Petőfi Népe, 1976. június (31. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-23 / 147. szám
A Varázsfuvola első magyar fordítója Életrajzírói szívesen emlegetik, hogy a debreceni kollégiumban „Cimbalom”-nak nevezték Csokonai Vitéz Mihályt. Hogy ez a név hogyan is ragadt rá, nehéz lenne eldönteni. Talán onnan, hogy szívesen hallgatott zenét, értője volt a muzsikának — ahogy feljegyezték róla —, és ha cimbalmon nem Iá de zongorán kitűnően játszott. A kollégiumi jegyzőkönyvek szerint diákjait gyakran megénekeltette, s mint ahogy ő maga írja: Rousseau többek között azért lett eszményképe, mert mestere volt a muzsikának is. Drámaírói tevékenysége is Mozart jegyében indult, hiszen a Varázsfuvola első magyar fordítója a debreceni diák: Csokonai Vitéz Mihály. Ezt a munkáját nem is annyira az irodalom, mint inkább a zenetörténet tartja számon. Talán azért, mert a szövegnek csak a nyers fordítása képzeti el, noha egész életében csiszolgatta a ,,Bájsíp". ..Boszorkánysíp", illetve a „Varázssíp" sorait. A „fuvola"szó ezekben az években még ismeretlen volt, csak később, a nyelvújítás termékeként menik meg, mint a, „zongora" analóg szava, „l’uvola" és ,,l'uvölya" közbenső állomások után. Csokonai pedig már korán — az 1791-es bemutatót követő második, vagy harmadik esztendőben — nekiállt az opera fordításának. Hogyan kerülhetett Debrecenbe Mozart és Schikaneder operájának szövegkönyve, egyáltalán honnan ismerhetné Csokonai a művet? A debreceni kollégium kétségtelenül zár világ, a diákok szigorú fegyelem alatt éltek, de szellemi téren a kollégium nem korlátozotta növendékeit. Hírlapokat, folyóiratokat járatott, a diákok pedig meghozathattak minden könyvet, amely a közös nagy könyvtárból hiányzott. Csokonai élt is ezzel a lehetőséggel, Weigand pesti könyvkereskedővel állandó összeköttetésben állt. A Varázsfuvola bécsi bemutatójának nagy sikeréről, s Mozartnak a siker után megdöbbentő hamarsággal bekövetkezett haláláról Csokonai 1 kollégiumba járó, Bécsben megjelenő, „Hadi és más nevezetességek" című folyóiratból értesülhetett. Ebben az évben a Varázsfuvola szövegkönyve nyomtatásban is megjelent. (A Theater an der Wien pénztárában árusították), a következő évben pedig Schikaneder műveinek kiadásában is megtalálható volt. Ezt a kötetet Csokonai Weigand útján is megkaphatta. Még sokkal kézenfekvőbb egy másik út. A debreceniek közül sokan láthatták a pesti német színházban a Varázsfuvolát, s megvásárolták — tíz krajcárért — a színház pénztárában a német nyelvű szövegkönyvet is. Egy ilyen füzet a kollégium könyvtárában ma is megvan. Az sem kizárt, hogy Csokonai az opera egyes dallamait is megismerte, mielőtt még színházban láthatta, illetve hallhatta volna. A színházlátogatók között bizonyára akadt Olyan is, aki nemcsak a szövegkönyvet, de hallás után a dallamot is magával hozta. Ilyen úton kerülhetett be Sarastro imája és egy duett az egyik diákmelodárium lapjaiba. De elképzelhető az is, hogy a Weigand útján zongorakivonatot is kaphatott Csokonai, vagy valaki más. A fogékony költőt nyilván megragadta a zene és a szöveg, hiszen abban annyi minden volt, ami visszhangra talált benne. Játék és játékfölöttiség, emelkedett a humanitás és szabadkőműves program. (Csokonai bár nem volt szabadkőműves, az eszmék mélyen érintették.) A fordítást talán azért érezte szükségesnek, mert híre jutott, hogy a német nyelvű színház mellett