Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 1-25. szám)

1900-01-07 / 1. szám

2. A BALATON VIDÉK kedvetlenednek s a nyilvánosságtól visszavonulva tétlen szemlélői a társa­dalmi élet visszafejlődésének, a száz meg százféle nyegleségek, hitványságok felburjánozásának. így jönnek azután so­ron a társadalmi visszavonások, éretlen személyeskedések, felekezeti súrlódások, a kasztrendszert inauguráló osztálygyű­lölködések, névtelen rágalmazások s a­­ jó Isten megmondhatója, miféle ferde­ségek és silányságok. A társadalmi béke, sikeres együttműködés s egészséges köz­szellem fehér galambja pedig tova száll s mi elkeser­ed­ve emlegetjük az ilyen élet tarthatatlanságát, képtelenségét. Pedig a léha panasz s meddő so­pánkodás helyett sokkal inkább helyén volna, ha szeretettel közelednénk egy­máshoz, bizalommal tekintenők a más munkálkodását, közös erővel igyekeznők tépni a gyomot, ültetni a nemesebb esz­mék magvát, melyből a józan és nemes társadalmi közszellem életadó tölgye szökkennék sudárba. Ám ehhez a lemondás ereje s ki­tar­­ó munka, nemes buzgóság kivánta­tik. Vajha több szigorral lennénk ma­gunk s nagyobb szeretettel, mélyebb bi­zalommal mások iránt! Oh akkor a tár­sadalmi visszavonások gyökere hamaro­san kipusztulna, a kinövések megszűn­nének s alkalmas lenne a talaj a szebb és fenköltebb eszmék magvának befo­gadására. De még ez sem elég ! Hiába az értelem ereje a szív mé­lyebb érzése, a kedély őszinte benső­sége nélkül. Fogékonynak kell lennünk a társadalom, az emberiség ezer baja­bánata iránt s áldozatkészeknek az or­voslásban, vigasztalásban. • Érdeklődnünk kell a köz iránt, legyen akár tisztújítás­ról, akár humánus mozgalomról szó. Mert a közöny a legnagyobb veszedelme, igazi sirásója minden szebb törekvés­nek, a társadalmi közszellem föllendíté­sére irányuló minden próbálkozásnak. S ha így gondolatban és érzésben eg­gyé forradunk, ha így sziveinkből a széthúzás, rosszakarat és önzés minden gyökerét felszaggatók akkor bizonyára leend is akár egyes ember, akár erköl­csi testület, mel­y jószándéku törekvé­seinknek, a társadalmi konszolidációnak zászlaját magasan lobogtatva, ügyünket diadalra viszi. Nem kell ehhez más, mint jóakarat, SZÍVÓS kitartás és őszin­teség. A jónak jó, a gazembernek gaz­ember legyen a neve. Irtsuk a gazt, gyámolítsuk a gyengét s a társadalmi a széttagolás minden korlátját összetörve, szeretetnek lelket ujhitó, akaratot acélozó érzésében eg­gyé forradva igye­kezzünk megteremteni vidékünk és vá­rosunk régen áhított társadalmi köz­szellemét. Seiostris, 1900. január Visszapillantás. (Megyei érdek.) Ha visszapillantunk az elmúlt 18í­1­. év eseményeire s szemügyre vesszük az abban le­folyt különböző viszonyokat, vegyes érzelmek támadnak keblünkben ; mert ugy általánosság­ban azok közé az esztendők közé tartozott a 1899-iki is, melyek kezdetükkor több reményt nyújtottak, mint a­mennyi tényleg beteljesedett. Gazdáink szép reményt fűztek a gabna terméshez, mert azok jól teleltek és tavasszal kedvező kilátást nyújtottak ; ámde a később be­következett abnormis időjárás alaposan megdézs­málta a termést s így a magtárak nagy részben majdnem üresen maradtak. Nemcsak a termés silánysága, hanem a gaboaárak alacsonysága is rosz hatással volt. A helyzetet sulyosbította a pénznek időközben beállott drágasága, mi meg­gátolta gazdáinkat abban, hogy a termés hiányait kölcsön utján pótolhassák és nyomasztó helyze­tükön segíthessenek. A pénzpiac kedvezőtlen helyzete annyira deprimálta a nagy közönséget, hogy általános üzletpangás állott be. Kereske­dőink, iparosaink h­iába küzdöttek a bekövetke­zett pangás ellen, hiába kísérlették meg mester­séges üzemük fokozását s a nagy közönség vá­sárlási kedvének emelését, a kereslet mindjobban apadt s bizony Isten csudája, hogy egyike-má­sika kereskedőinknek s iparosainknak