Bácsország, 2017 (23. évfolyam, 1-4. szám)

2017 / 1. szám

Zar­a Ya’qob Konstantin etióp királynak is írt 1456. december 1-jén a nándorfehérvári diadalról. Ebben annak is szerepe volt, hogy a Szentszék az afrikai és közel-keleti fejedelmeket is szeretette volna megnyerni az Oszmán Birodalom elleni harchoz.­ Úgy tűnt, hogy a győzelemmel hos­­­szú évtizedek után újra eljött a várva várt pillanat arra, hogy a keresztény Európa országai megoldják végre a törökkérdést. Talán megoldható lett volna, hiszen mind Hunyadi, mind Kapisztrán szorgalmazta az Oszmán Birodalom elleni támadást. Hunyadi János az V. Lászlónak írt levelében említést tett arról, hogy az egész oszmánok uralta térséget el lehetne foglalni, míg Kapisztrán Justinianus kelet-római császár törvényeire hivatkozva azt írta a pápának, hogy nem tekinthető elvégzettnek a feladat, amíg valami visszamarad (márpedig a török hatalma a Balkánon a diadal ellenére még mindig fennállt), ezért kérte a Szentatya támogatását augusztus 17-i levelében egy török elleni hadjárathoz.­ Kapisztrán szerint a keresztények most visszafoglalhatnák a török által elfoglalt európai területeket és Görögországot, de még a Szentföldet is Jeruzsálemmel. Kapisztrán úgy vélte, ehhez elegendő lesz, ha III. Callixtus küld 10-12 ezer felfegyverzett lovast félévnyi zsolddal. Ugyanis szerinte a török elleni hadjáratban annyi zsákmány lesz, hogy a katonák költségét ebből fedezni lehet majd. Terve szerint keresztesek és a magyar bárók is csatlakoztak volna a hadjárathoz. A pápát Kapisztrán elgondolása teljesen fellelkesítette, és buzdította is őt a toborzás folytatására. Ez nem is volt olyan egyszerű, mint azt gondolnánk, hiszen a diadal után nem sokkal maga Kapisztrán oszlatta fel - Hunyadival egyetértésben - a keresztes csapatokat.­ Az ígért segélyhadakkal július 29-én Péterváradra megérkező Don Juan de Carvajal pápai legátus megdöbbent a hír hallatán, és Kapisztránnal közösen még megpróbálta a lehetetlent, hogy újraszer­vezzék a keresztes sereget, de ez már nem sikerülhetett. Végül Carvajal Kapisztránnal kíséretében lement Nándorfehérvárra, hogy megszemlélje az ostrom színhelyét. Nem­sokára több magyar főúr is megérkezett a városba. Köztük volt az esztergomi érsek, Szécsi Dénes, aki Giovanni da Tagliacozzo ferences szerzetes szerint ezt válaszolta arra a kérdésre, hogy miért nem mentek a magyar urak segíteni a török ellen: mert ez „...Isten kifürkészhetetlen rendelése volt, hogy mi otthon üljünk és senki közülünk ide ne jöjjön...”10 Újlaki Miklós macsói bán is megérkezett Nándorfehérvárra, aki a harcoktól távol maradt, de csapatai Geszti János vezetésével harcoltak az ostromban. A győzelem után Hunyadi legfontosabb feladatának a csatatér halottaktól való megtisztítását tartotta, mert félt attól, hogy nagyobb járvány tör ki, hiszen már az ostrom alatt is voltak megbetegedések a városban és a török táborban. Félelmei jogosak voltak, és az ő harcuktól legyengült szervezetét is próbára tette a betegség (talán pestis volt, egyes vélekedések szerint vérhas), amelyet augusztus 4-én kapott el. Orvosai tanácsára átszállították a közeli zimonyi várba, hátha a frissebb levegő segít majd a gyógyulásában. Sajnos nem így lett, állapota folyamatosan romlott. Kapisztrán pár nappal később, augusztus 6-án