újból megkezdi működését a pesti magyar nyelvű színház is. Csokonai —, mint levelezéseiből kitűnik —, lelkes figyelemmel kímséri e a?. . erre vonatkozó ,híreket. Ekkor egyszerre — de .egyórástól függetlenül’ — három nagy magyar költő is kezdi fordítani a Varázsfuvolát: Csokonai, Batsányi és Verseghy. E két utóbbi mindössze néhány versszakot fordított le a műből szórakozásként, de Csokonai — társait is bevonva — teljes fordítást készített. A megmaradt kéziratnak csak egy kis része Csokonai írása. Hatféle papíron, hatféle formátumban, hét különböző kéztől ered. Egységbe Csokonai javításai foglalják. De mint a Magyar Hírmondó 1797-ben megjelent száma igazolja, a munka mégis az ő érdeme. A folyóirat ugyanis hírt ad a rövidesen megjelenő Csokonaiművekről, s ezek közt említi a „Boszorkánysíp”-ot, Mozart és Schikaneder után. „Egy igen nagy énekesjáték ez” — hirdeti a lap. A Varázsfuvolát, vagy „Boszorkánysíp”-ot Csokonai fordításában soha nem adták elő, bármilyen sietve segítettek is a diákok, s bármennyire csiszolgatta élete végéig a versbetéteket. Zaklatott élete, millió gondja, versei megjelentetésének nehézségei nem engedtek elég időt a nyersfordítás „kicsinálására", ahogy ő írja. Csokonai korrigálta a fordítást, de a szöveg így is hemzseg a diákok baklövéseitől. A munka azonban így sem értéktelen, hiszen a Csokonaitól eredő versbetétek fordítása szép példa műfordítói tevékenységére, s ihletője a Széchenyi Ferencnél köszöntő „Isis és Osiris” kezdetű versnek, s nem utolsósorban rábukkanunk a Varázsfuvola nyomára „Az özvegy Karnyóné”-ban és az egész Csokonai-életműben. E. A. □ □ □ A kétgyermekes édesanya, Tantó Károlyné, évek óta a Kecskeméti Felsőfokú Óvónőképző Intézet gyakorló óvodájában dolgozik, mint dadus. Azaz, hogy csak dolgozott, mert tavasszal deréktáji panaszok miatt betegállományba került, és azóta is gyógykezelés alatt áll. Egy időre búcsút mondott munkatársainak és a gyerekeknek, akikhez pedig ugyancsak ragaszkodott. A kényszerű pihenőre marasztalt Tantónét azonban táppénzes idejére sem „pipálta” ki az óvodai közösség. A déli harangszókor nap mint nap megcsörren a lakás csengője. Az óvodából ebédet hoznak neki gyermekgondozó társai. A meleg, gőzölgő étel mellé „körítésül”jut még pár jó szó is: mi történt, s hogyan telt el a délelőtt az óvodában? A pedagógusnapon meg milyen kellemes meglepetés érte őt, az óvónők nélkülözhetetlen segítőjét, 1000 forinttal jutalmazták eddigi jó munkájáért. Ám a legkedvesebb figyelmességgel a napokban ajándékoznák meg a dajka-anyukát. Egy délelőtt nyílt az ajtaja, s óvodás gyermekek vidám, kis csapata szállta meg a keskeny udvart. Az övéi. Az ő gyerekei. Akik az óvó ■ nénivel eljöttek,, hogy meglátogassák Platthy utcai otthonában Pannika nénit, a daduskát. Dehát hol az ajándék? Ott, mindegyik kis torokban. És már csendült is az ajándék: „Hopp Juliska, hopp Mariska, Hej, gyere, vélem...” Szállt a dalocska, ünnepien. Pedig csak hétköznap volt — egy szürke, közönséges hétköznap. A derékfájással küszködő asszonyt tavasz óta akkor látták újra mosolyogni. □ □ □ — Valóban — szólt kórházi ismerősöm, a történetet hallva —, az egymással való törődés, a jótékony figyelmesség olykor felér fel gyógyulással. Recept sem kell hozzá. Ez maga az orvosság. Kohl Antal AZ OPERA ÚJ BEMU • A. Brockhaus (Lipcsei acélmetszete Csokonai Vitéz Mihályról. CSOKONAI. Ferenczi István szobráról