Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1901-01-06 / 1. szám

2 HA LA'í'OM VIDEK 1901. január 6. és mélyebb szivek ez irányú munkássá­gunkat jutalmazták. S ha már lapunk szépirodalmi sike­reiről is kell szólanunk, ugy nem ez irányú cikkeink, tárcáink, kritikáink, verseink felsorolása, hanem az a kérdés lesz feleletünk : ismernek t. olvasóink — a legnagyobb vidéki városok kivételével — olyan vidéki sajtóorgánumot, mely e tekintetben a Balatonvidék négy évfolya­mánál többet, érdemesebbet adott ol­vasóközönségének . Ámde nemcsak az adott közlemények, hanem kritikai fej­tegetések és a szerkesztői üzenetek kap­csán is igyekeztünk egy táborba hozni vidékünk íróit, nemesíteni ízlésüket s eként terjeszteni a művelődés vágyát és magát a műveltséget. A felsorolt munkásság azonban ma­gában még csak a tartalmat jelzi ; pedig mindannyian tudjuk, hogy az újságírás­ban fő az iráni/ s bizonyára nem a leg­csekélyebb jelentőségű a modor. Irányául• — büszkén valljuk — min­denkor és első­sorban hazafias volt s vele karöltve vallásos és erkölcsös is. Tőlünk telhetőleg igyekeztünk minden sorunkra rányomni hazafiság, a hazaszeretet pe­csétjét ; tőlünk telhetőleg igyekeztünk az erkölcsi tisztességnek nemcsak lát­szatát megőrzeni, nemcsak aikkal vallani azt, hanem szívvel és tettel is. S ebből kifolyólag azután írásunk modora is olyan volt, minőt a tisztes sajtó mindenkor örömmel vallhat a magáénak. A­mily könyörtelenek voltunk a vétek és hiba, épp olyan engedékenyek és el­nézők a személyek iránt. Sohasem rágódtunk má­sok becsületén, sohasem terveztünk me­rényletet a személy becsülete ellen , tisz­teltük a családi élet szent küszöbét, il­domos önérzettel hallgattuk el a magán­ügyeket. Őszinteség és bátorság nálunk sem volt fogytán, de lázas hírlapírói munkásságunknak mindenkor meg volt a maga kerékkötője : a lovagias felfogás és az egyéni tisztesség. S az volna leg­nagyobb örömünk, ha ezt a vidéki sajtó minden egyes orgánuma elmondhatná magáról , mert akkor a vidéki sajtó is eljutna arra a piedesztálra, melyre — munkásai java részének tudása és tisz­tessége fol­ytán — méltán hivatva van. Előbb azonban ki a kufárokkal, az orv­támadókkal, a galád becsmérlőkkel, kik előtt sem a férfi becsülete, sem a nő tisztessége, sem a család szentélye nem szent. Kereskedni elvégre újság nélkül is lehet, de vele sohasem szabad. íme a mult, melyre visszatekinteni nekünk édes öröm az újév hajnalán. Csalódnék azonban bárki is, azt vél­vén, hogy mindezért dicséretet várunk s érdemét magunknak vindikáljuk. Koránt­sem. Érdem és elismerés egy képen csak munkatársainké lehet, kiknek gárdájánál fényesebbel vidéki lap aligha dicseked­hetik. Fogadják ezúttal is legbensőbb hálánkat, melyet értékessé nem a szo­kásos írói honorárium, hanem a diadal­­ felett érzett őszinte örömünk kicsorduló könyvje tesz. Elismerés és érdem illeti lapunk olvasóközönsé­fjét, mely már ötöd éve áll — és pedig egyre nőve víi szám­ban — rendületlenül a jó ügy mellett s kitartásával, vidéki lapnál igazán cso­daszámba menő szívósságával sebeink elkötözője, erőink megacélozója s győ­zelmeinknek egyben tanuja, egyben osz­tályosa. S az a körülmény, hogy számuk az utóbbi időben tetemesen megszaporo­dott azt engedi remélnünk, hogy he­lyesli küzdelmünket, tisztességesnek tartja irányunkat, áldásosnak munkásságunkat. S most, a huszadik század első új­évének küszöbén, ezekből a jelenségek­ből merítünk új