maga is a betegség tüneteit mutatta, de Hunyadi megbetegedéséről értesülve azonnal Zimonyba sietett, hogy a nagy hadvezér mellett legyen ő is. Ezt így örökítette meg rendtársa, Tagliacozzo: „János atya botjára támaszkodva minden nap, sőt éjjel is felkereste János urat, akit az atya látogatásai nagyon megnyugtat­tak. Kapisztrán csodálatosan beszélt neki arról, hogyan kell szépen meghalni. A szent atya szerette János urat akkor is, amikor ereje teljében volt, de még jobban szerette betegségében, és ezért bár maga is beteg és gyenge volt, folyamatosan tanújelét adta az említett nagyúr iránt érzett szeretetének és barátságának.”­­ Az egykori kormányzó agóniáját Bon­­fini ekként örökítette meg évtizedekkel később: „Ott volt két fia, László, a féktelen lelkű, robusztus testű ifjú, meg az isteni tehetséggel, kiváló jellemmel megáldott fiatal Mátyás, továbbá a rokonok és barátok hada. Kapisztrán nem távozott az oldala mellől. Láza mindennap tombol és az orvosi tudomány nem bírja megfékezni; életben maradására nincs remény, az orvosok igyekezete meghiúsul. Végül is Kapisztrán figyelmezteti Corvinust, hogy alighanem elkövetkezett az isteni hívás ideje, ezért tegyen végrendeletet, rendezze el emberi dolgait, gondoljon üdvösségére, és mint a szent törvények parancsolják, készítsen elő mindent, ami lelkének kibocsátásához kell, és most, amikor szükséges, ne lássék kevésbé gondosnak és előrelátónak, mint eddig. A vitéz férfi erre elmosolyodott, megköszönte az atya jámbor tanácsát, és azt felelte, hogy jóval ezelőtt gondoskodott már mindenről, mert tunyának és ostobának tartja azt, aki e kötelességét élete végére halasztja, amikor a halálfélelem miatt senki sem tud magán uralkodni. Nem örülnék, Kapisztránom, szólt, ha olyan vigyázatlannak és gondatlannak tartanál engem, hogy azt, amit jó szívvel javasolsz, a halálküzdelem és a távozás idejére odázzam; jóval ezelőtt elintéztem mindent, már rég előkészítettem, ami a távozáshoz kell, rég megcsináltam a végrendeletemet, melyben, ha nem családom, vagyonom bőségéhez mérten elég jól gondoskodtam arról, hogy mi maradjon gyermekeimre, barátaimra, a halhatatlan istenekre. Úgy gondoltam, hogy lelkem gondját és üdvét nem bízom a gyermekeimre, és tehetségem szerint alapítottam néhány templomot. Hagyakoztam a szegényekre, ahogy az emberség és jóság törvénye parancsolja. Az előttem álló útra is összeszedtem magamnak a poggyászt, hitem erős és szilárd, reményem biztos, az igaz hitért vállalt rengeteg seb és fáradság, elsősorban pedig a sokszor megtapasztalt isteni jóság és segítség megnyugtat, és jól tudom, hogy Corvinus, aki ebben a nyomo­rult halandó életben annyi ármánynak volt kitéve, annyi veszedelem és vihar tépázta, végre boldog nyugalomra lel. Egyedül az szorongat és gyötör, hogy az idő rövidsége miatt még nem tudtam viszonozni a rám áradt égi jóságot. Ámde ebben is megsegít a megváltó Jézus Krisztus áradó kegyelme és gondviselése, aki megengedi, hogy elmém változása nélkül tegyek eleget neki. Egész életemben az ő vezérlete és zászlaja alatt katonáskodtam, és bár ingyenes szolgálatot vállaltam, mégis sokkal többet jutalmazott az élet folyamán, mint amennyit érdemeim kívántak; ez a vezér nem hagyta cserben Hunyady János (Thuróczy krónikából) Nándorfehérvár 1521-ben, rézmetszet 86

Next