Medgyessy István által készített másolat Debrecenben. • A Varázsfuvola idei magyar felújításának egyik színpadképe az Állami Operaházban. (Fotó: MTI — KS.) Délben csengetnek Autóbalesetet szenvedett ismerősömet nemrég meglátogattam. Akkor már hetedik hete nyomta sérülésével a kórházi ágyat. Panaszkodott. Itt fekszik felfüggesztett lábbal, és még senki nem nyitott rá ajtót kollégái, vagy a munkahely vezetői közül, hogy megkérdezzék tőle: Hopy ,vagy, hogy érzed magad? Pedig jó tíz éve dolgozik egyazon munkahelyen, ugyanabban a beosztásban : törzsgárda-tag, anyagilag megbecsült ember. Egyvalami mégis nagyon hiányzik neki : a törődés, a munkatársak figyelmessége. Biztattam: Ne csüggedjen, fordulhat még a kocka. És elmeséltem ismerősömnek, Tantónénak az esetét, amely bizonyára nem egyedülálló a beteglátogatások történetében. Szlovákiai utazás(6.) Az Alacsony-Tátra hegyei között, a Garam völgyében, kanyargó szerpentineken, májusi ragyogásban, szalad velünk a busz. Hajnal György kezének engedelmeskedik a kényelmes és szép Ikaruszunk. Aki éppen egymillió kilométert vezetett már eddig, s aki bejárta busszal, kamionnal egész Európát és Kis-Ázsiát, az mbit azon igyekszik, hogy kedvünkbe járjon. Az IBUSZ és a az utas nem is kívánhat magának jobb társat, segítőt. A „Gyuri úr”, „Gyuri bácsi”, „Vezető bácsi” mindenki kedvence ezen az úton. Közben meg Vilma — Vilma néni — sokat beszél a mikrofonba az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés részleteiről. Akkor ő az egyik, forradalmi lap munkatársa volt. Az utolsó levél egy helyen, közel Besztercebányához, mutatja: a két hegy csúcsára kifeszített kötélre — még a német uralom idején — egy hatalmas feliratot függesztettek fel egyik éjszaka. Ezzel a felirattal: „Le a fasizmussal!’ Reggel azután volt rohangálás, riadalom! Besztercebánya volt a felkelés központja, innen indult el a fasizmusellenes erők legjava, és itt volt a főhadiszállás. Partizánharcok színhelye a környéken csaknem minden talpalatnyi erdő. Most a város egyik új terén egy hatalmas, modern épület áll. A külseje jelképesen egy kettéhasított német sisakra emlékeztet. Az egyik teremben filmeket vetítenek előttünk. A régi és új Szlovákiáról, a harcokról, az építésről. Megdöbbentő és irtózatos képsorok: a fasizmus sokféle kegyetlensége. „Sokszor folyt munkásvér” — kavarog bennünk a tragédiákat sűrítő mondat. A vetítés után döbbent csend. Azután megyünk fel az emeletre, a dokumentumokat őrző termekbe. Röplapok, korabeli Egy zólyomi nyomdagép újságok, ezen nyomták a párt lapját. A börtön csendjében rótt titkosírás. Mikrofilmek apró pénzdarabba rejtve. Egy kisdob: a felkelést ezzel hirdették ki egyik hegyi faluban. Az egyik teremben külön őrzik a magyar partizánok harci emlékeit: a Rákóczi- és Petőfi-brigád dokumentumait. Egy Karol Adler nevű partizán utolsó levele ma is vádol még. Az 1944. december 10-én keltezett levélben többek között ez áll: „Kedves Jancsikám! fordulok utolsó óráimban. Hozzád Nem tudom, mennyi időm van. Be vagyunk teljesen kerítve, és én fogságba nem juthatok, mert engem nagyon megkínoznának. Nem tudom mi van az én drága feleségemmel és az én aranyos fiammal .. Egyesek arcán — látom — megcsillan a könny. A tér varázsa Nem tudnánk letagadni: elszomorodtunk a fasizmus kegyetlenségét bizonyító sok dokumentum láttán. És mélységesen elgondolkoztunk. Látom az arcokon ezt a kettős hatást. Jó