Petőfi Népe, 1977. március (32. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-06 / 55. szám

2)lasi­­ó:)1 a: C)í (£ ilv sa MŰVELŐDÉS , IRODALOM , MŰVÉSZET A színek varázslója Találkozások Holló Lászlóval Nagyon sokáig alig tudtam bővebben róla vala­mit, mint amit a lexikonok és a rövid hírlapi tudó­sítások, apró s alkalmi közlemények elárultak. Év­tizedek múltak el anélkül, hogy akár csak egyetlen művét láttam volna eredetiben; megelégedtem csu­pán a bizony akkor még gyérebben fel-feltünedező reprodukciókkal. S e tény csak később fájt igazán, miután a maga teljes gazdagságában kitárult előt­tem a kivételes képességű alkotó csodálatosan gaz­dag világa. Jó tíz esztendővel ezelőtt szülővárosának, Kiskun­félegyházának lelkes polgárai hívták fel rá egyre inkább a figyelmemet. Azok a helyi kulturális élet fellendítésén fáradozók — Bodor Miklós, Mezősi Károly, Sajtos Géza és Falu Tibor —, akik nem győzték hangsúlyozni, hogy Holló ezerféle erős szál­lal kötődik városukhoz. S hogy ezt gyümölcsöztetni kell a most élők és a későbbi nemzedékek haszná­ra, örömére.­­ A félegyházi tisztelők rajongása egyre fokozta a kíváncsiságomat. Hát még, amikor a híres város és Kiskunság költője, az azóta elhunyt kitűnő Sántha György felelevenítette közös párizsi élmé­nyeiket! Olykor nem tudott kifogyni a mesélgetés­­ből. Különösen megkapott, hogy a festőművész a világvárosi kavargásban fel-felsóhajtva, imádott Alföldjét emlegette gyakran. Ám arra is futotta kedve­­s ideje, hogy elkészítse a jóbarát olaj port­réját. E fiatalkori műve az idők nehéz viharait ki­állva, ma is ott van Sántha György íróasztala fö­lött, ragaszkodón őrzi a halál után is élő kegyelet. S a költő szerettei ma is mesélik a gyönyörű késői találkozást: azt az emlékezetes napot, amelyen a kilencedik évtizedében járó festő meglátogatta if­júkori barátját a költő öreg házában. □ □ □ Feledhetetlen az első találkozásom vele. Még nem személyesen a művésszel — hanem az alko­tásaival. Retrospektív nagy kiállításán — az Ernst Múzeumban — a látványtól lenyűgözve járkáltam az egymásba nyíló termekben. Nem tudtam betelni az élménnyel. Diákok nézegették a nagyméretű olajképeket, s egyre-másra hangzottak fel az elis­merő szavak, a tetszés megnyilvánulásai. S a ven­dégkönyv bejegyzései, meg a kritikusok véleményei egyaránt a hatalmas sikerről árulkodtak. A nyolc­vanéves mester kilépett a vidéki magányából az ország színpadára. Hogyan is írta egyik értő méltatója annak idején? A „küzdelmekkel, megalázkodásokkal és dicsőségek­kel teljesített” pálya sok értékes alkotást termett. A „színek varázslója” megejtő egyszerűségével, mindig valósághű látásával és tisztán érthető áb­rázolásával hívta fel magára a figyelmet. S kiapad­hatatlan munkabírásával, tevékenységével. Az em­lékezetes kiállítás félreérthetetlenül megmutatta: Holló László legnagyobb alkotóink sorába tartozik. S azt is, hogy festhet a legsejtelmesebben, a leg­­áttetszőbb líraisággal, varázsolhat akár illanó légi­ességet, álomszerű felvillanásokat vásznaira, min­dig és mindvégig realista művész marad. Az ő kötő­dése és kapcsolata oly mélyen fogant, hogy az al­kotói kedv csakis értékes gyümölcsöket teremthe­tett □ □ □ Hét vagy nyolc évvel ezelőtt, egy nyári délutánon villant fel előttem a sokat emlegetett, legendás kék szeme. Kezdettől fogva jelképesnek éreztem ezt a kéknél is kékebb, nevetősen csillogó tekintetet: az ég tisztaságát és végtelenségét láttam benne, meg az alföldi tájak eső utáni üdeségét. Ilyen egyszerű és magával ragadóan tiszta volt az egész tartása, minden mozdulata, a beszéde, hangja is. Vannak legendás helyek, amelyeket szívesen lá­togatnak a művészet lelkes barátai, az alkotó em­berek kíváncsi hívei. Ilyen volt sokáig Tóth Meny­hért miskei „remetelakja” s ilyen még ma is Bene­dek Péter ceglédi tanyája. Ezeknek a sorát gazda­gította régtől fogva Holló László tócoskerti