a tönk szélére nem jutott. Szőlőkulturánk is­­ sok veszélynek volt ki­téve. A filokszera, peronospora, lisztharmat sok ezernyi hold területet tett tönkre. Bortermésről persze alig lehet szólni. És mint mikor nagy vihar után enyhet nyújtó csend és nyugalom áll be a nagy természetben, ugy gazdáink is han­gya szorgalommal láttak a szőlők felújításának utána ; védekeztek a peronospora, penész és lisztharmat pusztításai ellen, ugy, hogy bár óriási összegeket nyeltek el megyeszerte az ez irányú munkálatok és beruházások, azon az uton va­gyunk, hogy szőlőkulturánk a rég­mult idők magaslatára jusson és népünket ismét oly­an anyagi viszonyok közé juttassa, melyben egy­kor volt. A bortörvénynek szokatlan rideg módon történt végrehajtása sokakat zaklatásnak tett ki. Mint mindenben, ha túlhajtásba viszik, vissza­hatás áll be, ennek a szerencsétlen törvénynek helytelenül való alkalmazása olyan sok konfur­ziót, sok helyütt rettegést szült, hogy a csekély bortermésre sem igen akadt vevő. Azok az ál­landó, Vas és Mosony megyékből, valamint a szomszédos Stájerországból származó borvevők úgy elmaradtak, mintha vidékünket soha sem ismerték volna. Mennyi pénzt hoztak ezek más­kor a mi szép Zalánkba ! De elriasztották őket hatóságaink az ő tapintatlan eljárásukkal. Jobb módot alig lehetett volna kieszelni a borvevők visszariasztására, mint a minőt némely hatóság — megengedjük, sőt határozottan hisszük, hogy akaratlanul és bizonyára minden célzatosság nélkül — alkalmazott. A visszahatás csakhamar nyilvánult s pe­dig abban, hogy több vármegye, köztük Zala­megye is, melynek lakossága nagyrészt szőlő­művelésből él, peticionált a magas kormánynál feltárta azokat a veszélyeket s károsodásokat, miket a bortörvénynek ilyetén végrehajtása mé­hében rejt, mire a kormány intézkedett is, ki­mondván, hogy borvizsgálatok csak egyenes föl­jelentésre, vagy alapos gyanú folytán eszközlen­dők. Így nincsenek kitéve gazdáink és borkeres­kedőink annak a veszélynek, hogy a hatóság neki tetsző időben beállít hozzájuk, boraikat vizsgálat alá vegye, lepecsételje és ezzel a bor­eladást, a borkereskedést megakassza, vagy egye­nesen lehetetlenné tegye. Sok galibát okoztak a gazdasági termények és termékek hamisításai s főként azok a ható­sági intézkedések, melyek arra voltak irányítva, hogy a hamisítást lehetőleg meggátolják vagy megszüntessék. Sok zaklatást kellett kereskedő­inknek e téren is eltűrni, mert odaát a Lajthán túl ilyen törvény nincs, az onnan származó gaz­dasági magvak törvénytelen állapota miatt az elküldő nem vonható felelősségre, hanem a ma­gyarországi kereskedőt büntetik meg , a­mi a viszonosság szempontjából nem egészen­­ felel meg az osztó igazság követelményeinek. Óhaj­tandó volna, hogy ezen irányban is mielőbb méltány­os módon segítenének és ne lennének kereskedőink ok nélküli zaklatásnak kitéve. Noha, a­mint vázoltuk, gazdasági viszo­nyaink nem a legfényesebben váltak be, mégis örömmel konstatálhatjuk, hogy az adótartozást a megelőző évihez arányítva, mindenki kielé­gítően törlesztette ; a hátralék nem szaporodott. Ez a mellett bizonyít, hogy közönségünk min­földön a legnagy­obb, legtisztább boldogságot, az édes anya szeretetét. Dh mennyivel boldo­gabbak ezeknél még azok is, kiknek már csak emlékezni lehet, az édes anyára. Isten után kiben élünk és vagyunk, nincs oly fenséges eszmenév, mely az igazi jótevő eszményképét oly tökéletesen kifejezné, mint e két szó : édes anya. De HÍDCS is a nagy világon oly hatalom, mely mérkőzhetnék az édes anyai befolyás hatalmával. Alig fejezhető ki minő szent és tágkörű az anyának hivatása ; az egész jövő kezein nyugszik; családja jólétének, külö­nösen gyermekei szellemi és erkölcsi életének, tehát boldogságának megalkotója. Az anyák ke­zei eszerint egy egész nemzetet taszíthatnak a romlás örvényébe vagy támaszthatnak