hát kilépni a ragyogásba. S kétszeresen is odalépünk. Mert nem csak a Nap ontja magából a fényt, de mintha azt tennék az épületek is a városközpontban. Nem túlzás: olyan gyönyörűségesek a három-, négyszázéves épületek külön-külön és együttvéve, nem lehetne eltúlozni. Megannyi értékes és védett műemlék. És mennyi történelmi emlék! Nézzük csak: A reneszánsz Thurzó-palota; a barokk püspöki rezidencia ; a faragott oszlopú reneszánsz Beniczky-ház (itt szállt meg Mária Terézia); s amott kiáltották ki Bethlen Gábort királlyá, azután Bél Mátyás háza — és így tovább, csak győzzük nézni, olvasni az emléktáblákat. A téren, az utcákon padokra telepedve csevegnek a békés emberek. Fagylaltot nyalogatnak a gyerekek. Felnézel a „május 9”et hirdető feliratokra, a lengő zászlókra, és ezt gondolod: béke van. A szovjet hősök emlékművén a kegyeletes emlékezés szép koszorúi. A történelmi levegőt árasztó házsorok fölött elnézünk messzire. A hegyek legtetején ragyog még a napfény, de már itt ólálkodik körülöttünk az este. A tér varázsa mindenkit fogvatart. Van, aki még éjfélkor is alig tud elaludni, emlékezetében lepergeti a látottakat. A szomszédos erkélyről behallatszik hozzám a nyitott ablakon ez a mondat: — Besztercebánya a legszebb város, amit eddig csak láttam. Varga Mihály (Folytatjuk.) 1976. június 23. • PETŐFI NÉPE • A BÁCS-KISKUNBÓL INDULTAK A rádióriporter A szállodai szoba asztalán egy távoli nemzeti parkot ismertető kiadvány, portugáliai útikalauz és egy régies kötésű könyv jelzi Rapcsányi László sokirányú érdeklődését. A kecskeméti Aranyhomok szállóban bérelt szobájában tanulással töltötte a délelőttöt. Szokás szerint így használja ki a szabad idő ritka adományát. A vártnál jobban elfoglalták a Művészeti Magazin új számával kapcsolatos műsorvezetői teendői, mégis vállalta az interjút. Szívesen szól szülőföldjéről és— talán — a szokatlan helyzet is izgatta. Az idegen sorsokat fürkésző, fontos események indítékait nyomozó riporter saját életét vallató kérdésekre válaszol szabatosan, elegánsan fogalmazott mondatokban. — Jánoshalmán születtem 1925-ben, a Rigó utca 16-ban, most Kun Béla az utca neve. Áll még a régi parasztház, ott laknak édesanyám testvérei. Szeretném megtartani és egyszer, vén koromban múzeumnak felajánlani. Szüleimmel néhány hetes koromban Bajára kerültem, a Bezerédj utca 5-ben laktunk a híres világjáró Krammerék közelében. Ebben a városban jártam elemibe és az ottani cisztercita gimnáziumban érettségiztem. Szerettem ezt az iskolát. Sokat köszönhetek Barta Lénárt tanár úrnak, a kiváló filológusnak. A humán tárgyakat kedveltem, főként a latint és a franciát. A szőlőművelés, a földművelés elemi szavaival, kifejezéseivel — Agricola terramarat... — kezdtük a birkózást az első idegen nyelvvel. Osztálytársaimra a bejáró mélykúti, garai, vaskúti gyerekekre kétezer évvel korábbi ősük tekintett vissza. Ez a kapcsolat közel hozta a tananyagot. Az iskolában ismeretlen volt a nemzetiségi és faji előítélet. Érdekes, hogy az érettségi után az iskola és főként az osztály csak érzelmi kötődésként maradt meg. Eléggé távol kerültünk egymástól, ritkán találkozom volt diáktársaimmal. Igaza lenne az ősi bajai vélekedésnek? A víz mellett születettek elvágyódnak. Szétszóródtunk, ritkán találkozom volt diáktársaimmal. Munkám közben össze-összejövök dr. Gajdócsi Istvánnal, a megyei tanács elnökével, Lukin Lászlóval, Aszalós