otthona, az ódon hangulatot árasztó, romantikus környezetű öreg épület Debrecen egyik — részben már külte­rületnek számító — városrészén. Képek villannak fel, amelyeknek a középpontjá­ban mindig ő áll. Lehajol egyik vásznáért, magas­ra tartja, mutatja, hogy tetszik? Közben valami ilyesmit mond: „Nem sikerült teljesen úgy, ahogyan szerettem volna.” Ilyet sokszor mondott — vagy gondolt. Igényes és türelmetlen volt önmagával szemben. A noteszomban őrzöm ezt a vallomását: „A világ olyan sokszínűen, olyan árnyalatban gaz­dag, hogy lehetetlen minden szépségét visszaadni. S mégsem akar az ember lemondani erről; tán ez a legszebb az egészben.” Aztán előttem a megszokott kép: ül a mezőn a hordozható kicsi széken, vállára dobva a kabát, előtte a vászon, kezében az ecset , és elmélyed az alkotásban. Néha felnéz, hosszan, mintha szugerálná a tárgyakat, mintha meg akarná babonázni a vidéket. Vagy tán épp a táj babonázta meg őt, aki élete végéig nem fogyott ki a gyönyör­ködésből. ö, az örök gyönyörködtető. □ crcr•. :’A'M&üröföld'.fö £ alma többet .jelentett, számára, a, a megszokottnál. Nemcsak a szavakban, nyilatko­zatokban kifejezésre jutó ragaszkodást; sokkal töb­bet! A félegyházi utcák és terek, a templom és a piac, meg a környező tanyák világa a gyermekkori élményekbe ágyazva munkált benne élete leg­utolsó napjáig. Azt mondta egyszer a kérdezgető riporternek, hogy ő valójában sosem szakadt el szü­lővárosától, hiába élt oly távol tőle annyi éven át. S hozzátette, hogy minden műve mögött kitapint­ható a kiskunfélegyházi élmény, a­ sok-sok régi em­lék. A hűséges ragaszkodásért hálás a szülőváros: díszpolgári címmel tüntették ki, műveit állandóan kiállítás keretében közkinccsé teszik, emléktáblát helyeztek el a szülőházán, előadásokon ismertetik életét és életművét. Az alkotó, aki nemrégiben távozott el örökre az élők sorából, így él továbbra is azok emlékezetében, akiknek megálmodta műveit. Éppen ma lenne kilencvenéves. Varga Mihály > Stotz Mihály rajza. JEVGENYIJ JEVTUSENKO Az ifjú nő A hullámból kiszállt az ifjú nől, csodálkozó szemmel nézett körül. Csupa fiatalság volt és erő, Jött diadalmasan, fesztelenül. Vonalain figyeltem, hogy suhan, zajjal domb­óztak a part felett, sötét hajából, lengve magasan, nagy, fehér liliom emelkedett. A játszók meglepetten felnevettek! „Nini, csoda-liliom! Igazán!” Bíbor-piros vitorlák díszelegtek a kékszínű, nedves fürdőruhán. Kivillogott a szép fogak fehérje, a sárga part felé ment szótlanul, s hallatszott: lesült bőréről a fövénybe a lefutó sok csepp zizzenve hull.­ Az élet elfut jó és rossz napokban, a porló évet nem marasztalom, de én már most tudom határozottan, mit látok majd halálos ágyamon. Lesznek szent és bölcs percek életem­­­ben. Lesz sok-sok bánat és sok-sok öröm. De akkor az a nő lesz majd szemem­ A bűn, iátb­ j, ahogy kiszáll a vízből, s szembe jön. Áprily Lajos fordítása Várnom kell az ebédre, ponto­san tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A több százez­­­res költséggel, fényűzően beren­dezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan prospektus az asztalon — a belbecsre keve­set adunk. Szállingózik a hó, a városka főtere szinte üres, már, úgy látszik, e helyt a legfonto­sabb közügyek rangsorába tarto­zik, hogy el ne hűljön a vasár­napi ebéd. A szálloda főbejárata előtt csincsilla-bundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Ele­gáns, mintha egy gyermekruha­szalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkocs­­ma, ezüstös bunda, rövid szárú piros csizmácska, valódi bőrből — a csizmácska orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lép­csőt befátyolozó vékony hóré­tegre; unatkozik a kislány. Karórája is van, félpercenként megnézi, amióta figyelem. Min­den alkalommal összehasonlítja a szállodai villanyórával, amely­re a nagy üvegajtón át éppen odalát. Aztán a hóesésbe felejt­kezik megint, vagy