Bácsország, 2006 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 2. szám
z 1456-os év nemcsak a nándorfehérvári diadal, valamint Hunyadi János és Kapisztrán János halálának, hanem Hunyadi egyik vitéz katonája, Dugovics Titusz várvédő nándorfehérvári hőstettének és halálának éve is. A csata 550. évfordulója tehát jó alkalom arra, hogy felidézzük emlékét. Nos, a krónikások szerint 1456. július 21- én délután indult meg a II. Mehmed vezette általános török támadás a Hunyadi seregei által védett Nándorfehérvár ellen, amit a török már korábban gyűrűbe zárt. A várvédők rendre visszaverték az ellenséget a falak alól, de késő délutánra már elfáradtak és a törököknek kétszer is sikerült betörniük a városba - igaz több órás ostrom után. Hunyadi csapatai a bástyák mögé, meg a fellegvárba vonultak vissza, miközben a törökök benyomultak a városba, sőt feljutottak az alsóvár falaira. Azt követően elfoglalták a fellegvárba vezető kapu előtti piacteret is. Hunyadi nehézlovassága ez idő alatt a várkapu mögött sorakozott fel és készenlétben állt a kirohanásra. Elszánt harc vette kezdetét a várfalakon, miközben, egy adott pillanatban Hunyadi lovassága a várból (a leeresztett felvonóhídon át) a piactérre nyomult, a gyalogság pedig a felvonóhíd védelmére összpontosított, hogy az által biztosítani tudja majd a lovasság visszavonulását. Alkonyatkor a helyzet már kritikussá vált, mert a törököknek sikerült bejutniuk a belsővár előtt húzódó kettős fal közé, az ellenség további előrenyomulásával pedig (a második fal elestével) a fellegvár is elesett volna. Az előrenyomuló törökök feljutottak a bástyákra, ahol öt lófarkas zászlót sikerült kitűzniük. A harc kritikus perceiben azok jelentős buzdítást és lelkesítést jelentettek a töröknek, vagy ahogyan ma fogalmaznánk, fontos lélektani hatásuk volt. A várvédők ezt jól tudták és nagy erőfeszítések árán négy török zászlót sikerült letaszítaniuk, de az ötödiket nem. Ekkor lépett színre az önfeláldozó Dugovics Titusz, Hunyadi katonája, aki a zászlót lengető törökre támadt, mert tudta, hogy az nem maradhat a bástyán. Mikor a közelharcban látta, hogy nem bír el a törökkel, átkarolta és vele együtt a mélybe vetette magát. Élete árán is elérte a célt. A fellegvár megmenekült, Dugovics hőstette pedig a várvédők erkölcsi tartását erősítette, a csata után pedig szájról-szájra terjedt, majd egy idő után feledésbe merült. Bonfini, munkájában még a nevét sem jegyezte fel a hős várvédőnek. Döbrentei kutatásai a XIX. század elején Döbrentei Gábor (1785-1851) a sokfelé tájolódó író, fordító és szerkesztő volt az, aki a XIX. század elején felderítette Dugovics hőstettének valós hátterét és kiragadta nevét a feledésből. Az 1824-ben, a Tudományos Gyűjteményben közölt tanulmányában tette közzé kutatásainak eredményeit és azzal, úgy tűnik, megalapozta Dugovics Titusz később kilombosodó kultuszát. Németh Ferenc, Újvidék kutatásai során Döbrentei 1821-ben megismerkedett Dugovich Imrével, a család egyik Nemesdömölkön élő sarjával, aki döntő bizonyítékot adott a kezébe Dugovics Titusz hőstettével kapcsolatosan. Mátyás 1459-ben kelt adománylevelét, amellyel az Dugovics Titusz fiának, Bertalannak, atyja hőstettéért a Pozsony megyei Tej nevű birtokot (Tejfalu) adományozza. Az oklevélből az is bizonyítást nyert, hogy a család sárkúti előnével nemesi kiváltságot és címert kapott. Egy későbbi dokumentum, Bercsényi Miklós 1705-ben keltezett levele is említi Dugovics Tituszt, mint vitézt, aki Belgrádi toronál Magyar mód elhalt. Dugovics Titusz nagy valószínűséggel Sárkúton született (valamikor a XV. század elején), amely akkortájt a nagykanizsai várhoz tartozott. (Születési helyéről és származásáról egyébként eltérőek a vélemények a történészek körében.) Feltehetően Sárkútról vonult be Hunyadi seregébe és 1444-ben részt vett a várnai csatában, majd 1456-ban a számára végzetes nándorfehérváriban is. A Vasárnapi Újság (1856. június 29.) katonai beosztásáról tudni véli, hogy Dugovics... toronyőr volt Nándoron. Hősi halála után a család leszármazottai Nagysimonyiban éltek, ahol ma is él a nándorfehérvári hős kultusza, s az ottani egyik iskola Dugovics Titusz nevét viseli. Az egyik kései utód, Dugovics Mihály, a nándorfehérvári diadal 410. évfordulóján (1866-ban) egy emlék kőkeresztet állított vitéz őse tiszteletére. Miután Döbrentei a XIX. század elején ismét felcsillantotta, pontosabban visszahozta a köztudatba Dugovics Titusz nevét, attól kezdődően lassan szaporodott a róla szóló irodalmi művek és tanulmányok jegyzéke, amely megvetette alapjait a Dugovics-kultusznak. 1841-ben a Kisfaludy Társaság Évlapjaiban Pájer Antal írt róla ihletett költeményt; 1855-ben Bucsánszky Alajos pesti könyvkiadó adott közre egy nyolcoldalas, nyolcadrét alakú aprónyomtatványt Dugovics Titusz vitézi halála címmel (Tatár Péter költeményét); a Hazánk című folyóirat 1858-ban közölte Hegedűs Lajos Dugovics írását. Emich Gusztáv 1861. évi Magyar és Erdély országi Nagy Képes Naptára Sator Lajos tollából közölt egy történelmi beszélyt Dugovics Tituszról; Füles Miklós 1869-ben Pesten jelentetett meg egy füzetkét Dugovics Titusz vitézi halála címmel stb. A XIX. század második felében tehát már kilombosodott a Dugovics-kultusz, amely napjainkban is tart. Ekujovics Titusz, ci iánc floir feliéinfáiri csata hőse