Zoltánnal, a magasrangú orvostiszttel. Udvardi Pista a rádiózenekarban játszik, Erzsi, a „Cumka” a Balaton mellett él. — Mikor állt először közönség elé? — önképzőköri összejöveteleken konferáltam, iskolai ünnepségeken beszédjellegű köszöntőket mondtam. Szívesen. Mindig is szerettem a csevegést, a barátkozást. És a meséket. Egyik jánoshalmi nagybátyám gyönyörű bunyevác hangulatú, honfoglaláskori magyar motívumokkal vegyített, dúsított meséit szívesen hallgattam. Sok boszorkánytörténetet és babonát tudtam és tudok. Innen a néphagyomány iránti vonzalmam. —i Szépnek tartja Baját? Kedvesnek. Kisebb lett. Minden kövéhez emlékem tapad. Az utcák akkor is őriznek valamit ifjúkorom hangulatából, ha változnak is. A bajai ember egy kicsit komótos. Sok ötletet hallottam, de majdnem mind megmaradt ötletnek. Igaz, kevés a pénz, de talán többet tehetnének a bajaiak is. — Mit csinált a középiskola után, hogyan került a rádióhoz? — Jogot végeztem, közben bejártam a bölcsészkarra. Elsőéves koromban megfeleltem egy rádiós felvételin, de csak jóval később, 1958-ban kezdtem külsősként. 1963 óta vagyok státusos munkatársa. .— Gyors karrier, ma egyike a legismertebb riportereknek. . .Az ismeretségnek nem szabad nagy jelentőséget tulajdonítani. Csak az ad értéket, bizalmat jelentő erőt, ha valakit szeretnek. Úgy gondolom, hogy jó kontaktusban vagyok a nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal. Talán azért, mert magam is kíváncsi ember módjára készítem a műsorokat. Megszoktam, hogy egyszerűen meséljek el mindent. A kíváncsi érdeklődés talán át is süt a műsorokon. Nagyon benne vagyok abban, amit csinálok. Elragad, könnyen azonosulok, átitatódom egy tájjal. Igyekszem olyan dolgokat találni, melyekről keveset beszélnek. — Szívesen hallgatják művelődéstörténeti műsorait, társadalompolitikai riportjait. Melyek állanak közelebb önhöz? — Kétségkívül a művelődéstörténeti sorozatok — a Biblia világa, a magyar őstörténet — látszanak maradandóbbnak, mivel ezek nyomtatásban is hozzáférhetők. Kezdettől fogva munkatársa vagyok a rádió politikai magazinját készítő közösségnek. A 168 óra heti „megjelenése” állandó kapcsolatot jelent a közélettel, az emberben egyfajta érzékenységet is kifejleszt. — Búcsúzóul; a tévészereplések, vagy más hatások miatt változott a stílusa? — Rémülten hallgattam múltkoriban egy tíz év előtti riportomat. Megváltozott a rádió, közlés stílusa. A mímeltség, turdálékoskodás, finomkodás, szépelgés idegenül hat napjainkban. Nyugodtan elmondható, hogy aki a rádiózásból, televíziózásból valamilyen okból kiesik, nem folytathatja ott, ahol abbahagyta. Más a közélet hangulata, sokkal többet követel és sokkal többet megenged. Több a tényszerűség, a lényeget kívánjuk megragadni A szépséget nem a mondatok áradatában körülfolya érezzük, megteszi egy odaillő jelző. — Látjuk-e hamarosan Bács- Kiskunban? — Remélhetően, őszre keléti napot tervez a rádió. Meghívott az Univerzum Klub élménybeszámolóra. Közben Bulgáriában dolgozom, egy hónapig Görögországban leszek, s Tuniszba készülök. Mi tagadás, sokan irigylik ezt a mozgalmas életet. Kevesen vállalnák azonban a rögtönzésektől óvakodó népszerű rádió- és tévériporter munkastílusát, a rengeteg tanulást. Heltai Nándor .sir**.. i Wml ÍWm mhmmmtül 9 Beszélgetés a zenéről... Rapcsányi László, Banda Ede és Fellegi Ádám a kecskeméti Kodály Intézet udvarán. (Tóth Sándor felvétele.)