turkálja a csizmácska orrával a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. „Randevú a­ mamával” —gon­dolom, f­elmerülök a légitár­saság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor, már az étteremben, az étlapról felpil­lantva, egy kislányt látok üldö­gélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mint­ha nem is az a kislány volna: a bunda nélkül még több benne a felnőttes vonás. Lehet, hogy ko­molyabb, így az ezüstszürke bun­da nélkül, bár ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjába a pincér a levest. Kod olyan gya­korlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég lenne, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván nem most ta­lálkoztak először. Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a ma­ma? A lengőajtó tükrében súly­talan neonfények cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, benépesül lassan az étte­rem. Mellém egy család telep­szik, négyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kis­fiú, ha annyiból jól ítélek, amen­­­nyi a paplanvarrásos zöld ■ mac­kóból kilátszik — még csak az anyukája öléből éri fel az asz­talt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik és­­ visszaküszködi magát a mama ölébe. Három adagot esznek né­gyen, a napi menüt; mostanában épült a szálloda, luxus kivitel­ben, a város egyéb viszonyaihoz képest némi rongyrázással, vi­szont a konyhája kitűnő és ol­csó; a köznapi előfizetésesek vasárnap is sokan ebédelnek itt. A kislány errefelé tekintget. Várja a következő fogást, ha­rangozik a csizmácskáival, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackó­nak a mama térdére felkapasz­kodni. Nem különösebb érdek­lődéssel figyel, inkább csak szem­lélődik, mint ahogyan a bejá­ratnál az előbb a hópelyhek szál­­longását bámulta. Tűnődőn ko­moly arckifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Kés­­sel-villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tányéron. Megint erre­felé nézeget. Megáll a kezében a­­ villa, s észrevehetően elmoso­lyodik — a mackós kisfiú marék­kal nyúlt bele az apja tányérjá­ba. A pincér letakarítja az aszta­lomat. — Az a kislány — kérdezem — törzsvendég? — Igen, hogyne. Mindennap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama? — Á... egyedül. Előre egy hó­napra befizetik az ebédjét, min­dig egyedül jön. Valami zűr. Előttem notesz és golyóstoll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja: — Nem..., ez nagyon rendes kislány, nagyon rendesen gond­ját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek mindene megvan. És egé­szen önálló. És nagyon rendes. Most halad el mellettünk kislány. Komolyan, csinosan, di­a­vatos formájú piros csizmácskái­­ban. A lengő üvegajtó túloldalán megáll egy hosszú pillanatra, míg a tekintete az izgó-mozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban az ezüst­hamvas csincsillabundát. Ráérő­sen öltözik. Andalogva megy át az utcán, szemben a sarkon megáll — hát­tal a játéküzlet kirakatának —, s fölfelé, a libegő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menetközben, futólag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván, mindene meg­van? Mindene? „... Kodály ars poeticája, ös­­­szefoglalásra, a látszólagos el­lentmondások egybekapcsolására törekvő munkássága él és hat ma is. De él és hat a tudós kutató és a nagy koncepciójú nevelő szel­leme is: számos publikációja épp­úgy alapvető fontosságú marad a nemzeti és nemzetközi folklórku­tatásban, mint ahogy a zenei írás-olvasás oktatására, az ifjú­ság és a közönség nevelésére ki­dolgozott rendszere a világ zene­­pedagógusai körében. Mindezek fölött azonban él és hat művésze­te, mely egyetemes értékű és időt­álló, mert népe és kora igazságai­nak kifejezésére vállalkozott, ez adja meg Kodálynak, a nem­­­zeti zeneszerzőnek nemzetközi rangját.”vitathatatlan­­ szavakkal foglalja össze Eősze László, a