erkölcsi­leg újra. S azt a nemes, magasztos hivatást, melyet a Teremtő az anyákra ruházott, a gyen­ge nő Isten segítsége után egyetlen fegyverrel küzdi ki; e hatalmas fegyver: az any­ai szere­tet, melynél magasztosabb érzelem­ nem dobog­tathat női szivet. Erről a szívről, erről az is­teni érzelemről irja Stuschek A. »A keresztény nő« c. remek munkájában: »Megismertem ha­zám földjét, láttam idegen országokat; a ten­gerek ingóvizén, a szárazföld biztos talaján egy­aránt jártam ; nagyok fényes lakói s a szegé­nyek hajléka feltárult előttem ; a szabad ter­mészet örömeit s a művészet csodáit egy­kép­pen élveztem ; költők dalaiból, szónokok reme­keiből szomjas lélekkel merítettem ; s mert hi­vatásom oda vitt a bölcső és a halálos ágy mellé, megfigyeltem az emberi sziv rejtekét és magát, az emberi élete minden viszonyaiban, s mind e földi dolgok egymást váltó áramlatai­ban nem találtam magasabb, az Isten szívéhez közelebb álló s mégis emberibb, szinte a föld porában rejtezkedő eszményt, valóságot, mint az édes anyának szeretettől lángoló szivét. Ki­tartásában : páratlan; áldozataiban: csodálatos; megbocsátó jóságában : dicsőséges.« De kíséreljük meg, — ha ugyan lehetsé­ges — és adjunk némi fogalmat az édes anya magasztos feladatáról. Életet ad gyermekének ; az ő szerető karjai öleltek fel születésünk első pillanatában ; ő ápolt először is értünk dobogó szive egész melegével ; az ő szivéből csergede­zett az éltető nedv, mely első tápul szolgált. Ettől a perctől fogva aggódó, ápoló őrangyala lesz gyermekének, szeretetével, imájával kiséri egész életén át a sirig, nem, a siron tul is, mert »a szeretet halhatatlan.« Hol van toll, mely szakáll, leírhatná az édes anyának gondterhes és­melyeket az álmatlanul kis gyermeke bölcsőjénél vagy betegágyánál tölt? S ha a jó Isten megtartja gyermekét s a kicsike fejlődni kezd, az édes anya ezer remény s kétség közt megkezdi felelősségteljes munkáját: a nevelést. Mily öröm tölti el szivét, ha látja, hogy az ár­tatlan gyermeklélek fogékony a jóra, szívesen követi édes anyjának a szépre, jóra intő taná­csait, kicsi szive megnyílik, befogadja a jó Is­tent s az édes Jézust, s áhítattal mondja any­jával : »Miatyánk Isten.« S lehet-e fájdalmasabb csapás az anyai szívre, mintha tapasztalja, hogy gyermeke, kit szívvérével táplált s kinek bol­dogságáért mindent: saját boldogságát, becsü­letét, életét is feláldozná, nem követi intéseit, elzárja szívét a szép és jó eszméi elől. Igaz, nagyon is igaz az, hogy az édes anya átéli az élvezhető legnagyobb boldogságot s a képzel­hető legkínosabb fájdalmakat egyaránt. Az édes anya nem csak gyermekei nevelését vezeti, de részt vesz gyermekei tanításában is. Ha igaz az, mit Sokrates, a híres görög bölcs mond, hogy : • Egyetlen egy valódi tanító van, s ez a von­zalom, szeretet, s akkor az anyák a legjobb ta­nítók, vagy legalább azok lehetnének. Hisz az anya szeme mindig gyermesen csüng ; az anya mindig kutat, mindent megkísért és soha nem csügged, még az sem bátortalanitja, ha gyer­meke nem tanulékony. »Egy izben egy fiatal embert mutattak nekem, — irja Legouvé a francia akadémia tanára, — ki a görög nyel­vet és p. jogot csak anyja segítségével tudta megtanulni. De ez nem azt teszi, hogy az anya többet tudott, mint a tanárok, hanem közte és fia között olyan benső viszony létezett, mely a tanulást megkönnyítette.* De menjünk tovább! A gyermekek ser­dü­lnek , az ifjak pályát választanak, a leányok hajadonokká lesznek, majd férjüket követve ők is elhagyják a szülői házat. Az édes­anya ál­dása, n­yája és tanácsai kisérik őket az uj életbe s velük marad örökké. De hányszor jajdul fel még ezután az örökké szerető anyai sziv s­zo­kog fél fájdalmában, ha látja, tapasztalja, érzi, hogy szive gyermeke a választott életpályán nem boldog. Hogy mily bensőséggel imádkozik

Next