az, ami benne meghatott, másik pedig az, ami belőle kiolvasható. A bukovinai székelység történetének lejegyzésén túl, a kötet második részében ősi népszokások részletes leírása áll, rigmusokkal, kottába foglalt dalokkal, továbbá földművelő szerszámaik, szokásaik, háztartási módok ismertetése. És ami a sorok mögött él? Egy csángó-székely népdallal válaszolok: „Ismerem a lovam, csengő szólásáról”. Szólhatnék talán emígy: ismerem a nénem szavajárásáról. Egy nép érzése, hűséges munkálkodása, ereje lüktet a szavak mélyén. Ez a hűség élő, nem-nemzeti arcot őrző. Apák és anyák fiaikra testálódó hűsége. Féltve őrzött, és vagyonként hagyatékozott ..csengőszó”. Hallgassunk mélyen önmagunkba, halljuk-e, ismerjük-e ezt a csengőszót? (A könyvet a Tolna megyei Tanács adta ki és ugyanitt rendelhető meg.) Balogh Ödön • Sólymos Márta: Tusrajz Weintrager Adolf: Tusrajz Vörös Béla: Dzsessz-zenekar Búcsú Petőfi ukrán fordítójától Leonyid Pervomajszkijtól „Petőfi Sándor halálának 110. évfordulójára megjelent ukránul válogatott műveinek új kiadása az én fordításomban. Több mint harminc esztendeje, hogy Petőfit fordítom és" minél mélyebben ismerem meg költészetét, annál jobban megszeretem. Az új kiadás számára lefordítottam Salgó című elbeszélő költeményét, valamint több más versét, köztük A XX. század költőihez és a Feleségem és kardom című versét.. Petőfi Sándor költészetének megértéséhez fontos volt számomra az,, egyszerű magyar emberekkel, alföldi parasztokkal, városi munkásokkal való találkozásom is. Magyarország felszabadulása idején sokáig éltem egy kis magyar városkában: Jászapátiban, a Petőfi utca 9. alatt, Gulyás László házában. Szeretettel gondolok házigazdáimra. Szeretettel a kis tanyákra és a nagy városokra, a hortobágyi pusztára és a dunántúli dombokra. Köszönöm a szép emlékeket, amelyek csordulásig megtöltik a szívemet. Ismeretségem Petőfivel, a magyar szabadság nagy dalnokával, műveivel és életrajzával nagyon régen kezdődött, még ifjú éveimben, amikor először találkoztam verseivel Lunacsarszkij orosz fordításában. Petőfi művei olyan erős és mély benyomást tettek rám, hogy elhatároztam, a legtöbbet közülük lefordítom ukrán nyelvre és megismertetem az ukrán néppel. Fordításaim mindig nagyobb és nagyobb példányszámban jelennek meg...” 1961. december 31-én irodalombarátok csoportja látogatott Budapestről Kiskőrösre, a Petőfiházba. Kis műsort állítottam össze. Hónapokkal előbb írtam Kijevbe Pervomajszkijnak, kértem írja meg, mikor kezdte Petőfi verseit ukrán nyelvre fordítani , hogyan került kapcsolatba Petőfivel. Hamarosan megérkezett a fenti válasz, amelyet a kis ünnepségen felolvastak. A zép emlékezését így fejezte be: „Emlékezetemben most egy téli reggelt idézek, amikor mi egy kisvárosba, Kiskőrösre érkeztünk, ahol Petőfi született és megálltunk a költő egyszerű emléke előtt.. Ez az emlékmű kezében lantot és kardot tartva ábrázolja, a költészet és a harc szimbólumaként. Azokban a napokban sok verset írtam Magyarországról és Petőfiről. Nagy örömet jelent számomra, hogy az Önök kis ünnepsége alkalmával ezek a költemények is elhangzanak a nagy magyar poéta és az ő népe iránti baráti szeretetem megnyilvánulásaképpen. Arra kérem önt, hogy kiskőrösi útjuk alkalmával helyezzen el az én nevemben is néhány szál piros rózsát a halhatatlan ifjú emlékművének talapzatán.” A rózsákat elhelyeztük Petőfi szobránál, s ezt néhány sorban bejegyeztük a Petőfi-ház emlékkönyvébe. A bejegyzés fotóját és néhány fényképet elküldtem Pervomajszkijnak a beszámolóval együtt. „Túlságosan jelentős szerepet adott ön nekem ebben a műsorban, félek, hogy sokkal nagyobbat az ukrán irodalomban betöltött szerény helyemnél...” — írta néhány év múlva egyik levelében, amikor március 15-én „A szabadság dalnokaidról összeállított műsoromban „Petőfi és Tarasz Sevcsenko, az ukrán Petőfi” címmel bevezető előadásra kértem fel. Nagyon értékes írását Horváth Ferenc olvasta fel. Több mint egy évtizeden át az első külföldi újévi üdvözlet, gyöngybetűs írásával