neves zenetörté­nész a Kecskeméthez oly szoros szálakkal kötődő Kodály Zoltán életét bemutató könyvében álmű­vész, tudós és nevelő munkássá­gának jelentőségét. A Tanár úr halála után tíz évvel egyrészt a helyes értékelésre figyelmeztet, il­letve arra, hogy ez a páratlanul sokrétű és gazdag, a saját szak­­tudományát és művészeti ágát messze meghaladó hatású életmű milyen sok feladatot ad a követ­kező nemzedékeknek, s milyen gazdag művészi, emberi élmények forrása lehet azoknak, akik nyi­tott füllel és szellemmel köze­lednek hozzá. A képeskönyvek gyakori veszé­lye, hogy a közvetlen vizuális él­mény csábításának engedve csak a látványra figyel az ember, s legfeljebb az útbaigazító rövid mondatokat olvassa el. Igaz, a kö­tet mondanivalójának leglénye­­gét a képek is kifejezik. Bemu­tatják egy szerény, szorgalmas, majdnem eseménytelen, derűs és nehéz pillanatokban, küzdelmek­ben és sikerekben mégis gazdag életpálya színtereit, fontosabb ál­lomásait. Elvonulnak előttünk a gyermek- és diákévek, az ifjú­kori kutatóutak és kirándulások, az érett mester nagy sikerű hazai és külföldi szereplései: Galánta, Nagyszombat, Budapest, Bihar­­füred, Kecskemét, Nagykőrös, Anglia, Szovjetunió, Amerika. Arcok tűnnek fel a magyar és a nemzetközi zenei életből: Bartók, Dohnányi, Toscanin, Furtwängler, Reiner Frigyes, Ansermet, Molnár Antal, Bárdos Lajos, Vásárhelyi Zoltán, Britten, Casals, Stokowski, Richter, Sosz­­takovics. Felsorolni is hosszú len­ne mindazokat, akik Kodály mű­vészetének és személye hívéül sze­gődtek, akik munkatársává vál­tak. Külön hely illeti meg Sándor Emmát, aki csaknem öt évtizeden át segítette, inspirálta a szerteága­zó munkában; és Péczely Saroltát, aki a sok küzdelem sikereit meg­érlelő utolsó években vált nyu­galmat, derűt teremtő élettárssá. Érdekes prózai és zenei kézirat­hasonmások dokumentálják Ko­dály sokoldalú életművét. A né­péért felelősséget érző és vállaló kiemelkedő személyiséget ismer­hetjük meg a társadalmi meg­mozdulásokon készült felvételek­ről. A fiatalokhoz fűződő elkö­telezett viszonyt számos komoly és derűs kép szemlélteti: ifjúsági kórusok dalosai, népi énekesek, óvodások veszik körül Kodály Zoltán alakját. A szocializmust építő magyar állam magáévá tet­te Kodály demokratikus művé­szi és nevelői célkitűzéseit. A ké­pek egy része a köz érdekében kifejtett fáradhatatlan munka megérdemelt sikereit, a hazai és külföldi kitüntetések ünnepi pil­lanatait idézi fel. A dokumentu­mok egyben figyelmeztetnek is arra, hogy az életmű sikeres utóélete rajtunk, az utódokon múlik. Sok tennivalónk van, hogy teljesen megvalósuljon Zoltán „százéves terve”, Kodály amely az egész népre kiterjedő magyar zenekultúrát tűzte ki elérendő célul. A képekben elbeszélt életraj­­­­zot szerencsésen egészti ki a bevezető rövid esszé. Aki csak ezt olvassa Kodályról, az is ki­elégítő képet kaphat az életmű­ről. Bemutatja a legfontosabb alkotásokat, kijelöli helyüket a magyar és európai zene- és mű­velődéstörténetben, a kortárs művészeti­­ törekvések között. Megfelelően ismerteti a tanul­mány a tudós és a nevelő ered­ményeit is. Eősze László kötete a közel­múltban jelent meg új, átdolgo­zott és bővített kiadásban. Érté­kes információ révén nemcsak szép ajándék­ ez az album, ha­nem nélkülözhetetlen segédesz­köze a zenetanároknak, muzsi­kusoknak, a Kodály Zoltán éle­te és munkássága iránt érdeklő­dőknek. Méltó tisztelgés a tíz éve elhunyt kecskeméti születésű nagy mester emléke előtt. Ittzés Mihály Kodály Zoltán élete képekben és dokumentumokban Eősze László könyvéről • Vámos László felvétele. A Balázs Béla-díjas fotóművész képeiből kiállítás nyílik a hét végén a Kodály Zoltán Zene­­pedagógiai Intézetben. NÁDASDI ÉVA: Szegényen Olyan szegényen, olyan fáradtan alszom el, és álmaimban múlik el minden kaland. A nappalt tanulni kell. Ez maradt még hátra. Már értelek, s veled leszek nemsokára. 1.

Next