lelkesedést s emelt hom­lokkal tekintve vissza a múltra, bátran teszünk esküvést, hogy régi zászlónkat el nem hagyjuk, e nemes város és kies vidék szellemi és anyagi érdekeiért har­colni meg nem szününk. E szent foga­dás kapcsán és ennek értelmében kívá­nunk kedves munkatársainknak, tisztelt olvasóinknak s összes jóbarátainknak szí­ves újévi üdvözletet. A keszthely-vidéki „Gazdakör" közgyűlése. A keszthely-vidéki „Gazdakör" 1900. dec. hó 29-én Keszthelyen, a városház nagytermé­ben Bogyay Máté orsz. képv. elnöklete alatt tartotta évi rendes közgyűlését. A városház ta­nácsterme egészen megtelt az érdeklődőkkel. Tíz órakor Bogyay Máté orsz. gazdaköri elnök megnyitotta a gyűlést. képviselő A gyűlés tárgysorozatát s egész lefolyását felölelő jegyzőkönyvet itt közöljük egész terje­delmében : Jegyzőkönyv. Felvétetett a keszthely-vidéki Gazdakör 1900. évi december hó 29-én Keszthelyen tartott ren­des közgyűlésén. Jelen voltak : Bogyay Máté orsz. képviselő s a Gazdakör elnökének elnöklete alatt : Mala­tinszky Ferenc, Vida­­ Józzsef, Fekete Gergely, Hajba Mihály, Csorba Gusztáv, Sparszam Pál, Csanády Gusztáv dr., Nagy István, Stieder Kál­mán, Gaál József, Csirke Iván, Á­ngyán János, Czakó Béla stb. és még mintegy 400 érdeklődő kisgazda. Bogyay Máté elnök üdvözölvén a megjelent tagokat, a gyűlést megnyitja, a jegyzőkönyv hitelesítésére Nagy István és Stieder Kálmán tagokat kéri fel. Ennek felhivására Czakó Béla titkár előter­jeszti a Gazdakör 1900. évi számadását és a­­ jövő 1901. évi költségelőirányzatot. A gazdakör bevétele volt az 1900. évben 1806 kor. 76 fillér, kiadása pedig 1696 kor. 76 fillér, igy a készpénz maradvány az év végén 1 110 kor., mely összeg állatdijazásokra jutalmul szánt idegen pénz s a jövő 1901. évben fog e eimen kiosztatni. A közgyűlés a számadásokat ez évben is Zala-Egerszegre az anyaegyesülethez küldi és kéri pénztárnoka Sparszam Pál részére a szo­kásos felmentvény megadását. A jövő 1901. évi költségelőirányzatot pe­dig az ez évi költségvetés alapján a következő­leg állapítja meg : intő jel az utónemzedék előtt a hazaszeretetre is, hogy a hősök nyomán tanuljon küzdeni, vérzeni, ha ki­ 11, meghalni a hazáért. Mig áll a kis szent-ilonai kápolna, a csa­ládi sírbolt is, mely az ő földi maradványait rejti magában. leum Sem büszke márvány, sem fényes mauzó­nejji jelzi az ő porait, de azért Zrinyi magasztos emléke és dicsőült szelleme nemcsak Muraközben, hanem széles e hazában maiglan is él s élni fog, mig az utónem­­edek tiszteletben és becsületben tartja azon dicső ősök emlékét, kik megszerezték és fenntartották nekünk ezt a szép hazát, melynek neve: Magyarország. Áldozzunk tehát az ö emlékének. Reá is elmodhatjuk azt, amit egy előkelő római polgár mondott a Scipio Africanus temetése alkalmával fiaihoz, midőn vállaikra a nagy arra inté őket, hogy emelnék halott tetemeit, mert ennél nagyobb férfiúnak e szolgálatot egész életökben nem fogják megtehetni, úgy mi is t. olvasóim! Adjuk meg részünkről is Zrinyi Miklós grófnak, a költőnek a tiszteletet és elismerés koszorúját, mert nálánál nagyobb és dicsőbb, a haza hálá­jára inkább érdemes férfiút egész életünkben nem fogunk ünnepelhetni. * Zerinvári gróf Zrínyi Miklós, a költő, horvát­ bán, Csáktornyán­ szül. Csákvárt (Csákvár tornyán, 1620. fia VII. Györgynek és Széchy Magdolnának. A Zrinyi család a leghí­resebb horvát-magyar család Subic' nemzetség, — melyet a hízelgés minden alap