mindig tőle érkezett. Az idén elmaradt , de egy szomorú hír mindent megmagyarázott. Petőfi hűséges ukrán fordítója, az egyetemes szovjet irodalom egyik legnagyobbja, örökre elhallgatott. Csak kedvesen dedikált könyvei szólalhatnak meg és gyönyörű, komoly levelei — prózában írt költeményei. Levelek, amelyek egy kissé életét és a magyarokhoz fűződő ragaszkodását is tükrözik. Tíz esztendővel ezelőtt karácsonyra küldött regényét Galyatetőről, < egy havas tájat árrázoló levelezőlapon köszöntem meg. A válasz — portrét fest a költőről: „Nem tudom elképzelni Magyarországot ilyen hatalmas hóban. Lehet azért, mert láttam zöldjellő kora tavasszal és érett mezők sárga pompájában, gerezdekkel terhelt szőlőtőkékkel — bőkezű ősz ragyogó égboltja alatt. Az a hó, amely tizennyolc évvel ezelőtt (írja 1963-ban) takarta a városokat és falvakat, majdnem fekete volt a füsttől és koromtól, s az utakon barna latyakban teherautók és hernyótalpas tankok abroncsai, kerekei hevertek szétszórtan: eszembe jutnak a tiszai völgyek és a dunántúli dombok felett vonuló felhők,is; a mátrai hegyekben sohasem voltam és csak most látom őket fehérbe öltözötten, lelket üdítő fagyos tisztaságukban, hasonlóan a Moszkva környéki havas tájunkhoz. Ahol jelenleg élek, éppen ilyen erdei és lucfenyők vannak, ilyen kislányok — mint a küldött képen, vállukon sílécekkel és éppen ilyen sötétek az árnyak a tél fehér takaróján... És valószínű éppen ilyen szomorúság lappang a már nem nagyon fiatal emberekben, ha átérzik, hogy előbb,vagy utóbb mindenkinek el kell válnia a világ vakító szépségétől. Lehetséges, ezért is törekszik az ember kielégítetlen mohósággal testet ölteni a munkában, a könyvek oldalaiban, a versek soraiban, hogy — habár csak egy kis vonáska is — maradjon tőle az élet örökké változó képében, hogy elkerülje a feledést, ne tűnjön el nyomtalanul, mint az elmúlt évek hava. Bocsássa meg nekem ezeket az ön számára talán nem egészen érthető gondolatokat, — de engem elszomorít mindaz, amit nem láttam, és amiről nem írhattam ...” Pedig mennyi mindent nem látott még és mennyi mindenről nem írhatott, de amit leírt — versek, drámák, regények, fordításai — őrizik emlékét, emberségét. Sebeiken Pálma Leonyid Pervomajszkij: Petőfi Sándorhoz Kunszentmárton. Szememre nem jön álom. ö élt és énekelt e földön. 61 Jártam már ennél szebb és rútabb tájon, van sok város, falu, folyó, mező... Szétlőtt, sötét házak. Nem én akartam. És nem te dúltad nálunk szét a kertet, de háború van. Tollam mellett kardom. Így jöttem országodba. Jönnöm kellett. Ez hát a zápor, mely téged vert régen... Ma én vagyok, kit bőrig áztatott. Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen, csak egy a csermely, mely itt lenn csacsog. És épp e fák lesték egykor (ki tudja), mi fájt, mi ébredt, zengett sziveden, merről ered s hová vitt sorsod útja — e fáktól végre megkérdezhetem. Te is tollal s karddal mentél csatába. Tán épp ez volt tanyáid egy éjszakán! S itt ez az éjszemű lány — unokája annak, kit még te csókoltál, talán. Találkoztunk, bár száz év választ széjjel. Köztünk nincs per, testvérré tett a kard. Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel, amott már halvány pírt öltött a part. A nap közéig: Felszáll a páratenger. Lelkemben ös reménység ébredez. Eggyé olvasztott bennünket november: — egyforma vér s esőcsepp permetez... (Radó György fordítása) •Leonyid Pervomajszkij 1908-ban született az ukrajnai Krasznográdban, apja kézműves könyvkötő volt. Első — prózai — munkái 1924-ben jelentek meg nyomtatásban, néhány évvel később, 1929-ben, már mint költő lép a nyilvánosság elé. A Nagy Honvédő Háború alatt haditudósítóként kezdettől kinn van a fronton, s így jutott el Magyarországra is. Számos magyar tárgyú verset irt, köztük legismertebb a Petőn Sándorhoz és az Induló című, melyben szintén Petőfit idézi. Pervomajszkijnak a közelmúltban bekövetkezett halála nagy vesztesége az ukrán Irodalomnak. Benne a magyar irodalom kiváló tolmácsolóját és barátunkat veszítettük el.