nékül a római Sulpitius-családból származtat, — azon ágából származott, mely a birtokában levő Brebir várától és megyétől »Brebiri grófoknak« (Knéz) nevezte magát. E nevezetes család több tagja e néven a XIII. században Bosznia, Dal­mácia és Szlavónia bánja volt, m­ígnem Nagy Lajos magyar király 1347-ben Subic Gergely grófnak (V. Gergely) és unokaöc­csének Subic Györgynek, (Brebiri György IV. György) Oszt­rovica vára és egyébb dalmáciai birtokaiért Zerin várát (in terra Schlavonide) és az ennek közelében levő Stupnicát, és Podolj várát ado­mányozta. Ezen időktől fogva IV. György és utódai a Subic név mellőzésével Zerin várától eleinte Zrini, később Zrínyieknek irták magukat és a család történetének színhelye már nem Dalmáczia hanem Horvátország és Magyaror­szág lett. VII. Zrinyi György halála után (1626 dec. 18.) két fia Miklós (a költő) és Péter teljesen árvák maradtak volna, mert anyjuk rövid öz­vegység ut­án Malakóczy Miklóshoz ment férj­hez, ha boldogult atyjuk fejedelmi barátja II. Ferdinánd király nem gondoskodott volna ró­luk, ki öt gyámot rendelt melléjök (Senyei Ist­ván váci püspök, Domitrovics Péter zágrábi püspök, Petacsics Péter, Mikutics Tamás, Battyáni Ferenc), de az árva vagy­on már akkor is Csá­ky szalmája volt, mert Batt­yáni gyámi fárado­zásait a Zrínyiek vagyonából Rakovec kast­él­­lyal és uradalommal­­ önmaga jutalmazta meg, Domitrovics, a zágrábi püspök pedig megiri­gyelvén egy magyar főúr árva gyermekeinek nagy vagyonát, a gyámsága alatt álló birtok­ból Svetice falut a pálosoknak ajándékozta. E gaz­tettek tudomására jutottak II. Fer­dinándnak s ezért a király egy év múlva az ötös gyámságot megszüntette és az árvák ne­velését és gondozását a Zrinyi család lelkes ba­rátjára Pázmány Péterre, a bíboros főpapra­­ bizta, ki őket előbb a gráci, utóbb pedig az általa alapított nagy­szombati jezsu­it­a­ kollegi­umban neveltette. A kollégium iskolai nevelését üdvösen ki­egészítette az ott székelő nagy gyámnak sze­mélyes befogása, kinek házához Miklós és Pé­ter naponkint bejártak ; itt a nagy szónok, iró és államférfi körében gyúlt fel Miklós nemes lelkében a magyar nyelv, tudomány, irodalom utáni lelkesedés tüze, mely neki hadi tetteinél ragyogóbb emléket szerzett, noha ő az utóbbi­akat nagyobbra tartotta. Az iskolai nevelés bevégeztével 1635. év végével Szenkviczy retében Olaszországba esztergomi kanonok kísé­utaztak, hol majdnem 2 álló évig időztek s hosszabb időt töltöttek a bolognai horvát kollégiumban. Az ifjak boldo­gok voltak, hogy láthatták a művészet ez örök hazáját. Megcsodálták Velence gazdag műkin­cseit, elandalogtak Róma régi emlékein s ta­nulmányozták őseik hazájának irodalmát, mű­vészetét, államtudományai és társadalmi álla­potát. 1637-ben visszatértek Olaszországból Csák­tornyára s mindketten a hadi pályára léptek. Csáktornyára érve a fiuk megosztozkodtak az ősi birtokon. Miklós Muraközt és a magyaror­szági birtokrészt, Zala, Somogy és Baranya­vármegyét, Péter pedig a horvátországi része­ket­ tartotta meg. Miklós mihelyt átvette a csa­ládi birtokot és rendbehozta, nyomban számos kisebbszerü harcot vivott a törökkel, a törököt kikergette Muraközből s elűzte m­ég a horvát határokról is; ezen harcokban képezte ki ma­gát hires hadvezérré. 1645-ben a­ király hívására ment először harcolni hazája határain túl Mor­vaországba a svédek ellen. Ö saját pénzén szervezte seregét, és viselte annak költségeit. >

Next